MAGYARORSZÁG, NULLA ÓRA

„Van szerencsém”,
próbáljuk ezt kicsit köhögve mondani
a Pongrác úti lakótelepnél,
„va-han sze-he-rencsém”,
ócska zakónkban, félig meghajolva,
mintha ez a legjobb ruhánk volna.
Rögvest elfordul minden utastárs és
tízéves szövetkabátja fölött
keresztrejtvényébe mélyed.
A véletlen váltóin zörömbölünk előre,
s a széksorok közt gyaloglunk visszafelé –
minden kocsi végéből újabb kocsi nyílik:
egymásból következő kényszermegoldások.
A vonat felett lámpák
szélben csattogó serpenyői,
küblik és serblik, csöpögő eső,
homályos, rozsdapiszkos ablak,
odakint Rákos (mit-sem-rendező).
Orrunk taknyos zsebkendőnkbe fúrjuk.
„Va-han sze-he-rencsém”.
Csakhogy nincsen szerencsénk:
kalauz jön kék tányérsapkában.
Míg jegyet nyomtat zsebszámítógépén,
s várja, az utas az aprót adja át,
villámgyors negyedfordulattal
magunkra csapjuk a vécé ajtaját.
Ferdén lóg és beszorult az ablak,
húgysárga fényben áll a sárgolyó,
míg forog fenn az ég, a tűvel lyuggatott
sötét kartonpapír, rajta temperával
festett ügyetlen folt a Hold.
Foszlott újságpapír ül a vécé
trombitáló szelelőlyukában,
alulról huhog fel a kurta cikk.
Mi lesz ez? Tárca? Publicisztika?
Ki írta? Jó holt, ki papnak tanul?
Szembevonat jön, jeges szelet csap
– elsodorja olvasatlanul.
Mi tagadás: se jegyünk, se pénzünk –
az igazolványunk sincsen nálunk.
Üresre csiszolt koponyapohárban
vég nélkül kering két rulettgolyó.
Egymást űzi elfehérült arccal
végelszámolt és végelszámoló.
Meredt szemmel bámuljuk az erdőt
a soron következő állomásig,
a házakat – mások laknak bennük,
apró fények – tán biciklilámpák,
aztán megint a Hold: titánfehér.
Jeges száj fütyüli durva dallamát.
Elég a csontig ható huzatból!
Inkább kilökjük a mosdó ajtaját.
Épp a kalauzba botlunk.
„Van szerencsém”, motyogjuk.
Fából faragott törzsi maszk,
tajgavidéket átszelt posta,
agyaghurkák, gyurma-izmok,
fölöttük másnapos borosta:
mint száraz barheszen a mák.
Nem szól semmit, keresztülnéz rajtunk.
Fékcsikorgás. Isaszeg állomás.
Leszáll, visszalép, indulunk tovább.
Hirtelen azt kívánjuk, bárcsak
megbüntetne minket, talán
az élet fellobbanna egy ítéleten.
„Van szerencsém”, motyogjuk.
Vécéajtónak vetett háttal állunk.
Mint kaput két ököl, úgy ver a szívünk.
De megfordul, elmegy jegyet kezelni.
Ha nincsen támadás, nincsen védelem.
Mint köpés, csorog arcunkról a semmi.
Kilincset ráz bennünk minden nincstelen.

A Van szerencsém című összeállításból

kép | Tibor, flickr.com