Ács József

BOSCH SZÁZADOS ÁLMAIBÓL 

2013 november

BOSCH SZÁZADOS ÁLMAIBÓL 

ÜZENET

Nagyképű szentencia hullott a semmiből az íróasztalomra: az álom a test költészete.

GÉPSORON

Újra használatba vettek egy roppant iparcsarnokot. Az átadásról tavaly minden tévécsatorna híradója beszámolt. A fehérre csempézett teremben működő gépsor kampókra akasztott jókora bádogkúpokat mozgat, az egyikben én tartózkodom. A lefelé szűkülő tér sorvasztó hatású. Mindkét karom végérvényesen beszorult a törzsem és a tölcsér fala közé, csak a fejemet tudom forgatni. Látom a kerekek hajtotta, fekete zsírtól csillogó lánc egymásba kapcsolódó szemeit. Mire felriadok, már este van. Egyenletes neonfény permetezi a csarnok padlóját, falait. A többi kúp láthatólag üres. A meg-megránduló szerkezet egyedül engem szállít ismeretlen célja felé. Kinézek a tíz centi magas ablakokon, melyek valószínűleg inkább szellőztetésre, mint világításra szolgálnak: a vadul sugárzó, ezüstfényű teliholdat látom. Személyzet sehol.

MODERN IDŐK

Új divat terjed a világvárosokban: az emberek fejükkel a hónuk alatt igyekeznek munkába. A legújabb trend követői neves dizájnerek által erre a célra tervezett kerek szatyorban hordják a fejüket, hogy aztán munkahelyükre érve visszacsavarják a nyakukra: mintha izzólámpát tekernének be a foglalatba. A híradó tudósítása szerint különösen Japánban gyakori, hogy az utas, mint holmi piacon vásárolt káposztát, ottfelejti a fejét tartalmazó csomagot a gyorsvasúton. A test, magyarázza a nyakkendős pszichológus, egy évek alatt beidegződött szokást követve szállt le a célállomáson – a fej volt az, aki elfelejtette, hogy már különvált a testtől. A feledékenység sokba kerül, folytatja a narrátor, mert akinek nincs feje, azonnal elveszíti az állását. A vágóképeken szorult helyzetbe került, fej nélküli emberek állnak sorba a belügyminisztériumban, hogy fényképes igazolványukat felmutatva kitöltsék a szükséges űrlapot. Az összepárosítás nehézségei miatt, magyarázza a tárgyilagos hang, több ország kormánya fontolóra vette a csereszabatos fejek gondolatát. Illusztráció gyanánt hatalmas mahagóni tanácsteremre mutatnak, ahol fej nélkül forgolódnak a bizottsági tagok.

bosch hieronymus the garden of earthly delights right panel detail rabbit

KÖLDÖKZSINÓR

Hűvös, borús az idő idekinn, a lápon. Agyagot majszolok. Térdelve, három ujjal vájok a nedves masszába, s amit kiemelek, nyomban a számba teszem. Kapkodás nélkül rágom. A térdemen, lábszáramon átnedvesedett a katonai nadrág. A távoli fenyőfák mögött a lassan mozgó felhők résein néha áttör a világosság, de ezek az alkalmi, varratszerű nyílások gyorsan összezárulnak, s az esőtől nedves növényekre visszahull a szürkéskék fény: tompán csillognak, mint a figyelő állatok szemei. A gizgazok aljából kimarkolt agyagba harapok: puha, mint a májkrém. Ennem kell, mert nincs más kapcsolatom a világgal. Ha nem ennék, csakugyan nem állnék másból, mint egyetlen fejből, melyben minden teljesen fölöslegesen tükröződik.

NIETZSCHE AGYA, 1900

Huszonnégy órás világhíradó, senkinek és semmiről.

KÖRTE AZ ÉGEN

Egy nyári délután a hulladék deszkákból tákolt sufni előtt ácsorgok régi rákosligeti házunk kertjében. A nap acélszürke sugarai olyan laposan tűznek, mint januárban. Sötétkék, felhőtlen, tiszta ég. Egy magasba nyúló faág végén irdatlan körte leng, lassan, méltóságteljesen, mint cirkuszi légtornászok alatt a trapéz. A súrlófényben egy tízméteres kampóval nyúlok feléje, de a hordó nagyságú gyümölcs elérhetetlen. A nap legalább huszonnégy órája nem mozdul az égen. A tárgyakra, mint valami krómbevonat, ráfagyott a csillogás.

FELMORZSOLÓDÁS

Hűvösen excentrikus zene, kanapékon, szőnyegeken heverésző, asztali lámpák mellett Rudolf Steinert és Tarkovszkijt elemző, konyhában bor fölött vitatkozó, gangon cigarettázó csoportocskák, könyvespolcot böngésző magányosak: szombat esti házibuliba hívtak. Barátom, a házigazda, CD-csere után kipirultan megáll az előszobában, kezében bólés pohár. Mi van veled?, kérdi, szavadat se hallottuk az este, pedig kíváncsiak lennénk rád, hiányoljuk csillogó szellemedet, éles elméjű megjegyzéseidet, kitűnő humorodat. Mi történt? Nem tudok válaszolni, mert a számat teljesen kitölti valami sűrű, rágógumihoz hasonló anyag. Ha beszélek, semmiféle hang nem hagyja el a torkomat, csak az állkapcsom őrli a rettentő masszát.

hieronymus bosch tondals vision meisterdrucke 119324

Azt sem tudom elmondani, hogy nem tudok beszélni. Barátom egyre ingerültebb. Ez nem szerénység, sziszegi, hanem fennhéjázás. Azzal otthagy és befordul a konyhába, ahonnan hangos nevetés csap ki, akárcsak nyitott kályhaajtón a lángnyelvek. Leforrázva állok az előszobában. A rengeteg rágógumit se kiköpni, se lenyelni nem tudom, csak kétségbeesetten majszolom, hátha előbb-utóbb összetömörödik vagy széthullik. A nyúlós gumi állagában, sajnos, a rágástól a legcsekélyebb változás sem mutatkozik, sorra jönnek ki viszont a fogaim. Beleragadnak a masszába, mint agyagba az apró kavicsok. A gyurmatömböt már csak a nyelvemmel görgetem, üres ínyemmel harapdálom, és úrrá lesz rajtam a rémület.

DEMOSZTHENESZ HAVA

Eső helyett homok hullik az égből – Démoszthenész megőrölt kavicsainak pora. Térdmagasságig ellepi a virágoskerteket, utcákat, az arc elé kötött kendőn át is belemegy a fülbe, szájba, orrba, mindenhová. A kapukat úgy kell kiásni, mintha hirtelen leszakadt volna a hó. Szükségállapot. Az utak megtisztításával sehol nem próbálkoznak, a hatóságok nyilván kilátástalannak ítélik. A letaposott homokon már csak katonai teherautók közlekednek. Beszélni nehéz, sőt, tulajdonképpen lehetetlen. Mégis az az érzésem, jó ez a csend. De még milyen jó!

ÉLETREND

A papírtálca fölé hajló, haját hátrasimító szőke nő a virágmintás ruhában tulajdonképpen halálfélelemből eszik. Olyan a halál, gondolja, mint amikor a világba nyíló valamennyi ajtót bezárják. Sietnie kell, hogy a kijárási tilalom előtt, még egyszer, utoljára bekaphasson egy franciakrémest vagy gesztenye-alagutat, mert aztán nincs tovább. Rettegése a küszöbön álló végtől teljességgel alaptalan, az évek során viszont ezektől az utolsónak képzelt süteményektől fokozatosan elhízik, egymás után jelennek meg rajta az ehhez társuló betegségek, melyek aztán végeznek vele. Halálos ágyán mosolyra húzódik a szája: némi elégtétellel gondolja magában, hogy mégis csak túljárt a sors eszén.

RENDELÉS

A körzeti orvos egy nyári délutánon a meleg miatt függönyökkel elsötétített rendelőjében fogad. Kerek szemüveget visel, fehér köpenybe bújt alakja körül kékes lángnyelvek csapdosnak: mintha egy tűzhely gázrózsája fölé hajolnánk. Azért jelentkeztem be hozzá, mert holtbiztos diagnoszta. A betegeknek, akik észleléseikben megbízhatatlanok, megfigyeléseikben pontatlanok s a tapasztaltakat zavaros olvasmányaik alapján mindennek tetejébe még hajlamosak a fantáziájukkal is kiegészíteni, nála nem kell a panaszaikat sorolniuk: ő ugyanis pontosan azt érzi, amit az eléje kerülő beteg. A tüneteket tehát módjában áll a lehető legalaposabban tanulmányozni. Ez a képesség persze egyszerre áldás és átok: minden rendelésén roppant önuralomról kell tanúságot tennie. Nehéz dolga lesz, mondom a félhomályban, kerek szemüvegét figyelve, mert most éppenséggel teljesen jól vagyok, éjszakánként viszont heves hátfájdalmak törnek rám, melyek okát mindeddig egyetlen orvos sem tudta kikövetkeztetni. A kék gázlángok némán lobognak a sötétítőfüggöny háttere előtt. Zavartan ülök. Ennyi?, kérdezi a doktor. Bólintok. Ha jelentkezik a fájdalom, mondja, hívjon fel nyugodtan ezen a számon, nyújt át egy névjegyet, akár az éjszaka kellős közepén is. Megmondja a címet, és ha itt, a körzetben lakik, egy negyedórán belül magánál leszek. Hálásan köszönöm, doktor úr; mondom, kifelé hátrálva, s közben felrúgom a másik fémlábú széket. Rettenetes, visszhangzó robaj csap ki a mögöttem nyíló ajtón át a csempézett folyosóra. Elnézést, a csontjaim, suttogom a nővérnek és az odakint várakozó betegeknek, akik moccanatlan, sziklaszirtszerű arccal ülnek az olajzöld fal mellett. Aznap éjszaka – hosszú hetek óta először – nem riadok fel az izomfájdalomra. Másnap éjjel, mikor újrakezdődnek a nyilallások, hiába hívom a megadott számot, senki nem veszi fel. Hétfőn a rendelőintézetben a parafatáblára felrajzszögezett gyászkeretes hirdetmény előtt, az összeverődött emberektől tudom meg, hogyan halt meg az orvos: éjszaka súlyos beteghez hívták, akit nem sikerült megmentenie.

hieronymus bosch kovetoje szent antal megkisertese 15501600 korul olaj fa 88 x 71 cm antwerpen koninklijk museum voor schone kunsten a szepmuveszeti muzeum jovoltabol 1 e1656430423387

VÁLTÁS

Szívbéli barátnőmmel, majdani feleségemmel utcai cipőben sétálunk egy vastagon befagyott tó tükrén. A fölibénk terülő felhős égbolt, a keményre fagyott jég és a zúzmarás dombok egyformán piszkosfehérek. A vízparton emeletes faépület magasodik, ezt vesszük szemügyre közelebbről, mikor fülembe csap barátnőm éles segélykiáltása. Hiába nézek körbe, nincs sehol. Kinyitom az épület egyik tóra néző ajtaját: ingatag, rozsdás csigalépcső vezet a sötétlő mélybe. De aligha innen érkezett a kiáltás, ami, hiába fülelek, nem ismétlődik többet. Rettenetes, gondolom. Semmi támpont. És akkor egyszer csak belém csap a felismerés: azért nem látom őt, mert bárhogy forgolódom, most már mindig a hátam mögött van! A csöndben szívverés hangját hallom. Egyre nagyobbakat dobban, végül már elviselhetetlen erővel dörömböl.

kép | Hieronymus Bosch festményei