Ács József

KRÁTER

KRÁTER

Mint kutya, ki halott gazdája
érkezését várja, s csak téblából
a kertkapu körül, oly tanácstalanul
kószálok a porban, házunk hűlt helyén.
Szíven üt a sík terep Rákosligeten,
Alig ismerem meg bokrainkat
ebben a homokos pusztaságban.
Diófánk egészen csenevésznek tetszik,
s értelmetlennek az orgonasor.

Több tucat fénykép hever
(ki tudja, honnan kerültek elő)
a bokrok tövében, sárosan, vizesen,
vagy hengerekké összepöndörödve.
Összetörték a ház csontjait,
mint egy kínvallatáson,
s lám, végül beszélni kezdett.
Megölték, és utolsó szavai most
mint kiköpött fogak
fehérlenek a sötétbarna földön.

Kezembe veszem az elébem hányt
emlékeket (partra vetett limlom
az óceánból) és megdöbbenek,
A régi udvar.
Tízéves koromban itt rohangáltam
napi négy-öt óra hosszat,
Az egy hete kitépett orgonabokrok
itt még fekete-fehéren hajladoznak.
Hol vér, hol tej csurran a számba.
Hosszú nyarak íze sósan, édesen.

Triciklin ülök háromévesen.
Biztosan tudtam, mi rossz, mi jó.
De mint kit szörnyű lepra pusztít,
pattogzik arcomról az emulzió.
Fehér folt most, mi haj volt vagy köröm.
Nem nyúlok hozzá, mert ledörzsölöm.

Körbetekintek a homokpusztaságon.
A munkagépek elvonulnak.

A jelen már köt és keményedik.
Szedd össze gyorsan múltad
szétázott, elrongyolt reményeit!

kép | shutterstock.com