GÖRÖG KAVICSOK

1.

A Budapestről felszállt gép Pireusz és a Szároni-öböl felett fordul. A magasból jól látszik, hogyan fürdik a tűző napsütésben a dombokkal körbeölelt világos színű kőrengeteg. Házigazdánk, aki görög szülők gyermekeként Magyarországon látta meg a napvilágot és ott is nevelkedett, velünk utazik. Meglepő nyíltsággal meséli, mit vágtak a fejéhez Pesten: a mai görögök olyanok, mint amikor egy zseninek hülye gyereke születik.

Később, mikor a fővárosból kifelé tartva a helyiek tolakvó autóvezetési stílusát ecseteli (egyébként az athéni buszmegállókban várakozók sem igen engednek utat a leszállóknak), eszembe jut, hogy nyilván azért hozakodott elő olyan korán ezzel a cseppet sem hízelgő történettel, mert maga sem azonosul a mai Hellász lakóinak életfelfogásával. Ő az, aki Magyarországon görög, Görögországban magyar. Két és fél év – ennyi csak a különbség a két ország közt, mondja. Ugyanazok a szövegek bukkannak elő a politikai életben Magyarországon, amit görögként már bőségesen volt módja megunni.

Pár száz méter magasból minden ház egy kis kavics. Az emberek alig látszanak. De ha leszállunk, sem fogjuk azonnal tudni, kik közé érkeztünk, mit gondolnak, hogyan cselekszenek és miért éppen úgy, ahogy. Forgatjuk a kezünk ügyébe eső kavicsokat, hátha megtudunk róluk valamit. Vagy azokról az erőkről, amelyek ilyenné alakították ezeket.

Tulajdonképpen minden ismerős. Kisteherautón felirat: metaforasz. Szállítás. A katharisztírio – tisztító. Ekloga – választás. A szintagma viszont annyit tesz: alkotmány. Az a benyomásom, tulajdonképpen mindent értenem kellene.

turistatömeg

Az eladósodott Görögország két dolgot tud igazán pénzzé tenni: szigeteit-tengerpartjait és a múltját. Egyik sörüket egyszerűen Mythosnak nevezték el (az Alfa valamivel jobb). A fontosabb helyszíneken keresztülzúduló turistatömeget törölközőkkel, hűtőmágnesekkel, ezerszám öntött szobrocskákkal, Platón-, Szophoklész-, Thuküdidész-fejekkel és más, ókori nagyságot idéző apró csecsebecsékkel traktálják. Amit a külföldiek otthagynak náluk, abból élnek. Mi lesz, kérdik a nyugati fejcsóválók, ha a zavargások eredményeképpen még a turizmus bevételétől is elesnek?

A zavargók, az egyetemisták, a pályakezdő fiatal munkanélküliek azonban nem sokat remélnek sem a turizmus bevételeitől, sem a nagypolitikától. A katonai junta elleni 1973-as athéni diáklázadás helyszínén, a Politechnikumnál, választást ellenző anarchista tüntetésre mozgósító lepedőt feszítettek a kerítésre. Odabent vörös betűkkel virítanak a KKE, a kommunista párt jelmondatai. Az utcasarki plakát Akropoliszon tolongó tüntetőket ábrázol, a falakról óriás feliratok lógnak: Európa népei, keljetek fel!
A május 6-i választások előtti héten vagyunk. Az Omonia téren a KKE megafonokkal felszerelt bódéja bömböl munkásmozgalmi dalokat. Belül néhány fiatal aktivista unatkozik zászlók és szórólapok társaságában. Kevés az érdeklődő. Egy arra járó nyugdíjas megszólít, és hevesen magyarázni kezd: a fasizmus meg a kommunizmus az nem demokrácia.

A legnagyobb pártok politikájának eszköztára és olcsó díszletei semmiben sem különböznek a magyartól – mintha ugyanabban az üzemben készültek volna, csak nem narancsban és pirosban, hanem kékben-zöldben, egyedi mintázattal, mint a futballmezek. A vasárnapi választáson majd a legtöbb (de a többséghez még a győztesnek járó 50 mandátummal együtt sem elegendő) szavazatot szerző jobboldali Új Demokrácia csütörtökön a Zappionál kivetítők között, zászlóerdőbe burkolózva zárja kampányát. A technikusok a rendezvény előtt másfél órán át tesztelik a hangosítást. Még Athén Gellérthegyéről, a Filopapposz-dombról is tisztán hallani, ahogy az alkonyati fényben fürdő város katlanát bezengi a kolosszális nyelvlecke újra meg újra elharsogott első anyaga: Ena, dio, tria, tesszera… Nehéz szabadulni a gondolattól, hogy ennél tulajdonképpen a politikusoknak sincs több mondandója.

Pénteken a „szocialista” Paszok tart nagygyűlést a zavargások egyik színterén, a Szintagma téren. A sarkon az ötcsillagos Hotel Grande Bretagne szálloda épülete áll, a tetőteraszon étterem és úszómedence, szemlátomást valamivel impozánsabb, mint a parlament. Igényesen öltözködő idős urak érkeznek a térre, hogy idejekorán bebiztosítsák a frappézóhelyüket. Sehol egy kínai ing vagy melegítő (a görög nyugdíjak reálértéke még mindig háromszorosa a magyarnak). Itt is feltűnik viszont a meghatározhatatlan korú, haját homlokba fésülő, tésztaarcú nő, aki a hangszóróból kizúduló modernizált népzene hullámain táncol-pörög, feje felett forgatva a párt ingyen osztogatott zászlaját.
A kampány törvényei itt is egyszerűek. Mivel az emberek túlnyomó többsége nem kér a nemzetközi szervezetek gyámkodásából, még e gyámkodás közvetítői is az önálló és erős Görögországot hirdetik. Univerzális szabály: az embereknek azt kell érezniük, hogy legbensőbb, legrejtettebb gondolataikat látják viszont a jelmondatokban.

2.

A könyveket böngészem házigazdánk lakásában. Kozma Ferenc A félperiféria című munkája akad a kezembe (elektronikus formában itt olvasható: mek.oszk.hu/07100/07147/07147.pdf). A világgazdaságba önként vagy kényszerűen betagozódó országok értékelési kritériumait mindenkor a centrum állapítja meg. A félperiféria a centrum érdekeit igyekszik kiszolgálni, és küzd, nehogy teljesen a perifériára szoruljon. Aki ellenáll a sorsának, azt a sorsa vonszolja. A félperiféria alapvicce, amikor a szavannán menekülő megérti, hogy „nem az oroszlánnál kell gyorsabban futnia, csak a társánál” – és a görögök most hirtelen a sor végén találták magukat.

méltósággal

Nincs mit tenni, a görög élettempó más. A jól öltözött idős férfiak méltósággal járnak-kelnek, s többnyire a kocsma szerepét is betöltő kávézókban gyűlnek össze, hogy megvitassák az élet és a politika nagy kérdéseit – de előkerülnek a dobókockák is. Nőt ezeken a helyeken nem látni – ők hagyományosan otthon sütnek-főznek, mosnak, takarítanak, gyereket nevelnek. A hagyományos, hűsítő ánizslikőrt, az ouzo-t meze, azaz kis falatkák kíséretében adják. A görögök ritkán isznak evés nélkül. Kevés a részeg ember.

Delphibe szeretnénk eljutni, vonatközlekedés híján egyetlen lehetőség erre a távolsági busz. A KTEL pályaudvara a metrómegállóktól távol, egy félreeső utcából nyílik, és kültelki szerelőműhelyhez hasonlít. 2008-ban a menetrendi információk hirtelen eltűntek a társaság honlapjáról és csak egy magánvállalkozás által üzemeltetett görög nyelvű emeltdíjas telefonon lehetett tájékoztatást kérni. Az adatok persze hamarosan kikerültek a hálóra – egyéni akciók jóvoltából.

Elővigyázatosak vagyunk, ezért túl korán érkezünk. El kell ütnünk az időt, hát sétára indulunk a környező kis utcákban. Egész Athént szinte egyforma sokemeletes házak alkotják, minden lakáshoz növényekkel zsúfolt terasz és kitekerhető árnyékoló ponyva tartozik. Az ortodox templomban épp miséznek, a belépők sorra megcsókolják az üveglappal fedett ikont. Zászlócskákon hímzett felirat: Hrisztosz aneszti. Krisztus feltámadt. A templom mögötte puritánul berendezett kávézóra bukkanunk. Igazi lecsupaszított férfivilág, mindenből csak a legszükségesebbet tartják. Kérünk egy frappét (ez itt népital) és egy limonádét. A lebzselő vendégek közt a tulaj talál valakit, aki tud angolul, ő közvetít.

Behívnak a hátsó kertbe, ahol az általános szokásnak megfelelően két pasas ostáblázik lázas buzgalommal. Szól a rádió. Bátran megehetjük a közértből hozott tonhalsalátát, meg amit még akarunk, kiskanalat is nyomnak a kezünkbe. Feleségem megilletődötten ül a kisasztalnál – nő nem sűrűn fordul meg itt. A házigazda német szótöredékekkel próbálkozik, akadozva beszél, két keze ujjain mutatja, hogy már nyolcvankét éves. Mindent kitölt a madarak zsivaja. Pintyek, papagájok, kanárik mondják a magukét. A falakon és a kert közepén álló fán Gross Arnold-rézkarcok világát idéző kalitkák himbálóznak. A kávézó tulajdonosa leemeli az egyiket, büszkeségtől dagadó mellel mutatja a fészekből torkát tátó hat fiókát.
A nyelvi korlátoknak nincs jelentőségük. Gyorsan megfordulunk a vécében, ahonnan elefántistálló bűze csap ki, szúrós ammóniák, majd megköszönjük a szívélyes fogadtatást. Irány a buszpályaudvar.

3.

A járat két perccel a hivatalos idő előtt elindul, utólag olvassuk az útikönyvben, hogy ez bevett szokás errefelé. Bámulunk ki az ablakon, itt-ott megfigyelhetjük a félperiféria nekibuzdulásának, a modernizációs diktatúra kampányszerű iparosításának nyomait (nem csak a szocializmus próbálkozott ilyesmivel). A generációk munkájával felhalmozott tárgyi tőke hosszú távon itt sem hasznosul. A régi üzemcsarnokokat néha átveszi raktárnak a kereskedelem. A felzárkózásra irányuló törekvések kései megfelelője a 2004-es olimpia. Az évek óta üresen álló csarnokokat kikezdi az enyészet. Lényegükre csupaszodnak – ürügyül szolgáltak a hitelfelvételre-eladósításra. Vidéken elszórt betonbarakkok, kopár, köves-bokros dombok között szalad a busz Thébán át múzsai helyszínek, a Helikon-hegység és a Parnasszus ihletet adó forrásai felé.

geopolitikai játszma

Bár Kozma kétségbe vonja, hogy az éghajlat vagy kultúra perdöntő faktor volna a perifériára szorulásban (szerinte a „gazdasági-műszaki tényező” a legfontosabb), mégis látnivaló, hogy a centrum Görögországtól jóval északabbra esik. Itt, a nyári Athén negyven fokos melegében nem terem meg a protestáns munkamorál – legfeljebb a multicégek energiafaló légkondicionált irodáiban. Ám a centrumot hajdan sem érdekelték különösebben a helyi adottságok és a velük összefüggő helyi kultúra – csak mint geopolitikai játszmában felhasználható kártya vagy mutatós múzeumi együttes és egzotikum. Lord Elgin a 19. század elején egyszerűen hajóra tette a Parthenon frízeit. Most a British Museum gyűjteményét gyarapítják.

A lusta görögökről szóló, türelmetlen hangon előadott történeteket megértem – a centrum felől nézve idegesítőek a különbségek. A (gazdasági) hatalom centruma egyben az élet értelméről szóló sajátos tanítást is sugároz észrevétlenül. Az erő, mint Pascal írta, jól észrevehető és egyértelmű – szemben az igazsággal. Hiába keresik hát a görögök az igazukat?

És egyáltalán: van-e saját igazuk? Hiszen még csak nem is görög jelenségről van szó. A nemzetállami keretek között működő szociális ellátórendszerek fenntartásához szükséges pénzt mindenütt adókból kell előteremteni, miközben a nagy tőketulajdonosok és a spekuláns hedge fundok a Kajmán-szigeteken alapított offshore cégeikkel rendre kivonják magukat mindenféle adózás alól. A nagy pénzek iránt lojális média azt magyarázza, hogy az emberek túl sokat kívánnak. Illúziók között élnek, de most már ideje a kijózanodásnak.

A realitást mindenütt új adók és megszorítások jelentik, mert az ellehetetlenülő onshore államok a félperiférián totális függésbe kerültek – visszafizethetetlen hitelállományt görgetnek maguk előtt, melynek a részleteit is csak újabb hitelekből tudják finanszírozni. A karibi szigetekre települő spekulánsoktól senki sem vár kijózanodást. Nekik nemhogy adózniuk nem kell, előfordulhat, hogy még valamelyik állam fog az adókból fizetni nekik (a válság miatti magas kamatot az államkötvények után). Felháborodni mégis csak a politikusok bérén vagy a 13. és 14. havi nyugdíjon szokás, mondván, mégsem méltányos, hogy a társadalom egyes csoportjai aránytalanul részesedjenek a közösség összeadott pénzéből.

ironikus párhuzam

Ha az offshore működés lehetséges, hatalmas versenyelőnyt jelent. Aki nem aknázza ki, az adóelkerülés lehetőségét, lemarad és kiesik. Az offshore e tekintetben ironikus párhuzamba állítható a fekete gazdasággal. A kettő mégsem azonos. Az abszurd feltételek és illuzórikus szabályok közé szorított társadalmakban sokszor a megélhetés, a létfenntartás egyetlen lehetséges útja az adóelkerülés.

4.

Delphiben vagyunk, a Parnasszosz-hegy délnyugati lejtőjén kialakított teraszon, ahol Apollón temploma áll. A völgy mélyén a Pleisztosz-patak medre kanyarog célja, a Korinthoszi-öböl felé.

A menetrend szerinti busszal érkezők rosszul járnak: 15 órakor itt is minden bezár, mint az athéni Akropoliszon. Gradus ad Parnassum: fél háromtól üdülőportásokra emlékeztető kockás inges alkalmazottak vadásszák a köves hegyoldalban bóklászó turistákat, s arra biztatják őket, haladnának minél sebesebben lefelé. Mi mégis leülünk egy párkányra és szótlanul bámuljuk a tájat. Valóban varázslatos hely.

Zeusz két sast bocsátott fel a Föld két széléről, s figyelte, hol találkoznak: ott kell lennie a világ köldökének, azaz középpontjának. A legtöbb forrás szerint a köldök, az Omphalosz itt volt, az Apollón-templom adütonjában (belső szentélyében). A héber hagyomány persze Jeruzsálembe helyezi a világ köldökét, a bizánciak pedig a Hagia Szophia padlóján – minden birodalom fényt sugárzó centrumnak tekinti magát. Görögország a mai vonatkoztatási rendszer szerint a félhomály zónája, mely, ha elhisszük a kissé fals harsonaszót, egyre sebesebben sötétül el.

Az Omphalosz, a köldök félelmetes hely: világok érintkezési pontja, mindent elnyelő – s talán másutt mindent kiokádó – fekete lyuk, szingularitás, a megnevezhetetlenbe, a kimondhatatlanba nyíló kapu, amin túlhaladva érvényét veszti mindenfajta mérték. Sztrabón szerint Püthia a bódító gázokat eregető sziklahasadék fölött ülve, háromlábú székéről nyilatkoztatta ki talányos próféciáit. A görög jövendőt előre látni ma sem kínálkozik jobb módszer. A kilépés az euróövezetből a mérték ideiglenes elvesztésével, emésztő káosszal fenyeget. Vulkanikus gázok híján kávézaccból jósolunk. Megint itt van a világ köldöke.

Mit súg a zacc? Hogy már kész tervek vannak a közeljövőre, és ezeket a terveket nem a görögök készítették. Mennél jobban vergődnek, annál mélyebbre harap húsukba a csapda. Házigazdánk kedvesen nyaralójába invitál, idős édesapjához. Nemsoká esteledik.

gyanakvó tisztelettel

Visszautasíthatatlan ajánlatot tesz: levisz bennünket előtte Szunionba, Attika legdélebbi pontjára, ahol majd két és fél évezreddel ezelőtt templomot állítottak Poszeidónnak. A hegytető körbekerítve, bejáratánál jegyiroda. Itt szerencsére napnyugtáig nyitva tartanak. Nekieredünk az emelkedőnek: odafönn a köveken már huszonöt-harminc ember várja, hogy a napkorong lebukjon a szemközti névtelen sziget mögé. Tenger nélküli ország gyermeke vagyok, gyanakvó tisztelettel méregetem a sós víz hatalmas pusztaságait. Az Atlanti-óceán harapós, kegyetlen, nyugtalanító. Az Égei-tenger partját megannyi védett öböl teszi családiassá, a nyílt víz felszínét pedig szigetek tagolják – itt nem szalad mindjárt a végtelenbe a tekintet.

Másnap reggel kibomlik a táj. Május elején még kitart a talajban felgyűlt nedvesség. Ami eleven zöldet a domboldalon elterülni látunk, egy-két hónap múlva kiég és elszárad. Ami megmarad, csak azért marad meg, mert rendszeresen öntözik.

Házigazdánk teraszáról a mélységes nyugalmat sugárzó víztükörre látni. Kortyolgatjuk a házi készítésű bort, melynek semmihez sem hasonlító zamatát a kakukkfű adja, amivel a hordót kimosták. Odalent a kertben a Paradicsom fáin ringanak az olajbogyóval, citrommal telt ágak.

5.

Az Akropolisz és az Areioszpagosz felől, egy kiskapun keresztül ereszkedünk az ősi Agorára. Pipacsokkal szegélyezett lépcsőn haladunk lefelé: nyájas hely. Bizánci templom tövében sűrűn nőtt kamilla virágzik. Az ókorban bűnösök a megszentelt terepre nem léphettek be. Ma nincs efféle korlátozás, elég belépőjegyet váltani a bódéban a pénztárosnőnél.

A 20. század elején az agora helyén egy zsúfolt városrész állt. A görög állam megbízta az athéni Amerikai Régészeti Iskolát az ókori főtér feltárásával, de arra már nem volt pénze, hogy a csaknem négyszáz ingatlant kisajátítsa és lebontassa. 1931 májusában John D. Rockefeller támogatásából kezdték meg a gyarló jelen eldózerolását, a törmelék elszállítását, hogy a kutatók kiáshassák a föld alól a zseniális ősök építette falmaradványokat. A térség egyik szélén húzódott II. Attalosznak, Pergamon urakodójának hajdani ajándéka, egy több mint száz méter hosszú, emeletes oszlopcsarnok, ami négy évszázadon át működött bevásárlóközpontként, míg egy keleti germán nép, a gótokkal az Égei-tenger partvidékén portyázó herulok 267-ben le nem rombolták. A múlt dicsőségét hirdető sztoát is Rockefeller pénzén építették újjá helyi mészkőből és márványból – azóta Rockefeller dicsőségét is hirdeti.

Szokatlan a forróság (délebbre járunk, ott meredekebben tűz a nap). A régi vízóra maradványai, csarnokok, hivatali épületek kődarabjai között haladunk, és megbecsüljük az árnyékot. Célunk az egyik legteljesebb állapotban fennmaradt ókori görög templom, a valamivel az Akropolisz elkészülte után, Kr. e. 420 körül befejezett, színmárvány Héphaiszteion.

Régi lépcsőn kanyarodunk fel. Bokrok takarásából bukkan elő Héphaisztosz és Athéna, a kovácsisten és a kézművesek istennője tiszteletére épült dór templom. Amit látunk, felülmúlja minden várakozásunkat.
A római építészet a főbejárat magas lépcsősorát oldalfalakkal rekeszti el a külvilágtól, míg a görögöknél a templom még a táj része. Néhány lépcsőfokkal emelkedik csak a talajszint fölé és minden irányból megközelíthető. Itt a főbejárat kivételével az oszlopsorok fölött hiányoznak a tetőgerendák: egy templom, aminek belsejében fű nő.

Az oldalsó oszlopcsarnok áthidaló kövei közt fügefa indult növekedésnek. Szétfeszíteni talán nem fogja a súlyos kőtömböket.
Ez a legnyájasabb és legárnyasabb hely az egész agorán. A török időkben keresztény templomként működött, de évente csak egyszer miséztek benne. Ezért kapta az „akamatisz”, azaz „lusta, semmittevő” gúnynevet.

adósrabszolgaság

Mikor a „lusta görögöket” emlegetik, az adóelkerülésre és járadékvadászatra gondolnak, vagy a csigalassú hivatalnokokra. Ne felejtsük el, hogy az athéni demokrácia fénykorában, mikor a Héphaiszteiont építették, a munka zömét rabszolgák végezték, ők voltak az az erőforrás, ami a modern korban a kőolaj. Néhány évszázaddal azelőtt még létezett adósrabszolgaság: a hitelező a csődöt mondott adóst rabszolgaként foglalkoztathatta, ameddig a tartozását le nem dolgozta. A rendszert Szolón megszüntette, most a nemzet egészével szemben próbálják meg visszaállítani.

Érdekes kérdés ez a lustaság. Valami lehet a levegőben, mert ahány kutyát látunk városszerte, mind alszik. Szemléltető oktatást tartanak a cinikus filozófiából (a görög künikosz szó eredeti jelentése „kutyát utánzó”). A világ más, szerencsétlenebb tájain filológusok találgatják, vajon miért nevezték el épp a kutyáról e szegénységet és önmegtartóztatást hirdető jeles gondolkodókat (élükön Antiszthenésszel). Itt a párhuzam kézenfekvő.

Diogenész összesen annyit kért a Nagy Sándortól, hogy ne takarja el a napot előle. Korunk cinikusai (népes iskola) alighanem az ellenkezőjét kívánnák.

Házigazdánk jóvoltából ellátogatunk egy szavazókörbe. Athéni iskola. Minden olyan mint nálunk, állapítom meg, mikor tűsarkú cipőjében felénk imbolyog egy kihívóan öltözködő egyetemista lány. Kitűzőjén három betű: KKE, tehát pártdelegált, a Kommunista Párt színeiben. No igen. Magyarországon a kommunista delegáltak kizárólag egérszürke öltönyt viselő, hófehér hajú, májfoltos nyugdíjasok volnának – ha lennének.

Az 1949-ben lezárult polgárháború után betiltott kommunisták különféle apró pártjai most azt a szerepet töltik be, mint nálunk az egypártrendszer idején tiltott jobboldali szerveződések. Az emberek, ha elképzelik azt, ami „egészen más, mint ami van”, efféle, a hatalomtól huzamosan távol maradt pártokra gondolnak. A még nem kompromittálódott csoportok a fantáziák vetítővásznai (mint nálunk a Jobbik). A Sziriza, a szavazatok elaprózódását megakadályozó radikális baloldali szövetség egy tető alá vonta a demokratikus szocializmus híveit, az eurokommunistákat, a zöld baloldalt, a maoistákat és a trockistákat. Trükkjük nagyon egyszerű: egyszerre fogják vitorlájukba az elégedetlenséget (elutasítják a megszorításokat) és a változásoktól való félelmet (meg akarják tartani az eurót). Alighanem a megismételt – valószínűleg megint csak eredménytelen, de időhúzásra alkalmas – választásokon sem fognak rosszabb eredményt elérni. A centrumpártok meggyengülésével a harmincas évek görög fasiszta diktátorát, Joannisz Metaxaszt dicsérő szélsőjobboldali Arany Hajnal is összegyűjtött magának 7%-ot.

Ahogy szalad velünk a busz a repülőtérre, úgy távolodunk a helyi politika világától. Azzá leszünk, akik vagyunk: szuvenírek közt turkáló idegenekké, turistákká, kívülállókká.

Már itthon akad a kezembe Tillman J. A. remek könyve (Más-világi megfigyelések, Typotex, 2011). A szerző görögországi élményeit közreadó írása végén elmeséli, hogy egy lemezbolti eladó krétai liturgikus zenét mutatott neki. Az orthodox ének címe: Apolitikion, ami annyit tesz: elbocsátás.

kép | vecteezy.com