ELEFÁNTCSONTTORNYOK ÉS FELHŐKAKUKKVÁRAK

Ősleves?

Tallár Ferenc Légy a levesben című esszéje^[1] a „metafizikai kultúra” elsüllyedéséről, alászállásáról beszél. Arról a folyamatról, melyben a minőségi különbségeket megállapító, értékszempontokat érvényesítő gondolkodást elnyeli az információ-bőség korszaka, ahol a radikális mellérendelés receptje szerint ősleves-szerűen egybeöntve fortyognak a tények, vélemények, teóriák és hipotézisek. A zseniális mérnököt, Vannevar Busht idézi, az atombombát kifejlesztő Manhattan-terv fő kezdeményezőjét, aki a 20. század közepén diadalmasan fedezte fel, hogy az információk káoszában a dolgok magvát, velejét, gerincét keresni hasztalanság, hiszen az elme amúgy is asszociációk véget nem érő hálóján ugrándozva kalandozza be az emberi tudás térségeit. Aki érteni is akarja, amit tud, fogalmakra redukál. Kénytelen-kelletlen leegyszerűsít. De hát tulajdonképpen miért kellene külön érteni, amit amúgy is tudunk? Hát nem adekvátabb képet nyújt a világról a rengeteg egymásba kapaszkodó hivatkozás hálózata, mely épp dzsungelszerűségével modellezi a világ kiismerhetetlen komplexitását?

Minden kornak megvan a maga ábrándja.

idegen földre tévedtek
Tulajdonképpen már az internet előtt is milliónyi könyv harsogta a magáét egymás mellett. Musil befejezetlenül maradt nagyregényében, A tulajdonságok nélküli emberben ennek adja szatirikus rajzát. A 100. fejezet címe: Stumm tábornok benyomul az állami kölcsönkönyvtárba, és tapasztalatokat gyűjt könyvtárosokról, könyvtárszolgákról és a szellemi rendről.^[2] A tudásszomjtól hajtott hadügyminisztériumi tábornok az idegen földre tévedtek sutaságával fogalmazza meg kérését: „Gondolnék esetleg valami összeállításra, mely az emberiség minden nagy gondolatát tartalmazza, ha ilyesmi volna”. Magas rangjára tekintettel bevezetik az olvasók elől elzárt belső katalógusterembe, ahol Stumm elámulva felteszi a kérdést, hogyan igazodik el itt a könyvtáros. „Tábornok úr – azt mondja – arra kíváncsi, hogyan ismerek minden könyvet? Hát erre csak azt felelhetem: úgy, hogy egyiket sem olvasom!”

A három és fél millió kötetes könyvtár katalógustermében, a Vannevar Bush által kárhoztatott rendezés, osztályozás, indexelés templomában Stumm elerőtlenedik. Utánaszámol, és arra jut, hogy a teljes állomány végigolvasásához tízezer esztendőre lenne szüksége.

Hát nem Bushnak van igaza?

Csakhogy Stumm, mikor belép a központi könyvtárba, nem tényekre, adatokra, műszaki információkra éhes, hanem olyasmire, aminek egzisztenciális jelentősége van. Mármost miféle egzisztenciális jelentősége van a kinyomtatott gondolatok tonnáinak? Nem egy adott értelmezési keretben megfogalmazható tényállításokra (információkra) kíváncsi, hanem az értelmezési keretet (a világlátást) formáló gondolatokra.

Tévedés volna, ha a modern viszonyt az egymásra halmozott ismeretekhez, a minőség nélküli, absztrakt „információhoz”, a könyvnyomtatás megjelenéséhez kötnénk, mikor a szellemi érdeklődés különféle érdekességek habzsolásában merül ki. Francesco Petrarca Gutenberg előtt, 1367 és 1370 között írta Önmagam és sokak tudatlanságáról című értekezését. Nézeteinek összegzésére négy vallástalan arisztoteliánus velencei „barátja” késztette, akik – tulajdonképpen a felvilágosodás előfutáraiként – rendszeresen felkeresték a hatvanas években Velencében tartózkodó jeles humanistát, hogy beszélgessenek vele. 1365-ben aztán a háta mögött elhíresztelték, hogy a neves költő – hogyan is fogalmazzunk? – jó ember ugyan, de tudatlan. Petrarca e tudatlanságát már terjedelmes értekezése elején készséggel elismeri, látogatóiról pedig azt írja: „… vak tűz lobog bennük, mert mindannyian foglalkoznak tudományokkal, és elmélyült tanulmányokat folytatnak. Mégis úgy teszik ezt, hogy az első semmit sem tud […], a második keveset, a harmadik nem túl sokat, a negyedik – elismerem – nem keveset, de ismeretei annyira homályosak és kuszák, […] felszínesek és bizonytalanok, hogy jobb volna neki, ha semmit sem tudna.”^[3]

a méh süket

S hogy miféle ismeretek ezek? Meglepően hasonlítanak ahhoz, amit manapság szörfözéssel összekeresgélhetünk: „Az előbb említett férfiú sokat tud a vadállatokról, a madarakról és a halakról; tudja, hogy hány szőrszál van egy oroszlán fején, hány toll egy ölyv farkában; hogy hány gyűrűvel fonja körül a polip a hajótöröttet; hogy az elefántok hátulról egyesülnek, és két éven át vemhesek, hogy tanulékony és élénk állatok, értelmük csaknem felér az emberekével, és két-háromszáz évig is elélnek; hogy a főnixmadár illatos tűzben elég, majd újjászületik; hogy a tengeri sün visszafogja a hajó lendületét, de ha kiemelik a habokból, elveszti képességét; hogy a vadász tükrével becsapja a tigrist, az arianizmusok fegyverrel üldözik a griffmadarat, a bálnák hátát tévedésből szigetnek nézik a tengerészek; hogy a medve kicsinye születésekor alaktalan, az öszvér ritkán szül, a vipera egyszer szül, és e szülése is szerencsétlen; hogy a vakond vak, a méh süket; végül hogy az összes állat közül egyedül a krokodil tudja mozgatni a felső állkapcsát. Mindezek nagyrészt hamis dolgok […], vagy nem ismerik maguk a szerzők sem, de mivel messzi dolgokról van szó, készségesebben elhiszik és szabadabban tódítják. Ám még ha valós dolgokról lenne is szó, ezek semmivel sem járulnak hozzá a boldog élethez. Mert mi haszna van – kérlek – annak, ha valaki ismeri a vadállatok, a madarak, a halak és a kígyók természetét, azonban az emberi természetet és azt, hogy mire születtünk, hová tartunk, vagy nem ismeri, vagy nem törődik vele?”^[4]

Petrarca az ismeretek és az élet kapcsolatát firtatja. Vezet-e a tényeket halmozó tudás bölcsességre, képes-e mértéket szabni tetteinknek? S ha a közömbösen sorakozó tényekből semmi efféle nem vezethető le, mi adja tetteink mértékét, mi vezérel, mi kalauzol bennünket az információk eme őslevesében? Mert olyan ember, akiben nem működik semmiféle indíttatás, nincs. Senki sem él belső meggyőződés nélkül. Nincs gondolkodás értelmezési keret, nincs ember kultúra nélkül. A kérdés csak az, mi ennek a kultúrának a tartalma.

A kultúra fogalmához

„A kultúra előszeretettel tesz különbséget értékes és értéktelen, jelentős és jelentéktelen között, csúcspontokat és mintákat keres…”, írja Tallár Ferenc. Szívem szerint kicserélném a mondat alanyát. „Az ember előszeretettel tesz különbséget értékes és értéktelen, jelentős és jelentéktelen között, csúcspontokat és mintákat keres…” Ez természetesen egészen mást jelent. Az első megfogalmazás azt sugallja, hogy a kultúra széthullásával megszűnik az értékelés, eltűnnek a különbségtételek. Ha viszont – a második állítás szerint – az emberi lényegtől elválaszthatatlan a különbségtétel, az értékelés aktusa, akkor a kultúra eltűnéséről sincs értelme beszélni, legfeljebb azt állapíthatjuk meg, hogy egyfajta horror vacui jegyében az egyik kultúrát felváltja egy másik. A kultúra olyan magnószalag, amit törölni nem lehet, legfeljebb rávenni valami mást. Nem valamiféle mímelt (mert megvalósíthatatlan) értéksemlegesség jegyében hozom közös nevezőre az eltérő látókörű kultúrákat, egyenlőségjelet tenni pedig végképp nem szeretnék közéjük. Csak éppen ha „a kultúra” alászállásáról, eltűnéséről beszélnénk, homályban maradna, mi az az új és más, ami a magnószalagra kerül – pedig a jelenkor lényegét éppen ez adja.

Ezzel eltávolodunk a kultúrát a magas kultúrával azonosító felfogástól és a kultúrán (az egyes ember vagy a közösség kultúráján) valami általánosabbat értünk: az ember vagy a közösség viszonyát a természethez (saját természetéhez is), az ember alkotta világhoz, embertársaihoz, a társadalomhoz, annak szabályaihoz, hagyományaihoz, ideáljaihoz és így tovább. Ez a kultúra ezer szállal kapcsolódik az élet világához, s nem elsősorban műalkotásokban, hitvallásokban vagy gondolati konstrukciókban ölt testet, hanem a cselekvések mikéntjében. Mondhatnánk úgy is, ez a kultúra tapasztalati fogalma. Amíg az ember él, viszonyban áll: az így felfogott kultúra az emberről leválaszthatatlan.

De hová tűntek az ideálok?, kérdezi Tallár Ferenc.

tényleges kultúra

Az európai ember az elmúlt évszázadokban rendkívül magas eszményeket fogalmazott meg, miközben azoktól jelentős távolságban élt. A 15–16. századi reneszánsz pápák befolyással üzérkedő és családtagoknak zsíros pozíciókat osztogató uralkodása például leginkább a dinasztiaépítést szolgálta, működésük elsősorban a világi hatalom maximalizálásának könyörtelen logikáját követte, nem Jézus tanítását. A világhoz való viszonyukban megmutatkozó tényleges kultúra alighanem inkább a Római Birodalom elitjének élvezeteket kereső ókori mintáihoz hasonult. A tetteikből rekonstruálható értékrend csúcsán a simónia és a nepotizmus együttes alkalmazásával egymásra átváltható hatalom és pénz állt, s az általuk hivatalból képviselt szellemi tartalmak ehhez csupán eszközül szolgáltak. Ürügynek és pompás díszletnek. Mégis: uralkodásuk alatt születtek meg a középkori magaskultúra reprezentatív alkotásai. Tegyük fel a kérdést: megérthető-e a kor a Pietàból vagy a Sixtus-kápolnából? Vagy megérthető-e ezek nélkül?

A hirdetett és a tényleges kultúra között támadt meghasonlást, az egyes ember életgyakorlatának és eszményeinek szétválását azzal szokás menteni, hogy eleve elérhetetlen ideálokról van szó, valóra váltásuk képtelenség. A magaskultúra ormai nem arra valók, hogy e légritka csúcsokra felköltözzünk, csupán tájékozódási pontként szolgálnak, melyek híján szeszélyeinket követve, irányvesztetten tévelyegnénk életünk lapályán. A magaskultúra nem annyira mintaként, inkább mérceként működik. Az is átörökítheti, sőt, gazdagíthatja a szellemet, aki maga nem tud megfelelni a kívánalmainak. S mert mennél nagyobb igénnyel lép fel valaki, annál nehezebben tud megfelelni a maga állította kritériumoknak, aligha meglepő, ha a magaskultúrában gyakran maguk előtt is megbukott, emberileg elviselhetetlen szellemóriások a világítótornyok. Gyakran a legnagyobb elesettségben, a sötétség, a csőd, a mocsok mélyén lobban fel a láng, mely messze világít. Nem a nagy emberek életvitelét kell utánoznunk, hanem azt fontolóra venni, amit létrehoztak.^[5]

Van ebben igazság, az eszmények életidegensége természetes. Ez önmagában még nem kellene, hogy az eltűnésükhöz vezessen. Az eszmények igazi elpusztítói azok, akik – ahelyett, hogy kinyilvánítanák, messze sugároznák – védelmezik ezeket. Immár nem az eszmény védelmezi őket: ők védelmezik az eszményt – tehát már kívül kerültek rajta. Olyanok, mint akik eszményekkel házalnak, eszményekkel takaróznak, számukra az eszmény: tárgy. Felvehető és eldobható. S ha védelmezik, nyilván erősebbnek gondolják magukat nála – miért ne válogatnának akkor az eszmebazárban védeni valót tetszésük szerint? Közben arról, ami ténylegesen irányítja őket, s amit ekként öntudatlanul környezetükre sugároznak, fogalmuk sincs. A tárggyá vált eszményből hamarosan egyszerű eszköz lesz merőben más célok szolgálatában: így születik a szemforgató képmutatás.

A böngésző ember

Nem az internet hozza el a velünk tárgyként szembefordított, „odakint” elhelyezkedő kultúra vesztét, hanem épp fordítva: a szellem objektiválódásának, tárggyá válásának végállomásán nyílt meg az új, végtelen kínálattal kecsegtető hipermarket. A bőség korszakában a kérdés, hogy miben higgyünk, nem sokban különbözik attól, hogy milyen zoknit húzzunk. És ugyanonnan kapjuk rá a választ: a divattól. Vagy a politikától. A dolog mindkét esetben a marketingen múlik.

A tetszőlegesen választható kultúra: érdektelen játékszer.

Tényleges kultúránk magában a választásban nyilvánul meg. Csakhogy a kor böngésző embere úgy érzi, a választásai véletlenszerűek. Találomra emel le a polcról valami szórakoztatót. Amire azt mondjuk, véletlenszerű, annak nem ismerjük a pontos okait, szabályozó törvényeit. Ha saját viselkedésünkről van szó, ez azt jelenti, hogy a választásunk nem tudatos. Tudattalan – egyéni vagy kollektív – mintákat követ. A reklámcégek abból élnek, hogy ezt a tudattalan működést terelik a megrendelő által kívánt csatornába – nagyon is tudatosan. Mindez döntő, sőt, kultúraformáló erő.

körénk kövesedő civilizátum

Ha feltárnánk a modern kor tapasztalati kultúráját, mit találnánk a legbelsejében? Nem ürességet, hanem azt a meggyőződést, hogy nem valamely eszmény, nem is a kard, de a körénk kövesedő civilizátum az, ami megvéd bennünket. S mit találnánk még? Hiába nincs már „autoriter kultúra”, hiába a „tudás megváltozott szerkezete”, hiába a teljes kulturális relativizmus: a kiszolgáltatottság érzését. Félelmet a számunkra áttekinthetetlen és egyre kiismerhetetlenebb civilizátumtól.

A parancsok ugyanis jelen vannak, és könyörtelenebbek, mint valaha. Csak épp nem a kultúra hagyományos csatornáin keresztül közvetítik őket.

Mao Ce-tung nem azért tartotta olyan fontosnak az analfabetizmus felszámolását, mert emberbaráti érzelmek fűtötték, hanem mert ez alapfeltétele volt a társadalom újjászervezésének, a központilag irányított, egységes vertikális propagandának. Ha az analfabetizmus teremtett volna kedvezőbb feltételeket az emberek irányításához, nem küzdött volna ellene – az írástudatlanság felszámolása nem cél volt, hanem eszköz. A modern társadalmakban elterjedt kötelező iskola nemcsak ismereteket közvetít, de arra is megtanít, hogy „úgy lássuk a dolgokat, ahogy kell”, azaz indoktrinál – talán innen ered a rettegett „autoriter kultúra” képzete.

A 21. század elején, az információbőség korszakában az új propagandacsatornák megnyílásával az iskola szerepe láthatóan egyre csökken. A papíralapú sajtót, majd a tévét felváltó interaktív internet ugyanis egyértelműen a divathoz hasonlóan működő, horizontális propagandának kedvez, szemben a korábban alkalmazott centrális propagandával. Nem „ósdi” és „autoriter” tehát, hanem „korszerű” és „plurális”.

„Gott ist tot” és a fausti alku

Jacques Ellul az 1962-ben megjelent Propagandák című könyvében írja: „A propaganda cselekvést, hűséget és részvételt akar – a lehető legkevesebb gondolkodással.

A propaganda szerint az ember számára a gondolkodás fölösleges, sőt, káros: akadályt gördít a megkövetelt helyes és egyszerű cselekvés útjába. A cselekvésnek a tudattalan mélyéről kell feltörnie, feszültségoldás gyanánt, és reflexszé kell válnia. Ez megköveteli, hogy a gondolkodás teljesen irreális síkon bontakozzék ki, és ne zavarja a politikai döntést. […] Amit az ember gondol, az vagy legyen teljesen hatástalan, vagy maradjon kimondatlanul. A modern világ politikai szervezete erre az alapfeltételre épül, s ezt a propaganda eszközével biztosítják.^[6]

Némileg részletesebben: „A hangsúlyt most gondolat és tett szétválására helyezzük, ami korunk egyik legnyugtalanítóbb jelensége. Manapság az ember gondolkodás nélkül cselekszik, ami azt jelenti, hogy gondolatai többé nem tudnak átfordulni cselekvésbe. A gondolkodás nélkülözhető tornagyakorlattá vált, aminek a valósághoz nincs köze: semmire nem kötelező belső esemény, afféle játék csupán. […] És itt nemcsak az ’intellektuális’ eszmefuttatásokra célzok, hanem minden gondolatra, legyen szó akár a munkáról, a politikáról vagy a családi életről. Összességében elmondhatjuk, hogy a gondolkodást és a reflexiót a modern ember életkörülményei és cselekvési közege teljesen hasztalan foglalatossággá teszik. A cselekvés nem igényel gondolkodást: a gondolkodást az alkalmazott technológia és a szociológiai körülmények határozzák meg. Az ember azt teszi, amit nem is akar igazán, cselekedeteinek értelmét vagy okát egyáltalán nem firtatja. Ez a helyzet a társadalmi fejlődés eredménye. Kialakulásáért legalább olyan mértékben felelős az iskola, a sajtó, a társadalmi pragmatizmus, mint a lélektani technikák, a modern politikai struktúra és a termelékenység rögeszméje. De a két döntő tényező a munka gépesítése és a propaganda.”^[7]

oltalmazó második természet
Miről van itt szó? A bennünket oltalmazó második természet a modern korban kijelöli az ember helyét: a roppant gépezet alkatrészeként. Az eszmények iránti megcsappant érdeklődés egyszerűen a körénk nőtt valóság túlerejével magyarázható: a szellemi kérdéseknek nincs többé semmiféle tétjük, mert amúgy is mindent a civilizátum igényei határoznak meg. Függünk tőle. A civilizátum az utóbbi száz évben sokat finomodott – mintegy idomult az emberhez, mert a szociálpszichológia kiépítette a külső vezérlés új technológiáját, mely közvetlenül az emberek vágyaihoz és félelmeihez kapcsolódik, s kész megoldásokat köt rájuk. Korábban a „metafizikai kultúra” segített az embernek felülemelkedni saját kicsinyességén, kiszakadni a vágyai és félelmei rabságából, mára ezt a feladatot átvették a civilizátum erői. A működés gépiesült, intézményesült, a csábítás technikája súrlódásmentesen üzemel, a hirdetések minden rést igyekeznek betömni. Szívbarát margarinnal, mosószerrel, fertőtlenítővel, gyönyörű utakon suhanó kényelmes autókkal hitetik el, hogy mindenre akad megoldás, és e megoldás csak kéznyújtásnyira van. Például egy új táblagép, amivel hozzáférhetünk a világhálóhoz.

Olyan, formálisan soha meg nem kötött fausti alku ez, mint a csupán Rousseau képzeletében létező társadalmi szerződés: az ember sok mindent felad, hogy megkaphassa a biztonságot a Nagy Gépezettől – melynek maga is alkatrésze.

A 21. század elejének drámája az, hogy ebben a gépezetben egyre több ember fölösleges.

Amikor az első természet helyett körénk zárult az ember építette második, életünket a továbbiakban a második természetben kellett leélnünk: a második természet kívánalmainak kellett megfelelnünk, és nem az elsőének. Az jutalmazott és büntetett, nem az Isten. Isten meghalt, s maradt körülöttünk a társadalmi valóság.

A média roppant gépezete egyre több ember köré húz újabb falat. A harmadik természet már a másodiktól is elzár bennünket. Úgy tűnik, életünket is ahhoz kell igazítanunk („ami nincs a weben – az nincs”). A társadalmi valóság meghalt, s a helyén maradt a teremtett látszatok, a kvázi világa. A Gépezet immár a felszabadulás, az információbőség, a gondolat- és véleményszabadság illúzióját is nyújtja. Orpheusz ezzel nyújtja át a Mátrixban a kék pirulát: „ha ezt veszed be, a játéknak vége. Felébredsz az ágyadban, azt hiszel, amit hinni akarsz”. Ez „a tudás megváltozott szerkezete”.

Először Isten vált fölöslegessé, aztán a társadalmi valóság. Nietzsche Istent nappal is lámpással kereső esztelen embere A vidám tudomány 125. fejezetében azt ordítja a piacon összegyűlt embereknek: „Mi öltük meg őt – ti és én! Mindannyian gyilkosai vagyunk!”. Jelenkori párja az időjárásról és a társadalmi helyzetről is az internetről tájékozódik, ahelyett, hogy kinézne az ablakon vagy emberek közé menne. Nem a piacon ordít: a gép előtt kommentál.

De bármily baudrillard-i hévvel hirdetjük is, hogy szimulációban élünk, és a kölcsönös hivatkozások hálójában többé nincs szilárd fogódzó, józan ésszel tudható, hogy egymásra épülő struktúrákról van szó. A harmadik természet nincs meg a második nélkül^[8], a második az első nélkül, ahonnan erőforrásait meríti.

sterilen csillogó tejhűtőpult

Következésképp, amiként Isten nem halt meg, úgy a társadalmi valóság sem. S mert a mesterséges világ gyors ütemben gyarapodó többemeletes építményét az erőforrások véges mivolta az alapjainál ingatja meg, nem kell a revelációhoz a Mátrix varázsszere, piros pirulája sem. Ha jön egy áramszünet, sztrájk vagy háború, kiláthatunk a társadalmi valóságra, sőt, néhol egyenesen az elfeledett első természetig hatolhat a tekintetünk. Szent és szörnyűséges pillanat: a hipermarket sterilen csillogó tejhűtőpultja helyén sáros tehénistálló, bűzlő szalma, az állatok nyáladzanak, ürítenek, bőgnek, ellenek. Tagjainkban ólmos fáradtság. Aztán a felszín összezárul, a seb begyógyul, s visszakerülünk a semmire sem kötelező érdekességek világába.

Király Jenő így elemzi, miért annyira népszerűek a katasztrófafilmek a populáris kultúrában: „A szokás, az ismétlés, a kontinuitás világában élők, az ipar, a hivatal és a család újratermelési szükségleteinek alávetett emberek szabadulni vágynak a monotóniától. Lázongó fantáziák kacérkodnak a menetrendszerű életet előíró gépezetek defektjének ábrándképeivel, de a diszkontinuitás vágyát a katasztrófa félelme kíséri. […] Amikor a széttépett, ellentétes értékek csábítása által kétfelé húzott embert sokoldalúan köti, védi és korlátozza a kontinuitás, kifelé vágyik a rettegett diszkontinuitásba; amikor a diszkontinuitás fenyegeti, a gyűlölt kontinuitás nosztalgiája kísérti meg; a kontinuitás a függés növekedésével fenyeget, a diszkontinuitás pedig a komfort elvesztésével. Az ember attól fél legjobban, amire vágyik. ^[9]

Az értelmiség, hacsak nem gyermekien naiv vagy végletekig önhitt, aligha gondolhatja, hogy a világ valamiféle, a „szellem síkján” megvívott szabadságharc következtében változott meg, hogy ő „demokratizálta a kultúrát”, ő „dekonstruálta a Nagy Elbeszélést”, ő „törte szét a metafizikai kultúra láncait”. Az ilyen ember, ha kinéz az ablakon és látja, hogy elered az eső, elégedett bazsalygással tekint magába, s úgy érzi, megint tett valamit. Innen már rövid az út abba az állapotba, mikor a zuhanást felszabadult repülésnek gondoljuk. Nem, nem az értelmiség törekvései váltak valóra. Az értelmiségnek inkább csak nagyon jó szimata volt, és korán megérezte, hogy másfelől kezd fújni a szél.

A szellemi iránymutatás feladatától megszabadított értelmiség a helyét keresi.

Ha elsősorban irányítani akar, a tényleges hatalom, a döntések (a nagytőke és a tőszomszédságában lakó politika) közelébe kell kerülnie. Ha nagy karrierhez nincs kedve vagy tehetsége, még válhat belőle a világ adott szabályok szerinti üzemeltetője. Vagy – mint Vannevar Bush – a műszaki innováción keresztül alakítja az anyagi kultúrát, s formálja vele az emberi viselkedést, vagy elszegődhet tudatformáló társadatomtechnológusnak, propagandista politológusnak.

Ha inkább a szellem közelébe törekszik, könnyen az anakronisztikus értelmiségiek közt találja magát, akik a „metafizikai kultúra” embereként értékek és eszmények vonzáskörében élnek, tekintet nélkül arra, hogy – hacsak mint tartalomszolgáltatók, nincs rájuk szükség – eszmefuttatásaikkal sosem kerülnek be a főáramba.

A propaganda vagy igénybe veszi, s egyben eltorzítja-kiforgatja mondandójukat, vagy hatástalanságra kárhoztatja őket. Könnyen rajtuk ragad az életidegenség bélyege.

Az értelmiség már csak ilyen: légvárakat épít. Vagy felhőkakukkvárat?

Felhőkakukkvár

A köznyelvben ez a kifejezés, ha egyáltalán felbukkan, lényegében ugyanazt jelenti, mint a légvár. Valamicskét cifrább, gazdagabban berendezett és lakályosabb – de a talajjal egyetlen ponton sem érintkezik.

A szó Arisztophanész Madarak című vígjátékából származik, ott azonban némileg mást jelent. Két athéni polgár, ráunván a törvények feletti véget nem érő vitatkozásra, elhatározza, hogy megkeresik Téreuszt, a trák fejedelmet, akit az istenek búbos bankává változtattak, hátha ő elkalauzolja őket a jobb életbe. Mikor eljutnak a madarak birodalmába, egyikük azt javasolja a szárnyas lényeknek, hagyjanak fel a szüntelen röpködéssel és építsenek maguknak várost az égben, majd a rájuk támadóknak meggyőző beszédet tart arról, hogy eredetileg ők, az égben repdesők voltak az istenek, csak az olümposziak ellopták tőlük ezt a méltóságot. A madarak bizalmába férkőzött két athéni ezután varázsgyökeret rágcsálva maga is madárrá változik. Elindítják Nefelokokkügia – Arany János fordításában Felhőkakukkvár – építését. Az égi város megakadályozza, hogy az emberek áldozatának füstje felszálljon az istenekhez, akik így táplálék nélkül maradnak. Az éhező istenek alkura kényszerülnek, s az egyik athénit összeházasítják Zeusz lányával, Baszileiával, a világuralom megtestesítőjével.

A Felhőkakukkvár tehát korántsem olyan ártatlan, mint amilyennek első látásra tetszik. Elnyeli az isteneknek szánt áldozat füstjét, mely immár nem a transzcendencia, hanem egy emberi konstrukció felé emelkedik, s ott lecsapódik.

A vár magába gyűjt valamit, amit nem neki szántak, s ezen keresztül az egész világ felett hatalmat szerez. Az átélt kultúra helyét elfoglalja a sznobizmus, a vallás helyére a bálványimádás lép.

Arisztophanésszel szólva: a modern társadalom igazán az istenek éhhalálával vette kezdetét. (Az ókori komédiaírónak ez a metaforája érthetőbbé teszi a már idézett nietzschei kijelentést is: „Mi öltük meg őt – ti és én! Mindannyian gyilkosai vagyunk!”).

Hasonló jelenséget ír le Jézus, mikor azt mondja: „Jaj nektek, írástudók és farizeusok, ti képmutatók! Bezárjátok a mennyek országát az emberek előtt. Magatok nem mentek be, s akik be szeretnének jutni, azokat meg nem engeditek be.”^[10]

bálványimádás

Az ókori zsidóság körében az írástudók és farizeusok sajátos apartheid jegyében elhatárolódva éltek az am ha-arectől a „föld népétől” (tágabb értelemben a műveletlen, tanulatlan emberektől, akiket a Talmud szerint tisztátalannak tekintettek). Jézus lényegében bálványimádással vádolja őket: „Ha valaki az oltárra esküszik, az nem érvényes, de ha a rajta levő áldozati ajándékra esküszik, az kötelezi. Ti vakok! Hát mi több, az ajándék vagy az oltár, amely megszenteli az ajándékot?”^[11] A mindenkori bálvány ember és Isten közé tolakodva elnyeli az áldozat füstjét.

A Paradicsomból való kiűzetés óta az Édenkertet, s benne az élet fáját kerubok őrzik tüzes karddal, mi pedig fennmaradásunkat segítő emberi művek között élünk, hogy ne arcunk verítékével együk kenyerünket^[12]. Az ipari forradalom után könnyű elfeledkezni Istenről, szellemről, metafizikáról, hiszen a modern embert körbeölelő civilizátum egészében maga is egyfajta, minden maradék füstöt és metafizikai kipárolgást elnyelő Felhőkakukkvár. Ha a technikai ész biztosít mindent, ami az ember jólétéhez, biztonságához szükséges, akkor a metafizikai kultúra kérdéseinek helyére üzemeltetési kérdések lépnek. Ami az üzemeltetés szemszögéből tekintve fölösleges, azzal egyszerűsíteni lehet. Ha például a történészek, a filozófusok tevékenysége abban merül ki, hogy újabb történészeket és filozófusokat képeznek ki, akkor a rendszernek nincs rájuk szüksége. A Szent Üzem papjai a közgazdászok, teológiája a közgazdaságtan, melynek iskolái oly hévvel csapnak össze, mint hajdanában az egyház és a különböző eretnekmozgalmak. Van ortodox és unortodox gazdaságpolitika. Vannak totemek és tabuk. Mikor azt halljuk, hogy újabb áldozatot kell hozni a piacok megnyugtatásáért, a befektetők bizalmának visszanyeréséért, akkor eljutottunk a haragvó istenek megbékítését szolgáló kiengesztelő áldozat ezer évekkel ezelőtti kultuszáig, mely párhuzam annál is kézenfekvőbb, mert hiszen a „piacok” vagy a „befektetők” éppoly láthatatlan instanciák, mint Isten, akivel köztudomásúlag színről színre még senki se találkozott. A vallásban megjelenő értékek iránti elkötelezettséget kihasználva, céljától eltérítve – a ravasz athéniak módjára – vagyont és hatalmat lehetett szerezni. A globálisan terjeszkedő technológiai kor papjai ugyane célból a Szent Üzem zavartalan működéséről prédikálnak.

Elefántcsonttorony

A születésétől fogva elefántcsonttorony-lakó Weöres Sándor írja a XX. századi freskóban:

Felhőkakukvár
háromezer éve telik díszekkel és lomokkal,
nagy ládákkal – felírásuk: „én!” „enyém!” „nekem!” „engem!”
s falát mindenfelé kinyomta „az én kincsem”, „az én lázam”, „az én üdvöm”,
végre felbillent
s az alatta felgyűlt ganajba zuhant.
Lakói
a lenti mocsokban hemzsegnek
[…]
Mit látnának? mit mutatna nekik az eleven fáklya?
a törmeléket, a trágyát,
és fölötte a fekete semmit,
honnan már hiányzik Felhőkakukvár
és eltűntek az angyalok,
a Biztonság, a Szabadság, az Igazság Angyala, meg a többi,
még a Háború Angyala is (mert amit ezek háborúnak néznek:
egymásba botlók szüntelen marakodása a sötétben:
hol már az idő, mikor hadat indított a szabad elhatározás?)
s még a Gyűlölet Angyala is
(mert mindenki annak bokájába mar, akiébe bír;
de hol az igazi gyűlölet már?)

Az égen egy maradt: a tétlen, közönyös lélek,
az Undor Angyala. Mert már csak az utálat, melynek lelke van.

Ha látnának az eleven fáklyafénynél: őt látnák, az Undor Angyalát…

Az írott szöveg „kiszakad egzisztenciális szituációjából”, írja Tallár Ferenc, „elvonatkoztat azoktól a hatalmi viszonyoktól, amelyek a konkrét, érzelmektől fűtött élethelyzetek velejárói, s a szellem egyetemes terébe emelkedve bejelentheti igényét az igazságra”.

egymást gerjesztő indulatok

Az írott szöveg távolságtartása teszi tehát lehetővé, hogy a pillanat érdekeinél messzebb tekintsünk. Az így megfogalmazott absztrakt igazságok mintegy elemelkednek a talajtól. Aki – a tágabb látókör reményében – efféle elszakadásra törekszik, aki szándékosan távolságot tart kora szenvedélyeitől, lelkesedésétől-gyűlöletétől, aki nem kapcsolódik be az egymást gerjesztő indulatok áramkörébe, arra azt szokás mondani, hogy elefántcsonttoronyban él. De az elefántcsonttorony nemcsak a felülemelkedés, hanem a világtól elzárkózó életidegenség metaforája is.

Nem minden elefántcsonttorony egyforma, és nem is emelkednek ugyanolyan magasba.

A romantika hajlamos a Szépség, a filozófia a Bölcsesség, a szentség az Erény elefántcsonttornyába visszavonulni. Az első elfordul a világtól, mert menedéket keres csúfságai elől, a második azért távolodik el tőle, hogy megpillanthassa összefüggéseit, a harmadik, hogy megküzdjön kísértéseivel és távol tartsa magát fertőjétől.

A romantika visszavonulót fúj. Nem felülemelkedni akar, csak kiszakadni.

A Szépség közelében egyszerűen: jobb.

Életidegenség? Kosztolányi Önmagamról című vallomásában^[13] írja, hogy „az elefántcsonttorony még mindig emberibb és tisztább hely, mint egy pártiroda”, írása történetesen épp Hitler kancellári kinevezésének hónapjában jelent meg a Nyugatban: „hiszek a költészet öncélúságában, abban, hogy egy versnek, egy regénynek semmi más célja nincs, nem is lehet, mint hogy szép legyen. […] Ha egy költő bármely érdek szószólójává válik, szolgává aljasul. […] Tudom, hogy az esztétika […] gúnyszóvá lett ebben a csodálatosan elvakult és csodálatosan alacsony században, mely tulajdon szellemtelenségét és lelketlenségét gyűlöli benne s az esztéta, aki mindenkor az érzéki és érzékletes teremtő volt, szintén csúfnév, egy puhánynak, egy kákabélű, nyálas félkegyelműnek a csúfneve.” A jó egy évtizeddel korábban írt Nero, a véres költő című regényében Seneca börtönbe kerül. Természetesen sokat töpreng a sorsán, szabadulásakor már készen áll a halálra. Leverten érkezik haza, feleségének, Paulinának – a kertben, az elefántcsontasztal mellett – a felülemelkedés ódáját mondja el: „Legjobban szerettem volna emberek nélkül élni, meztelenül, gőgösen, ahogy születtem. Csakhogy ez nem volt lehetséges. […] Csak az örökkévaló dolgokról volt véleményem, de erre nem voltak kíváncsiak. Az ő hitvány és unalmas életharcukról pedig egyáltalán nem volt véleményem. Vagy mi a véleménye egy virágnak a szenátus újabb határozatáról, egy olajfának a cirkuszi vörös vagy fehér pártról? Mikor gondolkozni kényszerítettek, mert számomra se volt kegyelem, rájöttem, hogy az ő ügyükről, melyekről nekik csak egy véleményük volt, nekem legalább két véleményem van, hol ez, hol pedig az, amilyen oldalról szemlélem. […] Lángnak születtem, különbnek, érzékenyebbnek, értelmesebbnek, mint itt akárki. Jobb is vagyok, tisztább, mint azok a korlátoltak, akiket jellemeseknek, azok a képzelethíjas durvák, akiket férfiaknak, azok az esztelenek, akiket hősöknek neveznek.”^[14]

Nem tévedünk nagyot, ha azt mondjuk, Kosztolányi itt saját titkos gondolatait adja az ókori filozófus szájába. Aki jó egy évtized múlva is ilyen hévvel mondja – megint mások szájába adva a szavakat –, hogy az esztétát itt „puhány, kákabélű, nyálas félkegyelműnek” tekintik, az maga is retteg, hátha ő is az. Ezért menekülhetett Seneca hasonló intenzitású öneszményítő mondataihoz.

Nem árt a körültekintés. Az elefántcsonttorony, bármily szívesen idealizáljuk, nem mindig a Szépségbe szerelmes romantikus lelkek, filozófusok vagy szentek lakhelye. Ritka, akit csupán az értékek vonzása késztet elkülönülésre. A toronylakókban gyakran némi gyávaság vagy sértettség is munkál – márpedig mennél gyávább, mennél sértettebb a világtól elzárkózó lélek, annál kevésbé emelkedik tornya a világ fölé. Amit Kosztolányi „emberibb és tisztább” helynek tart, az a valóságban „túlságosan is emberi”: gyakran ablaktalan hely, melyet kitölt az egészségét vesztett lélek kipárolgása. Az elefántcsonttorony jellegzetes műfaja a magasból aláeregetett cédula, az aforizma. Akár egy késszúrás: a világon vett bosszú.

élethelyzetek lenyomata

Ha mégoly magasra emelkedik is az elefántcsonttorony, és mégoly kristálytiszta is odafent a levegő: mi haszna az efféle létnek? A magány és a távlat valóban elősegíthetik a tisztánlátást, az összefüggések felismerését és megfogalmazását. Mielőtt azonban tetszetős illúziókba ringatnánk magunkat, fel kell tennünk a kérdést, hogy mihez kezd aztán a világ ezekkel a „szellem egyetemes terébe emelkedett” igazságokkal? Nos, hacsak nem matematikai tételekről van szó, a gondolatoknak az élet közegéből sosem sikerül teljesen kiemelkedniük. Bárhogy törekednek erre a szerzők, még a legszárazabb gondolatokon is jóvátehetetlenül átüt a korszellem, ott van rajtuk az élethelyzetek lenyomata. Az emberek az írás jóvoltából megőrzött igazságokat legkönnyebben az eredetivel rokon élethelyzetekben ismerik fel igazságként – innen bizonyos szerzők visszatérő divatja. Az élettől eltávolodni igyekvő, vagy legalábbis távolságot tartó gondolatok az élet közegébe visszakerülve ráadásul megváltoznak, például mert funkciót kapnak. Valaha volt nagy felismerések is végezhetik koreszményként, ideológiaként, ami azt a hamis látszatot kelti, mintha a szellem alakította volna a világot, mintha az eredeti gondolat lett volna az arkhimédészi szilárd pont, ahonnan kimozdították a Földet. Az eszmék effajta kultuszában az utólagos racionalizáció ünnepli magát ősokként, első mozgatóként. Az értelmiség hajlamos illuzórikus képet kialakítani saját hatalmáról – mellyel saját életidegenségét kompenzálja. Szívesen ismeri fel a valóságban saját forradalmi gyakorlatának eredményeit, holott amit a „teoretikus felhőrégiókban végigküzdött” (ahogy Tallár Ferenc fogalmaz a dekonstrukció kapcsán), leginkább a teoretikus felhőrégiókat alakította, e felhőkakukkvárak füstelnyelő képessége pedig társadalmi méretekben köztudomásúlag igen csekély.

A betű megöl, a lélek pedig megelevenít

Pál apostol gyakran idézett mondásával^[15] eredetileg arra utal, hogy az Újszövetség híve ne a betű szolgája legyen, hanem a léleké. Igaz ez a kultúra egészére is.

Az a kultúra, mely a rilkei felszólítással minket magunkat nem alakít át, ami nem rajtunk keresztül nyilvánul meg, mégis büszkélkedünk vele, csak rituális dísz, cifraság, mint az őserdei bennszülötteken az arcfesték, a tarka tollak, csontok, vagy újabban a kólásüveg piros kupakja. Persze az sem haszontalan, amit nem fogtunk még fel, kötelességtudásból mégis hordozzuk magunkkal – egyszer még föleszmélhetünk annak igazságára is. Sokan építenek Noé bárkájaként működő digitális archívumokat az internet előtti kultúra értékeinek megőrzésére, miközben érkezik a hajót emelő roppant Vízözön: az információ túláradása.

A felismert, megértett igazság átalakít bennünket, s egyedül a lélek az, ami megeleveníti az élettelen betűtengert. Mikor életre kel bennünk a szellem, mi is életre keltjük a szellemet – és csak így keltjük életre –, s amit életre keltünk: azt a szellemet éltetjük.

1. Liget 2012/9 – lásd: https://ligetmuhely.com/liget/az-aramlasok-tereben-ekonyv/ ↑

2. Robert Musil: A tulajdonságok nélküli ember, Európa, 1977. 1. kötet, 647–655. o. ↑

3. Francesco Petrarca: Önmagam és sokak tudatlanságáról, Lázi Könyvkiadó, Szeged, 2003, 23. o. A négy „barát” közül három (Leonardo Dandolo, Tommaso Talenti és Zaccaria Contarini) a magas rangú velencei nemesség képviselője volt, a negyedik a velencei állampolgárságot nyert – Petrarca szerint igen olvasott, de zavaros gondolkodású – Guido da Bagnolo, orvos és politikai tanácsadó, akinek hátrahagyott hatvankötetes könyvtára csak filozófiai, orvosi, illetve mágiával és asztrológiával foglalkozó műveket tartalmazott. ↑

4. I. m. 23–24. o. ↑

5. Vö. Jézus szavaival (Mt 23,2–4): „Az írástudók és a farizeusok Mózes tanítói székében ülnek. Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert bár tanítják, de tetté nem váltják. Elviselhetetlenül nehéz terheket hordanak össze és raknak az emberek vállára, de maguk ujjal sem hajlandók mozdítani rajta.” ↑

6. Az idézeteket az angol nyelvű kiadás alapján közlöm: Jacques Ellul: Propaganda, Vintage Books, 1965, 180. o. ↑

7. I. m. 179. o. ↑

8. A Stanford University egyik munkatársának számításai szerint a webet fenntartó szerverek összes áramfogyasztása 2000 és 2005 között megkétszereződött. Az Egyesült Államokban elérte az 1,4%-ot. A világ teljes szerverparkjának üzemeltetéséhez 1A db, egyenként 1000 MW-os erőműre volt szükség. A felhasználók saját gépeinek áramfogyasztása ugyanebbe a nagyságrendbe eshet. L. Jonathan G. Koomey, Ph.D.: Estimating Total Power Consumption by Servers in the U. S. and the World, http://ccsUcciD.net/knomev lona.pdf. A Second Life nevű közösségi játék működtetéséhez szükséges szerverpark teljesítménye és a játékosok száma alapján kiszámítható, hogy egy játék céljára létrehozott virtuális személyiség áramfogyasztása körülbelül megfelel egy átlagos brazil állampolgár fogyasztásának. L. Nicholas Carr: Avatars consume as much electricity as Brazilians. httD://www.rouahtvne.com/?D=611. ↑

9. Király Jenő: Frivol múzsa, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1993,167–168. o
   ↑

10. Mt 23,13 ↑

11. Mt 23,18–19 ↑

12. Vö. Tér 3,19 ↑

13. In: Kosztolányi Dezső: Furcsa dolgok, Európa, Bp., 2011, 198–204. o ↑

14. Kosztolányi Dezső: Nero, a véres költő, Kossuth, Bp., 2007, 183–184. o. ↑

15. 2Kor 3,6, a Károli-féle fordítás szerint. A mai katolikus változat: „a betű [gramma] öl, a lélek [pneuma] pedig éltet”. ↑

kép | Tano Festa művei, wikiart.org