AZ ÍGÉRET FÖLDJE

ha föladtad nem azért
mert nincs kés kos tűz vagy fa: minden adott
ám hiába szent az idő s a hely
áldozat nem mutathat be áldozatot
Röhrig Géza

Gyűlés a koromsötét éji pusztaságban. Egy állványra akasztott kondér alatt ropogva égnek a gallyak. A tűz fénye grimaszokba rándult, majd megmerevedett arcokra esik. Jägermeister és Hubertus közelednek.

Jägermeister: Az igazat megvallva nem hittem, hogy valóság, amit beszél. Kételkedtem benne, hogy érdemes kilépnem erdészlakomból, s e sűrű éjen át útrakelnem olyan vidéken, melyet jobban ismerek, semhogy megbízzak benne. Látom már, mit akart mutatni, s boszorkányszombatnak nézem. De adja elő, mi ez itt előttünk.

Hubertus: Parlagon hagyott mező, hol egyetlen éjjel évtizedekkel ér fel.

Az üst alatt a gallyak ellobbannak.

Jägermeister: Különös. E titkot nem ismertem.

Hubertus: Erdészlakjában tizenöt percenként kakukkos óra üt, éj s nappal váltja egymást megingathatatlan rend szerint. Mi gondja volna hát az idővel?

Jägermeister: Nem tudom, miről beszél.

Hubertus: Ez mutatja éppen, hogy levegőnek vette. Itt azonban más világ van. Ez nem múló éjszaka. E szerencsétlen társaság az időtől megfosztva ül, s az örök jövő tüzébe néz. A lángokból mindenki mást olvas ki: ami épp kedvére való vagy mitől borzadni szeretne – mert hisz borzadni éppoly izgató, mint vágyainkat beteljesülni látni. Önt melyik vonzza jobban?

Jägermeister: Nem tűz ez már, csak izzó parázs.

Hubertus: Nem látja a lángot. Tehát a jelenben él.

Jägermeister: Misztikus beszéd – ha kedvem volna hozzá, nyilván érteném. De kezdje inkább azon, amiben mindketten megegyezünk.

Hubertus: Sorolja csak.

Jägermeister: Felperzselt földet látok, egy helyütt sötétvörösen füstöl a kupacba hányt zsarátnok. Emberek ülnek piszkos rongyokat magukra húzva a forró kondér körül, melyből rettentő bűz árad. Nem tudom, miféle gőzök távoznak, de ami ott marad az üstben, az sem lehet kevésbé gyomorforgató.

Hubertus: Értem.

Jägermeister: A parázs leheletétől még itt, az embergyűrűn kívül is ég az arcom, fel nem foghatom hát, miképpen tűrhetik ott, az állvány tövében, hogy az izzás a húsukat marja.

Hubertus: Az üstben rotyogó főzet babonázta meg őket.

Jägermeister: Miféle varázsital az, mely akkor hat csupán, ha tartózkodnak tőle?

Hubertus: Ezeréves lócsont, kerti föld, vaddisznó bele, varangyok csomóba gyűjtött izzadmánya, macskalábszár és denevérfejek főnek ott az üstben.

Jägermeister: Még nem értem pontosan e szertartás lényegét.

Hubertus: Ízes vacsorát remél e népség, mely folyvást balsorsát siratja. S valóban szerencsétlenség, hogy e pusztaságon csak múlt van és jövő. Így került a kondérba, dicső vadászatokra emlékezve, a nyűvektől hemzsegő, rég elhullott vaddisznótetem. Rothadó belének szagát elviselni: hőstett. Mi egykor jó falat lett volna, ma emberi gyomrot már nem tölthet, csak dögkutat. Csakhogy ki a múltban él, gyanútlanul színhúsnak hiszi.

Jägermeister: Micsoda szerencsétlen társaság.

Hubertus: Akiket nem sújt efféle vakság, azok sem járnak jobban.

Jägermeister: Hiszen ugyanazt a bűzhödt edényt kell körbeülniük.

Hubertus: Szentigaz. Ám ők másféle tévedésben élnek. A kondérban tudniillik kőleves készül. Ki tudja, hányadszor emelnek magasba valamely kavicsot vagy szikladarabot, hogy a tavalyi hóból olvasztott vízbe pottyantsák.

Jägermeister: E történetet jól ismerem. Aki a követ hozza, azt állítja, anélkül nem főne ízesre a lé, s kivárja, míg mások összeadják a hozzávalókat.

Hubertus: Az idegyűltek pénzzé tették mindenük, hogy utolsó filléreiken friss húst, zöldséget hozassanak, csakhogy ezekből a kondérba semmi sem kerül. Felfalják azok, kik a kőről tartanak szónoklatot, s a vízbe csak macskalábszárt, denevérfejet s kerti földet hullajtanak.

Jägermeister: Miképpen hihetnek akkor a pénzükön hízott szónokoknak?

Hubertus: A levesbe süllyesztett kőtől a főzet szintje megemelkedik. A népség elhiszi, hogy több jut majd mindenkinek, ha osztják.

Jägermeister: Ha osztják. S nem osztják sosem? Hogy tűri ezt mindenki mozdulatlanul?

Hubertus: Nem tudják szegények, hogy a leves nem készül el sosem. Ha valami új kerül bele, meg kell várni, míg szépen összefő. Ha összefőtt, kiderül, megint pótolni kell vizet vagy valami mást. De ha megszokta már szeme a sötétet, látni fogja, hogy bár a többség a lángokba réved, s a jövőt fürkészi, akadnak azért tevékenyek.

Jägermeister: Csakugyan, mintha árnyak inganának a kondér körül. Vagy szél sodorta falevelek csupán?

Hubertus: Nézze, nézze! Hátrafordul!

Jägermeister: Egy bekormozódott férfiarc! Foga fehéren villog, arcizmai görcsbe ugranak, s üdvözülten néz.

Hubertus: Tudja meg, van, aki lenyalja, mi a kondér falán forrón alácsorog, hogy kormos nyelvét aztán világra öltse.

Jägermeister: S mivégre állja ki ezt az égető kínt? Csak hóhér eszelhet ki efféle gyötrést.

Hubertus: Látom, borzad. Nos, elárulom, valójában hozzá sem érnek az üst falához.

Jägermeister: Ez már végképp érthetetlen.

Hubertus: Ne higgye. Színlelik csak, hogy ők már ízlelik, mit halandó még nem ízlelt sosem. Hogy ők az elsők, a színről színre látók, kik már a fájdalmat sem érzik, s a tűzből jóslóknál pontosabban tudják, mit hoz az áhított jövő. Tulajdon dicsfényüket látják visszatükröződni mások arcán. Ettől vidámak, s nem a főzet íze deríti őket.

Jägermeister: Ha kóstolnák, okádva fetrengenének.

Hubertus: Úgy bizony. Így azonban boldog mosollyal áradoznak, a népség pedig elhiszi jövendölésük, s beletörődik minden áldozatba.

Jägermeister: Nincs köztük hát afféle skót boszorkány, ki az idő vetésébe látva megmondaná, mely mag hajt ki és mely vész el? Vagy e népség, mert nincsenek benne királyi tábornokok, csak jövőhitű jövendőmondókat hallhat?

Hubertus: Még nem tártam föl mindent Ön előtt.

Jägermeister: Nocsak.

Hubertus: E fekete nyelvű nyalogatók vidámságának egyik forrása csupán az önelégültség.

Jägermeister: S mi lenne a másik?

Hubertus: A húsos cupákok, miket odapottyantanak elébük a szónokok. Előleg az üdvösségből.

Jägermeister: Tehát nem csupán az örömtől fénylik az arcuk.

Hubertus: A zsírtól is.

Jägermeister: S hol vannak gazdáik? Hol a sok rengő hasú szónok? Ebben a gyér világosságban egyet sem látok.

Hubertus: Elpárologtak mind.

Jägermeister: Hűtlenek lettek?

Hubertus: Ha nincs hűség, hűtlenség sincs – és mi értelme volna itt hűségről beszélni? Talán az a hűség, hogy a kondérra merednek? Senki sem tudja, hogy e kövérek honnan jöttek, s hova tűnnek. Egy biztos: nagy mesterek hírében állnak valamennyien. Mindenki természetesnek tartja, hogy másutt is akadhat dolguk, és megtisztelőnek, hogy tanácsaikkal, no meg a kondérba süllyesztett kövekkel támogatják sorsuk jobbra fordulását. E nép mindennél kiéhezettebben várja a szebb jövőt. S e kövérek épp kövérségüknél fogva képesek a jólét ígéretét megtestesíteni. Eleven cáfolatul szolgálnak minden kétkedőnek. Nem hallik hát egy pisszenés sem.

Jägermeister: De hisz épp rajtuk híztak kövérre! Mondom, közönséges csalás ez, semmi más!

Hubertus: És mit mond, ha maguk a mesterek is hisznek varázsfőzetük erejében? Mert így hírlik. Semmi tudatos megtévesztés.

Jägermeister: Azt, hogy émelyítő. Kezdem már érteni, mi tartja össze ezt a társaságot, s megvallom, ez még a főzet bűzénél is gyomorforgatóbb.

Hubertus: Igyék valamit, ha kényes a gyomra.

Jägermeister: Most semmit sem tudnék lenyelni.

Hubertus: Készítsen magának teát. A hátizsákban mindent megtalál.

Jägermeister: Már magam sem tudom, mit kívánok. Savanyút, sósat, keserűt, édeset? Az ízek egyszerre vonzanak s taszítanak.

Hubertus: Egy fertályóra elég volt hát, hogy csömörig jusson.

Jägermeister: Ha itt maradnánk, alighanem csömörben találna rám az éhhalál. Nem hittem volna, hogy így torkig leszek.

Hubertus: Ezek a tűz mellett gunnyasztó emberek jószerével éheznek. Időről időre magukhoz vesznek bár néhány falást, csak adományaik maradékát, szemetét ehetik. S aki nem mered a lángba, azzal ugyanaz történik, mint Önnel. Aki elveszti hitét, a hitet, melynek számos tanújele Önt most undorral tölti el, az menthetetlenül összetörik, márpedig ha összetörik, akkor – mert hit és megszokás egymást támogatja – a megszokás is erejét veszti: a rettentő bűz lassanként elhatol a tudatáig. Akkor pedig undorában éhen hal.

Jägermeister: A teli kondér mellett.

Hubertus: Pontosan. A többiek ezért borzadva fordulnak tőle el, s még azzal sem bajlódnak, hogy eltemessék.

Jägermeister: Nem tudtam, mi ez az édeskés szag.

Hubertus: Nem minden takaró alatt van eleven test.

Jägermeister: Nehéz a hányingert visszanyelnem, s érzem, kifut a fejemből a vér. Aki hitevesztett, bármily legyengült, miért nem menekül, ahogy csak a lába bírja?

Hubertus: Mert nincsen semmije.

Jägermeister: Semmiből is kezdhetne új életet.

Hubertus: Ha lenne még hite. De ismétlem, nincsen semmije. Egyetlen féltve őrzött kincse volt, a hit, mely önmagán kívül mindent kipusztított – s az most elveszett. Az évtizedes éjszakában, a kilátástalan várakozásban minden, de minden elsorvadt benne. Ezért aki nem hisz, az végképp magára marad.

Jägermeister: Rettentő látvány. Siessünk innen. De annyit még áruljon el, mi módon törhet meg a rontás. Mert hogy rontás van e társaságon, az most már napnál-holdnál világosabb.

Hubertus: Maguk ásták a gödröt, s most csapdába estek. Balhitét kockára tenni senki nem meri. Ha csak egy akadna, ki edényét belemerítve felszínre hozná, mi fő az üstben, ha csak egy akadna, ki fellázadna, s elmondaná, miféle katyvasz rotyog a parázson, ha csak egy akadna, ki körbenézne s felismerné, mi fojtogatja, ha csak egy akadna, ki felrázná a többit, a sűrű éjszaka feloszlana, szétfoszlanának múlt és jövő színes képei, s nyakukba hullana, mit sosem méltattak figyelemre. A jelen.

Jägermeister: Hát nem jobb ez, mint az éhhalál?

Hubertus: Nincs bennük elég spiritusz. Aki felordítana a bűzhödt főzettől, süket fülekre lelne. Nem ébredne vele senki fel. A lenézett, szánalmas jelen nem kell itt senkinek. Csak az kell, ami nem létezik.

Jägermeister: Akkor tehát az átok nem a földet sújtja.

Hubertus: Már hogy sújtaná a földet! A föld itt, higgye el, semmivel sem rosszabb, mint az erdő túlfelén. Azért nincs itt más, mint múlt meg jövő, mert a jelent senki sem táplálja életével.

Jägermeister: De hát akkor miért e kietlen pusztaságban gyűltek össze? Akadna erdőszéli tisztás, hol könnyebben jutnának tüzelőhöz.

Hubertus: Erdő volt egykor itt is. Ma már fertályóra innen. Tizenöt éve táplálják a tüzet a fákkal folyamatosan.

Jägermeister: Úgy látom, most mintha kialudna.

Hubertus: Elfogyott a fa. Legalábbis erejük végére értek, s ha útra kelnének, nem térne vissza közülük senki. Legyengültek a sovány koszttól, tettvágyuk elpárolgott.

Jägermeister: Magam is apadni érzem kíváncsiságom, s növekszik bennem a kétségbeesés. Menjünk gyorsan, mielőtt foglyul ejt.

Hubertus: Ahogy kívánja.

Erdőszél, fertályóra múlva.

Jägermeister: Kutya hideg szél van. Szerencse, hogy az úton kimelegedtünk.

Hubertus: Nagyobb a baj ott a hűlő parázs körül. Ha nem mozdulnak, sorsuk a pokrócok alatt is fagyhalál.

Jägermeister: Aki felfedezné a főzet titkát, s azt is észrevenné, hogy tudását szertekürtölni képtelenség, mert senki fel nem ébred… nem és nem látom be, miért maradna ott, s várna éhhalálig. Valóban nem ismer senkit, aki elszökött volna tőlük?

Hubertus: De ismerek.

Jägermeister: Nahát! Csak hogy kibökte! Miféle ember?

Hubertus: Magam volnék az. De látja, most is csak magának tudtam megmutatni, ez miféle szörnyű hely. Magának, aki máshol él. És ne kérdezze tőlem, megmenekülnek-e.

Jägermeister: Pedig már nyitottam a szám.

Hubertus: Akkor csukja be gyorsan. Nézze csak! Ezen a nyiladékon jöttünk. A kidőlt fánál jobbra fordul és félóra séta után már a kandallónál melegedhet. Ne aggódjék, amit látott, elpárolog majd magából, mint nyitva felejtett üvegből a szesz. Isten áldja!

Jägermeister: Csak nem akar visszamenni?

Hubertus: Szaladjon! Látom, az arca már hamuszürke.

Jägermeister: Megvárja, míg őrjöngve egymásnak esnek? Vagy felfordulnak saját kotyvalékuktól? Mit akar ott, az Isten szerelmére?

Hubertus: Maga is a lángokból olvassa a jövőt. Ezért van a helye a kandalló mellett.

Hubertus el. Jägermeister fejét csóválva nekivág az erdőnek.

Minden eddiginél sűrűbb sötétség.

kép | shutterstock.com