Ács József

A HÉRAKLEITOSZI ÁLOM

Nacsinák Gergely András | A MÁSIK ÚTVESZTŐ című könyvéhez

A HÉRAKLEITOSZI ÁLOM

Bevezetés

Az ember nem szemközt áll a léttel – ami ő és amit tesz, az is a lét. Hogy miként fogja fel és éli a létet, attól függ, hogyan tekint rá. A rátekintés módja viszont attól, mely vonatkozásait éli, és mely vonat­kozásait nem. A megismerés körkörös viszony. Vagy önma­gába tér, és zárt világot teremt, vagy hermeneutikai körré-spirállá válik: felnyílik a lét további vonatkozásira és új felismerésekhez vezet: ez a látszatok szétfoszlása, a lét feltárulása, az alétheia – mely maga is léttörténés.

Az önmagába térő kör neve Hérak­leitosznál alvás, a feltáruló és feltáró létmód az ébrenlét. Ezért mondja, hogy „Az ébren lévőknek egy és közös a világuk, az alvóknak pedig mindegyike külön világba lép.”

Az egység nem lehet valamelyik rész, a szellem, a kultúra, a politika műve. Az egységet nem lehet meg­teremteni. Csak eljutni a felismeréséig. Az egység a lét egysége.
látszatok foglya
Az emberlét a létbe ágyazódik, de nem esik egybe a teljes léttel. Hogy mennyit fog fel a kimeríthetetlenből, hogy felismeri-e tettei következményeit, hogy látszatok foglya marad-e, hogy mire teszi fel az életét, az az ember felelős­sége, melyet nem rázhat le magáról. Létkérdés, hogy miképpen él és gondolkodik,.

A megértés nem valamiféle kíváncsiság kielégítése, hanem elemi kényszer. Mondhatjuk úgy is, a létkérdést nem mi tesszük fel. Létkérdés például, hogy iható vízhez jussunk. „Hogyan szerzel vizet?” Ezt nem mi kérdezzük, tőlünk kérdezi az élet.

A létkérdés, a lét kényszere nyitja meg és indítja el a hermeneutikai kört.

A végtelen könyvtár

Amit nyugati gondolkodásnak vagy modern gondolkodásnak neve­zünk, bár sosem látott eredményeket ért el az ismeretszerzésben, fokozatosan ön­ma­gába, saját világába zárult. A világot belülre és kívülre osztva, a kívülesők felett igyek­szik valamiképp hatalmat szerezni: ezért mindmáig törekszik rá, hogy mindent tárgyiasítson, kívülről nézzen: kívülre helyezzen. Ám ha minden kívülre kerül – még saját magunk is – ezen az oldalon nem marad más, csak a kongóan üres cogito. E folya­mat végpontján amilyen borzongva tekint az ember a tárgyaknak, a jelen és a múlt tényeinek a túloldalon felhalmozódott, rendszerezhetetlen töm­kele­gére, ugyanolyan rette­gés fogja el, mikor magába, saját semmijének feneketlen vermébe kellene pillan­tania.

Épp mert már a legelső mozzanatnál elválik egymástól anyag és szellem, test és lélek, gyakorlat és elmélet, determinizmus és szabad akarat, utólagos egyesítésük e rendszer keretein belül éppoly kivihetetlen, mint az egyiknek a másikra visszavezetése.

stev2

A felhalmozott ismeretek elren­de­zéséhez szempontok szükségeltetnének, ám a lehetséges szem­pon­tok is át­kerültek a túloldalra: kimerítő részletességgel ismerjük már fajtáikat, s keletkezésük módját. Az innenső oldalon nem marad más, csak alaktalan vágyakozás, félelem és reszketés, melyben már Isten után sem kiált­hatunk, mint a régi korok emberei, hiszen Isten is a kutatható, elemezhető fogalmak közé került. Helye következésképp a könyvtárban van.

Ad absurdum: az ember olyan nulla sugarú porszemmé zsugorodott, akinek ugyanakkor időben és térben végtelen világokat kellene magában hordoznia.

A nevetséges, ám ijesztő és embertelen nivellálás képi megjelenítése a minden valaha írt – és elvben megírható – könyvet tartalmazó végtelen könyvtár, illetve Borges másik találmánya, a végtelenül finom lapokból álló Homokkönyv, melynek nincs sem első, sem utolsó oldala, kétszer ugyanott kinyitni pedig képtelenség.

Az első ciklus Nacsinák-esszéinek elbeszélője (igen, elbeszélője – ezek az írások irodalmi igénnyel születtek) elámul és megretten ettől a betűtengertől, elborzasztja és megbabonázza az „információt termelő” blogo­szféra felduzzadása, a múlt öröksége, a „fölénk nehezedő sokmilliárd teleírt könyvoldal”, a lehetséges meta­forák, mítoszok, narratívák, világmagyarázatok ránk zúduló tömege. Lelkesen tekint Raymundus Llullusra és szerkezetére, melyen tárcsák forgatásával szinte tetszőleges számban generálhatunk teológiai kijelentéseket.

„Most a hálózat névtelen elágazásain bolyongva, akár egy beláthatatlan rendező pályaudvaron váltóról váltóra tolatva, egyre több erőfeszítést igényel tájékozódni az emberi tudás szövevényében, a kombinációk és variációk sokaságában, ahol az érvényes és az érvénytelen, a briliáns és a silány, a valós és az illuzórikus ment­hetetlenül összemosódik. Lull mester kellene ide, egy szellemi Mérnök, aki a Gépet vigyázva a szelekció művé­szetét, az ars electit gyakorolhatná.”

Éppen érvényes és érvénytelen, valós és illuzórikus „menthetetlen összemosódása” mutatja a leg­tisztábban, hogy az „emberi tudás szövevényének világa” mint képzet maga is mennyire illuzórikus.

Hiszen mit számít a végtelen betűtenger, ha senki sem olvassa? És miért kellene minden emberalkotta szöveget egyetlen pillantással átfognunk, mint valami szirtfokon megálló Napóleon, aki végigtekint a meghódított földön?

Így a művek tárgy-létéig, dolog-létéig jutunk csak el. Tehát a felszínen járunk.

„A műveket úgy szállítják, miként a Ruhr-vidékről a szenet és a fatörzseket a Fekete-erdőből. […] a Beethoven-kvartettek kottái is a kiadók raktárhelyiségeiben halmozódnak, miként a pincékben a krumpli­halmok. Minden mű rendelkezik ezzel a dologszerűséggel. Mik is lennének enélkül?”, írja Heidegger A mű­alkotás eredete című tanulmányában. „De […] a műről a szállító alkothat magának ilyen képzetet, vagy a takarítónő a múzeumban. A műveket végül is úgy kell vennünk, ahogy azoknak kerül útjába, akik átélik őket.”[1]
lét­vonat­kozások
Jelenkori példával: a könyvet véges számú jelből összeállított tetszőleges hosszúságú jelsorozatnak (a Borges-féle elbeszélőn kívül) legfeljebb az adatátviteli szakember látja, akinek még az adattól az infor­mációig (az adat jelentéséig) vivő első lépést sem kell megtennie, nem­hogy az információk rendszerbe illesztésével ismeretet építene, az ismeretek össze­rendezé­sével és a világban elhelyezésével tudásig, majd a lét­vonat­kozások (a fenti példában a műalkotások sajátos szerepének) felismerésével bölcsességig jutna.

Miért kéne elborzadnunk a Bábeli Könyvtártól? Hiszen a mű nem adat, tehát nem kombinatorikai kérdés. A mű azáltal mű, hogy vonatkozásba kerül a befo­gadóval. A műalkotások nem ismert és adott jelentésű tár­gyak. Mert értelmük csak az előtt nyílik fel, aki elmélyült viszonyba kerül velük és saját létére vonat­koztatja őket. Aki viszont így jár el, nem vala­mely előre adott jelentést fog fel, a művet nem „általában”, hanem léte felől és léte szerint fogja érteni. Csakhogy ez a tárgyiasító szemlélet látókörén kívül esik.

Az eltárgyiasító szemlélet kijelentések igazságát keresi. Az igazságot a valóság és képe közti meg­fele­lés­ként értelmezi, azaz felteszi, hogy a kijelentések igazsága ellenőrizhető azáltal, hogy az adottnak és ismert­nek tekin­tett valósággal összevetjük. Kérdés persze, hogyha már ismerjük a valóságot, minek fárasztjuk magunkat effé­lével.

Az igazság nem egyszerűen kijelen­tések meg­felelése az adottnak és ismertnek, hanem maga a meg­is­me­rés folyamata, a látszatok fátylának szétfoszlása, a lét meg­mutat­kozása. A bölcsesség tisztában van vele, hogy az igaz­ság nem módszer kér­dése, hanem azon múlik, meg tudjuk-e teremteni az efféle felnyílás és megmutatkozás feltételeit, hogy a bennünket meghaladó létet egyszer s mindenkorra adott fogalom­rend­szerek rácsai mögé zárva használjuk és kísérle­te­zünk vele, hogy értjük-e, miért nincs önismeret nélkül világismeret, és világ­ismeret nélkül önis­meret, hogy a lét kimeríthetetlen, minket, véges lényeket is magába foglal, rajtunk is keresztülárad, és fenn­maradni sem tudunk másként, csak ha összhangban maradunk vele.

Az a felfogás, mely minderről elfeledkezik, elveszti arányérzékét és pillanatokon belül áldozatul esik a megalománia, a mindent átfogás csábításának. Rossz álom ez, és nem tudjuk, mikor ébredünk fel belőle.
idillre képtelen
Ha az ember megbékélne végességével, ha belátná, hogy a kimeríthetetlen lét csak bizonyos mélységig tárul fel, ha nem akarna – kompenzációképpen – saját gondolataiból építeni rendszert, melyben, a „mentális reprezentációk” fentről áttekinthető makettvárosának királya­ként uralkodhat, ha nem csak saját hérakleitoszi álmát, a rendszert élné, felismerhetné, hogy épp türel­metlensége szűkíti be figyelmét, teszi süketté, belátásra képtelenné. Akkor nem volna az a sziget­ről szigetre vándorló Odüsszeusznál is izgágább, idillre képtelen, a mindenhatóság lehe­tetlen céljait hajtó, s ekként örökké elégedetlen, ám saját elégedetlenségére mint magasabb­rendű­ségének bizonyítékára büszkén, belső jóérzéssel tekintő figura. Akkor nem volna Faust.

Kitörés a homoksivatagba

Ha e sajátos rátekintés pályájának kezdőpontját keressük, azt kérdezzük, vajon honnan nézve látszik az internet egylénye­gűnek Llull mester kijelentéseket generáló gépével? Honnan nézve látszik az „ön­ma­gát variáló tudásmozaik” elsődlegesnek a „tudós koponyákkal”, végső soron az emberrel szemben? Honnan néz­ve tűnik a gondolkodás „reménytelen versenyfutásnak ember és ismeret” között? Valóban „mindössze arról van szó, hogy túl sok agy termel túlságosan sok, és ráadásul eltérő természetű infor­má­ciót?”

stev3

Ahonnan nézve így látszik – a llulli malom ledarálta törmelékek, az eltárgyiasítás homoksivatagában –, ott nincsenek létvonatkozások. Akkor pedig nem lehet megérteni, mennyivel több a bitsorozatnál az információ, az információnál az ismeret, ismeretnél a tudás, tudásnál a bölcsesség.

A homoksivatagban csak a homokot pergethetjük az ujjaink között.

Mert aki megpróbál kitörni az ész tükörterméből, először az egyenértékűség sivatagában találja magát, ahol nem a próféták szava fogadja, hanem eldönthetetlen állítások. Igazolódna, hogy ahol nincs ésszerűség, ott káosz van? Csakhogy a korláttalanság és iránytalanság, az „anything goes” pusztasága, ahol bármi lehetséges: mindez még a bebábozódott ész műve. Itt nincs művészet, csak lét­vonatkozások nélküli ornamentika. Bármi lehetséges – és semminek sincs jelentősége.
eltárgyiasító ész
A próféta szavát csak az hallja meg, akit megérint, azaz ráébred a hallottak egzisztenciális súlyára, s fel­dereng előtte, hogy létezik egy másfajta, mélyebb létmegértés. Vajon a szellem nomádjai, akik az első fejezet címét adják, nem azok a sivatagban kóborló alakok, akik kitörni vágytak az eltárgyiasító ész fogságából, de még semmi nem érintette meg őket?

A posztmodernnek tartott hit­tétel szerint, mivel tökéletes leképezés nem léte­zik, minden sziget más, mégis egyenrangú. Bármelyik lehetne az otthonunk. Innen már nincs messze a huszadik század végének „eszme­piaca”, ahol a vásárló „tetszése” szerint próbálgathat magára különféle helyeken és időkben kisarjadt létmódok hitrendszereinek bőséges kínálatból – épp mert egyikhez sincsen köze. A modern ember ugyanis abban a létmódban gyökerezik, ahol a lét valamennyi kérdését a techno­lógia értelmezi és válaszolja meg. Csak a piac és a technikai haladás mítosza eleven. Más kultúrák, régi korok, vallások itt csak szórakoztató érdekességek és lakásdíszek lehetnek. Az „eszmék svédasztala” ekként csak az „ész homok­siva­ta­gá­nak” másik meta­forája. Az így értelmezett poszt­modern cseppet sem „poszt”: ez még a moder­nitás végállapota, ahonnan már csak a Mátrixba visz tovább az út, ahol a techno­lógia burkát hézagmentesen kibélelik az üzemszerűen konstruált virtuális valóság képeivel, melyek szebbek, színesebbek, meggyőzőbbek – valósá­gosabbak, mint a valóság. Innen kezdődik a posztmodern. Az áramszünet vagy a net kimara­dása traumatikus élmény: lényegében a világ, az emberi kapcsolatok megszűnése. A modernizációs diktatúrák még tiltottak, a fejlett modernitás a közpon­ti­lag gyártott és terjesztett tartalmak túlerejére épült, a posztmodern már a tartalom előállítá­sának feladatát is nagyrészt a tömegekre bízza. A virtua­litás hálózati formát öltött. Ez a szisztéma tud elbutítani, narko­tizálni, figyelmet lekötni, de tud tömeg­hisztériát kelteni és alkalmas célra irányítani is – különösen ha a kognitív tudományok és a hálózat­elmélet jóvoltá­ból ismerjük a gondo­latok keletkezésének és terjedésének törvényszerűségeit.

Mi a tárgyiasítás? Tárgyiasító nyelven szólva: leválasztani a tárgyról, ami nem tartozik szo­rosan hozzá. Tágasabb szemléletben: tárgyakat szakítani ki a létösszefüggésekből. S ha már léttelen, helyükről ki­sza­kított, múlt nélküli objek­tu­mo­kat képeztünk, s ezekkel művele­teket végzünk (tekintet nélkül az ebből követ­kező kártételekre), ha valamely célracionalitás jegyében kapcsoljuk össze őket, akkor előbb-utóbb az ember is ilyen helyéről kiszakított, múlt nélküli objektummá, szélhordta homokszemmé válik, a személy­telen gépezet pedig tulajdon­kép­pen nél­küle is kiválóan forog tovább. Tényleg: miért kéne az embernek játszania a szub­jek­tum szerepét? Miért ne lehetne az a gép? A hálózat? Sőt, a gondolat? Máris megérkeztünk a rendkívül korszerű mém­elmé­lethez, ahol a külön­féle elgondolások használják az embert mint táptalajt önmaguk reprodukálására.

Legalábbis így látszik az ész zárt világából.

Az ész embere saját racionális modell-világának istene. Mindent, ami „odakint van” meg kell ragadnia, s csak amit fogalmaival foglyul ejtett, azt tartja valóságosnak.
hatalmi kérdés
A racionalitás egyetemességének llulli elvében hívők azonban éppúgy nem jutnak közös ne­vezőre, mint a vallások disputájának résztvevői. Hiszen tele a világ ésszerű magyarázatokkal és buzgón pro­pagált elméletekkel, melyek­ről sajnos csak azt nem tudni, miként lehetne ezeket a gyakorlatba átültetni – ez ugyanis hatalmi kérdés.

Az „információ­robbanás” egyik előfeltétele a hérakleitoszi alvók külön világainak elszaporodása. Csak miután a sziklákból lisztfinomságú port őrölt a nivellálás, élhettük át a mindent betakaró homokvihart.

A gyűjtő magányossága

Maga Llull is hiába akarja a világról tett kijelentések logikája (az arisztotelészi logika) helyett a világ logikáját feltárni, hiába írja, hogy „a lét mindenütt, kozmikus szinten és az ember bel­vilá­gá­ban is azo­nos törvényeket követ”, hiába kerüli a megismerésben a „szubjektív” és „objektív” meg­külön­böz­te­tését, hiába fogja fel a teremtést dinamikus kapcsolathálónak és viszonyrendszernek, gon­dolkodása alapjaiban mecha­nisz­tikus marad. Sajátos imamalmát forgatva vesz sorra lehetséges állításokat, miközben azt zsolozsmázza: „Ha meglátom, felismerem”. Saját árnyékán akar keresztüllépni, hogy életével meg nem érlelt igazságokig jusson. Türelmetlen ember, aki a tudás fájáról az almákat még zölden szakítja le. Savanyú jutalom. Miért éri be ezzel?

stev4

Egyrészt afféle meghódított területeken körbe­pillan­tó Nagy Sándorként elméleti síkon akar ural­mat szerezni valamennyi lehetséges kijelentés felett – mintha valamennyi lehetséges kijelentés átpörge­tésével és a sületlenségek elhajítá­sával mindjárt a szakralitás leglénye­gében találnánk magunkat. Másrészt olyan állításokat keres, amelyek mögött nem áll semmi­lyen tapasztalat és emberi személy. Ezek a feltevések és igények is jól mutatják, hogy a böl­csesség nála már kijelentésekké zsugorodott. Sajátos, a metafizika látszatát kel­tő gyűjtő­szen­ve­dély ez, mely ott munkál egy másik Nacsinák-esszé hősében, Aby Warburgban is, aki az emlé­ke­zet atlaszán dolgozik – az atlasz a mindent átfogó összegyűjtés mellett a kívülre helye­zés, külsővé tétel meta­forája is. A gondolkodást az tárgyiasítás szellemében merő szimbó­lum­manipulációnak vélő modern felfogás örömmel fedezi fel saját elődjeként Giulio Camillót, a kartéziánus emlé­kezet­színház megálmodóját is. „A tudat örökös bérlettel rendelkező nézőként szemléli az ideák által bemutatott előadást az elme színpadán”.

Elfojtott tartalmak

Mi más értelme volna „modellálni a gondolatokat létrehozó generatív mecha­nizmust”, mint hogy áttekintsük, uralmunk alá hajtsuk és ellenőr­zésünk alá vonjuk saját gondol­kodásunkat?

Fel kell tennünk a kérdést: ki az a „mi”?

Aligha véletlen, hogy a mester követői azt vitték tovább, ami Llullban arisztoteliánus, ami a világ felett sze­rezhető hatalommal kecsegtet, és azt hullajtották el, ami nem. Ezzel választ kapunk az iménti kérdésre is. A „mi” a szemünk láttára hasad szét szubjektumra és objektumra: hiszen vannak egyfelől, akik modellálni képe­sek, azaz ismerik és ellenőrzésük alá vonták „a gondolatokat létrehozó mecha­niz­mu­sokat”, és vannak, akik­nek a gondolatai (a rendszer kimenete) felett ennek révén hatalmat lehet gyakorolni. Elméleteket a gyakorlatba átültetni csakis hatalom birtokában lehetséges.

Ez a szemlélet nem is annyira megismerni akarja a világot, hanem „kimozdítani a sarkaiból” – és ez nagyon is sikerült. Jobban, mint a vágyott „teljes és tökéletes” megismerés, mely minduntalan saját csapdáiba szaladt: úton-útfélen kételyekbe és ellentmondásokba bonyo­ló­dott, majd logikai paradoxonokon fenek­lett meg.

Aby Warburg, a nagyhatalmú bankárdinasztia sarja a két világháború között arra vállalkozott, hogy az al­kí­miát, az asztrológiát, a mágiát mint „megtagadott”, „elfojtott” diszciplínákat, melyeket az oksági magyarázatokra épülő tudomány kiszorított ugyan, de „a háttérből is nagy szerepet játszottak a modern világkép kialakulásában”, valamiképpen integrálja. Hogy a különféle mítoszokat, Nietzsche szavaival „a metaforák át- meg átrendeződő seregét” maga előtt kiteregesse és elrendezze. Velejéig modern gondolat.
a világ alakítása
Nem felébredés a hérakleitoszi álomból, hanem annak egy újabb fejezete. Hiszen a nyugati gon­dolkodás egyik emblematikus képe éppen ez: a világ alakítása a könyvtárszobában kezdődik, a szikra az összegyűjtött, felhalmozott tudás burkának belsejébe bábozódott, a világtól el­zártan töprengő tudós elme (zseni) fejéből pattan ki.

Alkímia, asztrológia, mágia – valóban más-e, mint a fausti modernitás? Aligha, elvégre e tanok iránt maga Faust is hevesen érdeklődött. Warburg is úgy látja, hogy ezek „a háttérből is nagy szerepet játszottak a modern világkép kialakulásában”. Mást képviselnek-e, mint a moder­­­­nitás? Ha a moderni­tásban csupán a racionalizmus megtestesülését látjuk, akkor persze igen. Ha a világ kézbentartásának eszközeiként tekintünk rájuk, ha a foglalkozás velük a mindenhatóság vágyálmának kiélése, akkor nem. Alkímia, asztrológia, mágia: a modern gondol­ko­dás a publikum előtt megtagadhatja mindezeket, mint idejét múlt ezotériát, de amit önnön kiválósága igé­ze­tében maga előtt is „tagad” és „el­fojt”, az a saját viselkedésében megnyilvá­nuló hataloméhség.

Hol kössünk ki? És miért?

Nacsinák Gergely András kötetének első részében mindent elkövet, hogy az olvasó a lehet­séges szem­pontok, felfogások, megközelítések hullámain hánykolódó lélekvesztőben tengeribetegséget kapjon. A második rész a kikötni vágyó és nyugalmat áhító embert szólítja meg, aki szeretné már megvetni a lábát Ithaka szigetén.

Csakhogy „a Nyugat [itt is] az utópisztikus ’arkhimédészi pont’ végérvényes és szilárd bázisát keresi, amely tévedhetetlen rálátást kínál a valóság teljességére, és amelyre támaszkodva ki lehetne mozdítani sarkaiból a világot.” Az igazság korrespondencia-felfogásához szokott elme számára Ithaka keresése „költői kép arról, hogy az ember nyugvópont után kutat a mesterséges kozmoszban, melyet a nyelv és gondolkodás hoz létre a tapasztalt világ hol torz, hol szépítő, de mindenképpen csalfa tükreként.”
zsákutca
Ám ez lehetetlen, írja szerzőnk (és ebben egyet is értünk). Ithaka keresése a jelentés keresése volna? Nem az értelemé? Aki a jelentést keresi, már magától értetődőnek tekinti a jelrendszert, amelyben el akarja helyezni, amit tapasztal. A jelentés leképezi és jelrend­szerbe illeszti a tapasztalatot, míg az értelem létezésünk egészével köti össze. A jelentés pontszerű, és annyi van belőle, ahány jelrendszer, az értelem viszont nem feltétlenül kimond­ható, és csak úgy állapít­hatjuk meg, ha újra meg újra számot vetünk létünk értelmével, ha „jelen vagyunk”. A gondolt és a valóságos közti teljes izomorfiát bizto­sító „tökéletes jel­rendszer” (hasztalan) keresése az európai gondolkodás egyik zsákutcája és válságtünete.

A kővé dermedt gondolatoktól a képzeletig

Szerzőnk a harmadik fejezetben kilép az elme tükörterméből, hogy szemügyre vegye az ember teremtette világot: Konstantinápoly, Velence és Róma utcáin kóborol, a különféle ihletek és emberi elgondolások egymás fölé íródott rétegeinek tökéletlen palimpszesztjei közt. A generációk létmódjuk változása miatt se változat­lanul folytatni, se végképp eltörölni nem tudták a múltat. Földtani rétegek? Fák évgyűrűi? Az igazi város: sok város egymáson. Vagy egymásban. Útvesztő, mely ugyan­akkor külön­böző létmódok összevetésének lehetőségét is kínálja. A megismerkedés velük erőfeszítést kíván ugyan, de ebben az erőfeszítésben önmagunk, saját jelenünk mélyebb megértését is kínálja.

Az idő mélysége mellett ott vannak persze a tér dimenziói is, ahonnan a modern megismerés legtöbb metaforája ered. A szélességi és hosszúsági körökkel lefedett, műholdakról figyelt glóbuszon mára csakugyan nem maradt szemernyi fehér folt sem. Erre utal a záró­fejezet címe, Hic sunt dracones (Itt sárkányok vannak). Az 1500-as évek elején jelölték így néhány térképen az ismeretlen és veszélyes területeket.

stev5

A tárgyiasító megismerés egyik metaforája a tükrözés mellett a feltérképezés. A tudásnak „teljes lefedettséget” kell biztosítania, azaz el kell tüntetnie a képzeletszülte „térképszéli sárkányokat”.

Mi szükség egyáltalán a képzeletre? Mihez kezdjünk a fantasztikus lények bestiáriumaival, a különféle imaginárius városokkal és civilizációkkal, a lehetetlen terekkel? Mi értelme van a Hypnerotomachia Poliphili vagy a Serafini-kódex forgatásának? Sőt, mi értelme az iro­dalomnak? Csupán lázadás volna a feltérképezett és varázstalanított világ sivársága ellen?

Ezt a romantikus, tehát jellegzetesen modern nyugati felfogást haladják meg a „Bábeli min­denségben” követ­kező mondatai: „A sasmadár­fejű és oroszlántestű griffmadarat nem azért írták le, mert a sas és az oroszlán önmagában nem elég bámu­latos, hanem mert túlságosan is azok voltak – a mindkettőben rejlő erőt és szép­séget csak megsokszorozza és még nyilván­valóbbá teszi a nászukból született harmadik. A sárkányok lakta hegyek pontos képét nyújtják a hegyvidék életveszélyes és kiszámíthatatlan természetének, ahogy a lernai hydra alakja is hűen adja vissza Lerna mocsaras, hegyektől árnyékolt tengeri öblének atmoszféráját.”

Miért fontos ez? Mert rávilágít, hogy a sárkányok nem a térkép szélén, tehát nem az általunk feltérképezett világ mellett, nem azon kívül találhatók, hanem bizonyos értelemben benne.

 

A hatalom és az útvesztők

Nacsinák Gergely András kuriózum-gyűjteményében helyet kap az utilitarista redukcionizmus főalakja, a minden emberi törekvést az élvezet keresésére és a fájdalom elkerülésére visszavezető Jeremy Bentham, illetve a tökéletes börtönről alkotott elkép­zelése, mely röviddel a francia forradalom előtt született. Itt már nem az elme útvesztőiről, a tudás elrendezéséről, és nem is puszta fantázia-gyakor­la­tokról van szó. Bentham, akinek a Kelet-Indiai Társaság egyik kulcsembere, Lord Shelburne volt a patrónusa, széles körben ter­jeszthette eszméit, Mirabeaun keresztül pedig a francia forradalmat is támogatta – még a büntetés­végrehajtás megszervezésére és irányítására is ajánlkozott – amiért 1792-ben Franciaország díszpolgárává választották.

A tökéletes börtön henger alakú, tengelyéből láthatatlanul figyel a mindent látó központ. Bent­ham a bejárat fölé, korát megelőzve, oktató-nevelő célú feliratot tervezett: „Ha szabad emberként szorgal­masan dolgoztak volna, nem kéne itt rabszolgamunkát végezniük”.
fantázialények
A totális relativizmus és a redukcionizmus, ha önmagában szemléljük, csupán oskoskodásunk ártal­matlannak látszó hibája, melynek kártétele csupán az, hogy útvesztőkbe csal. Ám ha e szemléletformák kialakulásának és fennmaradásának történetébe is belegondolunk, elhagyjuk a szórakoztató érdekességek világát. A képzelet bestiáriumainak fantázialényei éppúgy kilépnek a könyvoldalakról és megvalósulnak, mint az embert eltárgyiasító gondol­kodás elsőre ártalmatlannak tetsző, papírízű konstrukciói.

Mint láttuk, a gondolatok keletkezését modelláló mechanizmusok kutatása sem valaminő elfogulatlan, önismeretünket elmélyítő ember­tudományi érdeklődés megnyilvánulása. A szűkülő globális elit keresi, aztán alapozza meg benne a szélesedő, strukturálatlan, s ezért gyurma­ként alakít­ható tömeg formálásának metódusait.

A nyugati ember büszkén emlegetett örök elégedetlensége, melyből szerinte az úgynevezett haladás fakad, a léten átgázoló mohó csörtetés. Emblematikus alakja, Faust a tanúság rá. A II. rész végén a megöregedett tudós a tervei szerint a tengertől elhódított területen kiépített palotájában él, föld és víz ura. Mégis zavarja a fentről, az egykori partoldal felől érkező töm­jénszag és harangozás, bosszantja az ott álló viskó, hiszen arról a magaslati pontról kellene művén végigpillantania. A makacs­kodó idős házaspár kitelepítésére Mefisztót kéri meg, aki­nek szolgái egyszerűen felgyújtják a házat, s a bent lévők a füstben megfulladnak. Faust, aki a partoldalról akart a végte­lenbe tekinteni, ezután meg­vakul, s midőn a palota kapuja előtt a lemurok már a sírját ássák, a helyzetet félreértve boldogan kiált fel: „Mily gyönyör az ásó­csörömpölés! / Kik parancsomra itt nyüzsögnek, / megbékítik önmagával a földet / határt szabnak az árnak, és / a tengert béklyóba verik.”, majd megfogalmazza a végső bölcsességet: „szabadság, élet nem jár, csak azoknak, / kiknek naponta kell kivívniuk. / Így él le itt majd, a veszély ölén, / sok dolgos évet gyermek, férfi, vén.”

Lelki szemeink előtt megjelennek a huszadik század természetátalakítás jegyében működő kényszer­munka­tá­bo­rai. Lassú menetben vonulnak el a Gulag szűkös fejadagon élő bányászai, útépítői, fakitermelői, a Duna-delta mocsár­vidékén csatornát ásó, kubikoló elítéltek. És felderengenek persze a benthami felirat különféle változatai, meg alattuk a sűrű sorokban áthajtott emberek, akiket aztán elnyel a köd.

Daidalosz monológja

A kötet végére érve szerzőnk rátalál az egyetlen dinamikus, folyamatosan változó labirintusra: az emberre. Hogyan értsük ezt?

„Az útvesztő az egyetlen építmény, amely nem válasz, hanem kérdés.”
a labirintus legközepe
Mikor a könyv végére értem, elgondolkodtam: vajon az írásokat nem fordított sorrendben kellett volna-e olvasnom? Az első esszé, mely Llull mesterről szól, a labirintus legközepébe pottyantja olvasóját, s a könyv fáradságos útkanyarokon, elágazásokon, zsákutcákon és vakvágányokon végigterelve juttatja el eddig a mondatig. Kivezeti az egyik útvesztőből – a másik útvesztőig, mely a sajátja.

Talán csak ezzel a tapasztalattal a hátunk mögött érdemes fordított irányban is megtenni az utat, ezúttal befelé abba a külső labirintusba? Az útkanyarok fáradalmai nyilván nem csekélyebbek, de jobban értjük, miből és miért épül labirintus. Végül visszaérünk a nyitóesszé Eörsi Istvántól kölcsönzött mottójához: „A szellem emberét a lehetőségek varázsa vonzza.”

Mi lehet ennek – nem a jelentése – az értelme? A lehetőségek varázsa nem az ész korlátok nélkül, szabadon bejárható homoksivatagából hívogat. Ott minden varázs déli­báb. Nem is a Faustot megbabo­názó elgondolás: mindent a legszélső határokig hajtva végig­próbálni és kiélni. A lehetőségek varázsa a teremtő képzelet működésében tárul fel. Ezek a létbe illeszkedő – tehát nem a létből kiálló és a léttel szembe­forduló, pusztító, roncsoló – lehetőségek.

A hérakleitoszi alvó, aki semmilyen létösszefüggésre nem ébredt rá, a lehetőségeket csupán mint egy kije­lentés-gép generálta vak permutációkat tudja elképzelni. Mindig valamely állí­tásból indul ki, s annak követ­kez­ményeit próbálja végig. Tévelygésében Kafka egyik aforiz­májának hősére hasonlít, aki kéri, hogy régi cellájából (szigetéről), melyet gyűlöl, vigyék másikba – melyet csak aztán kezd majd gyűlölni. Közrejátszik ebben a hit marad­ványa is, hogy miközben átszállítják, reméli, a folyosón (a ten­geren) véletlenül szembejön majd az Úr, végignéz rajta, és így szól az őrökhöz: „Ezt a rabot ne zárjátok be újból. Őt magamhoz veszem.”

[1] Martin Heidegger: A műalkotás eredete, ford.: Bacsó Béla, Európa, Bp., 1988, 36. o.
kép | S Gayle Stevens, lensculture.com

2015-NacsinakGA-MasikUtveszto-fb

NACSINÁK GERGELY ANDRÁS

A MÁSIK ÚTVESZTŐ