EGY BÚTORRAKTÁR SZOMORÚSÁGA
2005 december
Rezonanciák Handi Péter verseire
Betegen, ágyban fekve bámulni a mennyezet egyenetlenségeit, meredten szemlélni ablakdeszkát, falszögletet, szék és asztalláb nyakak / guernicai ficamait[1], a vaskályha ütött-kopott doboztestét, a kályhacsövet, amin megül a por – nos, ebben otthon vagyok.
igyekszem tanulni tőlük
A könyvek a polcon végigcsináltak velem jó néhány hályogszürke téli vasárnap délutánt: mintha néma rokonok karéjában ülnék. Ebben a társaságban a függőleges gerincű kötetek lehetnek csupán rendíthetetlenek, aki enyhén szomszédjának dől, már át is adta magát a hideg és nyirkos szomorúságnak. És a bútorok hogy tudnak hallgatni! A rokkant, csüngő ajtajú szekrények, a folyton falnak vetett háttal álldogáló könyvespolcok megadóan tűrik a borús, fénytelen időt, a fűtetlen szoba viszontagságait: igyekszem tanulni tőlük, de az élet a jogait követeli bennem, nem lehetek egyenrangú társuk sosem. Hiszen belőlünk, élőkből, s így belőlem is, mindig kipárolog valami romlékony lélek és leülepszik a bútorokon, megül a szőnyegen.
Megborzongok; ősz csörög a hideg / villamossíneken.
A ködben álló akácfák, mint munkapadnak támaszkodó szaktársak, felmondják emlékeiket. Apám vízfolttá változott / az elnyelő itatóspapíron. Körbenézek a szobában, senki.
Hát persze. Csak ez a nedvesség.
Az ovális asztallap értetlensége.
Hiába vonakodnak a tárgyak, előbb-utóbb mindenkit átitat a maga szerepe. Maszatosra fogdosott puha kavics kerül a kezembe: az első radírom. Visszaejtem az évtizedek alatt a fiók fenekére ülepedett kiszáradt filctollak, színes ceruzák, befőttesgumik közé. Az íróasztal már fogalmazza ellenem az elháríthatatlan vádat. Könnyű a dolga: mindent tud rólam, a test kulcsra zárt titkai / előfeslenek. Egy kihúzott fiók. Pontos ütés a gyomorszájra. Meg sem várom a vádbeszédet, már előre összegörnyedek. Szigorú szavak, mint mindig. Felnézek.
A szemközti háztetőn állapodik meg a tekintetem, aztán az egyenletesen szürke égen. Hatalmas bádoglap. Folytonos morajlás hallatszik mögüle, titkos üzenet, mely nagyon messziről érkezhetett, mert az idők során érthetetlenné torzult. Azt képzelem, ez a kivehetetlen mormogás valamiféle egyetemes védőbeszéd, mely nyilván nem a személyemnek szól, de rám is vonatkozik. Mivel egy szót sem értek belőle, részleteiben megkapaszkodni nem tudok, fülemben nem ül meg, az ellenérvek aprópénzére felváltani nem lehet.
Csak lengek létem sarokvasán.
magamra maradok
A vakolat hajszálrepedéseit figyelem. Lassan beesteledik. Felkapcsolom a csipeszes lámpát. Ha behúzom a függönyt, végképp magamra maradok e kevés beszédű, ám annál szigorúbb társasággal. A faliszőnyeg mintái azt suttogják, „ha most éjfélig mindegyikőnket végighallgatsz, oly tehetetlen leszel / mint átvilágított lámpaernyőn / a por”.
A szobafogság már csak ilyen. Igen, a bútorok elevenebbek nálam, életrekeltőjüknél, aki beszédtárgyuk vagyok csupán. Ugyan mit felelhetnék egy fenyőfa padnak? És akkor nem említettem még / a fatörzsön található / göbök ember-arcát, amint / évszázadokig / egy pontra tekintenek.
A könyvek sokkal jámborabbak. A lámpa fénykörébe vonom és fellapozom őket. A szorongásom mélyén lapuló kimondhatatlan kérdésre keresek választ, természetesen hiába, ám valamiféle megnyugvásig mégiscsak eljutok általuk. Csak annyi csöndet szeretnék, hogy aludni tudjak. Csak annyi kegyelmet, hogy életben maradjak. Noha a csönd is lehet fojtogató, a halálbüntetésnél is lehet kegyetlenebb az életfogytiglan.
A történelem teremtette keserves-abszurd helyzet: H. P. gyerekként nem szólhatott az apjához, mikor utoljára látta. Úgy emlékszem rád, / mint áruház mozgólépcsőjén / egy arcra, mely / velem egy vonalba érkezik; / nagyítóüveg prizmája csúszik / közénk, pillanatra / hatalmas leszel, / jóformán tapintható, de / a futószalag továbbvonultat, / s még elkísér tekintetem, ahogy / süllyedsz az engedelmesen / sorakozó tarkók erdejében, / míg én egy darabig még / fölfelé húzatom magam.
„A történelem egy angyal, akit háttal sodor a szél a jövő felé, így Juliska. A történelem egy törmelékkupac, így Jancsi. Az angyal vissza akar menni, hogy kijavítsa a dolgokat, összerakja, ami szétesett. Ám a paradicsom felől viharos szél fúj, ez a szél pedig háttal sodorja a jövő felé. Ezt a vihart hívják haladásnak”, meséli Laurie Anderson, Walter Benjamin nyomán.
Eddig azt hittem, csupán képeket őrzök magamban a gyerekkoromról. De A retina szoborkertje rádöbbentett, hogy dehogy. Egy-egy hívó szóra többféle kép, többféle érzelem, íz, szag, hang bukkan elő az emlékezet mélyéről.
A múlt az emlékek törmelékkupaca, melyből közös erővel kollázst készít a képzelet. Akik újra meg újra eszünkbe jutnak, azok az ismételt formázás következtében állandó alakot öltenek: szobor lesz belőlük, még ha hozzájuk is tapaszt meg le is farag belőlük az idő, akire mindent rá lehet kenni.
valami félelmetes
Így őrzöm magamban Rákosligetet a hatvanas-hetvenes évek fordulóján. Akkor még élt a piactér, ahol akár eleven tyúkot is lehetett vásárolni: levágni, megkopasztani már a háziasszonynak kellett. Rákosliget akkor, noha 1950 óta Budapest része volt, inkább falura vagy kisvárosra hasonlított. A piactér környékén, ha jól emlékszem, négy állandó zöldséges kínálta áruját. Volt ezekben a zöldségesekben valami félelmetes. Nyilván szégyelltem előttük, nagyhangú és magabiztos emberek előtt az ügyetlenkedésemet. A Ferihegyi út sarkán például egy erőszakos, bajszos-szemüveges, tömzsi ember vezette a boltot, nem szerettem ott vásárolni, hiába volt esetleg olcsóbb a paradicsom.
A piactéren két kisebb épület állt: az iskola felőli végén a mérlegház, az alsón egy bolt, ahol egy nénitől pékárut és tejtermékeket lehetett vásárolni. Pult volt és sorbaállás. Jegyes tej. Máig az orromban van a zacskók törlésére használt rongy kicsit savanykás szaga és a frissen sült, nagy késsel kettészelt kenyér illata.
Rokkant nagyapám, akiről egyébként, furcsa módon, nemrégiben derült ki, hogy anyámat csak örökbefogadta, központi helyen áll a retina szoborkertjében. Tőle tanultam olvasni, sakkozni és kártyázni (õ is szívesen folytatott párbeszédet Piatnyikékkal). Együtt tanulmányoztuk Grätzer József könyvét, a SICC-et (Szórakoztató Időtöltések, Cseles Csalafintaságok).
Hules Béla, három éve halott költő barátom, aki szintén eltávolíthatatlanul beleégett a retinámba, a két világháború között Zalában még olyan világban nevelkedett, ahol a falusi élet rendje nem sokban különbözött az emberiség ezer meg ezeréves gyakorlatától.
„Egyiptomban éltünk”, mondta.
Nem vagyok öregember, de már a harmincéves emlékeim is anakronisztikusak. Hiszen Rákosligeten mindennapos látvány volt a lovaskocsi! Menynyire más világ volt és milyen sebesen süllyedt el! Mintha egyhelyben mentem volna világgá, s most én is Ausztrália távolából tekintenék erre a messze tűnt kontinensre: valaha volt életemre.
Meglehet, a történelem hullámverésén ingó-rengő ágyamba kapaszkodva és mások sorsát szemlélve én is szédüléssel meg hányingerrel küszködöm, ezért mulasztom el az alkalmat, hogy az egyre erősödő hullámzás energiáját a magam számára hasznosítsam. Talán ezért keresem én is ennek a hatalmas hajónak a viszonylag mozdulatlan súlypontját, mint annak idején a Félteke[2] óceánon hánykolódó szerzője.
-
A dőlt betűs részek a Gyakorlatok a fogódzó nélküli korláton című kötetből vett idézetek. ↑
-
Handi Péter 2003-ban megjelent prózakötete ↑