ANGYALOK ASZTALA
H. B. sorait kölcsönözve
Nehéz a beszéd.
Hogyan vethetném papírra
apám utolsó hónapjait
– vagy inkább fél esztendejét?
Az ébren töltött éjszakákat,
a hat óra hosszú őrszolgálatot,
miközben nem tudja, mit őriz,
kinek, meddig és pontosan miért.
A megbízónak nincsen neve.
Asztal mellett silbakolni
víztől nehéz, mozsaras lábakkal.
Gyűlik az idő fölöslege.
Pendül az átmérő: ki lövi ki az éjbe
nyílvesszőként? Féltizenkettő.
Mikor már elfáradt az olvasásban,
és a sajgás is lassan visszatért,
a fekvés fájdalmától tartva
magába roskadva üldögélt,
hallgatta, mint rádiózajt,
véletlen szimfóniát,
a székrecsegést, hangszernyikorgást
a leengedett karmesterpálca tövében:
kapható az álmatlan éj.
Az éjszaka kitárja mindkét kezét.
Miféle adó sugározza most
hosszan kitartott néma szünetjelét?
Megcsúszott, elesett, aztán
a vécécsésze és a kád közt
a kőpadlón feküdt hajnalig.
Homlokcsont alatt süppedő
mocsaras sötét legelő.
Villanyfénypor a mosdóporcelánon.
Kőporviharban égő szakadéksötét.
Lámpáktól sárga csöndes sikátor.
Egyetlen őr vigyázta csak
teste roppant városát
a félhomályos pincemélyben:
rabtartó s fogoly egy személyben.
Egyetlen tartást tudott
hosszabban elviselni
– abban feküdt a reggel boncasztalán.
Mígnem nyílt az ajtó,
hűvös napfény tódult be rajta,
s körülötte vigyázva összeseperték
az éjszaka morzsáit, szilánkjait,
ízzé-porrá tört fekete cserepeit.