A „LÉTEZŐ KAPITALIZMUS”

„Rá kell mutatnunk, hogy a kapitalizmus, mert elsődleges célja a profit, sosem jólétre, magas termelésre, magas fogyasztásra, politikai hatalomra, a haza felemelésére törekszik, sem pedig arra, hogy erkölcsileg felemelő látványt nyújtson. Ezek bármelyike lehet megvalósítható vagy épp teljesen elérhetetlen cél a kapitalizmusban. Minden attól függ, hogy az adott cél milyen viszonyban van a kapitalista tevékenység elsődleges céljával, a profitszerzéssel. A kapitalizmus a maga kilencszáz éves történetében éppúgy hozzájárult e társadalmi célok megvalósításához, mint lehetetlenné tételükhöz.”
Carroll Quigley

A hiperrealizálódott pénz

„Mint ha sínén a vonat / rohan a szakadékba melynek túlsó partja nincs – / bánjam-e? – lehet, megállítják a végső percben ; / vagy a szakadék felett is pálya visz, csak vak vagyok; / talán a meredély szélén szárnyat bont, felröpül: / ők tudják, nem én. Bajuk, ha ők se tudják.”, olvassuk Weöres Sándor Merülő Saturnusában.

valóságfeletti pénz

„Az egyetlen realitás a tőke eszeveszett orbitális körtánca, amelynek megrendülése nem okoz alapvető egyensúlyzavart a valóságos gazdaságokban”, írta Jean Baudrillard a Wall Street 1987-es tőzsdekrachja után három évvel.¹ „Ennek oka minden bizonnyal az, hogy a lebegő és spekulatív tőke szférája annyira önállósult, hogy görcsös rángásai nem hagynak nyomot”. Íme, a meredély szélén szárnyat bontó és felröpülő vasúti szerelvény. Az árucseréhez szükséges mennyiség sokszorosát kitevő hiperrealizálódott, azaz valóságfeletti pénz, mondta Baudrillard, a világon mit sem változtatva, körpályán kering a Föld körül, az adósságokkal együtt. Olyan ez, akár a hideg atomháború soha le nem hulló Damoklesz kardja. „A világ továbbra is létezik” állapítja meg, holott „a […] nukleáris erő ezredrésze elég lett volna, hogy megsemmisítse.”

I. ÖSSZEOMLÁS ÉS SZÉTHULLÁS

Webster G. Tarpley a 20. századi kapitalizmusról 1995 és 1999 között írt művében² viszont elkerülhetetlennek látta a jelenlegi nemzetközi pénzügyi rendszer teljes széthullását. Ha nem történik radikális irányváltás, mondta, a világ legnagyobb pénzügyi intézményeit egy sebesen terjedő, feltartóztathatatlan válság fogja elsöpörni. Eljön a felmorzsolódás, a csődök és megsemmisülések korszaka. Ez a veszély nemcsak a dollárt és az Egyesült Államokat fenyegeti, de minden valutát és minden értékpapírt.

Tarpley hangsúlyozta, hogy nem pusztán a piacok összeomlásáról, azaz jelentős és általános árfolyamzuhanásról lesz szó. A tőzsde 1929-ben – vagy éppen 1987-ben – már átesett ilyen válságon. A rendszer széthullása a kereskedés kényszerű felfüggesztésével, bankpánikokkal, a hitelezés leállásával, a közvetítő tevékenység megbénulásával jár. Az összeomlás a rendszerben nyilvántartott értékek eltűnését, semmivé foszlását, míg a széthullás a rendszer felbomlását, az értékek megállapításának lehetetlenné válását jelenti.

Nem csupán pilótajátékok kifulladását, spekulációs buborékok kipukkanását tapasztaljuk meg tehát, mint a Déltengeri Társaság³ esetén, hanem a gazdaság egészének leállását, ami már olyan súlyos krízist, jelentős munkanélküliséget, komoly ellátási nehézségeket okoz, mint az 1923-as német hiperinfláció, mikor télen az értéktelenné vált bankjegyekkel fűtöttek. Ma, a digitális pénz korában sok minden másként működik, fűteni például nem tudnánk vele, de gondoljunk arra, hogy a bankok bezárása és a pénzautomaták, hitelkártya-leolvasók leállása egy csapásra hozzáférhetetlenné tenné a számláinkon tárolt összegeket.

Lehet-e igaza egyszerre Baudrillardnak és Tarpleynak? Annyi bizonyos, hogy egy pénzügyi kataklizma kellős közepén üldögélünk. Legalább a vigaszdíjat vigyük el: próbáljuk sorsunkat megérteni. Vannak-e analógiák? Mennyiben hasonlít például a jelenlegi krízis az 1929-es nagy világgazdasági válságra? Egyáltalán, miért vannak válságok? Miért nincs egyensúlyban az, amit a világ pénzügyi rendszerének neveznek?

A háborgó óceán és az ingyen ebéd

A tőke piacokon zajló mozgása a közgondolkodásban azt a képzetet kelti, mintha egy profitot termelő természeti erővel állnánk szemben. Hasonlítják tengerhez is, melynek szeszélyei könnyen összeroppanthatják a viharban felkészületlenül hánykolódó gyengébb csónakokat. A pénzügyi sajtónak szeme se rebbent, mikor a be- és kiáramló forró pénzektől egész nemzetállamok rendültek meg. A szisztéma jó, az államok gazdaságpolitikája rossz. Az 1998-as orosz államcsőd idején az elnyomorított és megalázott tömegek szenvedésénél valamicskét aggasztóbbnak találták a Long Term Capital Management nevű alap összeomlását, melynek tovaterjedését akkor még a mai szemmel nézve nevetséges 4 milliárd dollárral meg lehetett akadályozni.

A 2007 augusztusi hitelválság után számos politikus és pénzügyi szakember állította, hogy a krízis rövid ideig tart, és nem terjed tovább. Hullámhegyek és hullámvölgyek váltakozásáról van szó csupán, „a gazdaság alapjai szilárdak”.

elsüllyedt az óriás cirkáló

2008 szeptemberében a tenger csillapíthatatlan háborgása már a repülőgép-anyahajókat is veszélybe sodorta. Megroppant, derékba tört és elsüllyedt az óriás cirkáló, a Lehman Brothers befektetési bank. Zátonyra futott a tekintélyes Merrill Lynch, a Wachovia, a Washington Mutual. Hamarosan bajba jutott a brit Barclays, a Royal Bank of Scotland, Izland valamennyi bankja, a belga Fortis, a német Hypo Real Estate. Az autógyárak lefékezték a termelést, mert nem kaptak hitelt, a kereslet pedig megcsappant.⁴

Széttárt karral álltak a vezető pénzügyi szakemberek a partra vetett roncsok tövében. Ők nem tehetnek semmiről. Az emberek voltak vigyázatlanok. A háborgó vízre mutattak, és sötétlő arccal jósoltak újabb tragédiákat, miközben másik kezüket állami forrásokért nyújtották. Gyerünk, gyerünk, mielőtt még nagyobb baj lesz!

Érthető, miért oly elterjedt gyakorlat a tömegmédiában a pénztőke áramlását szabályozatlan természeti jelenséghez hasonlítani. Mert akkor mindannyian egy oldalon állunk. Nagybankárok, árfolyamgörbék ingadozásaiból hasznot húzó befektetők, hitelből cégeket erőszakosan kivásárló, majd a termelő vagyont pénzzé tevő és a munkát leépítő spekulánsok, a hipermarketek pénztárosai, a nyugdíjasok, az infrastuktúra pusztulását megállítani képtelen városokban társadalombiztosítás nélkül ődöngő munkanélküliek kart karba öltve fohászkodhatnak segítségért. A bársonyos hangalámondás szerint mindannyiunk érdeke a kilábolás a válságból. Most közös erőfeszítésre van szükség.

A szolidaritás különösen felemelő pillanatait élhetjük meg így. Még szebb az együvétartozás meleg fénye, ha tudjuk, hogy egy olyan emberalkotta rendszer megmentéséről van szó, mely nemzetek személytelen kifosztásával és adósrabszolgaságba kényszerítésével mérhetetlen hasznot hajt egy szűk csoportnak. S ami a legszebb: a rendszernek ugyanazok a sajátságai tették lehetővé a kizsákmányolást, mint amelyek most egyensúlyának végzetes felborulását előidézték.

Ennél már csak egy csodálatosabb van: hogy akik éveken keresztül dühödten ismételgették: nincs ingyenebéd!, azok most jól belaknak belőle, majd a számla várható kifizetőit még egyszer kioktatják, hogy nem kellett volna olyan mohónak lenniük.

Tudhatnák: nincs ingyenebéd.

A Gorgó-komplexus

Medusza, a kígyópikkelyekkel borított fejű Gorgó azzal fegyverezte le támadóit, hogy aki csak rápillantott, kővé dermedt rémületében. Perszeusz ezért a szörnyetegnek a rézpajzsán tükröződő képmását figyelte, és úgy vágta le a fejét – Paliasz Athéné segítségével. Jóllehet ennyire felszerszámozva nem vagyunk, abban azért bízhatunk, hogy ha tükröt tartunk a Válság elé, talán nem bénít meg bennünket.

minden kővé dermed

Kering ugyanis a mai közgondolkodásban egy megdöbbentő és reflektálatlan képzet, melytől minden kővé dermed. Ha a cikkek és jelentések, televíziós beszélgetések és kommentárok ártatlannak tetsző nyelve mögé hatolunk, különös felfedezésre jutunk: ebben az értelmezési térben a történelem alanya már nem az ember, hanem a tőke.

Számtalan példáját találhatjuk a tőke és a belőle származtatott absztrakciók organikus, sőt, antropomorf ábrázolásának. A tömegmédia tálalásában a tőzsde szárnyal, a pénz dolgozik, az indexek magukhoz térnek. Az ember ezzel szemben, ha egyáltalán megjelenik a képben, csakis dezantropomorfizáltan, mint humán erőforrás, emberi tőke, amivel bizonyos képletekben már egyszerűsíteni is lehet. Ebben a felfogásban az emberi szabadság idejétmúlt filozófiai absztrakció, melyet úgy általában helyeslünk, konkrét esetekben viszont korlátozását természetesnek találjuk. Az emberi szabadság üveg mögött nézegethető rekvizítummá, vitrintárggyá lett, mert a szabadpiaci liberalizmus veleje nem az ember, hanem a tőke szabadságának nagyon is konkrét védelme.

A történelem alanya csak az lehet, akinek szuverenitása van. Mintha beletörődtünk volna az emberi és közösségi szuverenitás viszonylagossá válásába a tőke abszolút szuverenitása ellenében. Ha pedig túlélésünk a tőke túlélésének függvénye, akkor ahol lehet, kedvére kell tennünk. Akár emberi életeket is áldozunk, nehogy magunkra vonjuk a Sárkány szörnyű haragját. Mert elhisszük a dörgedelmét: Mi – ő vagyunk.

Bankárok szocializmusa

1997-ben már így ír Baudrillard:⁵ „Kerek 180 milliárdot kell az adófizető polgároknak kifizetniük, hogy talpra állítsák a Crédit Lyonnais-t. Azelőtt az állam állította talpra – természetesen ugyannyiba került nekünk, de most a felelősséget is a nyakunkba varrják. A tőke annyira biztos a büntethetetlenségében, hogy leveti az álarcát, és nyíltan kimondja: a tőke ti vagytok!”

fordított szemszögből

A tőke antropomorfizálásának következményeit így ábrázolja: „Ha minden szociális ügyet magunkra vállalunk, akkor nincs ok arra, hogy ne segítsük meg a Crédit Lyonnais-t az ő nagy szorultságában. Persze, ha fordított szemszögből nézzük a dolgot, akkor ezzel tulajdonképpen azt közöljük a munkanélküliekkel és a különböző ‘szociális esetekkel’, hogy ezentúl vállalják csak magukra saját magukat és igazgassák jobban a vállalatukat – mert az individuumot egy kapitalista vállalathoz tesszük hasonlóvá, a kapitalista vállalatot pedig a welfare polgárához hasonlítjuk.”

Ha minden csak természeti folyamatok lebonyolódása, melyekbe nem célszerű beavatkozni, akkor téves minden összeesküvés-elmélet, nincsenek agresszorok, csak áldozatok. „Ha a Crédit Lyonnais csődbe megy, csődbe mész te is – ha az üzem bezár, te is utcára kerülsz! Tehát a Crédit Lyonnais te vagy! A vállalat te vagy!”, idézi Baudrillard az új logikát.

Amíg a bankok nyereségesek, az magánügy. Csak a veszteségük közügy. Ha a bankok jól mennek, akkor hasznuk felett rendelkező magánvállalatok; ha rosszul, közszolgáltatást ellátó intézmények, melyek működését állami forrásokból kell szavatolni. A nyereség privatizálása, a veszteségek társadalmasítása: a bankárok szocializmusa.

De honnan ered az a felfogás, mely a tőke szabadságát mindennél előbbre tartja?

Az önszabályozó piac mítosza

A monetarizmus a pénzt, illetve az egész monetáris rendszert olyan szisztémának állítja be, mely önmagában teljesen semleges: csupán közvetít a megtakarítók és a beruházók között. A pénzrendszer bármiféle, külső szempontok alapján gyakorolt szabályozása a közvetítés hatékonyságának csökkenésével jár. Az önszabályozó piaci mechanizmusok összefüggésrendszerét értő ámulattal figyelő – és önmagukra büszke – szakértők savanyúan állapítják meg, hogy a valóság még nem azonos ezzel az olajozott gépezettel – mint mondják, a makacsul ismétlődő állami beavatkozások és a túlszabályozás miatt. A monetarizmus technokratái szerint a nemzetközi pénzügyi rendszer „mindannyiunk”, tehát a „kisemberek” érdekét is szolgálja. Az ekként idealizált pénzügyi mechanizmusokat érő kritika ebben a felfogásban legfeljebb úgy helyezhető el, mint a piac veszteseinek irigy elégedetlenkedése vagy a tudatlanok vádaskodása. A népszerű publicisztikák meg nyilván azért diabolizálják a pénzvilágot, mert szeretnek időnként egy jót borzongani saját vízióiktól.⁶

Kétségtelen, hogy létezik minden gazdasági szereplő számára előnyös, stabilizáló hatású spekuláció, mely a kockázatok megosztása miatt a biztosítással is mutat rokonságot.⁷ A monetarista redukcionizmus ezt a megfigyelést általános érvényű megállapítássá tágítja: nem tesz különbséget a spekuláció különféle formái, illetve a spekulatív és tranzakciós pénzállomány közt. Persze: ha a pénzpiac csak közvetít, akkor a spekulátor sem lehet más, mint piaci folyamatok közvetítője, öntudatlan ágense, az istenítélet angyali hírvivője. A libertariánus monetarista nem is gondolhat egyebet, hiszen abból indul ki, hogy a modern pénzügyi piacok működése alapvetően racionális. Ha pedig a piac a racionalitás letéteményese, akkor minden irracionalitást a piacon kívül kell keresni, többnyire az állam költségvetési politikájában vagy a közgazdaságilag műveletlen, tájékozatlan emberek ostobaságában. A monetáris szféra saját teológiájában a Jó letéteményese, a felelős gazdálkodás szobra, szemben a szavazóknak hízelgő és ígérgető felelőtlen politikusokkal és az adósság mocsarából kikászálódni képtelen állammal.

Paradox, hogy a hitelpénzrendszerben elkerülhetetlenül kialakuló adósság témájához társuló bűn képzete – és az erre súlyos megszorító intézkedések formájában következő „büntetés” – ugyanannak a gazdasági szisztémának a szerves része, mely másutt mindent elkövet, hogy az embereket a legváltozatosabb pszichológiai trükkökkel, a közintézményeket vesztegetéssel fogyasztásra, költekezésre csábítsa – és nem gyarlóságból, hanem módszeresen és törvényszerűen, mert növekedés és profit nélkül nem maradhat fenn. Megteremti a túlfogyasztás lehetőségét, sőt, rendszerszintű kényszerét, majd mint hatóság, szankcionálja azt. Ez a súlyos önellentmondás a Korbács és Mézesmadzag Paradoxona.

csapdahelyzetek

A kilencvenes években még a nagy pénzügyi világszervezetek vezetőinek nyilatkozatai is a pénzpiac racionalitásába vetett hit megrendüléséről tanúskodnak. Azt látták ugyanis, hogy a kis megingásokat is öngerjesztő pozitív visszacsatolások erősítik fel. A sokat emlegetett „befektetők” gyakran felületes információk alapján döntenek, vagy más, szerintük tájékozottabb csoportokat követnek. Nem ismerik fel az ebből adódó csapdahelyzeteket, s ha igen, azokból menekülni is egyszerre próbálnak. A befektető cégek kockázatkereséssel párosult kincstári optimizmusa természetes szelekció eredménye: aki óvatoskodik, és kisebb hozamot ígér, egyszerűen kiesik a versenyből. Amikor az optimizmus nem igazolódik, a hatás egyszerre sok befektetőt sújt, ami azt a benyomást kelti, hogy kudarcukban rajtuk kívül álló okok (a váratlan „válság”) játszottak közre.⁸

Mivel a pénzügyi természetű információk könnyen és nagy mennyiségben érhetőek el, a befektetőknek ez az absztrakciós szint a természetes közegük: grafikonokkal kelnek és azokkal fekszenek. A reálgazdasági folyamatokról jóval hiányosabb, kevésbé naprakész, elsősorban a valóságot hagymahéjszerűen körülvevő statisztikák közvetítette képük van. Csakhogy a „kreatív könyvelés” – épp válságos időben, amikor a valós információk a legfontosabbak lennének – minden cég érdeke; aki nem hamisít, az versenyhátrányba kerül. Az eltitkolt tények csak a csőd közelében, ezért hirtelen, és egyszerre kerülnek napvilágra.

A mai pénzügyi rendszer másik vonása, hogy a fenti okokból ideje jó részében önmagára figyel. Az árfolyamok változásából, trendek megfigyeléséből próbálja megjósolni a jövőt anélkül, hogy bármi fogalma lenne az ezeket alakító háttérfolyamatokról – ezért érik felkészületlenül a válságok. Persze, ha sokan követnek hasonló stratégiát, az visszahat az árfolyamokra, és bizonyos fokig képes azokat a várakozásokhoz idomítani. Az ún. shortolás például (mikor valamely értékpapír árfolyamának esésére számítva vállalunk –mondjuk, a jövő hétre – olcsón eladási kötelezettséget), ha elég nagy súlyú szereplők vagyunk, mint „piaci információ” másokat a veszteséggel fenyegető értékpapír azonnali eladására sarkall. A kínálat megnövekedése az általunk vállalt eladási ár alá viheti a papír árfolyamát, bevásárolhatunk belőle és haszonnal eladhatjuk. A „sikeres” ügylet tovább növeli piaci súlyunkat: a jövőben még könnyebb lesz a hasonló spekulációs műveletek kivitelezése. Ennek a szelekciós mechanizmusnak nyilvánvaló eredménye a „szabad piac” degenerálódása.⁹

Főúr, fizetek!

A sikeres megaspekulátor archetípusát eszerint a Főúr, tűnés! című csehszlovák filmvígjáték ál-pincérében ismerhetjük fel, aki Karlovy Vary éttermeiben szmokingot, csokornyakkendőt, álbajuszt és parókát öltve saját zsebére kasszíroz. Mikor a gyanakvó személyzet felismeri, futásnak ered. A sarkon befordulva lekapja és zsebre gyűri a parókát, az álbajuszt, majd csatlakozik az őt üldöző pincérek időközben száz fősre duzzadt seregéhez. Fokozatosan az élükre áll, s egy üvegezett ivócsarnokba vezeti őket. A gazember feltehetőleg köztünk van!, kiáltja a fújtató tömegnek. Zárják le a kijáratokat, és ne engedjenek ki senkit! Valakinek rendőrt kell hívnia. Majd én!, javasolja. Természetesen nem a kapitányságra, hanem a személyzet nélkül maradt éttermekbe siet, ahol fizetőpincérként begyűjti a maradék bevételt, majd távozik.

A megaspekuláns Soros György szintén azt mondja, hogy a piacok működése egyáltalán nem racionális. A megfigyelés alanyát és tárgyát szétválasztó tudományos megközelítés a társadalom, különösen a pénzpiac esetében alkalmazhatatlan. Ha a piacok előre látnak egy bizonyos eseménysort, az gyakran épp emiatt nem megy végbe. A pénznek ezért Soros kissé fellengzős megállapítása szerint nem tudománya, hanem alkímiája van. A jó spekuláció ismérve nem valamiféle elméleti megalapozottság, hanem egyes-egyedül az eredményesség. Mikor a hírnevet szerzett spekulátor közzétesz egy gazdasági tartalmú előrejelzést, joggal számíthat rá, hogy ezzel befolyást gyakorol a piacokra. Éppen erre építi stratégiáját. Okozzon a spekuláció másoknak bármennyi kárt, a spekulátor széttárja a karját: nem az ő hibája, hanem azoké, akik a rendszert kialakították. Ha ő nem teszi, megteszi helyette más – miért ne tenné akkor ő? Az ilyen gondolkodásmódot a világnak ezen a fertályán jól ismerjük.

A magasban szálló harci gépek pilótái anélkül oldják ki bombáikat, hogy szembesülnének a földi következményekkel. A grafikonok előtt ücsörgők is saját, légmentesen zárt világuk törvényeinek igyekszenek megfelelni. Számokkal dolgoznak adott szabályok és ismert célok érdekében, s az embernek ennyi elég.

pusztító mellékhatások

A Soros által jól ismert spekulációs támadás során például elkezdik felvásárolni valamely nemzet valutáját, ami kellő tőkeerő esetén a valuta árfolyamának emelkedéséhez vezet. Erre más piaci szereplők is felfigyelnek: a valuta vásárlása jó befektetésnek tűnik. Ez még magasabbra hajtja az árat, mire a spekulátor az árfolyamkülönbségből származó haszonnal kiszáll. A piacra visszazúduló valutatömeg persze áreséshez, azaz a kis spekulátorok bukásához vezet. Egy ilyen ciklus tehát a kis spekulánsok nyereményét átcsoportosítja a nagy spekulánsok számláira. A bálnának a planktonok áramlásával szemben kell úsznia. A műveletnek az adott nemzetgazdaságra gyakorolt pusztító mellékhatásaival a piacot idealizáló értelmezés nem törődik. Pedig ami a spekulátoroknak jó (az árfolyamok ingatagsága), az a termelő-szférát előbb-utóbb megbénítja.

Mindez felvet egy ismeretelméleti problémát is: hihetünk-e egy megaspekulátor kijelentéseinek? Nem kell-e minden nyilatkozata mögött manipulatív szándékot, minden javaslatában csapdákat keresnünk? Ezt nevezhetjük akár Soros-szindrómának is. A spekulátor hol nyer, hol veszít, de megtévesztő tevékenységével egyvalamit biztosan elér: a társadalmi paranoia fokozódását.

Éppen a szabadpiaci fundamentalizmus prédikátoraként elhíresült Soros György elméleti és gyakorlati tevékenysége példázza, hogy a pénzpiac semmi esetre sem szabad piac. A piaci automatizmusok szabályozó működését érvényesíteni képes szabad piacról csak akkor beszélhetnénk, ha egyetlen piaci szereplő sem tudná érdemben befolyásolni az árak alakulását. Mivel egyes résztvevőknek aránytalanul nagy a tőkeerejük, információs monopóliummal rendelkeznek (például a titkosszolgálatok és a pénzügyi szféra közti személyi összefonódások miatt¹⁰), a létező piacok manipuláltak, a pénzrendszer korántsem passzív közvetítő, hanem az akarat érvényre juttatásának eszköze, nemcsak árucserét, de hatalmat is közvetít, nemcsak a gazdaság működtetésének eszköze, de fegyver is. Tömegpusztító fegyver.

Akik ezt a tételt nem értik meg vagy nem fogadják el, kitartanak amellett, hogy a piac szabad, döntései tehát az emberi döntések felett állnak, mint az istenítélet. Ebből az a sajtóban gyakran felbukkanó álláspont is levezethető, mely a pénzügyi rendszer válságáért is a kisemberek mohóságát, felelőtlenségét, naivitását, pénzügyi kultúrájának hiányát (Magyarországon ezen felül a kádárista beidegződéseket, az önállótlanságot, az ingyenebédről álmodozást) teszi felelőssé.

A fizikusnak indult francia Maurice Allais, aki 1988-ban közgazdasági Nobel-díjat kapott, a forró pénzekre épülő globalizáció legélesebb hangú kritikusa volt a kilencvenes években. Kifejtette, hogy az ide-oda áramló, megtérülést kereső tőke mennyisége az árucseréhez szükséges pénzmozgás negyvenszerese. Ez megingatja a valutapiacokat és gyakorlatilag lehetetlenné teszi, hogy az államok kereskedelmi szerződéseket kössenek. A globalizáció haszonélvezőinek érdekei egyáltalán nem esnek egybe „az emberiség” érdekeivel. Az ilyenfajta globalizáció, mely munkanélküliséget, igazságtalan viszonyokat, zűrzavart és ingatagságot eredményez, szerinte nem kívánatos, nem szükségszerű és nem elkerülhetetlen.

Ha azt kérdezzük, hogyan alakulhatott ki a jelenlegi helyzet, melyben politikusok és bankárok óriásbuborékok detonációi közepette tartanak válságtanácskozásokat, el kell hagynunk az absztrakt közgazdaságtan fertőtlenített laboratóriumait, ahol – papíron – minden remekül működik.

II. A SZABADSÁG ÉS ELLENSÉGEI

A „szabad verseny”

Szabadversenyes kapitalizmus nem létezik, vagy csak igen rövid ideig: elbomlik, mint a radioaktív izotópok. Már sokan leírták, hogy az egyenrangú szereplők versenye az eltérő növekedési ütem miatt méretkülönbségekhez vezet, a méretkülönbségekből adódó versenyelőnyök miatt a kisebb szereplők kiszorulnak a piacról. A monopóliummá dagadó cég pedig már be sem enged újabb versenyzőket a játéktérre.¹¹

összeesküvést szőnek

A szabad verseny másrészt annyira leszorítaná az árakat, hogy a cégek egészen minimális haszonnal tudnának csak működni. Adam Smith az 1776-ban megjelent A nemzetek gazdagságában már megírta, hogy az egy szakmába tartozó emberek ritkán találkoznak egymással, de akkor beszélgetésük többnyire oda lyukad ki, hogy összeesküvést szőnek a közösség ellenében vagy kifundálják, hogyan emelhetnének árat.

A „szabadpiac”

A piac a kapitalizmusban a profitszerzés terepe. Vannak, akik a piac a profit-szerzési törekvések eredőjeként kialakuló döntéseiről azt gondolják, hogy nem csupán egyfajta hatékonyságot testesítenek meg, de társadalmi igazságot is tesznek. A versengés, a piac jólétet, magas termelési és fogyasztási színvonalat eredményez. A mai Magyarországon is hallhatók-olvashatók ilyen vélekedések. A szocializmus utolsó éveinek nyugati jólét utáni vágyakozása szilárdul egyfajta szabadpiacot dicsőítő ideológiává, melyben a vágyott tökéletességet általában a hajdani Ausztria vagy Németország testesíti meg. Ebben a kapitalizmust idealizáló világképben a fogyasztók, a termelők, a kereskedők, a bankárok mind egyetlen közös cél érdekében tevékenykednek. A jólétért. A szabadságért. Hiszen mindannyian erre vágyunk, nem? A társadalom szerkezetének, a vagyon eloszlásának vizsgálatát feleslegessé teszi a jólét automatikus leszivárgásának tana, miszerint, ha odafent jól megy, idelent is csurran-cseppen – innen a közös érdek.

Ennek az ideológiának az alapja a hit, hogy a szabadpiac folyamataiban az érdekellentétek valamiképpen egyensúlyba kerülnek, minden versengés „természetes” – azaz piaci – úton dől el, amiből aztán – mintegy a szabadság lenyomataként – kiformálódik egy igazságos társadalomszerkezet.

De létezik-e az így idealizált, mindent optimalizáló szabadpiac?

A szabadpiac törvényei szerint a kereskedelem során az áruk abba az irányba mozognak, ahol értékesebbek, a pénz pedig az ellenkező irányba. Az áru oda kerül, ahol pénzben kifejezett ára magasabb, a pénz oda, ahol áruban kifejezett értéke nagyobb, azaz az árak alacsonyak. A kereskedők célja „olcsón venni, drágán eladni”. Az árak közti különbségből a kereskedőnek fedeznie kell tudni saját költségeit, és haszna is kell, hogy legyen. Ha nem remélne hasznot, nem végezné a tevékenységet.

Ahogy egyre több áru áramlik az olcsó helyről a drága felé, a kereslet–kínálat törvénye miatt a drága helyen csökkenni, az olcsó helyen emelkedni kezdenek az árak. Ez jó a termelőnek és a kereskedő vevőinek, de rossz a kereskedőnek. A kereskedelem tehát éppen azt a különbséget egyenlíti ki, amelynek hasznát köszönheti. A kereskedő érdeke ezért a verseny kiküszöbölése és a forgalom bizonyos korlátozása az árkülönbség fenntartása érdekében.

fölösleges kapacitás

A kereskedő-kapitalizmus azért termelte ki a merkantilizmust, mert a luxuscikkeket szállító kereskedők monopolhatalma megszilárdult. Megszűnt a szabadpiac, a viszonyok aszimmetrikussá váltak: a kereskedők versenytársak híján zsarolni tudták a termelőt és a fogyasztót is. A termelők nem vonhatták kétségbe, hogy nincs már akkora igény a munkájukra. A sok fölösleges kapacitás és a verseny a termelői ár csökkenését okozta az egyik oldalon, míg a másik oldalon az arisztokrata fogyasztók rászoktak a luxuscikkekre és a fűszerekre: a drágulás ellenére nem szívesen mondtak le róluk.

Ugyanaz a haszonra törekvés tehát, ami eleinte a termelés és fogyasztás gyarapodását okozta, a kereskedők gyakorolta „mesterséges” korlátozás miatt idővel ezek törvényszerű visszaeséséhez, fogyasztói áremelkedéshez, termelői bevételcsökkenéshez vezetett.

A szállított mennyiség és az ár a kereskedő-kartell érdekei szerint alakult ki. A reklamáló vevők számára mégis hihetően hangzott, mikor arra hivatkoztak, nincs mit tenni, ez a piaci ár. Bizonyos értelemben igazuk volt: a kereskedők így sem emelhették bármeddig az árakat. Az egyensúlyi árat azonban nem valamiféle önálló piaci automatizmus, hanem a termelők-fogyasztók és a kereskedők közti hatalmi erőviszonyok határozzák meg.

Ha az érdekérvényesítő képességben mutatkozó különbségeket is piaci tényezőnek tekintjük, akkor a piac kívánatos egyeduralmának tana hatalmi apologetikává alakul. Annak a szabadpiacnak a tana tehát, melyet logikai viszonyrendszernél többnek, valamiféle önálló, ítéletalkotásra képes entitásnak állítanak be, a tényleges hatalmi viszonyok elleplezését szolgáló paraván-ideológia.

A szabadpiacot hirdető libertarianizmus ma jelentős részben oligarchikus libertarianizmus, mely a szabadpiac létezését nagyvonalúan adottnak tekinti. Harcolni mindig csak az állam gazdasági szerepvállalása ellen harcol, a monopóliumok vagy az oligopóliumok ellen soha. Ha az általa terjesztett struktúra maga a szabadság, akkor aki ennek a nyomásnak ellenáll, aki a saját érdekeit képviseli, a szabadság ellensége. Vagy illúziók, vagy autoriter ideológiák foglya, aki ellen a liberalizmus nevében fel kell lépni.

Hogy az elemzést tovább vigyük: a termelők-fogyasztók és kereskedők közti antagonizmushoz hasonló érdekellentét alakult ki a kereskedők és a hitelező bankárok között. A kereskedő a felvevőpiacon magas árakat, a hitelezéskor alacsony kamatlábat szeretett volna. A pénzt felhalmozó bankár viszont azt akarta, hogy a pénz áruban kifejezett értéke legyen magas, vagyis az árak legyenek alacsonyak, a kamatláb pedig magas. Az egymás közti szabad verseny a bankároknak persze éppúgy nem volt érdekük, mint a kereskedőknek: ha nem nullához tartó, hanem magas kamatokat akartak, nekik is össze kellett esküdniük és kartellt alkotniuk.

Igaz, hogy a hitelen veszíthet a bankár is, ha eltűnik vagy csődbe megy az adós (a bankárok ezért mindig rendpártiak). De a bankár–kereskedő viszony is aszimmetrikus: a kereskedő könnyen kerülhet kényszerhelyzetbe, amikor mindenképp hitelhez kell jutnia, míg a bankárt senki sem kényszeríti azonnali hitelezésre. A bankárok zsarolási potenciálja miatt tehát egy elsősorban a bankárok érdekei szerint működtetett hitelezési rendszer alakult ki.

A kapitalizmus későbbi szakaszában, mikor a – sokszor bankárok által támogatott – ipari-kereskedelmi monopóliumok képesek voltak olyan profitot szerezni, hogy nem kellett hitelt felvenniük, függetlenedni tudtak a bankároktól, ezzel megnőtt az érdekérvényesítő képességük. A kapitalizmus működési módja ennek a hatalmi harcnak a kimenetelétől függ. Ezt próbálják megragadni a finánckapitalizmus és a monopolkapitalizmus kifejezések.

A pénz forradalma és a pénzviszonyok eredendő ingatagsága

A kereskedő-kapitalizmus idején elterjedtek a letétbe helyezett aranyra szóló tanúsítványok. A nemesfém költséges és veszedelmes mozgatása helyett elegendő volt a tanúsítványok (ígéretek) cseréje. A gyakorlatban a pénztulajdonosok igen ritkán követelték az arany kiadását. A bankárok rájöttek, hogy tartalékaik egy részét nyugodtan kihitelezhetik, senki nem fogja keresni rajtuk. Azaz több tanúsítványt bocsáthatnak ki, mint amennyi pénzük van. Ezzel tulajdonképpen észrevétlenül magukhoz ragadtak egy felségjogot: a pénzkibocsátás jogát. A semmiből teremtett, de kamatkötelezettséggel járó hitelpénz a gazdasági folyamatok közvetítésére éppúgy alkalmasnak bizonyult, mint az arany. Megjelent viszont egy új kockázat. Ha a bankáron valamennyi ígéretét számon kérik, azaz egyszerre sokan akarják tanúsítványukat aranyra váltani, lesz, akinek ez már nem sikerül. Akkor pedig kiderül, hogy a bankár tulajdonképpen csalt. ¹²

A pénzrendszer azóta sem szabadult meg ettől az ingatagságtól: a bankpánik lehetősége máig fennáll. A bizalom megrendülése a bank megsemmisüléséhez vezethet.

megrohanták a bankfiókokat

Az Egyesült Államok 1907-es válsága idején például a Rockefeller- és Morgan-érdekeltségek a konkurencia kiszorításáért közös erővel megtámadták a rézpiacon és a bankszakmában egyszerre tevékenykedő Heinze csoport bankjait. Elegendő volt ezek fenyegető csődjéről szóló híreket terjeszteni: a betétesek megrohanták a bankfiókokat, hogy kivegyék a pénzüket, ezzel bankcsődöt idéztek elő. A „bankárok” tehát korántsem valamiféle monolit csoportot jelöl. A csőd az egyik (többnyire kisebb) bankárnak bukás, a másiknak lehetőség, olyannyira, hogy akár szándékosan is hajlandó előidézni. Ezeket a bankszférát a monopolizálódás felé terelő lépéseket nevezhetjük Morgan-mechanizmusnak is.

De miért volt ekkora igény a hitelre? Miért kellett, és miért kell azóta is ilyen veszélyesen túlfeszíteni a húrt? Előbb a nagy földrajzi felfedezések, majd az árutermelés meglódulását lehetővé tevő, előbb szénre majd kőolajra támaszkodó ipari forradalom miatt. A termelés gyors felfuttatását kívánó háborúk pedig különösen nagy hiteligénnyel jártak. Háborúk esetén a pénzt leválasztották az aranyfedezetről, és mesterségesen felszaporított papírpénzzel teremtettek rendkívüli keresletet a hadiipar számára. Kiderült, mekkora hatalom a pénzkibocsátás ellenőrzése. A termelés felpörgetése éppúgy elérhető vele, mint a lefékezése.

A termelők és kereskedők érdeke a gazdaság körfolyamatainak gyorsulása volt, aminek egyik feltétele, hogy ezek közvetítő közege, a pénz bőven rendelkezésre álljon.

A bankárok érdeke vagyonuk (tehát a pénz) értékének megtartása vagy növelése, ezért fő ellenségüknek az inflációt tartják. Sokáig ragaszkodtak az aranystandardhoz, és ha lehetett, deflációs (pénzszűkét előidéző, megszorító) politikát folytattak. A 20. század válságok láncolatából kirajzolódó pénzügyi történetét áttekintve megfigyelhetjük, hogyan éltek a nemzetközi bankárok az általuk kialakított, s ekként az ő érdekeiket szolgáló rendszerből következő strukturális hatalmukkal. Amit tettek, döntő hatással volt az események alakulására.

III. TÖRTÉNELMI LECKE FIÚKNAK

Út a Nagy Gazdasági Válsághoz

Az 1929–33-as nagy gazdasági világválság bizonyos értelemben az I. világháború következménye, s egyben a II. világháború megalapozója.

Az ipari forradalom és az agresszív gyarmatosítás hasznát felhalmozó Brit Birodalom 1914-ben még hatalma csúcsán volt, de már jelentkeztek a versenytársai: Németország, Japán és a tőle félig-meddig függetlenedett Egyesült Államok.

Az I. világháborúban a hadban álló felek szokás szerint felfüggesztették az arannyal fizetést. A gazdaság felpörgetését és a hadikiadások fedezését a kormányok többek között úgy oldották meg, hogy a megnövekedett árucsere közvetítésére fedezet nélkül papírpénzt vagy hadikölcsön-kötvényeket bocsátottak ki, illetve bankkölcsönöket vettek fel. A fizikai erőforrások ilyen hatékony mozgósítása miatt viszont a háború sokkal tovább tartott, mint eleinte gondolták.

gazdasági pangás

Amikor végre beköszöntött a béke, az országoknak mindenütt szembesülniük kellett egyfelől a háborús pusztulással, másfelől mérhetetlen eladósodottságukkal és a forgalomba került pénzmennyiség megugrása miatt fellépő inflációval. Ahol elszaladt az infláció, a pénz értéktelenné vált, ami megsemmisítette a megtakarításokat és a vagyonokat, ezzel felforgatta a társadalom szerkezetét és felhalmozta az elkeseredés gyúanyagát. Ahol az inflációt pénz kivonásával megfékezték, ott a pénzhiány vezetett gazdasági pangáshoz és növelte az államadósság reálértékét. Ilyen megoldást a jelentős anyagi veszteségeket szenvedett, újjáépítésre kényszerült országok persze nem választhattak. Ráadásul a világháború nem ért véget, hanem folytatódott – gazdasági eszközökkel. A Németországra kirótt irtózatos jóvátétel nem csupán embertelen és elnyomorító lépés volt, de olyan beteges nemzetközi struktúrát alakított ki, mely sehogy sem volt képes egyensúlyba kerülni.

A háború előtti gyakorlat a különféle fejlettségű országok közötti szabad kereskedelemre épült, a háborús idők viszont mindenkit önellátásra szoktattak. A kereskedelem és az arany mozgásának kényszerű korlátozása és a háborús terhek egyenlőtlen elosztása miatt az aranystandard visszaállítása rengeteg nehézségbe ütközött: nem indultak meg a természetes kiegyenlítő folyamatok.

A brit impérium relatív meggyengülése miatt több központúvá alakult a világ. A két világháború között a kartellbe tömörült pénzügyi érdekközösség legfontosabb alakja Montagu Norman volt, a Bank of England elnöke, akiről a Wall Street Journal 1927-ben azt írta: „Európa valutáinak diktátora”.

Norman célja a font háború előtti 4,86 dolláros árfolyamának visszaállítása volt. Csak az érdekelte, hogy az erős fontért a brit pénzemberek előnyösebben vásárolhassanak fel ingatlanokat, bankokat, részvényeket, ásványkincseket.

Csakhogy ez az árfolyam, mint azt már Keynes is észrevette, nem tükrözte az amerikai és brit gazdaság közti megváltozott erőviszonyokat. A font túlértékelt maradt, és az aranyparitás elvén működő nemzetközi fizetési rendszer törvényszerűségei szerint megindult az aranykiáramlás, elsősorban az Egyesült Államok felé. Ezt Norman csak azzal fékezhette meg, ha gyorsan eléri a dollár gyengülését. A New York-i Federal Reserve kormányzója, Benjamin Strong és Montagu Norman fennmaradt levelezésének tanúsága szerint a tervet előre egyeztették, külön tanácskozásokat tartottak a témáról, A Fed az Egyesült Államok kormányának szándékaitól függetlenül pénzt bocsátott ki és leszállította a kamatlábat, megindult a könnyű pénz, az olcsó hitel politikája.¹³

Itt meg kell említeni, hogy a bankárok által kiépített hitelpénzrendszer a pénzmennyiség szabályozásán keresztül próbálja befolyásolni a gazdasági folyamatokat, ezért úgy építik fel, hogy egyetlen, a bankárok által meghatározott számmal, a jegybanki alapkamat értékével óriási tőkeáramlásokat képes befolyásolni. Alacsony kamatláb a hitelpénz mennyiségének növekedését, magas kamatláb a hitelpénz mennyiségének csökkenését eredményezi. Ez a kézi vezérléses rendszer tulajdonképpen nagyon egyszerű, és éppúgy nincs köze a szabadpiachoz, mint a merkantilista kereskedő által szabott monopol-árnak. A benne megnyilvánuló redukcionista szemlélet a bankárok szemszögéből megfelelő, az ő érdekeik megjelenítésére alkalmas, a valóságos gazdasági viszonyokról viszont teljesen elnagyolt képet ad. Ha szabályozórendszerként fogjuk fel, ez a szisztéma a visszacsatolás egyetlen formáját ismeri: a katasztrofális összeomlást. Ez a sajátság, mint látni fogjuk, a pénzoligarchia által dominált gazdasági rendszereket mind a mai napig jellemzi.

Válság I. (összeomlás)

Az Egyesült Államok jegybankjának szerepét betöltő Federal Reserve lépései tehát a Bank of England által uralt bankárközösség forgatókönyvét követték. Hogy a font és a dollár egyensúlyba kerüljön, Strong kamatcsökkentéssel növelte a dollár mennyiségét. Hamarosan fény derült egy alapproblémára – nevezzük irányíthatatlansági elvnek –, melyet az azóta eltelt nyolcvan év alatt sem sikerült megoldani.

részvényspekuláció

A kiáramló pénz mennyiségét ugyan szabályozhatja a jegybank, de azt nem, hogy hová kerül. A Strong által felszabadított olcsó hitelek nem az egyébként visszaesőben lévő termelő gazdaságba áramlottak: elnyelte őket a részvényspekuláció. A biztosan emelkedő (mert pénzbőséggel támogatott) árfolyamokon kivirágzottak az úgynevezett befektetési alapok. A rendszer működtetői 1928-ban éppolyan rémülten figyelték a folyamatok elszabadulását, mint az utóbbi évtizedek szakemberei, mert fogalmuk sem volt, mi a jegybank politikájának célja. 1929-ben Norman két lépésben megemelte a londoni kamatlábat, ezzel kirántotta a talajt a spekulánsok alól. A csökkenő hozamok miatt máris nem volt olyan vonzó Amerika. New York a forró pénzek visszaszívását nem tudta megakadályozni, hiába emelt kamatot, tovább szűkítve a hazai pénzmennyiséget. A részvényárak leestek, a befektetési alapok csődbe mentek. 1929 novemberében már látni lehetett, hogy a Bank of England terve sikerrel járt, a The Economist komolykodva ünnepelt. Évekig tartó válság vette kezdetét.

De mi volt az ára mindennek?

Válság II. (széthullás)

A hiperinflációban tönkrement, majd a sörpuccsot megúszó Németországot a Dawes-terv amerikai hitelekkel stabilizálta. A válság azonban ezeket a létfontosságú forrásokat elapasztotta. A bécsi Kreditanstalt 1931 májusi csődjét így júniusban német bankcsődök követték. A londoni válságtanácskozás, a jóvátételi és kamatfizetések felfüggesztése nem hozott megoldást Németország számára, mert a struktúrát változatlanul hagyták, ugyanakkor a mai IMF gyakorlatára emlékeztető megszorító intézkedéseket kényszerítettek az elszigetelődő országra, ami néhány év múlva súlyos politikai következményekkel járt.

A brit kormány 1931 szeptemberében bejelentette, hogy letér az aranyalapról. A nemzetközi fizetések rendszere ezzel gazdaságilag kommunikációképtelen blokkokra hullott szét¹⁴, ami előkészítette a terepet a gyűlölködő nacionalizmus és a II. világháború számára.

Az országok sorra tértek le az aranystandardról. Az Egyesült Államok 1933 elején az új elnök márciusi beiktatására várt, a kongresszus már semmilyen lényeges kérdésben nem tudott dönteni. Az egyes államok csak azzal tudták megakadályozni a bankcsődöket, hogy bankszünnapot rendeltek el.

Roosevelt tehát a válság kellős közepén vette át az irányítást. Az Egyesült Államok is letért az aranyalapról. A New Deal átalakításai véget vetettek a finánckapitalizmusnak. Az új rendszer másféle érdekek (például a közérdek) érvényesülését is lehetővé tette, bizonyítva a régi tételt, hogy minden válság egyben a változtatás lehetősége is. A Fed működését szigorúbb állami ellenőrzés alá vonták és belekezdtek a megfojtott termelő gazdaság felélesztésébe. A bankok tevékenységét illető leglényegesebb közérdekű döntés az 1933-as úgynevezett Glass-Steagall Act volt. Ez előírta a kereskedelmi bankok és a befektetési bankok tevékenységének szétválasztását, nehogy a kockázatos spekulációk csődje az egész bankrendszert megbénítsa. A törvény évtizedeken át hatályban maradt. A bankárok hatalmának újbóli növekedésével 1999-ben eltörölték.

A nem ékszer formájú arany birtoklását megtiltották, kötelező beszolgáltatást rendeltek el unciánként 21 dolláros hatósági áron. Ezután belföldi forgalomban megszüntették a dollár aranyra válthatóságát, de a nemzetközi fizetésekben visszaállították az aranystandardot, unciánként 35 dolláros árfolyammal, ami a dollár leértékelését jelentette.

megindultak a tankok

A megszorításoktól és a politikusok tehetetlenségétől megcsömörlött Németországban Hitler vette át a hatalmat. Az egyik legeltökéltebb támogatója Angliában maga Montagu Norman volt. A nemzetiszocialista kormány az ő közbenjárására azonnal hitelhez jutott. A Führer pénzügyminisztere Hjalmar Schacht lett, a Reichsbank egykori vezetője, Montagu Norman régi bizalmasa és szövetségese. A széthullott pénzügyi rendszerben megbénult áruforgalom helyett hamarosan megindultak a tankok.

A brit establishment és a pénzoligarchia teljes mértékben elégedett volt Norman tevékenységével, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a II. világháború során is igényt tartottak szolgálataira. 1944-ben orvosai tanácsára mondott le a Bank of England elnöki posztjáról, mert elesett és megütötte magát. A Lordok Háza tagjaként halt meg.

Bretton Woods

A II. világháború utáni új pénzügyi rendszer alapjait azon az 1944-es konferencián fektették le, melyet az Egyesült Államokban, Bretton Woodsban tartottak. A háború ismét megváltoztatta a gazdasági erőviszonyokat. Európa romokban hevert. Az Egyesült Államok fölénye vitathatatlanná vált. 1938-ban az összes aranykészlet 57%-át birtokolta, a háború végén már 71%-át!¹⁵

Fenntarthatták tehát a dollár aranyra válthatóságát. Az új rendszer már csak a dollárt kötötte az aranyhoz, a többi valuta árfolyamát a dollárhoz mint kulcsvalutához rögzítették, s ha a valuta értéke ettől eltávolodott, az illető ország jegybankjának kötelessége volt valutaeladással vagy -vásárlással azt fenntartani. Ez az aranydeviza-rendszer közvetett aranystandardként stabilizálta a gazdasági kapcsolatokat, felszámolta a káoszt, ami a termelő tőkének és a kereskedelemnek is kedvezett. A fizetési nehézségekkel küzdő országokat egy új szervezet, az IMF, a Nemzetközi Valutaalap volt hivatva kölcsönökkel és tanácsadással kisegíteni.¹⁶

A kulcsvalutát birtokló ország kitüntetett szerepet kap: saját fizetőeszköze nemzetközi funkciót is teljesít. Ezt a szerepet persze csak akkor tudja betölteni, ha minden országnak készletei vannak belőle. Készletekhez csak azáltal juthat, ha a kulcsvalutát birtokló ország fizetési mérlege deficites. Csakhogy a rendszer indulásakor az Egyesült Államok gazdasága volt a legerősebb, ami nem deficitben, hanem külkereskedelmi aktívumban jelentkezett. Ezért a jegybankok jobb híján aranyért, rögzített áron vásároltak maguknak dollárt. Ahogy Európa és Japán újjáépült, termelni kezdett, a helyzet megfordult, és a külföldön mindenfélét felvásárló, hatalmas hadiköltségvetéssel Vietnamban háborúzó Egyesült Államok elérte, hogy mérlege csakugyan deficitessé váljon. Az eladósodás lejtőjén nem volt megállás: a dollár túlértékeltté vált. Hogy a rendszer működőképes maradjon, a nagy mennyiségben kibocsátott dollárt le kellett volna értékelni az aranyhoz viszonyítva, ami a dollárvagyonok inflációját jelentette volna. Ezt a lépést a dollárvagyonok felett rendelkező bankárok nem támogatták.

Nyilvánvalóvá vált, hogy a rendszer fenntarthatatlan. Katasztrófához, azaz a rendszer széthullásához vezet. Csak az időpont volt kérdéses.

csendesen bejelentette

Az alacsony növekedést produkáló brit gazdaság szintén eladósodott, ezért 1967-ben le kellett értékelni a fontot. Megint megbillent a brit–amerikai egyensúly. Míg a két háború között a font volt túl erős, most a dollár. Ezúttal az Egyesült Államok aranytartaléka indult fogyásnak. A brit kormány 1971-ben csendesen bejelentette, hogy ha valóban ilyen erős a dollár, akkor szeretne 3 milliárd dollárt aranyra váltani. Nixon elnök 1971. augusztus 15-én a dollár leértékelése helyett a dollár aranyra válthatóságának felfüggesztését jelentette be.

Ha a kulcsvaluta-rendszerben a kulcsvaluta értéke bizonytalanná válik, ez az egész szisztéma széthullását jelenti. Nixon bejelentésével Bretton Woods rendszere véget ért.

IV. A JELENLEGI VÁLSÁG ELŐZMÉNYEI

A pénzügyi rendszer 1971 óta saját instabilitásának kiegyensúlyozásával van elfoglalva, és állandó válságmenedzselést végez. Egyetlen folyamatos krízisben élünk, mely hol itt, hol ott üti fel a fejét. A folytatásos krimikre emlékeztető, hol komikus, hol tragikus eseménytörténet áttekintése egyrészt tényekkel igazolja a rendszerszintű ingatagságra vonatkozó állítást, azaz hogy a 2008-as válság sem véletlen baleset, másrészt alkalom arra, hogy felismerjük, milyen erővonalak mentén formálódtak ki azok a semmit sem érő „megoldások”, melyekkel mind a mai napig hitegetik a létező kapitalizmus kárvallottjait.¹⁷

A fekete arany

Az IMF egy új elszámolási egység, az SDR¹⁸ bevezetésével igyekezett stabilizálni a nemzetközi fizetések rendszerét, a gyakorlatban mégis a dollár maradt a világgazdaság legfontosabb nemzetközi fizetőeszköze. Az aranydevizarendszer szétesése után 1976-ban az aranyat végképp demonetizálták, azaz megfosztották minden fizetőeszköz-funkciójától.¹⁹ (Titokban azért mindenki az arany árfolyamára sandított, ha a dollár értékére volt kíváncsi.).

A rögzített árfolyamok rendszere 1973 márciusára felbomlott. A kiszámíthatatlan ingadozások elleni védekezés indokolta a kockázatkezelés új formái, az ún. derivatívák fokozatos elterjedését, ami azonban hosszú távon nem a válságok enyhülését, épp ellenkezőleg, súlyosbodását eredményezte. De hogyan biztosította az Egyesült Államok, hogy a nagy mennyiségben kibocsátott és az egész világon szétterített hajdani kulcsvaluta ne veszítsen értékéből (ami a dollártartalékokat felhalmozó országoknak sem állt érdekében)? Az 1973 októberében kitört arab–izraeli háború után az olajexportáló országok²⁰ bojkottot hirdettek, a Hét Nővér néven ismert olajkartell²¹ pedig a négyszeresére emelte az árait. A kőolajipar amerikai túlsúlya miatt a kőolaj kereskedelmében a dollár volt az elszámolási egység, így általános többletkereslet támadt a dollár után. Kialakult az a petrodollar-standard, ahol a dollár értéke nem az aranyon, hanem – kimondatlanul – a fekete aranyon alapult. A pénzrendszer sorsát ezzel összekapcsolták a legfontosabb energiahordozóval, a kőolajjal, így annak mennyisége és ára nemcsak az ipari és mezőgazdasági termelés volumenét határozta meg, de a dollár pozícióját is. A kőolaj szerepének megőrzése ezért korántsem csupán a profitra éhes olajvállalatok érdeke volt, de az Egyesült Államoké, sőt, a nemzetközi pénzügyi közösségé is. Ez a nagypolitikában máig tartó atomenergia-ellenesség egyik igen fontos tényezője (a másik sem környezeti szempont, hanem az a cél, hogy megakadályozzák más országok atomfegyverhez jutását).

Mivel az Egyesült Államok olajtermelése lejtőre került, a fogyasztás felívelése javította a nagy készletekkel rendelkező közel-keleti termelők érdek-érvényesítő képességét. Az arab országok bevétele persze nagy amerikai befektetési bankokba került.

A hirtelen olajár-ugráshoz a gazdaság csak csődök sorozatával tudott alkalmazkodni. A fizetések rendszerét megakasztotta, hogy az elszabadult árfolyamok miatt meginduló valutaspekulációba néhány bank belebukott. A brit gazdaság megroppant.²²

1975 márciusában a világ pénzügyi központjának, New Yorknak az önkormányzata is fizetésképtelenné vált.²³

kapituláltak

A bankárok, egyes monopóliumok, illetve a gazdaság többi szereplője (például a közszféra) közti érdekkonfliktusok válsághelyzetekben mind gyakrabban oldódtak meg az előbbiek javára. Hiába gyűltek össze a vezető ipari országok vezetői (G-7 néven) 1975 nyarán Rambouillet-ban, a pénzügyi rendszer kérdésében nem jutottak semmire, ahogy azóta sem. A nemzetállamok sorra kapituláltak, szuverenitásukat de facto átengedték a magukat „szabad piacként” hirdető kartelleknek és oligopóliumoknak.

Az IMF és a Világbank a régi intézményrendszer elemei voltak, tehát a keynesiánus elgondolás szerint piaci egyensúlyvesztéskor védelmezték a stabilitást. Milton Friedman, a chicagói közgazdász-iskola megteremtője, aki a szabályozatlan szabadpiac felsőbbrendűségét tanította, nem hitt, nem hihetett az effajta intézmények létjogosultságában. Különös módon mégis egyre több chicagói közgazdász került ezekbe a szervezetekbe. Az új feladatkörét kereső IMF így a monetarizmus ágensévé alakult.²⁴ Válságok idején azokat, akik igyekeztek felmérni a helyzetet, tájékozódni, valódi megoldást keresni, a sürgős teendőkre hivatkozva mindig félresöpörhették a receptjüket lobogtató megmondóemberek.

Krízis-staféta

1976 az angol font válságát hozta. A britek a kvótájuk alapján járó teljes, 2 milliárd dolláros hitelkeretüket kimerítették az IMF-nél. Leértékeléssel próbálkoztak, de a lefelé tartó spirált nem lehetett megállítani. További IMF-hitelt szerettek volna, ennek feltétele viszont 1,5 (illetve a rákövetkező évben 2) milliárd dolláros költségvetési megszorítás volt. Ezek előkészítették a terepet a thatcherizmusnak, vele a chicagói közgazdász-iskola monetarizmusának. A szintén nehézségekkel küzdő Olaszországnak az maradt az egyetlen érve a mentőhitelek kérvényezésekor, hogy ha nem kap hitelt, összeomlik az ország gazdasága, az pedig nem marad belügy, hanem tovaterjed és a pénzügyi rendszer széthullásához vezet.

1978-ban a dollár tíz hónap alatt értéke egynegyedét elvesztette. Carter 30 milliárdos mentőcsomaggal igyekezett megállítani az árfolyamesést. 1979 januárjában a sah ellen kitört forradalom idején elterjedt a hír, hogy Irán olajtermelése visszaesett. Az olaj ára gyorsan kétszeresére emelkedett, és év végére hiába derült ki, hogy a hír hamis, az árak magasak maradtak. Ez a legyengült világgazdaságnak legalább akkora sokk volt, mint 1973. A dollár azonban megint esni kezdett.

Angliában Margaret Thatcher lett a miniszterelnök. A hetvenes évek elején mint oktatási miniszter azzal szerzett magának hírnevet, hogy a chilei Pinochet-junta mintáját követve eltörölte a gyerekeknek járó ingyen tej rendszerét az elemi iskolákban, mert a szocializmussal kacérkodásnak találta. Mintha a monetaristák kedvenc mondását akarta volna illusztrálni: nincs ingyenebéd.

Thatcher első feladata miniszterelnökként a font inflációjának megállítása volt.

A Monetarista Kényszerzubbony

Az infláció a pénzmennyiség és a vele szembeállított árumennyiség arányának eltolódása. Hogy ennek oka a pénzmennyiség növekedése (a) vagy az árumennyiség csökkenése (b), az mindegy²⁵. A pénztulajdonosok a részletek iránt nem érdeklődnek. A monetarista eszköztárba csak az (a) tényező alakítása tartozik (ez a módszertani dogmatizmus következménye). Innen ered a tévhit, hogy ha infláció van, reflexszerűen csökkenteni kell a pénzmennyiséget. Csakhogy ha az infláció oka a csökkenő termelés (mondjuk, az olajár emelkedése vagy csődök miatt), akkor a pénzmennyiség csökkentése a termelés aránytalanul erős csökkenését eredményezheti (ez a hatás az alap-összefüggés látókörén kívül esik). A valóságban nagyon is könnyen előállhat az a látszólagos paradoxon, hogy a pénzmennyiség csökkentése az infláció növekedéséhez vezet. Az effajta paradox infláció leküzdéséhez két dolog kell: a pénzmennyiség növelése, és annak biztosítása, hogy a kibocsátott pénz valóban a termelő gazdaságba kerüljön. (Ez az „etetni is kell a birkát, ha nyírni akarjuk” elve.)

deflációs spirál

Ha a paradox típusú inflációt hagyományos inflációként kezeljük, mindent megbénító deflációs spirál alakul ki. Ez a Monetarista Kényszerzubbony állandó eleme az IMF egész működését átható módszertani dogmatizmusnak, ami milliók elnyomorodásához, egész társadalmak káoszba fulladásához vezetett.

A thatcherizmus

Hogy a font erős inflációját megállítsák, a britek hirtelen felemelték a jegybanki alapkamatot 12%-ról 17%-ra. Felvonult a monetarizmus teljes eszköztára: zajlott a dereguláció, a privatizáció, lepusztult az infrastruktúra. Thatcher sorra adta el nyomott áron a köztulajdonban lévő nagyvállalatokat,²⁶ majd hozzákezdett az infrastruktúra privatizációjához. Ezek az intézkedések később bekerültek az IMF adósaira kényszerített egységcsomag kötelező „szerkezetátalakító reformjai” közé.

A helyi vízvezetékhálózatok privatizációja váratlan ellátási gondokat okozott. A költségcsökkentés, a hatékonyság és a verseny jegyében leépítették az egységes betegbiztosítási rendszert. Ezek a döntések a követők körében, sajnos, szintén mintául szolgáltak.

A szuperdollár és az adósságcsapda

Afganisztán szovjet megszállása miatt a spekulatív tőke a dollárnál is biztosabb helyre akart menekülni, ezért papírpénz helyett aranyba vándorolt. A nemesfém ára az égig emelkedett, az amerikai bankrendszer tartalékai veszedelmesen megcsappantak. A Fed új elnöke, a monetarista Paul Volcker a brit példát követve 1980 decemberében 21,5%-ra emelte az alapkamatot. A célt elérte: a forró pénzek megtalálták a dollárt, és 1985-ig fenn is tartották az árfolyamát. Ez volt az ún. szuperdollár.²⁷

adósrabszolgák

A kamatok megugrása a legnehezebb helyzetbe a dollárban eladósodott országokat hozta (köztük Magyarországot). A kamatterhek fizetése a receszszió miatt meghaladta az erejüket, ezért a törlesztéshez újabb hitelt kellett felvenniük, rendkívül drágán. A hitelek kényszerű görgetése miatt alakult ki az a helyzet, hogy noha már a tőkeösszeg többszörösét kifizették, adósságuk nem csökkent, hanem a sokszorosára emelkedett. A nemzetközi pénzügyi közösség ezeket az államokat gyakorlatilag adósrabszolgáivá tette.

Már nemcsak a kőolaj teremtett keresletet a dollár iránt, de az adósság-szolgálat is.

Mexikó, az állatorvosi ló

Az olajválság meggyengítette az amerikai nehézipart, Volcker pedig végképp padlóra küldte a rettenetesen magas alapkamattal. Egymást érték az üzembezárások, megnőtt a munkanélküliség, beállt az importfüggőség, az ipartelepek helyén kialakultak a „rozsdaövezetek”. 1982-re az egész világgazdaságot elérte a recesszió.

India 1980-ban brit segítséggel 5,3 milliárd dolláros „IMF-mentőcsomagot” kapott, hogy megelőzzék a hitelválság tovaterjedését. Ezzel tulajdonképpen az érdekelt brit bankokat mentették meg. 1981-ben Lengyelország 24 milliárd dollárnyi külföldi adóssága vált finanszírozhatatlanná. Az amerikai bankár, Felix Rohatyn államcsődöt javasolt, hátha a Szovejtunió beavatkozik. Csakhogy ez a rendszer akkor már nem működött. Bulgária, Románia és az IMF-hez 1982. május 6-án csatlakozott Magyarország maga kellett, hogy a nyugattól segítséget kérjen. Így viszont a lengyel államcsőd akkora pusztítást okozott volna az európai bankrendszerben, hogy a bankárok inkább az adósságok átütemezését választották. A már régóta IMF-tag Jugoszlávia és Románia a maga megszorító csomagjaival felszámolta saját gazdasági alapjait, ezzel megalapozta rendszerének bukását. A 40 milliárd dolláros adóssággal küszködő Argentína a válság veszélyére hivatkozva megpróbálta az adósok nevében a fejlődő országok érdekeit érvényesíteni, és megyőzni a Wall Street és London bankjait, hogy adjanak fizetési haladékot és a megszorítások követelése helyett nyújtsanak segítséget a termelő gazdaság felélesztéséhez. Be kellett érniük egy áthidaló hitellel.

A legeladósodottabb ország azonban Mexikó volt. 1982-re Mexikónak gyakorlatilag elfogyott a pénze. Egy 80 milliárd dolláros államcsőd összeroppantotta volna a pénzügyi rendszert. 1982. augusztus 20-án José Lopez Portillo mexikói elnök bejelentette a bankrendszer államosítását. Akadályokat állított a tőke menekülése és a külföldi leányvállalatok hasznának repatriálása elé. Bejelentette, hogy 1984-ig tőketörlesztésre nem lesz módja. Az IMF éppen éves gyűlését tartotta Torontóban. A Fed, a Bank of England, a svájci központi bank és az IMF felismerte, hogy közös stratégiára van szükség. Nem a mexikói milliók helyzete aggasztotta őket, hanem a bankközi rendszer csőtörése.

Volcker felhívta a hitelezőket, alakítsanak kartellt, különben az adósok fogják ezt megtenni. Ők pedig az egész pénzügyi rendszer gyökeres átalakítását fogják követelni.

Az eladósodott latin-amerikai államok például kilátásba helyezhették volna, hogy egyszerre mennek csődbe. Az érdektömörülés kialakulását csak a pénzügyi közösség érdekeit szolgáló rivalizálás és kölcsönös gyanakvás légköre akadályozta meg.

Ebben a helyzetben született a globalizáció kitartó ismételgetésre szánt jelszava. 1985-re eldőlt, hogy az IMF és a Világbank lesznek a globalizáció előmozdításának legfontosabb eszközei. A cél a tőke korlátozatlan áramlásának biztosítása volt, és hogy a befektetők hasznukat gyorsan repatriálhassák.

százezer ember füttyétől kísérve

Mexikóban végül IMF-barát kormány került hatalomra. A Valutaalap a költségvetési hiány és a közalkalmazotti létszám csökkentését, a bérek növekedésének korlátozását és szabad valutaáramlás biztosítását kérte. Cserébe 6, majd 5 milliárd dolláros hitelt nyújtott. Mexikó egyik alapproblémája az eladósodottság volt. A mentőcsomag ezt az adósságot és annak kamatterheit jócskán megnövelte. A másik probléma a magas, 40% körüli munkanélküliség volt és a termelés alacsony szintje. A mentőcsomag növelte a munkanélküliséget, a megszorítások miatt csökkent a termelés. Nem csoda, hogy Miguel de la Madrid Hurtado mexikói elnök, az egykori központi banki szakember meglehetősen népszerűtlenné vált. Az 1986-os futballvilágbajnokság megnyitóján beszédét százezer ember füttyétől kísérve kellett elmondania. Az ország megint az államcsőd szélére jutott. A peso esni kezdett. Úgy tűnt, az államcsőd még mindig olcsóbb, mint az IMF hiteleit fizetni. Volcker személyesen beszélte le az elnököt a csőd bejelentéséről, és újabb hitelekről állapodott meg vele.

Az effajta válságkezelés gyümölcse nem volt más, mint az időtől kizsarolt haladék.

A tőzsde és a reálgazdaság ollója

A dollár a nyolcvanas években sem került egyensúlyba. A költségvetési és külkereskedelmi deficitet tengerentúli hitelek fedezték. Mindenki tudta: ha a dollárba vetett bizalom bármi okból meginog, abból súlyos válság kerekedik.

A csillagászati kamattal a dollárhoz vonzott pénz megjelent a „gazdaságban”. Elindulhatott a kamatcsökkentés is. A Fed ismét azzal szembesült, amivel Benjamin Strong a húszas években: az irányíthatatlansági elvvel. A tőzsde folyamatos emelkedése 1982-től egészen az 1987 októberi összeomlásig tartott. A pénz most nem a termelés és profit növekedésének reményében áramlott a részvénypiacra, hanem hogy kivásárolja a cégeket. Általánossá vált az ún. hostile takeover, az erőszakos átvétel. A spekulátorok magas kamatozású kötvények kibocsátával több milliárd dollárt szereztek befektetőktől. Ezzel valósult meg a leveraged buyout, a tőkeáttétellel lebonyolított kivásárlás. A kötvénytulajdonosokat persze ki kellett fizetni, ezért a céget feldarabolták, a részeket vagy azok vagyontárgyait értékesítették, üzemeit bezárták, munkásait elbocsátották. (Tudjuk a mesét: méretcsökkentés, modernizáció.) A kivásárlók busás nyereséggel távoztak: a munkanélküliség terheit a társadalom viselte. Apropó: a kötvénykibocsátónak az általa kifizetett kamat után nem kellett adóznia.

Milyen jó lenne, ha a „karvalytőke” csak a beteg képzelet szülte ideológiai konstrukció volna!

Azok az amerikai ipari cégek, akik valahogy túlélték a 21%-os kamatot és nem jutottak a vásárlás sorsára, az erős dollár miatt váltak versenyképtelenné. A termelés nem szűnt meg, csak az olcsó munkabér miatt átvándorolt Ázsiába. A szakemberek a posztindusztriális társadalom szép új világát igyekeztek a fejlődés esedékes állomásaként bemutatni. Az új generációknak maradt a szolgáltató szektor: a műkörömszalon, a hamburgersütés, a pizzafutárkodás. Vagy: a multinacionális cégek irodái. Esetleg a pénzügyi szakma.

Kinyílt a tőzsde és a reálgazdaság ollója. Az Egyesült Államok kezdett importfüggővé válni. Az eredmény: csillagászati mértékű kereskedelmi deficit. Ez vezetett a mai paradox helyzethez, ahol az amerikai fogyasztást jelentős részben az a Kína finanszírozza, mely egyben a fogyasztott termékeket is előállítja.

A szuperdollár összeomlása

Az extrém kamattól megerősödött dollár a kamatcsökkentés hatására sem gyengült. Miért? Hasonló folyamat játszódott le, mint 2008 szeptemberében. A magas kamat mellett nyakig eladósodott cégeknek, a csőd ellen küzdő bankoknak minden pénzre szükségük volt, ha pedig csődbe mentek, azzal hatalmas követelések semmisültek meg. A dollár mennyisége nem nőtt, hanem csökkent, így erős maradt. Túlságosan is erős. Az 1985-ös G-5 csúcstalálkozón mindenki a dollár gyengítését szerette volna elérni.

A közgazdaságtan leegyszerűsített összefüggései megint nem váltak be. A kamatcsökkentés nem gyengítette a pénzt, az olcsóbb dollártól nem növekedett az export, nem csökkent a deficit.

Nem maradtak ugyanis exportőrök.

korlátlan likviditás

Mikor viszont nagy nehezen, több ország (főleg Japán) összehangolt kamatdöntésével sikerült elérni a dollár gyengülését, a forró pénzek az alacsony kamat miatt kiáramlottak, és a dollár 1987 elején nem gyengülni, hanem zuhanni kezdett. Februárban Brazília jelentette be, hogy egyoldalúan felfüggeszti a hiteltörlesztést. A G-5 pénzügyminiszterei a párizsi Louvre-ban tanácskoztak, hogyan lehetne megállítani a dollár esését. Júliusban Paul Volcker lemondott. Október 19-én, hétfőn a tőzsde minden idők addigi legnagyobb esését produkálta. Másnap a Fed új elnöke, Alan Greenspan bejelentette, hogy ha kell, az egész bankrendszert elárasztja pénzzel. Minden más szempontot félretéve mentőhitelekkel korlátlan likviditást biztosított nagy bankoknak és brókercégeknek. Ilyesmire gazdák, ipari üzemek vagy jelzáloggal terhelt lakások tulajdonosai hiába is ácsingóztak volna.

1987 decemberében a dollár a Bundesbank kamatcsökkentése ellenére 1985 februári értékének 55%-át elvesztette. 1988 első mentőintézkedése az volt, hogy a Bundesbank és a Bank of Japan 1-1 milliárd dollárt vásárolt. A dollár további esésére spekuláló (shortoló) szereplők bajba kerültek. Eladási kötelezettségüknek csak veszteséggel tudtak eleget tenni. Az ellenspekuláció sikeresnek bizonyult, a forró pénzek más játékteret kerestek maguknak. Elsősorban a japán ingatlanpiacon, ahol 1970 és 1990 között megtizenháromszorozódtak a négyzetméter-árak. A Bank of Japan kísérlete a lufi leeresztésére a jen zuhanását eredményezte. Ami azonnal újabb hullámverést indított el.

Hogyan mentsünk bankot közpénzen?

A Nagy Gazdasági Válság idején a tőzsde összeomlása után 3-4 évvel állt le a bankrendszer. A jelenség megismétlődött: 1990-91-ben az amerikai bankok annyira féltek, hogy a betétesek megrohanják őket, hogy felhagytak a hitelezéssel és készpénztartalékokat halmoztak föl. Az emberek döbbenten tapasztalták, hogy a hitelminősítők őket hitelképesebbnek ítélik, mint a bankot, ahonnan hitelt akartak fölvenni.

Az amerikai ingatlanpiac áresése megrendítette a derivatívákat felhalmozó nagybankokat. A Bank of New Englandbe összesen 18 milliárd dollárt kellett belepumpálni, elsősorban azért, nehogy a derivatívák láncreakciót indítsanak el. Az óriás ingatlanfejlesztési társaságok, mint a Manhattan nagy részét birtokló és a londoni Canary Wharf irodaházait építtető Olympia & York legalább olyan erős zsarolási pozíciókkal rendelkeztek, mint a nagy bankok, mégsem tudták elkerülni a csődöt. 1990 decemberében kiderült, hogy öt másik nagybank (Citicorp, Chase Manhattan, Chemical Bank, Manufacturers Hanover és a Bankers Trust) is gyakorlatilag fizetésképtelen. A Citicorpot egyenesen a New York-i Federal Reserve gyámsága alá kellett helyezni.

Greenspan tudta, hogyan mentse meg a kereskedelmi bankokat az adófizetők pénzén, kongresszusi felhatalmazás nélkül. Egyszerűen 3%-os hitelt nyújtott nekik, miközben az amerikai állampapír hozama 7%. Kockázatmentes profithoz juttatta őket – az állam, azaz az adófizetők terhére. Ezt a korrupt taktikát röviden Greenspan-pumpának is nevezhetjük.

a szabad piac szent törvényei

A költségvetés persze legalább ennyire örült volna, ha 7% helyett 3%-on kapott volna hitelt a Fedtől. Csökkent volna az adósságszolgálat és nem kellett volna előteremteni a bankok ingyen hasznát is. Ennél nagyobb szörnyűséget el se lehetett volna képzelni. Felelőtlen politikusokat finanszírozni, fittyet hányva a szabad piac szent törvényeinek? Még mit nem?

Végeredményben a Greenspan-pumpa a felelős annak az óriásbuboréknak a felfúvódásáért, mely – mikor 2008-ban kidurrant – az egész világot megrengette.

1990: Ká Európa kalandja a szabadsággal

Köztes-Európa országai kikerültek a széthulló szovjet birodalom fennhatósága alól, s illúziókkal telve léptek át, mint mondani szerették, a szabadságba – ahol már régóta vártak rájuk, mint új, a szélsőséges és fundamentalista monetarizmus örve alatt kifosztható és kizsákmányolható prédaállatokra. 1990 júliusában a G-7 csúcstalálkozóján valamennyiüket az IMF kegyeibe ajánlották. Addigra már kialakult és megszilárdult a washingtoni konszenzus.²⁸ Gyorsan megszülettek az egymáshoz hasonló, jóformán csak az ország nevében különböző jelentések: mindenütt sokkterápia alkalmazását javasolták. A társadalom sok évtizedes munkájával előállított állami tulajdon kisebb részben a helyi nómenklatúra-burzsoázia, nagyobb részben a külföldiek kezére került. Az ipari és mezőgazdasági termelés átlagosan egyharmadára esett vissza.

Verőlegények kényszerzubbonnyal

Az új, egységes európai pénzrendszer kialakítása Németország ellenállásába ütközött. Nem szívesen mondtak volna le az erős és stabil márkáról. Mikor azonban Mitterrand és Thatcher a német újraegyesítés feltételéül szabták a közös valutáról szóló terv elfogadását, megtört a jég.

Az 1991 decemberében született monetarista maastrichti szerződés ún. konvergencia-kritériumai a stabilizációt a szokásos fojtogató deflációval igyekeztek elérni. Az európai valuták akkor még – a hetvenes évek szellemében – viszonylagos stabilitást biztosító rögzített átváltási arányokat és sávhatárokat követtek. Ez volt az ún. valutakígyó. 1990-ben az angol font is csatlakozott a rendszerhez.

Mivel a sávhatárokon a központi bankok beavatkozása kiszámítható, az egyre nagyobb tőkeerővel rendelkező spekulátorok erre stratégiát alapozhattak. Igyekeztek tehát elszakítani egymástól az egyes valuták árfolyamait, illetve arra kényszeríteni a bankokat, hogy tartalékaikat az ingadozások szerinti valutafelvásárlásra fordítsák.

1992 júniusában Dánia népszavazáson utasította el a maastrichti szerződést és a közös európai valuta tervét. A francia népszavazás szeptemberben volt esedékes. A pénzügyi közösség felismerte, ha a franciák is hasonlóképpen döntenek, tervük zátonyra fut. Júliusban ezért összehangolt spekulációs támadást indítottak: egyes valutákat shortoltak, másokat nem. A spekulációban Soros György alapjai éppúgy részt vettek, mint az amerikai befektetési bankok, amelyeket Greenspan, mint láttuk, elárasztott megtérülést kereső pénzzel. Megtámadták az angol fontot, a francia és belga frankot, a dán koronát, a portugál escudot, a spanyol pesetát. Az akció sikeres volt, a font, majd a líra is kiesett az árfolyamsávból, a svéd alapkamat szeptemberben előbb 75%-ra, majd 500%-ra ugrott. A drámai válság az európai közvélemény számára látványosan demonstrálta, hogy szükség van az egységes európai valutára.

A spekulátorok mint verőlegények jókora hasznot zsebeltek be. Soros György legendásan sokat keresett a font shortolásán. Ez azonban bizonyos értelemben csak mellékhatás. A pénzügyi eszközökkel folytatott háború célja annak bizonyítása volt, hogy a hatalmi viszonyok megváltoztak, ezért a pénzügyi körök a rendszer saját érdekeik szerinti átalakítását ki tudják kényszeríteni.

Az árfolyamsávok állandó kiszélesítése a rendszer alapjait ásta alá. Az egyes országok tehetetlennek bizonyultak. A francia miniszterelnök még televízióbeszédben is kikelt a zsarolás ellen, de a szavak nem sokat értek. 1993-ban az IMF sokkterápiája Oroszországban elindította a leépülés első hullámait. Clinton kevesebb sokkot és több terápiát várt volna, de az IMF kijelentette: a bajok forrása épp az, hogy nem alkalmaznak kellő szigort.

A spekuláció mindeközben szabadon virágzott. A világ valutapiacainak napi forgalma elérte az 1000 milliárd dollárt, a Fed teljes tartalékának háromszorosát. Világossá vált, hogy a nagy bankok jó része már nem hagyományos értelemben vett bankként működik, nem a termelő gazdaságnak folyósít hiteleket, hanem árfolyamkülönbségekre spekulál és tőkeáttételt megtestesítő derivatívákat alkalmaz.

ingatlanpiaci buborék

1995 január végére Mexikó haladéka lejárt. Megint kétnapi közelségbe került az államcsődtől, ezért 50 milliárd dolláros nemzetközi mentőcsomagot kellett összeállítani. Mexikó teljes adósságállománya 238 milliárd volt. Brazíliáé 466 milliárd, és a helyzet ott sem volt sokkal jobb. Az év második felében kipukkadt a japán ingatlanpiaci buborék. A beláthatatlan következményektől rettegő japán jegybank nulla közelébe vitte le a kamatot, hogy az így kiáramló pénzt a megrendült japán bankok külföldi államkötvényekbe fektethessék. Ezzel roppant mennyiségű forró pénzt bocsátott a spekulánsok rendelkezésére.

Ez a kiáradás olyan túlfeszített mechanizmusokat alakított ki, melyek az olcsó hitel forrásának elzáródása esetén azonnal csődsorozatba torkolltak. Az óriás-spekulátorok megjelenésével az egész rendszer másként kezdett reagálni a kézi vezérlésre, mint azt a klasszikus összefüggések jósolták – a kamatláb emelése például gyengítette a dollárt –, ez pedig újabb kezelhetetlen válságok sorát indította el. A derivatívák alkalmazását azonban nemhogy korlátozták volna, épp ellenkezőleg: Greenspan a leghatározottabban elutasította a feltevést, hogy a derivatívák növelnék a piaci kockázatot. A spekuláció korlátozása ellen is felléphetett volna az 1929 óta fennálló jogosítványaival, mégsem tette. Hogy a későbbi események ellen fedezze magát, beszédeiben természetesen elítélte a túlzott mértékű spekulációt.

Derivatívák, forró pénzek, hedge fundok

Tarpley szerint a kilencvenes évek válságsorozata már a rendszer alapvető egyensúlyvesztésének tünete. (Erre mondják a technokraták, hogy van, aki mindenből csak a válságokat látja.) 1994-ben Orange County önkormányzata a Merrill Lynch befektetési banktól vásárolt származtatott pénzügyi eszközök, ún. derivatívák miatt csődbe ment. Mikor különböző cégek (például a Procter & Gamble) is jelentős veszteségeket szenvedtek hasonló ügyleteken, kiderült, tipikus gyakorlatról van szó.

Ezeket az eszközöket eredetileg kockázatok kezelésére (megosztására) hozták létre, s erre elméletileg alkalmasak is. A biztosításhoz hasonlóan működnek, például árfolyamok emelkedése vagy esése, piaci szereplők csődje ellen ígérnek védelmet. A biztosítási események meghatározása vagy ezek tetszőleges kombinálása csak fantázia kérdése, ami a derivatívák alkalmazását a sportfogadáshoz teszi hasonlóvá. Olyan cég csődje ellen is vásárolhatunk például védelmet, amelynek értékpapírjai nincsenek is a birtokunkban. E sajátságok miatt nevezték el a kilencvenes években kibontakozó világrendszert kaszinó-kapitalizmusnak.

A statisztikák szerint a legtöbb származtatott értékpapír a JPMorgan Chase-hez hasonló óriásbankoknál van. Kisebb, de többet kockáztató szereplők a kölcsönvett pénzzel – úgynevezett tőkeáttétellel – spekuláló fedezeti alapok (hedge fundok). Gyakran ezek az anonimitást biztosító intézmények állnak a forró pénzek kalózakciói mögött.

A hedge fund természetes vagy jogi személyek csoportos befektetéseinek eszköze, mely agresszív spekulációval (és persze nagy kockázattal) magas hozamot állít elő. A minimális beszálló összeg jellemzően 250 ezer és 1 millió dollár között van.²⁹

A fedezeti alapok a nagy tőkeáttétel miatt körülbelül 30 ezer milliárd dollár fölött rendelkeztek. 2005-ben a londoni és New York-i tőzsdén az ügyletek 50%-át ők kezdeményezték. Némely hedge fundok „befektetésként” előszeretettel vásárolnak fel hitelből vállalatokat: bezárják az üzemeket, elbocsátják a munkásokat, majd eladják a termelő vagyont és az ingatlanokat.

pénzmosás

A Kajmán-szigeteken működő pénzügyi felügyelet szavatolja, hogy a fedezeti alapokba befektetők személye titokban marad, ugyanakkor száz évig teljes adómentességet garantál. A másutt a pénzmosás megakadályozása érdekében bevezetett szigorú szabályok tehát a pénzmosást nem megakadályozzák, hanem az így előkészített csatornákba terelik. Semmi akadálya, hogy kábítószer- vagy fegyverkereskedelemből származó bevételeket forgassanak az itt létrehozott alapokba.

A felügyelet igazgatótanácsának tagjai igen befolyásos brit és amerikai pénzügyi szakemberek, akik mindent megtesznek a védettség fennmaradásáért, illetve hogy a származtatott pénzügyi eszközök piacát ne szabályozzák.

Tudomány és valóság

Aki a származtatott eszközt kibocsátja, annak meg kell határoznia, hogy mekkora a kockázat, és milyen árat kell kérnie. Ez nem egyszerű feladat.

1997. október 14-én a Svéd Királyi Tudományos Akadémia a közgazdasági Nobel-díjat Robert C. Mertonnak, a Harvard Business School professzorának, Myron S. Scholesnak, a Standford University professzorának, a Hoover Intézet kutatójának, valamint egykori munkatársuknak, Fischer Black közgazdásznak ítélte oda az opciók³⁰ árazására kidolgozott matematikai képletükért. Az úgynevezett Black-Scholes formulát még 1973-ban tették közzé a Journal of Political Economy hasábjain.

Merton és Scholes azonban nemcsak tudományos munkát végeztek. Résztulajdonos spekulátorként tevékenykedtek a Long Term Capital Management nevű fedezeti alapban. Két héttel a Nobel-díj odaítélése után Hongkongból kiinduló eladási hullám söpört végig a világ pénzpiacain, a nyáron beállt ázsiai valutaválság következményeképpen. Ennek az instabilitásnak egyik legfőbb oka a derivatívákkal űzött spekuláció volt, melynek üzemszerűvé tételéhez nélkülözhetetlenek voltak Black és Scholes eredményei. A derivatívák globális alkalmazása nemigen segítette a gazdasági környezet stabilizálását, és ezen keresztül a fizikai gazdaság működtetését, éppen ellenkezőleg: egyre ingatagabbá tette a viszonyokat. Mivel úgy tűnt, a fizikai gazdaság és a pénzügyi szféra között nincs közvetlen visszacsatolás, a kifosztás megfékezésére nem látszott esély.

Egy évvel a Nobel-díj átadása után a szakma döbbenten látta, hogy Merton és Scholes cége a világ két tucat óriásbankjának segítségét kérve kétségbeesetten küzd a csőd ellen. Előrejelzéseik csak egy virtuális térben voltak érvényesek, ahol az orosz államcsőddel nem számoltak. Soros Quantum Fundjától hiába kértek kölcsönt, de a Goldman Sachs, a Merrill Lynch, a Morgan Stanley, az UBS és más befektetési bankok a New York-i Federal Reserve közreműködésével megmentették a céget. A bankokat persze nem a kollegialitás vagy a karitatív szándék vezette: az akciót az indokolta, hogy a 4,1 milliárd dolláros tőkéjű LTCM csődje nyomán partnerei 1000 milliárd dollárt veszítettek volna derivatívákon.

szétroncsolják a realitást

A Black-Scholes formula alkalmazásának számos matematikai feltétele van.³¹ Ezek a feltevések azonban tőzsdepánikok és pénzügyi összeomlások idején nem teljesülnek. A fizikából vett hasonlattal: az egyetemes gáztörvény valóban szép és egyszerű, de amikor a gáz cseppfolyóssá válik, semmit sem ér. Ha a tudományt gondolkodás nélkül technikába fordítják, az a közgazdaságtan területén is életveszélyes. Akiket elbűvölnek az impozáns levezetések, és elfeledkeznek a matematikai modellek korlátáiról, akik döntéseiket nem a realitásra, hanem annak redukált fikciójára alapozzák, tőkeerejük arányában, de óhatatlanul szétroncsolják a realitást, mely aztán éppen emiatt nem fogja teljesíteni feltevéseiket. A rendszerbe épített kötelező szűklátókörűség törvényszerűen vezet összeomlásokhoz, és ezen semmiféle mentőhitellel, kivásárlással, konszolidációval nem lehet segíteni. Az ilyenfajta lépések legfeljebb további társadalmi rétegek elnyomorodásához járulnak hozzá. A rendszerbe beszívott pénz csak arra jó, hogy a soron következő válság még mélyebb és pusztítóbb legyen.

Pénzügyi járványok és kriminalizálódás

A kilencvenes években – épp a válsághelyzetek miatt – egyre több országban lettek a chicagói iskola tanítványai jegybanki elnökök vagy pénzügyminiszterek (mint Bokros Lajos). Az Ázsián 1997-ben járványszerűen végigvonuló válság megtörte Koreát, Thaiföldet és Indonéziát. Sok jól bevezetett, de hirtelen padlóra került céget olcsón felvásároltak. Aztán az orosz csőd következett 1998-ban, majd az internethez kapcsolódó technológiai részvényekből képződött dot-com lufi leeresztése. Jött az IMF-példaország Argentína államcsődje 2002 elején, röviddel később Brazília akkor rekordösszegű (30 milliárd dolláros) IMF-hitele.

2001-ben pattant ki a többek közt a hamis könyvelés gyakorlatát is leleplező Enron-botrány (ennél nagyobb vállalati csőd csak a Lehman Brothersé volt). Michael C. Ruppert elemzése³² szerint az Enron könyvelési trükkökön túl fantomcégeket is alapított, majd szerződött velük. Mintegy 2000 leányvállalatából 700-at a Kajmán-szigeteken jegyeztek be. Az Enron egyik vállalata, az Enron Online lényegében csak pénzek mozgatásával foglalkozott. Az Enron csődje után az egész céget eladták a Union Bank of Switzerlandnak. Mivel így svájci tulajdonba került, a nyomozók nem vizsgálhatták ki a tevékenységét.

Az IMF szerint 2001-ben a világon összesen 1500 milliárd dollárt mostak tisztára. Ez több, mint a világ GDP-je az öt legerősebb ország nélkül. 1997-ben ENSZ-adatok szerint a kábítószeripar éves bevétele 440 milliárd volt. A pénz szétszórtan keletkezik, de aztán megkeresi azt a helyet, ahol a legtöbb hasznot hajtja. Ez a ma már 600 milliárd dollárra becsült, jórészt offshore bankokon keresztüláramló pénztömeg illegalitása miatt olcsóbb, mint a legális hitel. A nagy bankok szintén nyújtanak különösen gazdag ügyfeleiknek olyan speciális szolgáltatást, ahol keveset kérdeznek.

Ruppert a Le Monde Diplomatique egy 2000 tavaszán megjelent írásából idéz: „A kapitalista növekedés gépezetét ma valóban súlyos bűncselekményekből származó profit olajozza. Időnként úgy tesznek, mintha hadat üzentek volna a gyors ütemben terjeszkedő banki és adóparadicsomoknak. Ha a kormányok akarták volna, egyik-napról a másikra felszámolhatták volna ezeket. De miközben zéró toleranciát követelnek a kisebb súlyú bűncselekményekkel és a munkanélküliséggel szemben, az igazán nagy pénzügyi bűncselekmények ellen mit sem tesznek.

A pénzügyi bűncselekmények egyre inkább láthatatlanná válnak: hol az egyik országban bukkannak fel vállalatokat, bankokat, politikai pártokat, vezetőket, kartelleket, maffiákat érintő botrányok formájában, hol a másikban. A tiltott ügyleteknek ezt az áradatát – melyek nemzetek törvényeit vagy nemzetközi egyezményeket szegnek meg – úgy állítják be, mintha a szabad piacgazdaság és a demokrácia véletlen működési zavara lenne mindez, mely az úgynevezett ‘helyes kormányzással’ kiküszöbölhető. Ám a valóság nem ez. Itt egy koherens rendszerről van szó, mely szorosan kötődik a modern kapitalizmus fejlődéséhez, és három résztvevő szövetségére épül: a kormányok, a transznacionális vállalatok és a maffiák együttműködésére. Az üzlet az üzlet: a pénzügyi bűncselekményeknek is megvan a maguk összetett és virágzó piaca, ahol a kereslet és kínálat törvényei érvényesülnek.

tiltott ügyletek

A nagyformátumú szervezett bűnözés csakis a nagyvállalatok bűnrészessége és a politikai laissez faire következtében képes tevékenységének mesés bevételeit tisztára mosni és visszaforgatni. A transznacionális vállalatoknak szükségük van a kormányok támogatására és a felügyeleti hatóságok semlegességére, hogy megszilárdíthassák a helyzetüket, növeljék a profitjukat, ellenállhassanak versenytársaiknak, vagy kiszoríthassák őket a piacról, véghezvihessék ‘az évszázad üzletét’ és finanszírozhassák tiltott ügyleteiket. A politikusok ebben közvetlenül részt vesznek. Közbenjárási, kijárási képességeik attól függnek, kik állnak mögöttük és milyen erők tartják őket hatalomban. Ez az érdekösszefonódás a világgazdaság lényeges eleme, ez az az olaj, ami a kapitalizmus kerekeit keni.”

Greenspan-pumpa, megnövelt szívóerővel

Az ezredfordulón nagy befektető bankok egyesülésével még nagyobb tőkeerejű szereplők jelentek meg a piacon (IP Morgan Chase). Ugyanakkor az Egyesült Államoknak a világ többi részével szemben fennálló adóssága is csillagászati méreteket öltött. Alan Greespan, a Fed elnöke 2001-tól 2004 közepéig a kamatcsökkentés politikáját folytatta. A kiáramló pénz ideig-óráig eltakarta a strukturális problémákat.

2005-ben a világgazdaságban már többféle időzített bomba ketyegett. Ezek egyike volt az úgynevezett repo-bomba.³³

Tudjuk, az amerikai jegybank szerepét betöltő FED ekkor nagy bankoknak, nagy brókercégeknek bizonyos értékpapírokra (államkötvényekre, állami jelzálogkötvényekre) mint fedezetre, a fedezet kb. 95%-át kitevő, rövid lejáratú, de tovább görgethető hitelt folyósított. A nagybank 1 milliárd dollár értékpapírra felvett 950 millió dollár jegybanki hitelt, mondjuk 3,75% kamatra. Ebből a pénzből Fannie Mae jelzálogkötvényt vásárolt³⁴, amelynek kamata kb. 5% volt. Az 1,25% kamatkülönbséget (marzs) zsebre tette. De a játék csak ezután kezdődött. A 950 millió dollárnyi frissen vásárolt jelzálogkötvényre mint fedezetre a jegybank hajlandó volt újabb hitelt folyósítani. Ebből a kb. 900 millióból a bank megint vehetett Fannie Mae kötvényt, és így tovább. Az eljárás ismétlésével akár 10 milliárd dollárnyi értékpapírt is fel lehetett halmozni, amiből a saját értékpapír csak 1 milliárd volt, a többi hitel. Ezt hívják tőkeáttételnek (leverage). Amíg a jegybanki hitel kamata alacsonyabb, mint a kötvényé, a banknak a 10 milliárd után állandó nyeresége képződik. Ez a Greenspan-pumpa turbófeltöltős változata.

Látszólag mindenki jól járt. A Fannie Mae kötvények vásárlásával a bank finanszírozott 10 milliárd dollár ingatlanhitelt, a jegybank teremtett 9 milliárd dollár pénzt, ami az ingatlanok eladóinál kötött ki, és keresletet támasztott a gazdaságban. Pénzbőség támadt. Mi akkor a baj ezzel a szisztémával? Mivel a fenti recept kézenfekvő, sok bank ugyanazt a stratégiát követi. Szelekció (kontraszelekció) indul meg: aki nem csinálja, lemarad és kiesik a versenyből. A verseny itt nem a sokféleség megjelenésének terepe (ahogy láttatni szokták), hanem éppenséggel uniformizáló kényszer. Ezért akik szeretik idealizálni a versenyt, kénytelenek a nyájszellemre hivatkozni és a szereplők gyarlóságaként beállítani azt is, ami pedig a rendszer pusztító logikájából következik.

Úgy látszik, minden rendben van. Ha azonban a jegybank kamatot emel, csökken a kamatkülönbség, vele a nyereség. Ráadásul a kamatemelés csökkenti a fölvásárolt kötvények értékét, ami a nagy áttétel miatt komoly tőkeveszteséget okozhat. Ezért a banknak, befektetési alapnak kamatemeléskor meg kell szabadulnia a kötvényeitől.

Az uniformizált stratégia miatt viszont mindenki kötvényeket akar eladni, az árfolyam leesik, a veszteség megnő, a tőkeáttétel miatt pedig meg is sokszorozódik. 1994-ben pontosan ez történt. A kötvénypiaci válság hamarosan átterjedt Mexikóra, és a hullámverésben elsüllyedt egy nagy múltú londoni bankház, a Barings Bank.

ingatlanspekuláció

Ha a Greenspan-pumpát jelzálogkötvényekkel akarjuk üzemeltetni, ingatlanspekulációt kell beindítani. A bankok elkezdtek ész nélkül nagy tételben jelzálog-szerződéseket kötni – mindegy kivel, mindegy, mire. Miért ez a felelőtlenség? Azért, mert a jelzálogkötvények kockázatát a kötvény vásárlója viseli, és nem a bank.

A bankok a Greenspan-pumpával nagy bevételre tettek szert, közben az ingatlanpiaci kereslet a jelzálog-hitelek bősége miatt felfutott: emelkedtek az árak. Az ingatlan jó befektetés, gondolták az emberek, és elkezdtek ingatlanokat vásárolni, amitől még jobban felmentek az árak. Megindult a buborékképződés.

Ördögi körök és kockázatok

A pénzügyi technokrácia arra oktatta az embereket, hogy a derivatívák a kockázat csökkentésének ma már nélkülözhetetlen eszközei. Alkalmazásuk csupán egy meglévő kockázat rendszeren belüli átcsoportosítását jelenti. Tekintsük ezt jóindulatú propagandának, de vegyük észre, hogy ha egy szereplő olyan kockázatot vállal magára, melyet nem ismer, azzal nem a kockázat szétterítéséhez járul hozzá, hanem új, esetleg szintén ismeretlen kockázatot visz be a rendszerbe, mely másokat is ismeretlen kockázatok vállalására kényszerít, és így tovább. Az óhatatlanul bekövetkező bukásokra a pénzügyi zsargon azt mondja: a piac éppen újraárazza a kockázatot. Különös felfogás, tekintve, hogy mire a kockázat értékét megtudjuk, már nincs kockázat. Bukás van. A bukás másoknak persze nyújt némi információt, de a hisztéria után saját kockázatuk értékét ettől nem feltétlenül tudják pontosabban megbecsülni.

Az egyik tipikus válság-forgatókönyv a következő: a nagy tőkeáttétellel operáló piaci szereplők egy árfolyam vagy alapeszköz értékének váratlan esése miatt nagy veszteségeket szenvednek el. A tőkeáttétel ilyenkor visszájára fordul (deleveraging). A hitelek visszafizetése érdekében nagy mennyiségű értékpapírt kell hirtelen piacra dobniuk, ami megbillentheti azoknak az értékpapíroknak az árfolyamát, ez újabb piaci szereplők veszteségéhez vezet, és így tovább…

Az, hogy egy lokális fizetésképtelenség vagy árfolyamesés járványszerűen és megállíthatatlanul szétterjed a legkülönbözőbb piacokra, azt jelenti, hogy a pénzügyi rendszert túlhajtják – természetesen a profit érdekében. Az eredmény: egyre növekvő labilitás és kiszámíthatatlanság. Hatékonyabb-e így a rendszer, mint azt a pénz mágusai állítják? Ez attól függ, mit értünk hatékonyságon. Ha a magasabb hozamokat, igen. Ha a reálgazdasági folyamatok optimális közvetítését, nem. A utóbbiról szokás beszélni, az első szellemében pedig cselekedni.

Hitelderivatívák

Ha a származtatott értékpapírok egyfajta biztosításként is felfoghatók, az sem meglepő, hogy a forgalmazásukban a biztosítók is részt vesznek. Mikor a Federal Reserve 2008 szeptemberében 85 milliárd dolláros mentőhitelt³⁵ nyújtott az American International Group néven ismert óriás biztosítótársaságnak, azzal valójában nem az AIG-t mentette meg, hanem a hitelderivatívák piacát, ahol az AIG volt az egyik főszereplő: ügyfeleinek arra az esetre nyújtott garanciát, ha a Wall Street cégei csődöt jelentenének.

A hitelderivatívák is olyan tűzoltókészülékekhez hasonlítanak, melyek csak akkor működnek, ha nincs tűz. Igazán nagy válság idején a biztosítás kibocsátójának tőkéje éppúgy semmivé foszlik, mint a biztosított értékpapíroké.³⁶ Az AIG összeomlása ezért esett egybe a Lehman Brothers és a Merrill Lynch csődjével. A Fed azért folyósította a mentőhitelt, mert különben, ahogy az LTCM vagy a Bank of New England esetében is, a tovagyűrűző veszteségek újabb, csődjüket titkoló intézményeket söpörtek volna el.³⁷

szép bevétel

A hitelderivatívák elterjedésének példája mutatja, hogy a rendszer labilitása elleni védekezés is növelheti a labilitást. Minden cég szeretné elkerülni, hogy üzleti partnereinek csődje kihasson az ő működésére is. Ez ellen köt biztosítást. A biztosítás eladója vállalja, hogy csőd esetén ő teljesíti a csődbe ment vállalat helyett a kifizetéseket. Amíg nincs baj, a biztosítások eladója papírdarabjaiért cserébe szép bevételhez jut. Ha viszont mégis bekövetkeznek a csődök, azok a hitelderivatívák mentén egy szempillantás alatt tovaterjednek. A kibocsátóknak hirtelen óriási fizetési kötelezettségei keletkeznek. Az ő csődjük ellen is eladhat vagy vásárolhat persze valaki védelmet, hiszen mindenből lehet pénzt csinálni. Ez azonban nem előre menekülés, ez orosz rulett.

Vajon nem tartja-e kordában a folyamatokat valamiféle szabályozás, ami megakadályozza a teljesen irreális biztosítások termékként történő forgalmazását? Vagy nem törekedtek-e legalább a jobb ellenőrzésre? Lynn Turner, a SEC, az amerikai tőzsdefelügyelet munkatársa nemrég egy kongresszusi meghallgatáson elmondta, hogy a hitelderivatívák nominális értéken 62 ezer milliárd dolláros piacát ellenőrző hivatal mintegy százfős állományánál a költségvetési takarékosság jegyében létszámcsökkentést rendeltek el. A hivatalnak a továbbiakban egy fővel kellett működnie.³⁸

A kormányzat lépése vagy a zavarost teremtette meg a halászathoz, vagy annak beismerése, hogy a hitelderivatívák ellenőrzése reménytelen vállalkozás. Ha nagy baj lesz, majd fizet a legnagyobb kockázatközösség: a társadalom.

A spekuláció mámora

Tegyük fel, hogy valaki a figyelmeztetés ellenére kiugrik egy felhőkarcoló ablakán, mert repülni szeretne. Elképzelését a zuhanás első másodperceiben igazolva látja. Lám, mindabból a borzalomból, melyet az aggódók eléje festettek, semmi sem következett be. Sőt, a repülés sebessége egyre nő, a szabadság egyre hódítóbb. Pedig a csúfos végnek csak az időpontja kérdéses. Mostanra megtudtuk: 2008 szeptembere.

IV. „MARAD, MINT VOLT, A PUSZTA LÉG”

Mivel a buborékok képződése és elpattanása mögött strukturális okok állnak, a láncreakciót kiváltó esemény tulajdonképpen esetleges. A jelenlegi világválság kiindulópontja a főként hedge fundok által működtetett, úgynevezett jen carry trade 2007 február végi összeomlása volt, amit a japán kamatemelés okozott. Március közepén már egy jelentős brókercég, a Bear Stearns is nehéz helyzetbe került. A Federal Reserve, noha brókercégekhez elvben semmi köze, 29 milliárd dolláros segítséget nyújtott, illetve kedvezményes hitelt adott a IPMorgan Chase-nek. A cél a hatások továbbgyűrűzésének megakadályozása volt. Júliusban a kedvezményes hitelt kiterjesztették a két nagy jelzálogalapra is. Beköszöntött az „amerikai jelzálogpiac válsága”.

Ez a spekulációs buborék addig marad fenn, amíg az emberek képesek fizetni a jelzáloghiteleket. A kockázati kategóriák szerinti kötegelés azzal próbálja csökkenteni a kockázatot, hogy feltételezi, az adósoknak csak egy kis hányada megy csődbe, ezért a többiek befizetéseiből a hozam finanszírozható. A kockázat csökkenése azonban csak egymástól független kockázatok kötegelésétől remélhető. Ha az adósok jelentős része egyszerre válik fizetésképtelenné, hatalmas veszteség keletkezik.

Mikor állhat elő ilyen helyzet? Például ha a csődnek strukturális okai vannak. Mondjuk, a pénzek a termelő szféra helyett szívesebben áramlanak részvény-, kötvény- és valutaspekulációba, nyersanyagpiacokra, derivatívákba, a termelő beruházások külföldre települnek az alacsonyabb munkabér miatt, az emberek elvesztik a munkájukat, jelzáloghitelük pedig változó kamatozású ARM (Adjustable Rate Mortgage), ami kezdeti alacsony kamatokkal csábítja őket, hogy később a nyakukba zúdítsa az elmaradt részleteket. A csődbe ment adósok, ha nem kapnak új hitelt, csak úgy menekülhetnek, ha eladják a házukat és kisebbet vesznek helyette. Ha ez nem sikerül, a bank érvényesíti a jelzálogjogot és elárverezi az ingatlant. Mindkét esetben kínálat jelenik meg az ingatlanpiacon. Ha a jelenség tömeges, az ingatlanárak csökkenni kezdenek. Emiatt viszont egyre nehezebb az ingatlan eladásával kimenekülni a csapdából és a bankok sem jutnak a pénzükhöz. Innentől nincs jó stratégia. A fedezet értékének csökkenése miatt minden adóstól joggal kérhetik, teljesítsen plusz befizetéseket. Ha a bank ezt nem teszi meg, azt kockáztatja, hogy veszteségek érik. Ha megteszi, újabb adósokat hoz lehetetlen helyzetbe, és az összeomlás tovaterjed.

ordas hazugság

Amerikában régóta létező alternatíva a lakókocsiban élés. Van, aki romantikus szabadságvágyból, van, aki a munkavállaláshoz szükséges mobilitás miatt teszi négy kerékre mindenét, hogy infrastruktúra-csatlakozást kínáló lakókocsi-parkokban béreljen magának állomáshelyet. Most ingatlanukat elvesztett családok tömegei kényszerülnek erre az életformára olyan szükség-vadkempingekben, ahol több száz lakókocsira jut egy vízcsap. Hittek a bankreklámok által kialakított képnek, de aztán kiderült, hogy a selymes napfényben mosolyogva reggeliző család kezdettől ordas hazugság volt. Akik kiépítették, mindig is tudták, hogy az. Dizájnerek által felhordott máz. Nem az emberekért, hanem az emberek pénzének elnyeréséért dolgoztak. Mennyire szűkös szemlélet, mely az egészben egyszerűen csak a jelzáloghitel-piac válságát látja!

Akik a buborék felfújását kezdeményezték, jól tudják, hogy a pilótajátékból időben ki kell szállni, azaz a pénzt valamely, a pénzügyi rendszeren kívül fekvő ponton kell biztonságba helyezni. Privatizálni kell a létező infrastruktúrát és közszolgáltatásokat, nem mintha a befektetők szívükön viselnék a közvízellátás vagy energiarendszer hatékonyabb működtetését, hanem mert azok olyan természetes monopóliumok, melyek fenntartása közérdek, így a tulajdonosnak zsarolási pozíciót, azaz hatalmat biztosítanak. Fedezeti alapok költik a spekulációval keresett csillagászati összegeket bérházak és egész lakónegyedek felvásárlásába. Aranyba, ezüstbe, vasba, cinkbe, rézbe, olajba kell fektetni, mert ezek akkor is értékesek lesznek, amikor az értékpapírok már semmit sem érnek. A nyersanyagpiacokra szabaduló pénz az egekbe hajtja az árakat. Mellékhatásként tovább lassul a termelés, és kialakulnak a fémkereskedelem maffiái, melyek Magyarországon közismerten az égvilágon mindent lopnak: síneket, kábelt, távvezetéket, köztéri szobrokat, még a templomtorony harangját is.

A centrális hazugság

Mikor Nixon elnök hatóságilag korlátozta bizonyos termékek árát, Milton Friedman azonnal felcsattant, mondván, ez az ember nem tudja, mit csinál. Tönkreteszi a piac érzékeny szabályozó mechanizmusait ezzel a durva beavatkozással!

Ha a pénzügyi rendszer szabad piac volna, akkor pusztán csak hatékonyan közvetítené a keresletet–kínálatot. A valóság ezzel szemben az – s épp ennek a következményeit szenvedjük most –, hogy a pénzügyi rendszer hamis kereslet keltésével hamis információk, egymást gáncsoló manipulációk és spekulációk szövevényévé alakult, mely nemhogy információt közvetítene, de információt nyel el, hamisít és semmisít meg. Nem kockázatot közvetít, hanem kockázatot teremt. Az információközvetítő közegként felfogott szabad piacnak nem a gáttalan terjeszkedése, hanem teljes megsemmisítése zajlott le. És erről nem az osztogató politikusok tehettek.

A probléma tehát nem a szabad piac, éppen ellenkezőleg: az, hogy szó sincs szabad piacról. A mai közbeszéd egyik centrális hazugsága, hogy egy súlyosan manipulált és spekulatív hatalomátviteli rendszert szabad piacnak neveznek. Ebből aztán téves magyarázatok, tévékommentárok és helyzetelemzések egész füvészkertje burjánzik ki, melyben végtelenségig értekeznek a szabad piac megmentéséről vagy elkerülhetetlenségéről, ítéletének megkérdőjelezhetetlenségéről, a szabad piacot támadók naivitásáról vagy hatalomvágyáról és így tovább.

A propaganda árnyéka

A rendszerszintű problémák ismeretében joggal merül fel a kérdés: ha mindezt már tíz évvel ezelőtt pontosan lehetett tudni, miért nem tettek ellene semmit? Miért a rózsás helyzetelemzések, miért a töretlen optimizmus? Hogyan jelenthették ki ilyen körülmények között, hogy „a bankrendszer alapjai szilárdak”? Ennyire nem voltak kompetensek a kérdésben?

Ha viszont tudták, mekkora a baj, miért tettek úgy, mintha minden rendben volna? Hiszen ezzel mérhetetlen veszteségeket okoztak! Nem egyfajta összeesküvés volt-e ez?

Bizonyos értelemben igen. Minden pilótajáték összeesküvés, ugyanis a csapdába került résztvevők érdekeltek a legkevésbé a játék befejezésében. Aki elismeri a csődöt, azt, hogy a rendszer nem tartható fenn, az saját magának adja meg a kegyelemdöfést. A rendszer fenntartása a látszat fenntartása. Aki csapdába esett, annak hazudoznia kell. Élet csak a propaganda árnyékában van.

Ezek után csöppet sem meglepő, hogy a pénzügyi hierarchia csúcsairól csak álságos nyilatkozatokat lehetett hallani. A derivatívák engedélyezését és elterjesztését minden erejével támogató Alan Greenspan, aki 1987 és 2006 között a Federal Reserve igazgatótanácsának elnöke volt (ebben a pozícióban mindenki a pápai csalhatatlanság aureolájával tündököl), a legnagyobb mellébeszélőművészek közé tartozott. Érthető ez is: a piac minden elejtett megjegyzése után újraértékelte saját várakozásait: nem volt mindegy, hogyan fogalmaz.

propagandát gyakorol

Ha a válságjelenségekről nem szabad nagy nyilvánosság előtt szót ejteni, mert kitör a pánik, összedől a rendszer, akkor ismerősen paradox helyzet áll elő. Ez a Greenspan-szindróma: mennél nagyobb tekintély nyilatkozik, mennél nagyobb nyilvánosság előtt, annál érdektelenebb, amit mond, mert nem a valóságról beszél, hanem propagandát gyakorol. Aki propagandát gyakorol, valamely kívánt hatást szeretne elérni. Akik a valóságról beszélnek, a propaganda árnyékába kerülve olyan színben tűnnek fel, mint Kasszandrák és zugfilozófusok: üldöztetéses téveszméiket, célpont után koslató gyűlöletüket vagy örök pesszimizmusukat élik ki. Csak nem képzelik, hogy okosabbak Greenspannél, aki a világ legjólértesültebb embere?

A kétpólusú társadalom

Amíg tehát a bankok jól mennek, hasznuk felett rendelkező magánvállalatként viselkednek; ha rosszul, közszolgáltatást ellátó intézményként, melynek működését állami forrásokból kell szavatolni. De miért ne működtesse akkor teljes egészében az állam a bankokat? Mert az nem elég hatékony? A jelenlegi rendszernél csak hatékonyabb lehet. Úgy legalább a nyereség is az övé lenne, nemcsak a bukás terhe.

A piramis csúcsán felgyűlő gazdagság leszivárgásának tana (ha odafönt jobban megy, idelent is javul a helyzet) legfeljebb negédes háttérmuzsika formájában kísérte az ezzel ellentétes irányú folyamatokat. Kiderült: ami leszivárog, nem a jólét, hanem a veszteség.

A társadalom polarizálódását és komplexitásának csökkenését az erőforrásválság is gyorsítja. A társadalom kettészakadását pedig feudális struktúrák kiépülése követi. Már ma is alapvető érdekellentét feszül a társadalom túlnyomó része és a pénzoligarchia (meg a vele szövetséges globális óriás-vállalatok és komprádor politikusok) között, mely érdekellentétet a szabad piac egyre átlátszóbb meséjével szokás elfüggönyözni.

Pedig, hogy az érdekérvényesítés esélye megmaradjon, ahhoz az eltérő érdekeket legalább kifejezésre kellene juttatni. Ha szó nélkül elfogadjuk, hogy semmilyen társadalmi célra nincsen pénz, miközben nagyságrendekkel nagyobb összegek semmisülnek meg következmények nélkül, akkor nem a demagógiától tartózkodunk, hanem a valósággal nem merünk, nem tudunk vagy nem akarunk szembenézni. A jelenlegi pénzügyi rendszeren belül a helyzet megváltoztatása lehetetlen. Olyan börtön ez, ahol a rácsok mázolását is a raboknak kell elvégezniük, társadalmi munkában, a festéket pedig rabkeresményükből kell megvásárolniuk.

Ahhoz, hogy másként működjön a világ, a pénzrendszer szerepéről, a társadalom és a pénz viszonyáról vallott felfogásunknak alapjaiban kellene megváltoznia.

Persze, mi ez a többes szám első személy? A terheket viselő, elhódított többség atomizált állapotban van, az eseményekre semmilyen lényegi befolyása nincs. A valamivel jobb helyzetben lévők individuális megoldást keresnek: akik lesüllyednek, apátiába zuhannak. A tiltakozók érzelmi alapon csoportosulnak, és jobb híján meglévő kulturális mintáikat próbálják ráilleszteni a helyzetre – eredménytelenül.

E válságtünetek ellenére megfogalmazhatjuk, miben lenne más az emberek jóval tágabb körének érdekeit szolgáló szisztéma. A jelenlegi pénzügyi rendszer nem azért működik úgy, ahogyan működik, mert szakmai értelemben magasabb rendű a többinél (ezt a történtek után aligha hihetjük). Egyszerűen az érdekek nyomása tolta zsákutcába és tartja ott.

Alternatív pénzrendszerek

A stabil pénzrendszert és hitelt egyszerűen közszolgáltatásként kellene felfognunk, mely a társadalom alapszövetének része. Vannak példák ilyen konstrukciókra. A 18. század elején Pennsylvania államban például a kormány ellenőrzése alatt álló, közalkalmazottak által irányított bank bocsátotta ki a pénzt, agrárhitelek formájában. A hitelpénz-rendszer alapproblémája, hogy a kibocsátott pénzhez a kamatot nem hozza forgalomba. Ha a kibocsátó a kamatbevételekből nem költ eleget, hanem felhalmozza, véget nem érő hitelspirálba hajszolja a gazdaságot. Pennsylvaniában a kamatot közszolgáltatások finanszírozásán keresztül visszaforgatták a gazdaságba. A kormány tehát a hitelek kamataiból működött, adót nem szedett. Nem volt sem államadósság, sem infláció.

A jelenlegi hitelpénzrendszer abszurd: a társadalom a bankrendszertől kamatra kölcsönzi saját fizetőeszközét, amit voltaképpen az állam révén saját maga is kibocsáthatna.

fedezetlen pénzkibocsátás

A tapasztalat szerint az aranystandardra épülő pénzrendszerek stabilabbak, mint a papírpénzre alapozottak. A bankok eredendő ingatagsága pedig azonnal megszűnne, ha nem folyna fedezetlen pénzkibocsátás, azaz a tartalékráta 100% volna, ami viszont egészen más pénzkibocsátási mechanizmust feltételez. Az aranystandard elleni legfőbb érv, hogy az arany adott mennyisége kényszerzubbonyként korlátozza a pénzmennyiség növelését, ami megfojthatja a gyorsan bővülő gazdaságot.

A 19. században ezt a problémát az úgynevezett valódi váltók használatával oldották meg. Ezek rövid lejáratú kereskedelmi papírok voltak. A termelő gazdaság egyes szintjei között és a kereskedelemben ezek (nem pedig a kamatköltséggel terhelt hitelpénz) közvetítették az árucserét. A valódi váltó a termelés kapcsán keletkező önmegsemmisítő hitel, ami kiküszöböli a körbetartozások okozta bénultságot és természeténél fogva nem okoz inflációt. A pénz mennyiségi elmélete nem tud vele mit kezdeni, ezért a tiszta monetarizmus rendszerébe nehezen illeszthető be. A legnagyobb baja persze az, hogy nem termel profitot a bankrendszernek.

Európában már a 20. század elején megkezdték a fedezetlen papírpénz kibocsátását, amivel lassan kiszorították a valódi váltókat. A világháború a folyamatot csak felgyorsította. A valódi váltók eltűnése miatt nőtt meg a gazdasági szereplők kiszolgáltatottsága és váltak az 1918 utáni válságok annyira pusztítóvá.

A pénzrendszer átalakítására természetesen nem azért nem kerül sor, mert az utóbbi évtizedek rendszere a legfejlettebb és leghatékonyabb, hanem mert hatalmi kérdésről van szó. A nemzetközi bankárok irányította kartell önként sosem cseréli le a számára strukturális hatalmat biztosító rendszert.

A gazdaság mai szerkezete sokban különbözik a kétszáz évvel ezelőttitől. A feladat ezért nyilván nem hajdanvolt rendszerek egyszerű átvétele, hanem a tanulságok levonása. A társadalmak elnyomott és kizsákmányolt osztályainak elemi érdeke, hogy nyilvánvaló legyen a pénzrendszer és a társadalomszerkezet összefüggése, továbbá hogy a kérdés akkor is vitatéma legyen, ha a status quót őrző pénzoligarchiának és kiszolgálóinak az efféle vita nem áll érdekében. Idegesen félretolják mint dilettáns javaslatot.

A szakértelemmel takarózó hatalmi érdeket azért kell leleplezni, mert amíg ezt nem tesszük meg, az érdekkülönbségek megjelenítését, a szembenézést a helyzettel mindig a szakértelem elleni támadásnak, hőzöngésnek lehet beállítani. Pedig amilyen nagy szükség van az érdekellentétek nyílt megjelenítésére, éppolyan nagy szükség van a szakértelemre. Mennyivel nagyobb szakmai kihívás volna egy új, valóban működőképes pénzrendszer kidolgozása, mint egy fenntarthatatlan, csődből csődbe tántorgó rendszer toldozása-foldozása!

A halántéknak szorított pisztoly elve

Magától természetesen ez az utóbbi fog bekövetkezni. Aki a válság láttán kezét dörzsölgette, hogy „most aztán rajtavesztenek a nyerészkedők”, szomorú tapasztalattal lehetett gazdagabb.

A legkilátástalanabb pártdiktatúra gyakorlata tért vissza: ugyanazok kezelték a válságot, mint akik teremtették. Például Henry Paulson, aki az LTCM csődje után lett a Goldman Sachs elnöke, majd pénzügyminiszter.

Állapítsuk meg: a finánckapitalizmust tulajdonképpen csöppet sem érdekli sem a javak cseréje (mint a kereskedő-kapitalizmust), sem a javak előállítása (mint az ipari kapitalizmust). Tulajdonképpen maguk a javak sem érdeklik, csupán az azokra vonatkozó követelések és az ezekből következő hatalom. Csak a naiv kapitalizmuskritika képzeli, hogy a pénzembereket a számlájukon szaporodó nullák utáni, megelégedést soha nem ismerő vágy mozgatja. Itt már nem a pénzről, hanem a hatalomról van szó, a hatalom pedig nem a személyes vagyonhoz, hanem a kontrollált pénzmennyiséghez kapcsolódik, s annak sem az abszolút értékétől függ, hanem az arányától. Teljesen mindegy, hogy harminc vagy negyven millió dollár fölött rendelkezünk: a kérdés az, konkurenseink és más gazdasági szereplők mennyivel rendelkeznek.

hedge fundok

Ez a Morgan-mechanizmus magyarázata: a pénzügyi csődök és válságok nem minden bankárnak jönnek rosszul. A Lehman Brothers elbukott (elbuktatták), mások beolvadtak, de akik talpon maradtak, egy szűkülő klub tagjaiként még nagyobb befolyásra tettek szert. A pénzügyi szuperstruktúra belháborúi nem feltétlenül érintik a szuperstruktúra egészének hatalmát. 1999 novemberében hatályon kívül helyezték a kereskedelmi banki és befektetési banki tevékenységet a gazdasági világválság után szétválasztó 1933-as Glass-Steagall Actet. A Financial Services Modernization Act (a pénzügyi szolgáltatások korszerűsítéséről szóló törvény) engedélyezte, hogy a kereskedelmi bankok, brókercégek, biztosítótársaságok, nyugdíjalapok, intézményi befektetők és hedge fundok tetszés szerint befektethessenek egymás termékeibe és koordinálhassák tevékenységüket. Az Egyesült Államok ezzel egész pénzügyi szférájának (bankok, biztosítótársaságok, nyugdíjalapok, brókercégek) ellenőrzését átadta néhány pénzügyi konglomerátumnak és hedge fundjaiknak.

De hogyan is működik a halántéknak szorított pisztoly elve?

Először is: a válság olyan összetett folyamatok következménye, amelyeket teljes egészében senki sem tud áttekinteni. Leginkább még azok, akik előidézték. Logikus, hogy ők lesznek azok a szakértők, akik a kívülállók naiv okvetetlenkedését félretolva kidolgozzák a javaslatokat. Mivel senki sem érti, mi történt pontosan, senki sem tudja, hol a baj, hová kell a pénz és pontosan mennyi, kénytelen elfogadni a szakértő véleményét. Természetesen a terv és a kivitelezése is ellenőrizhetetlen. Aki a pénzügyi diktátumokat nem fogadná el, annak felhívják a figyelmét, hogy a válság a nyugdíjalapok pénzét is veszélyezteti, másrészt a hitelezés leállása az egész gazdaságot megbéníthatja. Ezért sürgős intézkedésre van szükség.

A közpénzből végrehajtott mentőakció ugyan nem vezetett a hitelezés megindulásához, a bankok viszont a nekik juttatott összegeket más bankok felvásárlására fordították. Ezzel a banktőke Morgan-mechanizmus szerinti további koncentrációja valósul meg. Ha a termelés és a kereskedelem valóban kezd megbénulni, azzal megint csak nyilvánvalóvá válik, mennyire függenek a bankrendszertől. Ez egyfelől a bankok hatalmát demonstrálja, másrészt növeli. Aki ebben a pusztító krízisben hitelt kap, túléli a szelekciós fordulót, aki nem, elbukik.

Ez a halántéknak szorított pisztoly elve. A társadalom pedig a túsz.

V. A SOKKTERÁPIA METAFORÁJA

Amikor a gazdaságpolitika sokkterápiáról beszél, azzal az ország gazdasági rendszerét betegként, a „reformok” szorgalmazóit orvosként ábrázolja. Ezek szerint akik azt ígérik, hogy „rendbe teszik a gazdaságot”, a pszichiátriából már kiszorulóban lévő elektrosokk módszertanát követik, mely áramütésekkel igyekezett megvalósítani a gondolkodás és emlékezés rendszerének törlését és újraírását. „A múltat végképp eltörölni” – ez a gazdasági sokkterápia célja is. A „szabad piac” viszonyait a lehető leggyorsabban érvényre juttatni, az állam szerepét pedig a puszta rendfenntartásra (rendőrség, hadsereg) korlátozni.

Naomi Klein a Shock Doctrine című, nemrég megjelent könyvében³⁹ a sokkterápia metaforájának születését és elterjedését elemzi.

A hadviselésben régóta ismert rajtaütésszerű akciók az iraki beavatkozás katonai doktrínájának is szerves részét képezték. Az amerikai hadsereg romboló akcióival nem csak félelmet akart kelteni. A cél az emberek számára felfoghatatlan helyzetek kialakítása volt, ahol nem tudnak tájékozódni. Ez befolyásolhatóvá és irányíthatóvá teszi őket. Mint az Egyesült Államok polgárait szeptember 11. után.

korszerű kínvallatás

Ugyanez a doktrína képezi a korszerű kínvallatás alapját, írja Klein. A titkosítás alól a kilencvenes évek végén feloldott hidegháborús CIA kézikönyvek⁴⁰ szerint a fogva tartottakat kámzsa, füldugó, bilincsek és magánzárka segítségével meg kell fosztani az érzékszervi benyomásoktól, hogy elveszítsék tájékozódóképességüket, majd sokkhatásokkal (veréssel, vakító fényekkel, üvöltő hangokkal) kell felpuhítani őket.

Már Mao is szívesen látta népét tiszta papírként, melyre a legújabb és legcsodálatosabb szavakat írhatja. A válságok – terrormerényletek, a háborúk, a piaci összeomlások, a természeti csapások – a kollektív sokk állapotát idézik elő, melyben az emberek hajlandóak lemondani egyéni és kollektív jogaikról vagy tulajdonukról. A Srí Lanka-i halászoktól a cunami után vásárolták fel tengerparti földjeiket a szállodaépítő befektetők. Szeptember 11. után még a szabadságukra büszke amerikaiak is elfogadták egyes szabadságjogaik korlátozását, a gazdasági sorvadást hozó világválság záporozó híreitől elszörnyedt emberek pedig beletörődnek, hogy megint a bankszféra javára kell újraosztani a jövedelmeket.

Naomi Klein könyve első fejezetével maga is sokkterápiát alkalmaz, mikor elbeszéli azokat a kísérleteket, melyeket az ötvenes években Dr. Ewen Cameron folytatott a kanadai McGill Egyetemen az Allan Memorial Institute-ban. Cameron, a pszichiáterek kanadai, amerikai és világszövetségének egykori elnöke betegeken kísérletezett a rossz reakciósémák kiiktatásával. Inzulin- és elektrosokkok sorozatával vagy élénkítők, altatók és hallucinogén anyagok váltogatásával igyekezett őket az intenzív regresszió állapotába juttatni. Azt feltételezte, hogy személyiségük teljes lebontása után elméjük íratlan viasztáblájára napi húsz órában küldhet üzeneteket végtelenített magnószalagokról, s ezzel meggyógyíthatja őket. De csak rombolni tudott: kísérleti páciensei életük végéig emberi roncsok maradtak. A hetvenes évek végén pattant ki a botrány, hogy kutatásait jórészt a CIA finanszírozta. Hasonló kutatásokat végzett a McGill Egyetem másik pszichológusa, Donald O. Hebb.⁴¹ Ő azt vizsgálta, miként hat az emberekre az érzékszervi ingerek megvonása (sensory deprivation). Mindkettejük eredményei hamarosan felbukkantak a CIA belső anyagaiban.

A kor másik tudományos forradalma Chicagóban zajlott, Milton Friedman dolgozta ki elméletét. Úgy tartotta, a közgazdaságtan éppoly egzakt tudomány, mint a fizika meg a kémia. Szerette volna a valóságot a modellek csillogó eleganciájához és egyszerűségéhez visszavezetni. Le kell bontani a társadalmak működésrendjét, hirdette, hogy visszajuthassanak a színtiszta kapitalizmus állapotába, melyet nem szennyez állami beavatkozás, és nem szorul kereskedelmi korlátozások közé. A társadalmi-gazdasági rend torzulásait, hirdette, csak fájdalmas sokkok árán lehet felszámolni.

Hívei valójában egy fundamentalista hitvallás követői lettek. A fundamentalizmust jellemzi ugyanis az olyan körben forgó gondolkodás, hogy ha a monetarista szellemben meghozott intézkedések nem vezetnek sikerre, annak csak egy oka lehet: nem alkalmazták kellő szigorral az alapelveket.

A demokratikus berendezkedésű országokban valóban nem alkalmazták. Friedman reménysége, Nixon az aranystandard felbomlása idején keynesiánus irányba fordult. Újraválasztották. Aztán megbuktatták. A chicagói iskola Keynes és a szociáldemokrácia mellett fő ellenségének a Latin-Amerikában elterjedt egyenlősítő, széles néprétegek lassú felemelkedését célzó gazdaságpolitikát tartotta.

Pénzügytechnikusok Latin-Amerikában

1956-tól a jófejű chilei, argentin és brazil diákok számára megnyitották a lehetőséget, hogy az amerikai állam és amerikai alapítványok pénzén Chicagóban tanuljanak közgazdaságtant. Bármilyen lelkes első generációs monetaristák lettek is, nem sok beleszólásuk volt hazájuk gazdasági életébe. Chilében például általános balra tolódás zajlott le, aminek az amerikai befektetők egyre kevésbé örültek. Jöttek a hetvenes évek puccsai. Először Uruguayban, majd Chilében, ahol 1973. szeptember 11-én Pinochet tábornok erőszakkal vette át a hatalmat a demokratikusan megválasztott és igen népszerű Salvador Allendétől. 1976-ban Argentínában törölte el Isabel Perón rendszerét a hadsereg. A titkosítás alól nemrég feloldott kordokumentumok szerint az egyes országok puccsokat végrehajtó katonai körei együttműködtek a tervek kidolgozásában.

hiábavalóság és önbecsapás

A másik közös vonásuk ezeknek a rendszereknek az volt, hogy mindenütt a chicagói tanítányok emelkedtek bennük kulcspozícióba. Pinochet maga nemigen értett a gazdasági kérdésekhez, s természetesen az Allende-ellenes körökből válogatta tanácsadóit. Tetszett neki, hogy ezek a technikusok a természethez hasonlítják a gazdaságot – törvényeinek ellenszegülni hiábavalóság és önbecsapás. Hiszen Pinochet is pontosan ezt gondolta: hatalma a természetes rend és hierarchia megtestesülése.

A legsötétebb terror bevezetője is a tisztaság ügynökének tartja magát. Érdekes módon éppen a vízágyú volt Pinochet legkedveltebb eszköze, amellyel minden csoportosulást (néha népesebb gyászmeneteket is) szétkergettek: a cél a terep megtisztítása volt. Freud, Marx, Neruda könyveit azért kellett elégetni, a „balos” közgazdászokat és professzorokat azért kellett kirúgni, felforgatással gyanúsítani, esetleg kivégezni, hogy előkészítsék a terepet a Jó érkezésére. Latin-Amerikában sokszor arra hivatkozva üldözték a közösségeket, hogy azok az egyén szabadságát korlátozzák.

A futballstadionokban rendezett mészárlások és mindennapos elhurcolások megrázkódtatásai mellett megkezdődött a gazdasági sokkterápia. Erőszakkal bár, de sikerült bevezetni a szabadpiacot. Végre megkezdődhetett Cameron kísérleteinek gazdasági megfelelője. A végtelenített magnószalagokról ezúttal a monetarista zsolozsma szólt. Liberalizálás, privatizálás.

A latin-amerikai rezsimek nem bántak kesztyűs kézzel a lázadókkal. Hogy milyen módszereket alkalmaztak a kínvallatásra és az ellenállás megtörésére? Természetesen mindenütt a CIA tudományosan megalapozott technikáit: kámzsa, füldugó, bilincs, magánzárka, aztán kiadós verés és több sorozat eletrosokk.

Olcsó zsurnalizmus lenne a párhuzam?⁴²

A tőke liberalizálása és az emberek legszigorúbb diktatúra alá vonása nyomán várt fellendülés Chilében mindenesetre nem következett be. Csupán a piranhák, azaz a spekulátorok gazdagodtak meg. 1975 márciusában magát az atyamestert, Milton Friedmant hívták segítségül. Szalagcímek hirdették a napilapokban a megérkezését, akadémiai előadásait közvetítette a televízió. Friedman kijelentette, hogy a junta jó úton jár, de még nagyobb teret kell engednie a szabadpiacnak. Ekkor használta először nyilvánosan a szükséges lépések megjelölésére a sokkterápia kifejezést. Az egyetlen orvosság, ami hosszú távon segíthet, fejtegette. Nincs alternatíva.

Pinochet is így gondolta. Nagy szigorral követte az elvárt gazdaságpolitikát. Eltörölt a tőke útjából minden akadályt, teljesen fizetőssé tette az egészségügyet, privatizálta az oktatási rendszert, az óvodákat és a temetőket, magánkézbe adta az egész társadalombiztosítást. Chile 1982-re a csőd szélére jutott. Adósságállománya az egekbe szökött, beindult a hiperinfláció, 30% volt a munkanélküliség. Pinochet kénytelen-kelletlen feladta dogmatizmusát és kényszerű államosításokba kezdett. A chicagói fiúk kiszorultak a hatalomból. Tulajdonképpen egyvalami mentette meg az országot, a Codelco. A rézbányászati vállalatot még Allende államosította, Pinochet pedig elmulasztotta privatizálni. Innen származott az ország exportbevételének 85%-a. Mikor a pénzpiac esedékes buborékjai elpukkantak, Chile talpon tudott maradni. A diktátor első gazdasági sikereit akkor érte el, mikor letért a Friedman által kijelölt útról. A monetarizmus kicsorbíthatatlan logikája szerint természetesen azért, mert a sokkterápia megteremtette hozzá az egészséges alapokat.

Második felvonás: a kilencvenes évek

Argentínában az 1976-os katonai puccs után a korrupt vezetés deregulálta a pénzügyi piacot, viszont brutális eszközökkel tartotta fenn hatalmát, s csak a britekkel a Falkland-szigetekért vívott 1982-es vesztes háború után kényszerült szabad választások kiírására. Raúl Alfonsín elnök óriási adósságállományt örökölt, következésképpen leginkább a hitelezők és az IMF feltételeinek teljesítésével foglalkozott. A feladat meghaladta az erejét. Ahogy 1923-ban a lehetetlennel próbálkozó Németországban, itt is hiperinfláció alakult ki, melyben az árak 1989-re a 15-szörösükre emelkedtek.

privatizáció

Az újonnan választott elnök, Carlos Menem ismerős megoldást keresett: megindította a privatizációt. 1990-ben újabb hiperinfláció köszöntött be. A beteg gazdaságot mentő újabb, ún. Cavallo-terv a privatizáció kiszélesítését, a közkiadások csökkentését ígérte, a peso értékét pedig az amerikai dollárhoz rögzítette. Domingo Cavallo és munkatársai 1994-re az állami vállalatok 90%-át eladták a Citibanknak, a Bank of Bostonnak, a francia Sueznek és Vivendinek, a spanyol Repsolnak. A privatizálás előtt a kormány mintegy 700 ezer embert bocsátott el. Eladták az olajmezőket, a telefonhálózatot, a légitársaságot, a vasutat, a repteret, az autópályákat, a vízműveket, a bankokat, a postát – és az állatkertet Buenos Airesben. Cavallo a folyamatot sokkterápiának nevezte, Menem pedig érzéstelenítés nélküli műtétnek. Hatásos kifejezések egy olyan országban, ahol tizenöt évvel azelőtt mindennaposak voltak a kínzások.

Klein hozzáteszi, hogy 2006 januárjában kiderült, a hírhedt Cavallo-terv nem Cavallo műve volt. A programot még csak nem is az IMF írta. A kilencvenes évek elején végrehajtott sokkterápia teljes forgatókönyvét titokban a JPMorgan és a Citibank, Argentína két legnagyobb hitelezője állította össze. Az Alejandro Olmos Gaona történész által felfedezett 1400 oldalas dokumentum előre tartalmazta a kormányzat összes lépését 1992-től a közszolgáltatások privatizációjától a munkajogi reformon keresztül a nyugdíjrendszer privatizációjáig, mégpedig teljes részletességgel.

Így már érthető, miért nevezte az IMF modellértékűnek, ami Argentínában történt.

A sokkterápia páciense, a termelő vagyonát vesztett ország 2000-re versenyképtelen és importfüggő lett, krónikus költségvetési hiánnyal küzdött. Az új elnöknek, Fernando de la Rúának 2001 végén be kellett fagyasztania a bankszámlákat, hogy megakadályozza a tőke menekülését. Cavallo az IMF kívánalmait követve december 19-én újabb megszorításokat jelentett be, mire heves utcai zavargások törtek ki. A tüntetők a teljes politikai elit eltakarodását követelték. De la Rúa helikopteren kényszerült távozni. Az összecsapásoknak 21 halálos áldozata és 1350 sebesültje volt. Eduardo Duhalde személyében ideiglenes elnök vette át a hatalmat, és 2002. január 2-án bejelentette az államcsődöt, valamint a peso dollárhoz rögzített árfolyamának feloldását. Infláció, 25%-os munkanélküliség, hatvanéves mélyponton lévő reálkeresetek. Egy év kellett hozzá, hogy újra kinyissanak a bankok.

Nemcsak az argentin sokkterápiát dicsérte az amerikai sajtó. Pinochet 2006 decemberi halálakor a The New York Times azt írta, hogy „egy csődbe ment országot Latin-Amerika legvirágzóbb gazdaságává alakított”. A Washington Post szerint „bevezette azokat a szabadpiaci reformokat, melyek eredménye a chilei gazdasági csoda”.

Tőke és fasizmus

Természetesen szó sincs róla, hogy Chile a vegytiszta szabadpiac valamiféle mintaállama lett volna. Klein szerint az ország berendezkedése inkább Mussolini fasizmusára emlékeztetett, melyben a rendőrállam alapja a kormány, a nagyvállalatok és a szakszervezetek egységbe tömörítése volt. Chile ennek a korporatizmusnak a továbbfejlesztett változatát képviselte, ahonnan a szakszervezeteket már kiküszöbölték. A rendőrállam a nagyvállalatok és a pénztőke érdekeit képviselte a középosztállyal és az alacsonyabb társadalmi rétegekkel szemben. Kialakult a szupergazdagok és a tömegek kétpólusú társadalma. Mikor 1988-ban kezdett megindulni a gazdasági növekedés, a népesség 45%-a tartozott a szegények közé. Az ENSZ 2007-es felmérése szerint, mely a társadalmi egyenlőtlenség növekvő mértéke alapján állítja sorba az országokat, Chile 123 ország közül a 116. helyen állt.

Joggal merül fel a gyanú, írja Klein, hogy a sokkterápia célja talán soha nem is az egészséges gazdaság kialakítása volt, hanem a javak és a vagyon elszivattyúzása a hazai, de elsősorban a nemzetközi oligarchia számára.

könyvelési trükkök

Chile ebben az értelemben kísérleti terep, és a jövő globális gazdaságának előképe. Hiszen világosan felismerhető, hogy ugyanaz történt Oroszországban, Dél-Afrikában és Argentínában is. Teljes eladósodás, bőségszaruként működő spekuláció és könyvelési trükkök, a tehetősek körében a fogyasztói világszemlélet elterjedése, egykor volt ipari üzemek kísértetvárosai és leromló infrastruktúra. A népesség fele kívül reked a gazdaságon, a kis- és középvállalkozások visszaszorulnak, óriási kollektív vagyon kerül magánkézbe, mindent áthat a korrupció. Azok számára, akik kiszorultak a növekvő jólét buborékjából, a gazdasági csoda leginkább a züllés és tönkremenés képzetét kelti, míg a pénzt magához szippantó, légmentesen elzárt oligarchia úgy ítéli meg, hogy minden a legcsodálatosabban alakul. A sokkterápiát célzó úgynevezett „reformok” nyomán bőven előbuggyanó gyors haszon azóta is a pénzügyi piacok narkotikuma, írja Klein. Ezért nem reagálnak sem a bírálatokra, sem az ellentmondásokra. Keresik, hol a következő adag.

Ellenpéldák

Magyarországon a baloldali értékeket a bukott antikapitalista rendszerre hivatkozva diszkreditálják, míg a baloldal a nemzetközi tőke helytartójaként tevékenykedik. A rendszerkritikus baloldal vonzereje csekély, elsősorban értelmiségiekre terjed ki. Mindezek miatt a létező kapitalizmussal szembeni szélesebb körű elégedetlenkedés jobboldali színezetet nyer, ami a komprádor köröknek remek alkalom, hogy nemcsak mint ostobaságot, de mint fasizmust is diszkreditálhassák. Ennek az abszurditásnak az a súlyos következménye, hogy a történelemben kevéssé járatos emberek maguk is kezdik elfogadni ezt az értelmezést, és eszerint tájékozódnak. Ha nem is a baloldal teremti a fasizmus iránti érdeklődést, furcsa módon épp a baloldal által taktikai fegyverként alkalmazott azonosítás szilárdítja meg és mélyíti el ezt a tragikomikus identitást.

Nem így van ez Latin-Amerikában, ahol a nemzetközi tőke diktátumaival szembeni ellenállás a baloldaliságot jelenti, és egyetlen ellenállóra sem húzható rá az abszurd vád, hogy az országában konkrétan megvalósított chilei vagy argentin mintájú fasizmushoz akarna visszatérni. Ez kétségkívül előnyt jelent a monetarista diktatúra elleni harcban.

élet az IMF után

2003 májusában került Argentína elnöki székébe a szociáldemokrata Néstor Kirchner. Átütemezte és újratárgyalta az ország adósságait, kieszközölte ezek egy részének elengedését. Az ismét működőképessé vált ország visszafizette az IMF-hitelt, és esze ágában sem volt újabbakat felvenni. Egyes privatizált közszolgáltatásokat újra államosított, és fejlesztésükbe kezdett. Latin-Amerika szerencséjére Venezuela a magas olajárak miatt képes volt a kontinens hitelezőjeként fellépni. Venezuela, Nicaragua, Brazília és Argentína is eltávolodott a Világbanktól és a Valutaalaptól. Latin-Amerika 2005-ben az IMF hitelportfoliójának 80%-át tette ki, 2007-ben 1%-át. „Van élet az IMF után”, mondta Kirchner, „és nem is rossz élet”.

Gandhi, 1926

„Elszörnyedünk, ha nemzetek között fegyveres konfliktus robban ki. De a gazdasági eszközökkel folytatott háború semmivel sem jobb egy fegyveres konfliktusnál. Olyan, mint egy sebészi beavatkozás, mint egy hosszúra nyúló kínzás. És a rombolás, amit végbevisz, se kevésbé borzalmas, mint az, amiről a haditudósításokban olvashatunk. Csak ennek a halálos következményeihez már hozzászoktunk…”

1 Jean Baudrillard: Transzökonómia, In: A rossz transzparenciája, Balassi Kiadó, Bp 1997.

2 Webster G. Tarpley: Surviving the Cataclysm, Washington Grove Books, 1999.

3 A Déltengeri Társaságot 1711-ben alapította Robert Harley, az angol király kincstárnoka. Célja papíron a Dél-Amerikával való kereskedés volt. Valójában a kormányzati adósság finanszírozására hozták létre mint részvénytársaságot. Elsősorban rabszolgakereskedelemmel foglalkozott. Részvényeinek árfolyamát szédületes ígéretekkel tornázta fel. A szaporodó befektetők jóvoltából emelkedő árfolyam igazolni látszott a reményeket. A játék akkor ért véget, amikor már nem lehetett elegendő új vevőt találni. Egy részvény 1720 januárjában 128 fontot, májusban 550 fontot, augusztusban 1000 fontot ért. Szeptember végére az ár 150 fontra zuhant. A buborék kipukkanása miatt ezrek mentek tönkre, köztük sok arisztokrata is.

4 Hamar bejárta a világot a hír, hogy a Volvo kamionokra vonatkozó megrendelések állománya 2007 III. negyedévében 41 970 volt, 2008 III. negyedévében 115. Ebben a hitelválság mellett nyilván közrejátszott az is, hogy a 2008 nyarán kialakult igen magas spekulatív üzemanyagárak miatt nehéz helyzetbe került szállító vállalatoknak amúgy sem maradt sok pénzük fejlesztésre.

5 Jean Baudrillard: Az utolsó előtti pillanat, Magvető, Bp., 2000, 75. o.

6 Csontos László–Király ]úlia–László Géza: Az ezredvégi nagy borzongás, Közgazdasági Szemle, 1997, július–augusztus, 569–596. o.

7 Paul A. Samuelson–William D. Nordhaus: Közgazdaságtan, Közgazdasági és Jogi Könykiadó, 1990, 700–705. o. A szerzők itt bemutatják, hogyan simítják ki a spekulánsok a kukoricatermés ciklikussága miatt fellépő áringadozásokat.

8 Mikor a nagy múltú francia bank, a Société Général 4,9 milliárd eurónak megfelelő veszteséget szenvedett, azt állították, csalás történt, és a felelősséget egy brókerre hárították. Ami igazán érdekes: abban az egy évben, amíg a csalás a bank számára jövedelmező volt, senki sem vette észre.

9 Új fejlemény a spekuláció világában a számítógépes célprogramok elterjedése. Erre irányította rá a figyelmet, hogy 2007 szeptemberében a Goldman Sachs befektetési bank Global Alpha nevű fedezeti alapja 22,5%-ot vesztett az értékéből. Az alap 2005-ben még évi 40%-os hozamot állított elő számítógépes matematikai modellekkel, melyek egyszerre nagy számú tényező változását képesek nyomon követni és a modellek alapján várható profitszerzési lehetőségeket azonnal kihasználni. Ezek a lehetőségek azonban csak addig állnak fenn, amíg más alapok számítógépprogramjai el nem kezdik ugyanezt a stratégiát követni. De nem jósolható előre, ez mikor történik, csupán egyetlen jele van: az elmaradt profit. A fedezeti alapoknál elterjedt nagytőkeáttétel (lényegében hitelből spekulálás) miatt ez azonnali komoly veszteséggel jár.

10 A CIA igazgatóinak és tanácsadóinak jelentős része a Wall Street jogásza, brókere, bankigazgatója.

11 Ezt annyival egészíthetjük ki, hogy a nagy méret nem minden vonatkozásban jelent versenyelőnyt, okozhat például rugalmatlanságot, amit a kisebb cégek hasznukra fordíthatnak. A nagy cégek ezt gyakran dömpingárakkal és egyfajta igénytelenség terjesztésével próbálják ellensúlyozni.

12 Ugyanez ismétlődik meg később a készpénzt helyettesítő számlapénzzel. Ha mindenki egyszerre követeli készpénzben a számláján lévő összeget, a bank nem tudja valamennyi kérést teljesíteni.

13 A jegybank által kibocsátott, úgynevezett nagyerejű pénz kiegészül a kereskedelmi bankok rendszere által a semmiből teremtett hitelpénzzel, melynek mennyiségét csak a kötelező banki tartalékráta (nálunk 5%) korlátozza. A hitelkamat csökkenése növeli a hitelfelvételi kedvet, így a forgalomba kerülő pénz mennyiségét is.

14 Ezek: font-sterling övezet, dollár-övezet, aranystandard-övezet (felbomlása után frank-övezet), márka-övezet, rubel-övezet, jen-övezet.

15 Brüll Mária: Forint, dollár, arany, Kossuth, Bp., 1982, 159. o.

16 A Szovjetunió érdekövezetébe tartozó szocialista országok természetesen nem csatlakoztak Bretton Woods rendszeréhez. Kialakult egy új blokk, ahol a nemzetközi fizetések alapja az ún. transzferábilis rubelre épülő elszámolás volt.

17 Az áttekintés Webster G. Tarpley már hivatkozott művét követi.

18 SDR = Special Drawing Rights (különleges lehívási jogok)

19 Az aranyban befizetett IMF-kvótahányad egy részét a tagállamok visszakapták, a többit az IMF elárverezte, vállalva, hogy a hivatalos aranyár fölötti bevételét a fejlődő országok javára fordítja. Az óriási mennyiség miatt azonban nyomott ár alakult ki, ami nem kedvezett a jótékonykodásnak.

20 Az OPEC tagjai 1973-ban: Algéria, Ecuador, Indonézia, Irán, Irak, Kuvait, Líbia, Nigéria, Katar, Szaúd-Arábia, Egyesült Arab Emirátusok és Venezuela.

21 Exxon, Gulf, Texaco, Mobil, Socal, Shell, British Petroleum

22 A munkabérek csökkentésének terve miatt a jól szervezett munkásság sztrájkokba kezdett, bezártak az erőművek, a gyárak, a kikötők, nem jelentek meg az újságok. Az olajválság miatt a kormány energiatakarékossági intézkedésekbe kezdett (lekapcsolták a közlekedési lámpákat, visszafogták a közvilágítást, rendeletet adtak ki, hogy fűteni csak 17 °C-ig lehet), bevezették a háromnapos munkahetet, félmillió ember állás nélkül maradt. A választások után kisebbségi kormány alakult. A válság nem enyhült. 1976-ban a briteknek már az IMF-től kellett segítséget kérni.

23 A csődeljárás miatt minden döntés a bankárok kezébe került, mert a csődgondnok vállalatban döntő befolyása volt a Lazard Fréres befektetési banknak és az eltökélt monetarista Felix Rohatynnak. Megkezdődtek az azóta is mintául szolgáló megszorítások, melyek az infrastruktúra, a közlekedési hálózat, az egészségügy és az oktatás leépítésével szavatolták a kötvény-tulajdonosok és bankok bevételeit.

24 A megnevezések zavaróak lehetnek: a Világbank inkább fejlesztési alap, a Valutaalap pedig inkább bank. Felmerült, hogy a leendő új pénzügyi rendszerben az IMF lenne az egész világ végső hitelezője.

25 A közgazdaságtan ezeket kereslet-inflációnak, illetve költség-inflációnak nevezi. L. Samuelson–Nordhaus: Közgazdaságtan, 353–356. o. A pénz úgynevezett nyers mennyiségi elmélete végső soron az egyesített gáztörvénnyel sok szempontból analóg formulával írja le a pénzzel közvetített árucserét: MV = PQ, ahol M a pénz mennyisége, V a pénz forgási sebessége, P az árszínvonal, Q a forgalomba került termékek mennyisége. (1. m. 463–467. o.) Ebből az összefüggésből kiolvasható, hogy konstans forgási sebesség mellett ez a kétféle infláció lehetséges. A monetarizmus is ebből a modellből indul ki, mikor azt gondolja, hogy M változtatása az egyetlen eszköz „a gazdaság” befolyásolására. A mennyiségi pénzelmélet, illetve a monetarizmus kritikusai szerint még azt sem tudjuk pontosan körülhatárolni, mit értsünk bele a pénz (M) fogalmába, a forgási sebesség változása pedig képes teljesen elnyelni a pénzmennyiség változásának hatását. Másrészt az ennyire elnagyolt általános leírás semmit sem mond a gazdaság működésének részleteiről. Az átlagértékek homályban hagyják, hogy merre áramlik a pénz és hol okoz inflációt, hiszen sosem terül szét egyenletesen. Pedig nem ugyanaz, ha a fogyasztási cikkek ára emelkedik, vagy az értékpapírok tőzsdei árfolyama – ez utóbbit sokan a gazdaság gyarapodását jelző örömteli eseménynek tartják, és elégedetten szemlélik, pedig sok esetben válságjelenségről van szó, aminek éppenséggel pénzhiánnyal küzdő, zsugorodó reálszféra és leépülés a következménye, mint az Egyesült Államokban.

26 Köztük az északi-tengeri olaj kitermelését végző vállalatot, a British Aerospace-t, a Cable and Wirelesst, a Rolls Royce-ot, a British Leylandot, a British Steelt, a British Telecomot.

27 A helyzet iróniája: sok államban törvény tiltotta, hogy a kamatot egy bizonyos szint fölé emeljék, mert az már uzsorakamatnak minősült. Arkansasban egyenesen az állam alkotmányába foglalták a 10%-os határértéket. Az uzsorakamat-törvényeket sok helyen annak ellenére sem oldották fel, hogy így lehetetlenné vált a jelzálog- és autóhitelek felvétele. Idővel aztán a jég megtört.

28 A „washingtoni konszenzus” kifejezést John Williamson alkalmazta először az általa szerkesztett The Political Economy of Policy Reform című 1994-es tanulmánykötetben és a „liberalizáció–dereguláció–privatizáció” háromságával jellemezhető gazdaságpolitikát jelölte vele (mint az egyetlen komolyan vehetőt).

29 Bár az alapok irodái általában New Yorkban és más nagyvárosokban működnek, négyötödüket a brit fennhatóság alatt álló karib-tengeri Kajmán-szigeteken jegyezték be, mely már régebben is a kalózok egyik kedvenc állomáshelye volt. A szigeteket a II. Erzsébet által kinevezett kormányzó felügyeli. Bár lakossága csak 62 ezer fő, itt működik a világ negyedik legnagyobb bankrendszere.

30 Az opció megvásárlójának joga van egy adott időpontban valamilyen alapeszközt (pl. részvényt, kötvényt, valutát) adott áron megvenni a másik féltől vagy eladni neki.

31 Például a rövid távú kamatláb állandó, az opció alapeszközének ára pedig a véletlen bolyongásnak (Brown-mozgás) megfelelően ingadozik, tehát nincsenek hirtelen nagy áresések vagy árugrások.

32 Michael C. Ruppert: Crossing the Rubicon. The Decline of the American Empire at the End of the Age of Oil, New Society Publishers, 2004, 50–81. o.

33 L. A repo-bomba: http://kristalygomb.blogspot.com/ 2005/10/repo-bomba.html

34 Az 1938-ban alapított Fannie Mae (US Federal National Mortgage Association) eredetileg a jelzálogpiacot segítő kormányzati szerv, melyet 1968-ban magán részvénytársasággá alakítottak, hogy ne terhelje a költségvetést. A versenyhelyzet létrehozása kedvéért 1970-ben hasonló szerepkörrel megalakították a Freddie Mac-et (US Federal Home Loan Mortgage Corporation). Mindkét szervezet kormányzati támogatással vásárol fel jelzáloghiteleket, hogy értékpapírrá alakítsa azokat. A jelzálogpiaci válság miatt 2008. szeptember 7-én kormányzati ellenőrzés alá vonták a két céget. A több tízmilliárd dolláros veszteség az adófizetőket terheli. Novemberre kiderült, hogy az alapok legalább 100 milliárdos további segítségre szorulnak.

35 Nem sokkal később a mentőhitel 123 milliárdra emelkedett, de ez sem a végleges összeg.

36 A pénzügyi rendszerre is igaznak látszik, amit Hamvas Béla írt a Titkos jegyzőkönyvben: „A modern civilizáció gépszövevénye remekül működik, amíg jó idő van. Mihelyt aszály áll be, vagy árvíz van, sokat esik az eső, vagy a hó, kitűnik, hogy az egész elképzelhetetlenül labilis. Inogni kezd, éspedig nem egyik vagy másik részletében. Inogni kezd az egész. Az államintézmény is csak jó idő esetén működik. Mihelyt szociális zavar, elégedetlenség, bizalmatlanság lép fel, válságba kerül. Az egész civilizáció normálidőben jó.” (Hamvas Béla: 1962. február 4., In: Titkos jegyzőkönyv,Vigilia, Budapest, 1987. 80. o.)

37 Henry Paulson pénzügyminiszter 1999 és 2006 között a Goldman Sachs elnökeként élenjárt a jelzálogkötvények forgalmazásában. Ez a bank egyébként az AIG legnagyobb ügyfele volt: a csőd ott súlyos veszteségekhez vezetett volna. A káposztaföld romjainak eltakarítása a kecske feladata, amihez állami segítséget is igénybe vehet.

38 F. William Engdahl: Behind the Panic: Financial Warfare and the Future of Global Bank Power, http://globalresearch.ca/index.php?context=va&aid=1045

39 Naomi Klein: The Shock Doctrine, Metropolitan Books, New York, 2007

40 Central Intelligence Agency, Kubark Counterintelligence Interrogation, July 1963.

41 A magyar olvasók őt elsősorban mint a Gondolat Kiadónál először 1975-ben megjelent A pszichológia alapkérdései című könyv szerzőjét ismerik.

42 Bár itt a metaforák rokonságáról van szó, Klein megállapítja, hogy a hetvenes években éledő emberi jogi mozgalmak a társadalmi összefüggésekből kiszakítva egyedi anomáliákként ábrázolták a brutális akciókat, melyeket semmilyen összefüggésbe sem hoztak az ország politikai, gazdasági átalakításával vagy azzal, hogy a lakosság nagy része elszegényedik és kiszolgáltatottá válik, hogy növekednek a társadalmi egyenlőtlenségek.

kép | shutterstock.com