BERZSENYI DÁNIEL VERSÉRŐL

A REGGEL

Nézd, a napnak derülő sugára
Mint ébreszti a természetet,
Mint önt új bájt a virág fodrára,
S mint zendíti a zöld ligetet.

Nézd, új öröm s újult életerő
Száll hegyekre, száll most völgyekre,
Csak az örök homályban heverő
Bagoly siet bús rejtekékre.

Nem mosolyog néki a szép reggel,
Sem az élet harmóniája:
Kedvesb néki a szomorú éjjel,
Mint az egek dicső pompája.

Igy van minden! változhatlan renddel
Ki van szabva éltünk pályája;
Egyik rokon a félistenekket
A másiknak por a hazája.

A rablelkek örök setétségben
Bolyongnak a denevérekkel:
Nem nézhetnek a dicső napfénybe
Örök éjhez szokott szemekkel.

A nagy lélek önként az aetherben
Héjáztatja szabad szárnyait,
Nem tartja itt fojtva porkötélben
Az égi tűz nemes lángjait.

Nem tébolyog gót épületeken
Az éjjeli vak madarakkal:
Feljebb evez a nagy Álpeseken
A nap felé uszó sasokkal.

A költő az apja szigora elől szökő, majd házasságba menekülő fiatal Berzsenyi, aki 1803 körül még nem Niklán, hanem felesége sömjéni birtokán élt, s íróasztala fiókjában gyűjtögette verseit. Barátja, Kis János is csupán véletlenségből fedezte fel tehetségét, ő küldte el néhány költeményét Kazinczynak – köztük állítólag ezt a verset is. A kiválóan gazdálkodó földbirtokos, aki e világi harmóniát teremtett a nap alatt, talán maga elől is rejtegette lényének melankolikus oldalát. Korai verseiben (A halál, A melancholia) klasszicista ideálokba kapaszkodva próbálta elfojtani saját sejtelmeit, megfékezni a baglyok és denevérek porba fúló, gót épületek és sírok közt tébolygó seregét. Vitája Kölcseyvel élete központi kérdése körül forgott. A magas eszményekre, világosságra törő nagy, szoláris lélek lerázhatja-e magáról az elégikus búnak, a félhomályos merengésnek a múlt emlékeivel s a jövő sejtelmével terhes lunáris világát (a nappali gazda az éjjeli költőt, a klasszicizmus a romantikát)?

A FÉNYCSÓVA LOBBANT című antológiából
kép | vecteezy.com