BUNKER

Szereplők

WERNER, nyugdíjas korú túravezető az atombunkerben

WOLFGANG, negyvenes független értelmiségi

OSKAR, negyvenes irodalomtörténész

EVA, harmincas évei vége felé járó magányos nő

FRANZISKA, Eva barátnőjének lánya, most érettségizett

LUDWIG, nyugdíjas, érdeklődő munkásember

UDO, Werner fiatal munkatársa

Werner és Ludwig érkeznek, belépnek a bunker információs részlegének vezérlőtermébe.

LUDWIG: Ez roppant érdekes…, hogy rabokkal, bebörtönzött mérnökökkel dolgoztatták ki a betonvasak szerelési terveit. (Werner bólogat) De logikus, hiszen azok biztos nem mondták el senkinek, min dolgoznak.

WERNER: Meg hát nem is tudták. Csak részinformációkat kaptak. Ez az egyes számú alapelv titkos műveleteknél. Senki sem tudhatja, miben vesz részt.

Franziska és Eva közelednek a betonalagúton

FRANZISKA: Te, ez a muksó végig a mellemet bámulja.

EVA: Örülj neki, hogy van mit néznie.

FRANZISKA: Folyton ilyeneket fogok ki.

WERNER: (befelé tessékeli őket, visszafelé kiabál az alagútba) Ne tessék lemaradni! Ne szakadjunk szét!

Werner, Ludwig, Franziska, Eva körbeállják a vezérlőpultot. Wolfgang és Oskar még a betonalagútban. Lassan haladnak, mert Wolfgang magyaráz.

WOLFGANG: Ha megfigyelted, az egész program úgy van összeállítva, hogy egyfajta férfi­nosztalgiával tekintünk vissza a régi időkre. Amikor még komolyan vették a dolgokat. Mi nemcsak beszélünk, mi meg is építjük azt a földalatti várost, amit elterveztünk! Beton, acél, munkáskéz nem számít!

OSKAR: Na de milyen pazarlóan, rettenetes minőségben, rohammunkában készült itt minden… éles helyzetben valami biztos felmondta volna a szolgálatot. Erre ma már nehéz büszkének lenni.

WOLFGANG: A mélyén azért ott van, hogy mi még kemény csávók voltunk. Az orosz betont szétrobbantani se lehet. Az akarat diadala. Az idesereglő látogatóknak persze a szokásos hidegháborús szósszal tálalják. Hogy jaj milyen szörnyen ormótlan volt a múlt, na de szerencsére mi már nem abban élünk, hanem egy hűdefejlett világban.

OSKAR: Nyilván ostobaság számon kérni a mai technikát…

WOLFGANG: És azt is, mennyire szánalmas az egész hideg­háború, és milyen ostoba emberek éltek akkoriban, hogy elhitték, a bunkerépítés a megoldás! De szerencsére a lidércnyomásnak vége: már mi is szabadon sétálunk a tiltott zónában. Milyen rossz lehetne, és milyen jó!

OSKAR: Bizonyos értelemben igen.

WOLFGANG: Nem! Arcátlan hazugság, hogy az őrületet magunk mögött hagytuk, és a hidegháborúnak vége! Minden csapból hidegháború folyik. Persze nem illik észrevenni. Csak hogy nekünk van igazunk – éppúgy, mint a hidegháború idején! Ulrike nagynéném Berlinben előbb átélte az egyik oldalról, most átéli a másik oldal­ról. Szánalmas! A múlt, kérem szépen, nevetséges, Ulrike nagynéném Berlinben szánalmas, mikor dadogva magya­rázza, hogy de hiszen… Nincs de hiszen!

OSKAR: (türelmetlenül) Menjünk…

WERNER: (az ajtóból) Tessék beljebb jönni! Ne szakadjunk le a csoporttól, ha kérhetem!

EVA: Ne gazdálkodjunk szabadon mások idejével!

OSKAR: Jövünk, jövünk!

Oskar és Wolfgang is csatlakozik a többiekhez.

WERNER: Kérem szépen, amit most tetszenek látni, az Erich Honecker egyik atombunke­rének agyközpontja. Gyűljünk egy oldalra, hogy mindent lássanak!

LUDWIG: Logikus.

WERNER: Ebben a hatalmas komplexumban három hónapig mindent biztosítani kell, ami az élethez szükséges. Vegyük sorra! Mi szükséges az élethez?

EVA: Életkedv.

WERNER: Nagyon szellemes, de gondolják végig… Mi az, ami nélkül nem bírjuk ki? A levegő!

LUDWIG: Logikus.

WERNER: Friss levegőhöz csak odakintről juthatunk. Csakhogy ott az atomrobbanások után radio­aktív por terjeng, ami ha ide bekerülne és belélegeznénk, akkor a tüdőben rekedt, idegen szóval inkorporálódott szemcséi belülről folyamatosan sugároznák a tes­tün­ket. Ennek meg­aka­dá­lyozására egyrészt aktív szenes szűrőket kell beépíteni, másrészt állan­dó túl­nyo­mást biztosítani, hogy a por a réseken se jöhessen be. Mi a második leg­fon­tosabb?

OSKAR: A víz.

WERNER: Úgy van. Kutak vizét szivattyúzták át vasbeton tárolókba. Az élelmiszerkészletek pedig száz embernek három hónapra voltak elegendőek…

OSKAR: Voltak?

WERNER: Voltak – mikor még állandó készültségben éltünk. Már nem tárolnak itt ekkora készleteket…

A mennyezeti neonok hirtelen kialszanak. Kattanás, a sarokban kigyullad egy gyér fényű villanykörte.

WERNER: Elnézést, valami kicsaphatta a biztosítékot. (A lámpára mutat) Ez már a tartalék akkumulátorról megy. Egy pillanat. (Eltűnik a folyosón)

WOLFGANG: Esküszöm, olyan, mint valami tengeralattjáró fedélzetén.

FRANZISKA: Basszus, menjünk fel! Amúgy is tök undorító az egész.

OSKAR: Ne haragudjon… De akkor miért vett ide jegyet?

FRANZISKA: Kurva meleg volt odafenn. Bóklásszak a száz fokos napon a sátrak között? Erre most semmi ruhában beragadok valami nyomorult pincébe…

WERNER (piszkosan érkezik): Lezárt a szakaszkapu. Belülről természetesen nyitható, de hát az évtizedek során kicsit elrozsdállt… Megkérnék egy erősebb férfiembert, jöjjön segíteni.

OSKAR: Megyek!

WOLFGANG: Én is.

Werner zseblámpájával elöl, a férfiak utána.

Hamarosan Oskar érkezik, szemét körbejártatja az irányítóteremben.

OSKAR: Valami vasat keresünk, amit befeszíthetnénk a nyitókar alá…

EVA: (széttárja a karját)

Ludwig érkezik, kockás zsebkendővel törölgeti a homlokát.

LUDWIG: Hű… Nagyon megmakacsolta magát ez a szerkezet! De nincs mit csodálkozni, tényleg csupa rozsda az egész. Kérem szépen, tavalyelőtt jártam a bosnyák piramisoknál, állítólag harmincnégyezer éves építmények, bevittek minket az alagútba, ott volt ilyen szag.

Werner, Wolfgang és Franziska érkeznek.

FRANZISKA: Eva látnod kellett volna… Ezek egy májkrémkonzervet nem tudnának kinyitni.

WERNER: (Oskarhoz) Talált valamit?

OSKAR: (a sarokból) Egyelőre nem.

WERNER: Akkor várunk.

A tartalék akkumulátorról táplált villanykörte lassan kialszik. Egy pillanatra koromsötét támad. Werner bekapcsolja, a mennyezetre irányítja a zseblámpáját, aztán leteszi egy asztalra. Halvány derengés.

WOLFGANG: Nagyon jó, hogy itt állunk a fő-fő bunker irányítótermében, ahonnan egy atomháború közepén is az égvilágon mindent kapcsolni és vezérelni kellene, közben meg egy nyomorult vészjelzést sem vagyunk képesek leadni!

OSKAR: Egy ilyen létesítménynek a puszta fenntartása is iszonyú drága, hát még az állandó készenléti szint. Persze, hogy nem működik.

A katasztrófavédelem zseblámpájának derengésében üldögélnek az eredeti felszereléshez tartozó, piros műbőrborítású székeken. Werner az irányítópultnál.

LUDWIG: (Wernerhez) Maga mióta dolgozik itt?

WERNER: Nem titok, én a belügyben foglalkoztam hasonló objek­tumok őrszolgálatának vezénylésével.

OSKAR: Akkoriban azt hitték, bármikor kirobbanhat az atomháború. Talán épp ez volt a béke záloga.

WOLFGANG: Frászt a béke záloga! A hidegháború záloga volt!

OSKAR: Úgy értem, ezért nem volt fegyveres összecsapás a két nagy tömb között.

WOLFGANG: Ha úgy érted, hogy nem bombázták üszkös, radioaktív romtengerré Európa nagyvárosait, hát persze, hogy nem bombázták. De az agyakat szétbombázni mégiscsak sikerült. És ez a hidegháború.

OSKAR: Szóvirágok. A te agyadat vagy az enyémet talán szétbombázták?

WOLFGANG: A rendszer tömeg­mére­tekben működik. Nem működött, működik.

OSKAR: Tudom, neked az a vesszőparipád, hogy ez ugyanaz a rendszer.

WOLFGANG: Nem, nem ugyanaz. Sokkal fejlettebb! A központosítás szemernyit sem csökken, de a tervezők már levetették a vállukról mindenfajta felelősség terhét. Nehéz idők jönnek.

EVA: Ezt hogy érti?

WOLFGANG: Egymással fognak lemészároltatni minket.

OSKAR: (dühödten) Tervezők? Miféle tervezők?

Fémes zörej hallatszik valahonnan fentről, aztán csönd.

EVA: Tulajdonképpen az sem zárható ki, hogy… történt valami…, akkor pedig most rendel­tetésszerűen használjuk ezt a bunkert.

FRANZISKA: Jaj, ne szórakozz már!

EVA: Miért? Elmélyült az ukrán konfliktus.

OSKAR: Ezzel nem lehet viccelni.

EVA: Nem viccelek.

OSKAR: Ugyan. Ma már köztudomású, hogy egy atomháborút nem lehet megnyerni.

WOLFGANG: De mondjuk balesetnek álcázva… Vagy terrorakciónak. Ezek olyan népszerűek manapság!

OSKAR: Teljesen értelmetlen mindenféle képzelgésekkel hangulatot kelteni. Nem tudjuk, mi történt.

WOLFGANG: Ezek vagyunk mi! Bunker­egzisztenciák! Sün­disznóállásba kényszerültünk. Egész életünk kilátástalan véde­kezés. Beássuk magunkat a lövészgödörbe – fegyvertelenül. Fogal­munk sincs, mi történik velünk, mert amit mondanak, annak már rég nem hiszünk, pláne, ha ezer torok üvölti, miközben tudjuk, hogy a halkan elsuttogott sza­vakat sem vehetjük készpénznek, nem is bízunk senkiben. Esik szét minden, a jövő csak a múlt egyre fáradtabb, egyre homályosabb, egyre abszurdabb fénymásolata, a közepén egy be­égett folttal, de nincs mit csinálni – hiszen nem tudhatjuk! Semmi sem biztos! Fantasztikus agyrémeink is messze elmaradnak a valós borzalmak mögött.

OSKAR: Ha, mint mondod, fogalmunk sincs, mi történik velünk, ugyan honnan tudjuk, hogy a képzelődéseink elmaradnak a valóságtól?

WOLFGANG: Könyörgöm, itt milliók közös élménye volt, hogy a napilapok címoldalán folyamatosan hazudtak! A való­ságot meg dug­dosni kellett, mint egy szaros alsónadrágot. És ne mondd, hogy ez ma már nincs így!

OSKAR: Nem értem. Kinek és mit kell ma takargatnia?

FRANZISKA: Nekem azonnal pisilnem kell. Hová mehetek?

WERNER: Itt az alagutakban poros, koszos minden. Semmi sincs felújítva.

FRANZISKA: Most mit csináljak?

WERNER: (megragadja a zseblámpát) Akkor elkísérem. Magáért is én felelek. A létesít­ménynek most csak egy töredékét járjuk be. Könnyű eltévedni ebben a föld alatti városban.

FRANZISKA: Hogyisne, májerkám, hogy elkapjon valamelyik sarokban! Tartsák meg a zseblámpájukat, beszariak! Világítok a telefonommal.

WERNER: Akkor tessék, a folyosón jobbra, aztán a végén még egyszer jobbra.

FRANZISKA: Aztán nehogy utánam jöjjenek! (kilép a folyosóra)

Kisvártatva kiáltás hallatszik a folyosó végéről. Werner, Wolfgang, Ludwig kirohannak.

EVA: (a fejét csóválja, de nem mozdul) Ez a lány!

OSKAR: Honnan ismeri?

EVA: A barátnőm gyereke, rám bízta, mert most próbál bepasizni.

OSKAR: Elvált?

EVA: Sosem volt férjnél.

OSKAR: Egyedül nevelte a lányát?

EVA: Persze. Franziska egyébként az utóbbi két évben vált ilyen kiállhatatlanná. De bennem valamiért megbízik.

Eva a sötétben előhalássza a táskájából telefonját, hogy világítson vele.

EVA: Ez jó! Gyerekkorunkban nézegettük így magunkat a tükörben. Alulról jövő fényben. Mi, a szörnyetegek! Két combunk közé vettük a zseblámpát, az alsó szemhéjunkat lehúztuk, az orrunkat felnyomtuk. Broááá!

OSKAR: Nem kéne mégis mennünk?

EVA: Franziska miatt aggódik? (legyint) … egyébként: Eva.

OSKAR: Oskar.

EVA: Honnan ismerik egymást…

OSKAR: Wolfganggal? A gimnáziumból. Már akkor is lyukat beszélt a taná­rok hasába, már senki nem merte feleltetni, csak az irodalomtanárnőnk, ő viszont remekül szóra­kozott. Akadnak, akik a készület­len­ségüket leplezik a rengeteg szöveggel, de Wolfgang nem tarto­zik közéjük.

EVA: És hogyan találkoztak újra?

OSKAR: Egyik reggel véletlenül összefutottunk a falu vegyesboltjában. Tavaly vett valami lepusztult házat arrafelé, ahol a nyaralónk van. Azt mondja, esze ágában sincs felújítani.

WOLFGANG: (egy pillanatra feltűnik a feje az ajtóban) Nem azért, de félelmetes a kiscsaj! Talált egy príma vasrudat, ha ki tudjuk operálni, már nyitjuk is az ajtót! (Visszafut a folyosó végére)

EVA: Kioperálni.

OSKAR: Tessék?

EVA: Én nem is tudom…, hogy ki akarok-e innen jutni egyáltalán. Ott toltam el, hogy megszülettem. Másodszor már hadd ne kelljen. Én aztán tényleg az vagyok! Bunkeregzisztencia! Jó fej a barátja.

OSKAR: Nem tudom, érdemes-e ezt barátságnak nevezni…

EVA: Én tényleg elbújtam magam elől – a saját testembe. De most ki fognak kergetni onnan is.

OSKAR: Nem értem.

EVA: Az a helyzet, hogy lefeküdtem egy férfival. Tévedtem. Nem kellett volna.

Cigarettát húz elő a táskájából, rágyújt, kifújja az első füstöt.

EVA: Illúzió volt, hogy egy férfival fekszem le.

OSKAR: Meleg volt?

EVA: Dehogy. Csak éppen mikor kiderült, hogy várandós vagyok, megkukult. A fejét rázta. Hogy az nem lehet. Ránéztem, majdnem megsajnáltam ott a kockás ingében, mert láttam, milyen reménytelen. Még férfi sem, nemhogy ember volna. Képtelen felfogni hol van, és mi történik vele: máig áldozatnak képzeli magát. Volt egy jó estéje, erre most ilyen súlyos árat fizettetnek vele.

OSKAR: Én inkább azt mondanám: felelőtlen.

EVA: Azt mond, amit akar, magának tökéletesen mindegy. De idáig szimpla történet.

OSKAR: Mondjuk.

EVA: Aztán időnként furcsa fájdalmaim támadtak, megnézték a vérképemet. Megnézték még egyszer. Rohan­tam a magánklinikára, pénz nem számít.

OSKAR: És?

EVA: Rák. Súlyos. Áttétek a gerinc mentén. (kifúj egy adag füstöt)

OSKAR: Megőrült? Terhes is, rákos is, és a tetejébe még dohányzik?

EVA: Pontosan. A tetejébe még azt is.

OSKAR: Bocsásson meg. Tudom, hogy semmi közöm hozzá.

EVA: (a tenyerébe temeti a homlokát) Magának mit bocsássak meg?

OSKAR: Bocsánat.

EVA: (kifúj egy adag füstöt) Rendben van, mondtam, nekem befellegzett. De mi lesz a gyerekkel? Egyszerre nő bennem az élet és a halál. Melyiket hordom ki hamarabb?

OSKAR: Mit mondanak az orvosok?

EVA: Kemoterápia. Azonnal.

OSKAR: És a gyerek?

EVA: Azt mondják, nem akadály. Hogy nem fog károsodni. Tanulmányok bizonyítják. Csak még el kéne hinnem. Én vagyok az ő hús-vér bunkere, óvom a külvilágtól és biztosítom neki, ami az élethez kell. De mi van, ha a méreg, amit kapok, mégis átjut a szervezetébe? Az a szerencsétlen, aki a gyerek apja, csak annyit tudott mon­da­ni a telefonba, hogy sajnálja. De nem tud segí­teni. Nem hajlandó velem még talál­kozni sem. Késői gyerek vagyok, a szüleim már nem élnek. Van egy süket nagynéném az öregek ott­ho­nában. Itt tartunk.

OSKAR: Nem tudom, mit mondjak.

EVA: Ne mondjon semmit. (Kifújja a füstöt, padlóra dobja a cigarettát és eltapossa)

A csendet a folyosóról érkező zajok törik meg. Werner tűnik fel az ajtóban. Zseblámpája fénykévét hasít a gomolygó füstbe.

WERNER: Szóltam, hogy ne tessék, kérem, dohányozni, mert megszólal a füstjelző!

WOLFGANG: (érkezik) Jelentem, az operáció sikerült!

OSKAR: Wolfgang!

FRANZISKA: (érkezik a vassal) Nyomás az ajtóhoz! Megmondom, én abba a mocsokba, ami ezen a klotyón van, nem ülök bele!

A társaság kitódul a folyosóra. Werner a vasrudat befeszítve elfordítja a beragadt nyitókart.

Az ajtó túloldalán szembesülnek a ténnyel, hogy a felvonónál sincs áram.

FRANZISKA: Na tessék! Mehetünk gyalog!

WERNER: Nem lehet. A lépcsőház ajtaját lent és fent is zárva tartjuk.

OSKAR: Lezárják a lépcsőházat, miközben nincs kommunikációs rendszerük? Ne mondja, hogy ez megoldhatatlan.

WERNER: Nem megoldhatatlan, de nincs rá pénz.

OSKAR: Alapvető biztonsági kellék.

WERNER: A bunkerkomplexumot magáncég üzemelteti. Semmire nem akar költeni. A lépcsőházat meg a kalandvágyó fiatalság miatt kell lezárni. Kíséret nélkül leszökdöstek.

FRANZISKA: (elkezdi döngetni a vasrúddal a liftajtót) Eresszenek ki! Eresszenek ki!

WERNER: Mit csinál, megőrült?

FRANZISKA: (még egyszer odavág) Ezt talán meghallják, nem?

LUDWIG: Jogos.

FRANZISKA: (még egyszer odavág) Nem?

WERNER: Azonnal hagyja abba!

FRANZISKA: Miért, mit csinál, ha nem hagyom abba? Erőszakot alkalmaz?

WERNER: Nem. Értse meg, a látogatóközpont messze van. Közben ott a vetítő, az hang­szigetelt, kizárt, hogy ezt meghallják.

FRANZISKA: Nem értem! Hova kerültem? Az egyik egy barom, a másik nyál­csor­gató vén kujon, a harmadik elméleti figura, szóval fingja sincs semmihez, a negyedik meg szerintem maga se érti, amit hadovál. Mind kemény csávó szeretne lenni, de hiába. Marad a kerülőút!

WOLFGANG: Az csak természetes, hogy te vagy mindennek a mértéke! Amit te nem értesz, az nincs! Kész, vége! Kár vitát nyitni! Engedd akkor, hogy szerényen visszahúzódjunk a nemlétezésbe és ott tengessük tovább napjainkat, engedd, egymás közt hadd jártassuk a szánkat, cserébe megígérjük, hogy nem fogunk bepofátlankodni a világodba.

FRANZISKA: (meglendíti a vasrudat) A kurva anyád.

WOLFGANG: Ez a megjegyzés is milyen előremozdító. (félreugrik a következő ütés elől) De kérlek, vedd figyelembe, hogy nincs hova menekülnünk.

EVA: Franziska!

FRANZISKA: (a liftajtó elé hajítja a vasrudat) Engem nem érdekel…, akkor megyek és megoldom valahol. De nehogy utánam merjenek jönni! (telefonját zseblámpaként maga elé tartva határozott léptekkel visszaindul a folyosón)

OSKAR: (halkan) Alighanem klausztrofóbia.

WOLFGANG: Egy frászt!

OSKAR: Minek kellett provokálnod? Te világéletedben ilyen voltál. Senkire nem vagy tekintettel, csak szét­harso­god az igazságaidat, hogy lég­men­tesen kitöltsd a rendelkezésedre álló teret. Másoknak ebben a világban már nem jut hely.

WOLFGANG: Ez a „ne provokáljunk” egyébként tökéletes példája a bunkermentalitásnak. Csak a nyugalmunk meglegyen.

OSKAR: Az ég szerelmére! Itt rekedtünk egy bunkerben hat emelet mélyen, és fogalmunk sincs, mit kell tennünk, hogy kikerüljünk innen. Miféle nyugalomról beszélsz? Nem lehetne valahogy feltörni ezt a lépcsőházi ajtót? Szerintem túlbiztosítás zárva tartani.

WERNER: (ingerülten) Vetíthetjük mi az ismeretterjesztő filmeket, akik ide­jön­nek, semmit nem értenek. Ezek rendkívül alaposan átgondolt, ren­geteg ember kemény munkájával kialakított komplex létesítmények. Nem a megalománia szülte őket. Nagyon is indokolt volt a megépítésük. Sőt, szerintem a fenntartásuk is indokolt lenne.

OSKAR: Nem inkább ez a bunkermentalitás?

WERNER: Lehet persze álomvilágban élni, mintha minden a legnagyobb rendben menne. Le lehet szólni ezt a komplexumot, de mégiscsak egy jól megépített rejtett város, amit hagynak szétrohadni. Kiadják egy magáncégnek, a hozzám hasonlók meg örülhetnek, ha idegenvezetőnek felveszik őket. Mi kérem, még úgy vizsgáztunk elektro­technikából, hogy elénk szórtak egy kupac alkatrészt, aztán össze kellett rakni belőle egy tápegységet. Ott nincs blöffölés. A következő háború, megmondom, azért lesz mindennél pusztítóbb, mert az utolsó percig nem fogják elhinni, hogy magukkal ilyesmi megeshet. Ezek a fiatalok, akik idejönnek, nem ismerik még a katonai szolgálatot se. Ezeknek minden játék. Buli. Balhé. Röhögnek az egé­szen. Gúnyolódnak. Leszök­dös­nek, rongálnak, festékszóróznak.

OSKAR: Szóval így zártuk ide be magunkat. Elővigyázatosságból.

EVA: Jaj, hagyják már abba! Nők ilyet soha nem építettek volna.

Csattanás. A lift gépházában felzúg a motor.

OSKAR: Na végre!

Kigyúlnak a lámpák, mindenki hunyorog. Az aláereszkedő liftből Udo, Werner fiatal munkatársa lép ki.

UDO: (megkönnyebbülten) Jó, akkor itt vannak. Elnézést. (Wernerhez) Te, az előző cso­portból az a két colos, kockás inges srác…

WERNER: Tudom.

UDO: Valahogy bejutottak a transzformátorházba. Fel­törték a szekrényeket, kapcsolgatni kezdtek, és kiverték a biztosítékot.

WERNER: Tessék. Itt a példa. Ezeket be kéne zárni, és kihívni a rendőrséget.

UDO: Nincs jogunk fogva tartani őket. Már elmentek. (körbenéz) Maguk mind megvannak?

EVA: Franziska mindjárt jön.

UDO: Miért, hol van?

WERNER: Elment… pisilni valahová. Nem lehetett féken tartani.

UDO: De hát eltéved!

WERNER: Nem téved el, megmutattam, hol a vécé, de nem tetszett neki. Aztán rákényszerült. Tudom, már ez a módi. Mindenki szabadon jár-kel, oda megy, ahová kedve tartja. Beszélhetek, amit akarok.

UDO: Mindjárt érkezik a következő csoport.

WERNER: Én megmondtam, hogy ez lesz a vége!

EVA: Franziska nem egy elveszett teremtés.

OSKAR: Addig nem indulhatunk el, amíg nincs itt. (Wernerhez) Legyen szíves, menjen utána!

EVA: És ha elkerülik egymást? Akkor hiába fogja keresni, ki tudja meddig. Semmi értelme. Ne menjen sehová!

FRANZISKA: (primadonna módjára előpattan az ajtó mögül) Rám vártak? Vallják be: ugye, hiányoztam?

kép | Martin Roemers: A hidegháború emlékei című képsorozatból, lensculture.com