CSAK MÍG VISSZAJÖN
[MINDEN KIS NESZ]
mint csúzlival kilőtt lámpa hirtelen sötétje
úgy hullott le ránk az áramszünet
félbemaradtunk mint
megkezdett mondat a könyvben
koromsötétben babráltunk gyertya után
majd gyufát kerestünk a szekrényben
nem volt a kezünk ügyében mert
nem kellett semmit meggyújtanunk
egyikünk sem dohányzott
és nem volt gáztűzhelyünk
nem a biztosíték vágott le
mi tehát semmit sem tehetünk
talán az utcán ment el az áram
toporogtunk az előszobában
a helyzet azonban nem javult
nem jött ki az elektromos művek
minden kis nesz felnagyult
a villanysütő halkan pattogott
bent a nyers piskótatészta
megszáradt s lassacskán kihűlt
tudtuk nincs mit kezdeni vele
kitölt így is egy piskótányi űrt
az asztalnál ültünk csendben
és egyre csak bámultuk a lángot
milyen ámultan rángott
táncolva hajladozva égett
a csekély kis kanóc körül
bent az olajkályha duruzsolása
itt a gyertya egy-egy sercenése
valami most megszakad
és fokozatosan félredől
az űrbe üresség harap
csend menekül a csend elől
ültünk csak magházban a mag
két lassan asztalra csöppent
majd kihűlt apró viaszdarab
hallottuk lent elhúz egy tehervonat
síneken futó sok tonnás testét
erős dízelmozdony vonja
mi kényszerít hogy bent maradj
gondoltam megnézem az estét
kiléptem az ajtón s arcul ütött a fagy
lúdbőröztem míg megcsapott a szénszag
láttam nincsen közvilágítás
utánam szólt apám vegyél kabátot
de én elszántan fázattam magam
tényleg semmi fény nincs mondtam
és borult az égbolt így hát csillagtalan
csukd be az ajtót mert kihűl a lakás
szólt apám újra kissé ingerülten
neked se hiányzik egy torokgyulladás
bementem a bőrömre tapadt éjszakával
s a gyertya lángja mellé visszaültem
nehéz sötéttől lucskosan
hogy kivárjam míg megszáradok
centrifugából vállfára emelt majd
kályha fölé akasztott ing
négyen voltunk már akkor a szobában
mi ketten és az árnyékaink
láttam a falnál mind kölcsönszéken ül
de azok sem szóltak mi sem beszéltünk
köröttünk vártak ők is tétlenül
végül apám törte meg a csendet
nem törte csak beszórta szavakkal
mikor lesz áram nem lehet tudni
volt ilyen emlékszel tavasszal
jobb ha elmegyünk aludni
döntöttünk tehát megadjuk magunkat
más ez éreztem mint villanyt oltani
akkor mi vonjuk meg határait
mozdulatainkat most ő oltja ki
szűkebbre vonja fullasztó körét
és belénk árad a kipréselődött
a cipőkrémszagú kátránysötét
nem láthatjuk hatalmas arcát
ha szánkat nyitjuk torkunkba nyomja
önmagát mint sűrű masszát
míg tarkónk a párnán szögben megtörik
ő a vadidegen a rettegett másik
s feszüljünk bár csigolyaroppanásig
mindenképp belénk költözik
fülünkbe morajlik monoton dala
s az udvarra hiába menekülnénk
marka ott is éppúgy szorítana
jég pergésének hangját hallom
gyönge szél zúdít porhavat
a fák kint csöndbe dermednek az utcán
hátratett kézzel állnak sorfalat
kristályos válluk nem ragyog
nem válik el a sár az éjszakától
se ég se föld se csillagok
nincsenek alsó meg felső vizek
körvonala sincs még semminek
az Úr még semmit sem teremtett
a köröttem úszó hangok és szavak
csupán visszhangként hallatszanak
óriás anyám fordulását várom
sötét méhében reszketve fekszem
ha már feloldott egyszer magában
miként formál meg újra engem
ide visz minden és innen nincs kiút
eltátott szájjal aláereszkedve
iszapba süllyed így a vízbefúlt
nem érzi többé teste merre lejt
egykor volt tűz fekete salakja
emléke vagyok valakinek
aki az eljövendőt lakja
mi lesz ha egyszer elfelejt