HATÁR GYŐZŐ VERSÉRŐL 

EL CSAK EL

Jánosnak és Évának

a fájdalom haláldimenzióin
a hústest válaszút elé kerül:
kivárja még a morfium hatását
s szeresse-tűrje görcse hasgatását
mitől kornyadni ríni kényszerül?
vagy fergeteg haláldimenzióin
a fájdalomnak: vágja el gyökét
s önáldozattal gyomrostul belestül
rombolja szét s váljék meg a testtől:
ne lenni már ne lenni semmiképp?!
mert küszöbére érő minden élő
holott haláldimenziója vár
a fájdalomnak: nem gondolni másra
csak az elölő jó halálugrásra –
jövel te jó te meghívott halál!
a sújtó sajgatástól bomlatag már
az agy de annyit még akarni kell
mert gyilkosom kinek hálám lerónám
a fájdalom haláldimenzióján
csak egy: te vagy! akarjad! el csak el

Határ bölcseleti írásainak állandó témája gondolkodásunk lehorgonyzottsága a fiziológiában. Ingatag metafizikánk építőkövei, mondja, olyan metaforák, melyek „a neuroendokrin rendszer váladékolta ’érzelmek’, ’szenvedélyek’ fogalmi ki- és lecsapódásai.” Ilyesféle késztetéseink kibontakoztatásának alkalmas terepe pedig nem a filozófia, hanem a költészet. A sors iróniája, hogy az irdatlan szókincsű, kiváló műfordító, virtuóz prózaíró és költő életműve java részét emigrációban, idegen nyelvi közegben hozta létre. Mint szélhárfán, játszik rajtunk a szenzóriumon, majd agyunkon-idegeinken átzúdul a világ – s közben műveltségünk elemeit is megzengeti. Itt a Hamlet-nagymonológ alapkérdése visszhangzik, s még az Arany-fordítás lüktetését is érezni benne. A szerző, aki évtizedeken át sorjáztatta érveit az istenhit ellen, nem ismeri el az Örökkévaló öngyilkosság ellen szegzett kánonát sem. Bizony, akkor nemesb a lélek, dönt Határ, ha „kiszáll tenger fájdalma ellen, / S fegyvert ragadva véget vet neki”, – mert a szenvedések közt halálba készülőnek, amíg még önálló akarat kifejtésére képes, meg kell ragadnia az utolsó alkalmat, hogy magához rántsa a jó, a meghívott halált.

kép | adobe.com