KERÉNYI GRÁCIA VERSÉRŐL
2011 március
VIZEK
Kezdetben voltak a vizek.
És Isten lelke lebegett felettük.
Szabadíts meg, Uram, mert
a vizek lelkemig hatolnak.
H2O. A képlet egyszerű.
Két hidrogén egy oxigénre.
Az oxigén az élet.
A hidrogén – halál.
Belőle kétszerannyi kell.
Ki tudja, mi lesz
a küzdelem vége.
A gáz, mikor anyaggá súlyosul.
Mi könnyebb, mint a gáz,
egyszerűbb, mint a pusztulás?
Alul marad. Felül marad.
És végül – lesznek a vizek.
A lelkemig.
Vonatablakból, mikor feltűnik
a tenger, a folyó, a tó.
Megrendülés.
A Teremtés könyvének második mondatában Isten lelke lebeg a vizek felett. Még nem hangzott el, hogy „Legyen világosság!”. Ha ugyanezek a vizek az emberi lélekig hatolnak, az nem jelenthet mást, mint hogy a még alaktalan, formátlan sötétség telepszik rá – abból sarjad elő a kétségbeesés. Segítségül hívhatjuk a tudomány tárgyilagosságát, de minden úgyis szimbólumokra hullik – mint a víz hidrogénre és oxigénre (régies nevén élenyre). A hidrogén – halál. Miért? Ezen elsőre fennakadunk. De gondoljunk arra, hogy az ötvenes-hatvanas évek hidegháborújának szörnye, a hidrogénbomba a teljes megsemmisülés rémképét vetítette a világ elé. A víz két összetevője az élet és a halál, a születés és a pusztulás erőit jelképezi. Küzdelmük vége: a halál diadala. A magyar–latin–görög szakról nyílt náciellenessége miatt haláltáborba hurcolt, s onnan hazatért Kerényi Grácia joggal kérdezheti: mi egyszerűbb, mint a pusztulás? Alul marad? Felül marad? A gázkamrában, az atomháborúban mindegy. A világ visszahátrál az alsó és felső vizek szétválasztása elé, a tagolatlan semmibe, a teljes sötétségbe. Olyan ez, mint az egész teremtés visszavonása. Akit torkon ragad ez a halálos kép, annak a sötét és élettelen ősvizek már a lelkéig érnek. Ha felüti a fejét, és kitekint a vonatablakon, e gondolatok háttere előtt a tenger, a folyó, a tó – az élővíz – látványa csakugyan megrendítő.