Ács József

A GYANAKVÁS NEMZEDÉKE

A GYANAKVÁS NEMZEDÉKE

Z. Karvalics László: Búcsú Arkhimédésztől című esszéje a bizonyosságok elillanását, a világ kiszá­míthatatlanná válását a komplexitásválsággal hozza össze­füg­gésbe: az emberi civilizációt ön­magukban is bonyolult, külön-külön is válságban lévő részrendszerek szöve­vényes kölcsönhatásai sodorják az ismeretlen jövő felé.

Nem árt felidézni, hogy a kaotikus rendszerek nem feltétlenül azért viselkednek kiszámíthatatlanul, mert rendkívül bonyolultak. Ha a felfüggesztéshez csuklósan rögzített rúd végére csuklóval egy másik rudat erősítünk, kettős ingához jutunk. Kellőképpen meglökve egyszerűsége ellenére kiismer­hetetlen, kaotikus mozgást végez.[1] Amennyiben a közbenső csuklót merev kapcsolattal helyettesítjük, a mozgás kiszámíthatóvá válik.

Másként megfogalmazva: mivel egyszerű konstrukciók is viselkedhetnek kaoti­kusan, bonyolult rendszerek egyszerűsítése nem feltétlenül teszi ezeket kiszámíthatóbbá.

kettős inga

Az is figyelemreméltó, hogy ha csupán az alsó inga végpontjának mozgását követjük, az reménytelenül bonyolultnak tűnik. Minden várakozásunkra rácáfol, mert nincs benne pontos ismétlődés. Az összefüggéstelenség azonban csak látszat. Ha rátalálunk a kettős inga vázára, mint mögöttes szerkezetre, sokkal pontosabb, determinisztikus modellhez jutunk. Ezzel a mozgás hosszabb távon is előrejelezhetővé válik, de az állapot mérésekor adódó elkerülhetetlen pontat­lanságok miatt a tényleges mozgás mégis rohamosan távolodik a számított modelltől – ez a kaotikus rendszerek egyik ismertetőjegye.

Miféle vázat találunk a mai technikai civilizáció egymással sokféleképpen összekapcsolt rendszereinek kaotikus mozgása mögött?

shutterstock 1867095565

AZ ÖNÉRDEK SZENTSÉGE

A modern társadalmak jelenlegi szerkezete évszázados folyamatok terméke. Ezeket a folyamatokat a leírás szintjén viszonylag jól ismerjük: egymással kölcsönható régi és új jelenségek nyalábjai rajzolódnak ki bennük. Bizonyos átalakulások a mélyben zajlanak, mások a felszínen is megjelennek. Csupán a főbb vonulatokat kiemelve: a kőszénből, majd a kőolajból nyert energia megjelenése, a vasút, később az elektromos hálózatok, majd a telekommunikáció terje­dése átalakítja maga körül az ipar, a munka­megosztás és ezen keresztül a társa­dalmak szerkezetét, a tervezés és végrehajtás rétegzettebbé válik, az emberi létmódot meghatározó dön­té­sek egyre nagyobb körre kiterjedő változásokat hoznak, miközben a monopóliumok létrejötte miatt egyre szűkebb körben születnek meg. A pénzoligarchia nyomására álta­lánossá válik a kamatozó hitelpénz, mely a pénzt a hitelfelvétel aktusával hozza létre, azaz elkerül­hetetlenné teszi a hitel­felvételt, s egyben elszakítja a pénzt a termelő gazdaság összefüggéseitől. A bankrendszer kezébe rendszer­szintű, lényegi döntések kerülnek. Önálló világa keletkezik a spekulációnak, ez a válságokkal együtt jelentős pénzelszívó hatást fejt ki a pénzügyi hierarchiának az eseményekről nemcsak tájékozottabb, de azokat befolyásoló és hivatalosan szabályozó centruma felé. A tőke koncentrálódásával egyre súlyosabb arány­talanságok alakulnak ki. Az elvben egyenlőségre és a versengő önérdekre épített társadalmi rendet szabályozni hivatott piac láthatatlan kezét egyre nagyobb tőke­konglo­me­rá­tumok rán­gatják. Az összekapcsolt alrendszereket mind súlyosabb válságokon keresztül terelik – a termé­szeti erőforrásokat is „beárazó” „környezetvédelem” és klímaideológia főpásztoraiként – a komplexi­tást remélhetőleg csökkentő, szigorúbb ellenőrzést és központi irányítást gyakorló globális terv­gazdaság felé.

metaszintű mechanizmus

Ennek a létmódnak a hátterében két összekapcsolt koncepció működik: az önérdek és a haté­­­konyság szentsége. A kapitalizmusként jellemzett társadalmi-gazdasági berendezkedés az önérdek szentségére épül: a haszonszerzésben egymással versengő vállalkozások tevékenységét, a termelés és elosztás rendszereit egy metaszintű mechanizmus, a piac szabályozza azáltal, hogy a kereslet és a kínálat viszonya befolyást gyakorol a tevékenység jövedelme­zőségére, ezzel negatív visszacsatolást hoz létre. Nem kell előre eldöntenünk, miből és mennyit kell termelnünk (bár a jó felmérés a siker kulcsa), mert a rendszer a túlzásokat szelektálja, a piacképes ötleteket jutalmazza. Mindenki megvaló­síthatja a maga elképzelését (ez az evolúció motorja), a piac pedig az elképzelések és megvalósítások együtteseinek szelekcióját végzi. Többet „tud”, mint a piaci szereplők egyenként: meghaladja őket.

A rendszer maga persze nem ebből a felismerésből, hanem az önérdekek egymást korlátozó érvényesítéséből született, a koncepció nem megelőzte a megvalósítást, csak követte: felismerték és nem megtervezték a piac önszabályozó mechanizmusát. Felelősséget elhárító racio­nalizáció és minden, gazdaságon kívüli szempontot kiiktató, önfel­mentő ideológia csak később vált belőle.

shutterstock 1919114894

Kérdés, hogy az egymással konkuráló csoportérdekeket mi fogja egységbe, azaz mi akadályozza meg, hogy az esz­kö­zökben nem válogató érdek­harc pusztító háborúvá szélesedjék. Hogy ezek a hábo­rúk nemzet­államok vagy erőforrásokért és pia­cokért versengő tőkecsoportok között zajlanak (esetleg egymással kölcsönhatásban), már másod­lagos.

Ahol az önérdeken túli szempontok homályosak és kétségesek, ahol csak az a fontos, amit mi uralunk és alakítunk, s nem foglalkozunk azzal, ami bennünket meghalad, ural és alakít (a piac ennek csak egyik vetülete), ott az egység megteremtése csak úgy lehetséges, ha magát a tagoltságot, a konkuráló érdekeket sikerül kiiktatni. Felszámolni a nemzetállamokat, a tőkecsoportokat (piacon kívüli eszközökkel) monopóliumokba egyesíteni, csökkenteni a komplexitást, akár a differen­ciá­lódás ellenében is – ez már nem piaci törekvés, hanem politikai program. Ahogy John D. Rockefeller, a kőolajkorszak gyorsan magasra emelkedő monopoltőkése lakonikusan megfogalmazta: a verseny bűn. Pár­hu­za­mos rendszereket építeni ki ugyan­arra a feladatra erőpazarlás. No és természetesen a konkurencia árversenyre kényszerít, azaz csökken a tevékenység profitja.

A mindent a piacra bízó klasszikus liberalizmus programját képviselő közgazdász-filozófus, Ludwig von Mises a monopóliumok két fő típusát különböztette meg: az egyik a piaci verseny során valamely természeti erőforrás fölött szerzett monopólium, a másik a piacot politikai eszkö­zökkel korlátozó monopólium. Az elsőt tekinti valódi monopóliumnak, és úgy látja, ilyenek kizárólag a föld vagy az ásványi erőforrások fölötti rendelkezéssel jöhetnek létre. Ezekről 1927-ben kiadott művében így vélekedik: „Nem lehet olyan könnyen eldönteni, hogy előnyös vagy káros volna-e a hatásuk.” Ilyenkor ugyanis a monopólium kialakulása a szűkös erőforrásokkal ösztönözne takaré­kosságra: „… a fogyasztók […] korlátoznák a fogyasztásukat és a költségesebbé vált anyagok helyettesítője után néznének. A petróleum világmonopóliuma a hidroelektromos energia, szén stb. megnövekedett kínálatához vezetne”[2].

A dolog, tudjuk, nem ilyen egyszerű, de mit tegyünk: Mises a maga vizsgálódásait a pénzügyi szempontokra korlátozza.

strukturális hatalom

Nem valódi (politikai eszközökkel kialakított és garantált) monopólium viszont a pénzkibocsátásé. Mindkét fajta monopólium, a természeti erőforrások kitermelését és a monetáris rendszert irányító hatalom is döntő szerepet játszik a gazdaság és a politika kölcsönhatásában. Mindkettő strukturális hatalom: a technikai civilizáció működésének szerkezeti vázát adó össze­függéseken keresztül nyilvánul meg, ezért szilárdabb és állandóbb, mint a különféle ingatag fel­hatalmazásokon nyugvó politikai hatalom.

A HATÉKONYSÁG SZENTSÉGE

Az elképzelések megvalósításának szabad teret nyújtó, s ezzel a technikai evolúciót felgyorsító piac honorálja, ha valaki még nem létező keresletre válaszoló új termékkel jelentkezik, ha képes átalakítani egy megszokást, azt is, ha a termék jobban használható vagy ha a vállalkozás ugyanazt hatékonyabban (kevesebb pénzből, esetleg kevesebb alapanyag és munka felhasználásával) tudja előállítani. Az eltelt évszázadok sikerein felbuzdulva ma hajlamosak vagyunk azt hinni, ha valamit hatéko­nyab­ban csinálunk, az jobb is. A „hatékonyabb” nem a „jobb” egyik lehetséges megjelenési formája, hanem a „jobbról” kialakult közmegegyezés szinte egyetlen megmaradt összetevője.

shutterstock 1952844820

Holott, hogy ami hatékonyabb, az jobb-e, attól függ, milyen értelemben hatékonyabb. Ennek megítélése pedig sokszor nem egységes. Mi a hatékonyság szempontja és mércéje? Ugyanaz a tevékenység lehet egyik szempontból hatékony, a másikból nem. Ami az egyik szempontból szelekció, a másikból kontraszelekció. Hogy a szempontot, tehát az elérendő célt kik jelölik ki, a mindenkori hatalmi konstellációt tükrözi. A hatékonyság fogalma rejtetten, implicit módon tartalmaz egy szempontot, a szempont pedig egy hatalmi mozzanatot.

KOMPLEXITÁS, KÁOSZ, PROPAGANDA

A huszadik század végén különös ellentét rajzolódik ki: folytatódik a történelmileg is példátlan vagyonkoncentráció és polarizáció, tovább növekszik a nagyvállalatok és az óriásbankok struktu­rális hatalma, de közben kifejlődik az internet is a maga decentralizált csatornáival, ami az információk termelésének és megosztásának új lehetőségeivel az emberi tudás felhalmozásának és újfajta összekapcsolásának ígéretét hordozza. Az új médium kibontakozása azonban nem semle­ges közegben, hanem már eleve erősen mediatizált, sokféle célú propagandától átjárt társadalmi terekben zajlik.

indulatok és vágyak

A propaganda célja, hogy az emberek tömegei a kívánt módon viselkedjenek: tegyenek vagy épp semmiképp se tegyenek valamit. A cél világos: a komplexitás csökkentésével kiszámíthatóvá és előrejelezhetővé tenni a tömeg viselkedését, és valamilyen üzleti és/vagy politikai érdeknek megfelelő irányba fordítani – ritkán intellektuális meggyőzéssel, többnyire a félelmek, indulatok és vágyak manipulálásával. Ezért jól fizetett szakértők seregei kutatják a szociálpszichológia átviteli függvényeit: milyen csoportnál milyen bemenet adja a kívánt kimenetet.

A modern társadalmakban azonban – épp komplexitásuk miatt – sokan terelnék sokféle irányba az emberek viselkedését. A médiacsatornákban együtt hömpölyögnek a fogyasztásra ser­kentő divathisztériák, a globális és a lokális politika indulatokat gerjesztő aktuális hecckampányai és tendenciózus magyarázatai, a reklám­bevételek növelése reményében szétkürtölt „szenzá­ciók” és a titkos­szolgálatok dezinformációi. Kérdés, nem válnak-e az emberek ennyiféle, érzel­mileg megterhelő presszió hatása alatt beteggé és tanácstalanná?

Persze egyik médium sem csak propagandát közvetít, és a különféle propagandák hatóereje sem egyforma. Az internet előtti kor­szakban a vertikális propaganda médiumainak technikai és gazdasági sajátságai, a filmkészítés, majd a rádiós és televíziós műsorsugárzás infrastruktúrájának hatal­mas költségei sokban meghatá­rozták a propaganda természetét. Ezek a nagy erejű eszközök az USA kivételével általában állami kézbe kerültek. Fennmaradt a korábbi korszakban egyed­uralkodó lapkiadás is: folytatódott az üzleti célú, illetve különféle politikai pártok irányvonalának megfelelő, papíralapú sajtótermékek publikálása – az ellentétes propagandák terében már akkor kialakultak a véle­mény­buborékok (az emberek érzelmi terheik csökkentése érdekében csak a saját meggyőződésüknek megfelelő lapokat olvas­ták, azokat viszont – nyugalmuk karbantartása érdekében – rendszeresen), illetve terjedt a csömör, a mindenfajta politikával szembeni szkepszis.

A műalkotás is hatni szeretne, a propaganda is – mégis ég és föld a kettő. A Bűn és bűnhődés, a Faust, A varázshegy vagy a Cseresznyéskert megértése körkörös folyamat: nem valamely kész konklúzió, hanem az emberlét mélyebb megértése felé vezet – mindenkit a maga útján. A propaganda ellenben, ha kiváltotta az előre megtervezett viselkedést, célba ért. Annál fejlettebb, minél egyszerűbben, minél kisebb fáradsággal idézi elő a kívánt hatást. A megértés az egyetemes felé visz, a propaganda az egyformaság felé.

shutterstock 2009057246

A párbeszéddel szemben, ahol a felek kölcsönösen alakíthatják egymás gondolkodását és viselkedését, a propaganda egyirányú kommunikációs forma: előre megfontolt céllal hozzák létre, s mivel a direkt közlés hatékonysága alacsony, a propagandista közvetett eszközökkel él. Mani­pulál, „mellé­beszél”, valódi célját nem mondja ki. A kettősség idővel lelepleződik: a huszadik század traumatikus élmé­nyei után (és úgy tűnik, a huszonegyedik század ott folytatja, ahol a huszadik abbahagyta) aligha meglepő, sőt, jogos, ha az újságolvasó minden közlés mögött hátsó szándékot keres.

A korszellemet átjáró gyanakvást persze nem pusztán a propaganda mint eszköz eredendő kétarcúsága alapozza meg. Táplálja a kapitalizmus régi gyakorlata is, a nyereségek privatizálása, a veszteségek társadal­masítása: a közérdekre hivatkozás és az önérdek párhuzamos érvényesítése. Ez a fajta kétarcúság nemcsak a politika világában közhely, de más alrend­szerekben is. Az amerikai bankszektor, amíg nyereséghez jut, magánvállal­kozásokból áll, krízis idején viszont vesztesége közüggyé válik: a gazdasági összeomlás csak bankmentő csomaggal kerülhető el. A befektetési és kereskedelmi banki tevékenységet a nagy világválság után, 1933-ban a Glass-Steagall-törvény pontosan ennek a forgatókönyvnek a megakadályozására választotta szét, de 1999-ben a törvényt lényegében hatályon kívül helyezték. A nagy gyógyszercégek egy­szerre töltenek be humanista missziót és szállítják a profitot a tulajdo­nosoknak, s minden helyzetben a számukra kedvezőbb arcukat fordítják a világ felé. Ha a Bill és Melinda Gates Ala­pítvány dollármilliárdokból épít ki globális egészségügyi intézményhálózatot, mégpedig úgy, ahogy neki tetszik (hogy egyszersmind „egészséges piacot teremtsen a vakcinák számára” is[3]), s ehhez más programokon keresztül médiatá­mo­gatást is vásárol, még a legnagyobb jóindulatot feltételezve is jogos a kérdés, vajon alkalmas módja-e mindez a világproblémák meg­oldásának.

A gyanú hermeneutikája szerint semmi nem az, aminek mondja magát, még csak nem is az, aminek látszik. A látszat csal. Minden nagy erővel terjesztett narratíva mögöttes célok szolgálatában áll. Mennél több pénzen, mennél nagyobb erővel terjesztik, annál inkább.

A főáramú sajtó azt állítja, hogy csak ő nyújt meg­bízható tájékoztatást. Ami az alternatív csatornákon olvasható, az vagy ostobaság, vagy hazugság, vagy félre­magyarázás. Ő közli a tényeket és tudományos igazsá­gokat, „a valóságot”, másutt csak álhírekkel és megala­pozatlan speku­lációkkal találkozhatunk, amelyek kiküszö­bölése válságos hely­zetekben közérdek. Milyen egyszerű, milyen arkhimédészi lenne a világ, ha ez így volna!

összeesküvés-elméletek

A főáramú sajtóban és tudós tanulmányokban mind nagyobb hévvel ostorozott összeesküvés-elméletek valójában a propaganda jelenségére adott reakciók. Ezért nem lehet felszámolni ezeket. Induljon akárhány tényellenőrző oldal, nem a tényekről van szó, hanem az elveszett bizalomról.

ÁLLATORVOSI LÓ A BONCASZTALON

A gyanakvás szülte teóriák kifejlődését és szétterjedését a világhálón legjobban talán a nyilvános­ságnak a 2001. szeptember 11-i terrorakciók utáni átrende­ződésén tanulmányozhatjuk.

Mi is „égette a retinákba az összeomló ikertornyokat”? Nem maguk az akciók, hanem az ezek legfelkavaróbb képeiből összeállított, s a világot beterítő média­ese­mény. A híradónézők előbb elhűlve, majd az ismétlésekben pornográf kíváncsisággal bámulták a felhő­karcolókba ha­toló repülőgépeket. Aztán ugyanaz különböző szögekből, megismételve, lassítva, kikockázva, a berobbant kerozin tűzgömbjével. A cigarettaként füstölgő épületek szilu­ettje, majd az utcákon a függőlegesen alázuhanó több százezer tonnányi acél és beton törmelékfelhője elől menekülők arca. Porködben botorkáló tűzoltók. A sötét lyuk a Pentagon koromtól fekete oldal­falán – ennél valóságosabb már nem is lehetne az üzenet. Cáfolhatatlan bizonyíték valamire, amit nem tudunk vagy nem merünk megérteni.

shutterstock 2026549130

2001-re túl voltunk a világháló első nagy térnyerésén, így a vérfagyasztó képsorokat szerte a világon a híradók adásrendjétől függetlenül bár­mi­kor és akárhányszor megtekinthették.

Egyértelműnek látszott, hogy történelmi korszakhatárhoz értünk, és ugyanazzal a lendülettel át is haladtunk rajta. A 9/11 utáni világ nem hasonlít majd a 9/11 előttihez.

A korszakhatárt nemcsak az irracionális félelem légkörében beindított politikai, majd katonai offenzíva jelezte, de a kommunikáció szerkezetét átalakító világhálón meginduló másfajta diskur­zus is. Nemcsak a globalizáció szimbólumának tekintett, kettős őrtoronyként a világ fölé maga­sodó (valójában azbeszt tűzvédelmük miatt elavult és egyre nehezebben kiadható) irodaházakban, de a nyilvánosság új közegében is robbanás történt. Ennek az új emberi érintkezési formának mintha csak röntgensugárzás világí­totta volna át a szerkezetét. A sokkot követő forrongás jól kirajzo­lta a hálózati kom­mu­nikáció előnyeit, jellegzetes viselkedésformáit és csapdahelyzeteit is.

Persze nemcsak az új nyilvánosság szerkezetéről tudtunk meg valami fontosat, hanem e nyilvánosság (és persze a web korábban elképzelhetetlen, strukturált információbősége) által a világról is.

A főáramú média megmondóemberei már aznap Oszama bin Ladent emlegették, az amerikai kormány pedig két nap múlva jelentkezett a külön-külön is fantasz­tikus mozzanatokból összeállított eseménytörténettel és Oszama állítólag már régóta figyelt merénylőinek teljes névsorával, akiknek az összeesküvését mégsem sikerült idejében lefülelni. A Bush-éra újbeszélje persze nem az erőforrásokért és piacokért, hanem a terror (mint lokalizál­hatatlan általánosság) ellen indított háború jelmondatával kampányolt.

mint a levegő

Azt már nem vizsgálták, miként lehetséges, hogy a két nagy torony és a csak közvetett sérüléseket szenvedő 190 méter magas WTC 7 is teljesen szimmetrikusan omlott össze saját alaprajzára, nagyjából annyi idő alatt, mint amíg földet ért volna a tetejéről leejtett kavics. Az ikertornyok kilencven ép emelete, benne a csaknem százezer tonna acél – a felső résszel szemben nem sokkal több ellenállást tanúsított, mint a levegő.

Mi szüntette meg ilyen szimmetrikusan és pontos időrendben az acélgerinc, a külső váz és betonfödémek együttesének integritását és távolította el ezeket a lefelé mozgó felső épületrészek útjából? Hiszen a szabadesés az a jelenség, ahol minden helyzeti energia mozgási energiává alakul. Azt a kolosszális munkát, ami ennek az irdatlan tömegnek, különösen az acél­gerinc vastag falú oszlopainak a feldarabolásához szükséges, tehát nem a helyzeti energia végezte. Akkor mi?

Ezt a nyilvánvaló kérdést sem a főáramú sajtó, sem a hivatalos vizsgálat nem tette fel. Az épületek ilyen bravúros megsemmisítéséhez nem elég néhány „a szabadságot gyűlölő” gépeltérítő fanatizmusa. Ez komoly szakértelmet és körültekintő szervezést kíván.

A kínos helyzetbe került Nemzeti Szabványügyi és Technológiai Intézet, az NIST terjedelmes tanulmányt írt mindenféle mellékkörülményekről, az energiamegmaradásnak ellent­mondó spontán összeomlásról pedig a tudományos érvelést helyettesítő számítógépes szimulá­ciókat készített.[4]

shutterstock 2027341550

Az intézet csak a szimuláció eredményét és grafikai prezentációit publikálta, a tanulmány­ban használt egyes összeomlási modellek bemeneti adatait, melyekből a számítások során alkal­mazott előfeltevések is kiolvashatóak lennének, nem volt hajlandó nyilvá­nosságra hozni. Vajon mivel indokolta ezt? Hiszen ha a 49 emeletes WTC 7 – felhőkarcolóknál példátlan módon – csakugyan a benne pusztító irodatüzek eredményeképpen omlott össze, akkor mi sem fontosabb, mint ennek a veszedelmes mechanizmusnak a feltárása, elvégre valamennyi hasonló szerkezetű épületet ugyanez a veszély fenyegeti. S ki hívhatná fel erre figyelmet, ha nem a Nemzeti Szab­vány­ügyi és Technológiai Intézet? Az érvelés azonban éppen ellentétes:

„Az NIST igazgatója úgy ítélte meg, hogy a fájlok nyilvánosságra hozatala veszélyeztetheti a közbiztonságot. A visszatartott információk olyan részletes kapcsolati modelleket tartalmaznak, amelyekkel előre meg lehet jósolni egy épület összeomlását. A visszatartott fájlokban szereplő információk elég részletesek ahhoz, hogy felhasználhatók legyenek hasonló épületek lerombolására irányuló tervek kidolgozásához.”[5]

A MÁSODIK NYILVÁNOSSÁG

A főáramú médiában tabunak számító súlyos kérdések kiszorultak a világháló második nyilvánosságként működő alkalmi közösségeibe. Anakronisztikusnak tűnhet iderángatni ezt a késő Kádár-kori kifejezést, pedig azok a csoportosulások is a pártsajtó uralta első nyilvánosságból kirekesztett lényeges tartalmak megosztása köré szerveződtek (a harmadik nyilvánosság tartalmát a hatalom színfalai mögött keringő, belső használatra szánt anyagok alkották). Rengetegen vetették bele magukat az érzelmileg felkavaró esemény kutatásába (ami leginkább különféle érte­sülések összeillesztését jelentette), mert szerették volna megérteni, mi történt való­jában, s fel­­fogták, hogy a nagy hírcsatornáktól és a legnagyobb lapoktól e tárgyban politikai propa­gandán kívül mást nem vár­hatnak. A főáramú média gyakorlata teremtette meg és nevelte fel a második nyilvánosságot, melyet szörnyszülöttként taszított el magától, hiába. A saját árnyéka volt az.

Columbo hadnagy

Az ikertornyok romjain újabb nemzedék gyakorolta a gyanakvást (az idősebbek a Kennedy-gyilkosságon edződtek). A gyanú hermeneutikájának üzemmódja némiképp Columbo hadnagy gondolkodására emlé­keztet, aki fenntartja a lehetőségét, hogy minden úgy történt, ahogy az epizód középpontjába állított – elvileg minden gyanú felett álló – figura azt elbeszéli, ám felfigyel az ellent­mondásokra, az össze nem illő elemekre, az önmagukban jelentéktelen, apró mozzanatokra, és alter­natív magyarázaton töpreng.

shutterstock 2040880763

Amilyen tendenciózus volt a főáramú narratíva, olyan tarkabarka képet mutatott a második nyilvánosság. A traumatizált, elbizonytalanodott emberek bizonyos­ságra szomjaztak. Akik gyor­san megtalálták a maguk elnagyolt, a hivatalosnál nem kevésbé mitikus-fantasztikus magya­rázatát, máris bekerülhettek a főáramú médiába – mint pellengérre állított futóbolondok. Ott ugyanis következetesen a legvadabb fantazmagóriák terjesz­tőit tekin­tették a második nyilvá­nos­ság repre­zen­tánsainak, miközben türelmesebb emberek, élve az internet nyújtotta lehetőségekkel, kollektív erőfeszítéssel építettek fel olyan, kulcsszavakkal strukturált hipertextes sajtóadatbázist,[6] mellyel a merényletek és a rájuk épített propagandahadjárat széles értelemben vett előtörténetét, kontextusát, utóhatását, teljes összefüggéshálóját lehetett tanulmányozni a sajtó és a hozzáférhető hivatalos források felhasználásával. Ebből is látszik, hogy a sajtó nem pusztán a propa­ganda szó­csöve: gyanútlanul tény­szerű beszámolóiból, és a későbbi koncepció követelményeihez értelem­szerűen még nem hozzá­igazított bővebb jelentéseiből nemcsak részletgazdagabb, hanem egészen más kép rajzolódik ki (például az al-Kaidáról), mint amit a híradók széles ecsetvonásokkal elénk festenek.

„Ha a megértés erődjét akarjuk megostromolni, akkor előtte fel kell készülnünk rá. Szemügyre kell venni távolról, közelről. Körbelovagolni, újra és újra. Hallgatózni. Gondolatkísérleteket folytatni, és keresni hozzá igazodási pontokat a valóságból” – Z. Karvalics László leírása számomra tökéletesen illik a második nyilvánosság kritikus gondolkodást gyakorló önképzőköreire.

Nagyon hasonló folyamat játszódott le (hasonló következményekkel) a COVID-19 merő­ben újszerű, mégis meg­lehetősen monoton globális média­­kampányában, ahol a védekezés sürgető feladataira hivatkozva a legtöbb kérdést kiszorí­tották a főáramú sajtóból (ott beérték a sokkoló képsorokkal és a kumulatív halálozás riasztó számainak köz­lésével), miközben a hivatalos állásfoglalások önma­guknak is ellentmondtak, a vírusról, annak terjedéséről, a megjelent vakcinákról közreadott megfellebbez­hetetlen bizonyosságok pedig sorra porlottak szét. Egyetlen állandó tényezőt lehetett felis­merni: a riadalom fenntartásának szándékát. A politikai dönté­sek pedig egyvalamit rajzol­tak ki tisztán: a nagy gyógyszercégek érdekeit: költséges és hosszadalmas klinikai vizsgálatok nélkül kifejlesztett kísérleti anyagaikat a felelősség terhe nélkül próbálhatták ki hatalmas tömegeken, miközben csillagászati bevételhez jutottak. Hogy a kényszerű kísérletnek végül is mi lett az eredménye, hogy valójában mennyire hatékonyak az oltások és milyen rövid- vagy hosszútávú mellékhatásaik vannak, efféle érdektelen részletekről a híradók már nem számoltak be – már az orosz–ukrán háború volt műsoron.

felfűtött viták

A szeptember 11-e után kiépülő második nyilvánosság nem egyszerű turkálóként működött, ahol kész magya­rá­zatok közül választ­hattunk nekünk tetszőt (akár azt is, hogy a repülő­gépek csak vetített holo­gramok voltak). Aki vette a fáradságot, sokat tanulhatott az érvelés természetéről. Mérle­gel­hette a különféle meg­­figyelések jelentőségét, a különböző érvek súlyát, az egyes feltevések valószínűségét, a felfűtött vitákban meg­ismerkedhetett a jelleg­zetes érvelési hibákkal (a sajátjaival is), csiszolhatta a maga állás­pontját. A centralizált média természete ilyenfajta nyilvános vitát nem tett volna lehetővé. Beláthatta továbbá, hogy a rendelkezésre álló információkból minden részletre kiterjedő, jól alátámasztott magyarázatot nem lehet alkotni, csak feltevéseket – s ha új adatok nem merülnek fel, idővel minden vizsgálódás nyugvó­pontra jut.

Tény, hogy a weben bármely elmélet hívei könnyen egymásra találhattak. Létrehozhatták a maguk körét, ahonnan a kollektíva erejével gyorsan kiseprűzhették, nevetségessé tehették a trollnak vagy fizetett ügynöknek tekintett akadékoskodókat. Győzelmeik megerősítették együvé tartozá­sukat. Kiépült a visszhangkamra, ahol a jóleső bizonyosság lég­körében közösen gyűjt­hették a feltevéseiket alátámasztó megfigyeléseket, és zárhatták ki az azoknak ellentmondókat.

A weben szerveződő 9/11 „igazságmozgalmakat” sem kerülte el ez a fajta fragmentálódás. Az első évek elszántsága alábbhagyott. Újat, többet nem mondhattak se a pilóták, se a mérnökök. Megmutatták, hogy a köz­véle­ménynek szánt propagandisztikus magyarázat valószí­nűtlen és elégtelen, de bizonyossággal ők sem szolgálhattak.

Ami megmaradt: a még inkább indokolt gyanakvás.

shutterstock 2043019058

ZSÁKUTCÁBAN

Bibó István az Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem című 1948-as tanulmányában mintha csak a kettős nyilvánosság mai rendszerét elemezte volna: „Ha egy közösség a hazugságnak valamiféle zsákutcájába beleszorul, annak első következménye az, hogy nem talál realista és lényeglátó embereket, akikre a maga vezetését rábízhassa. Talál bőségben gyakorlatias embereket, akiknek a számára a gyakorlati munka vagy érvényesülés lehetősége áll mindenekfelett, s ennek érdekében hajlandók abban az értelemben ’realisták’ lenni, hogy a hazugság fennálló és érvényesülő konstrukcióját elfogadják valóságnak. Realizmusuk ilyen módon egy alapvetően hazug építmény megtámasztásában, erősítésében és a tényleges lehetőségek hamis feltételei között való ide-oda tologa­tásban merül ki. A másik oldalon a lényeglátás adományával megáldott emberek vagy más kifejezési formát keresnek, vagy szűkebb, kisebb közösségekbe vonulnak, majd mind nagyobb mértékben izolálódnak, duzzo­gásba, sértődöttségbe, különcségbe vagy ádáz prófétaságba szorulnak; egyidejűleg a különcök és az ádáz próféták válnak arra alkalmassá, hogy a lényeg megmondását magukra vállalják.

[…] A történelem ilyen zsákutcás helyzeteiben, az irányadó s irányt mutató jellemek e szélsőségei, a közösségi formák eltorzulása, az értékmérők általános megbizonytalanodása közepette sokkalta nagyobb és fáradságosabb erőfeszítésbe kerül a valóság érzékelésének közvet­lenségét, a bajok és veszedelmek lemérésének a félelemmentességét, az erkölcsi mértékek tisztaságát és a helyes cselekvés lendületét megőrizni.”[7]

félelmek és fikciók

Bibónak az eredetileg a valóság feltárását a valóság megváltoztatásának szándékával összekapcsoló csoportokról („függetlenségiek, radikálisok, szocialisták, kommunisták, falukutatók, ellenállók”) rajzolt helyzetképe tükrözi az internet harcos igazság­keresőinek dilemmáit is: „[…] ha túl hidegre, túl racionálisra, túl dogmatikusra szabták az igazi valóság feltárását és a realista szempontok érvényesítését, akkor az fenyegette őket, hogy doktrinér, dogmatikus csoport maradnak, melynek tételei hatástalanul pattannak vissza a félelmek és fikciók zárt körében élők érzelmi kötöttségeiről, s így azt felbontani nem tudják, sőt felingerlik és megerősítik; ha pedig túlságosan beleélik magukat a többiek félelmeibe, hamis vágyképeibe, túlságosan magukévá teszik mindennek az érzelmi és fogalmi nyelvezetét, akkor támadásuk értelmi átütőereje csökken meg annyira, hogy azáltal válik hatástalanná.”[8]

Ha az eseményekben csak a mindenhová behatoló „hatalom” mesterkedését észleljük, az irtózatos Gorgó-fő látványa könnyen megbénít, passzív elszenvedővé tesz (ami lehet, hogy – ironikus módon – épp „a hatalom” érdeke).

Ha elővigyázatosan inkább fel sem vetjük a hatalmi formák és hatalmi viszonyok kér­dését, úgy gondolhatjuk, „az emberiség” közösen navigálta hajóját veszé­lyes vizekre, hát közösen kell másfelé fordítanunk rajta. Már térképet vázolunk és ujjunkkal kívánatos irá­nyokat jelölünk ki rajta – sajnos anélkül, hogy tanulmányoznánk az erőket, melyek a hajótest tényleges mozgását befolyásolják.

ELBÚCSÚZTUNK-E ARKHIMÉDÉSZTŐL?

Az állítólag ember okozta éghajlatváltozás kérdéseit, tudományszociológiai és kommunikációs vonatkozásait Klíma, kétely, propaganda[9] című írásomban már érintettem. A probléma összetettsége, kevésbé látványos és húsbavágó természete miatt itt nem születik annyi köznevetség tárgyává tehető magyarázat[10]. A főáramú média ugyan szívesen tekint minden szélsőséges időjárási jelenséget, árvizet, aszályt és hurrikánt az éghajlatváltozás újabb jelének, az éghajlatváltozást az emberi szén-dioxid-kibocsátás következ­ményének, a szén-dioxid-kibocsátás korlátozását célzó intézkedéseket pedig huszonnegyedik órában született felelősségteljes döntésnek, az emberek mégsem látják és nem érzik át a kapcsolatot. Hiába festenek az előre megfogalmazott konklúzió alátámasztása érdekében finanszírozott „tudomány” szervezetei egyre riasztóbb képet, az efféle propaganda hatásfoka alacsonynak bizonyul.

shutterstock 2045680022

De tulajdonképpen miért az egész hadjárat? Miért bombázza a közvéleményt a főáramú média és politika évtizedek óta ezzel a hibásan felvetett problémával és annak állítólagos megoldásával? Miért szorított ki minden más szempontot a szén-dioxid-kibocsátás mérséklésének kérdése?

A gyanú hermeneutikája a nyilvánosságnak szánt klíma-alarmizmus mögött más indítékokat keres és talál.

A modern civilizáció szerkezete a magas energia­haté­konysággal kitermelhető fosszilis energiahordozók felhasználása köré szerveződött, ami jelentős, alig csök­kenthető keresletet szavatol, az erőforrások kitermelésén meggazdagodók kezébe pedig döntő strukturális hatalmat ad. Az olajipar vezető cégeiből alakult kartell, ha a költségesebben kitermelhető készleteket is meg akarja nyitni, ha szeretné bevételét növelni és hatalmát kiterjeszteni, nem a jelenlegi termelés fokozá­sában érdekelt (az olcsóbban kitermelhető olaj gyors felélése hirtelen összeomláshoz vezetne), hanem az árfelhajtásban, illetve a maradék konkurencia (elsősorban Orosz­ország) destabili­zálá­sában és módszeres tönkretételében[11]. A kitermelés vissza­fogása és az árak felhajtása növeli a megszerzett profitot, a fogyasztás visszaesése elnyújtja a kőolajkorszakot: az ásványkincs tulaj­donosai a gazda­ság lefékezésével tovább maradhatnak nyeregben, a kutatóknak pedig több idejük marad alternatív megoldásokat kidolgozni.

De miért volna érdekük az olajcégeknek a fosszilis erőforrások teljes kiiktatása?

társadalomalakító igyekezet

Mert tevékenységük már régóta nem az olajról szól. A kétféle strukturális hatalmat birtokló olaj- és pénzoligarchia, illetve a befolyásukkal maguk mellé állított nagyvállalatok ambíciói régóta túlterjednek a puszta pénz­szerzésen: erede­tileg filantrópiaként bemutatott társadalomalakító igyekezetük jócskán túlnőtt magán. Zbig­niew Brzezinski már 1970-ben megjelent könyvében[12] úgy vélekedett, hogy a nemzetközi politika régi keretei – a befolyási szférák, a nemzet­államok közötti katonai szövet­ségek, a szuve­renitás fikciója, a hajdani válságokban gyökerező konfliktusok – már nem össze­egyez­tethetők a valósággal. A nemzetállam mint az ember szervezett életének alapvető egy­sége megszűnt a legfőbb teremtő erő lenni: a nemzet­közi bankok és a multinacionális vállalatok a nemzetállami politikai koncepciókat messze megelőzve cselekszenek és terveznek.

Kétségtelen, hogy a pénzügyi és energetikai válságok is kölcsön­hatásban állnak egymással. Az 1973-as olaj­em­bargó és olajár­robbanás is szorosan összefüggött a kamatozó hitelpénzként előállított dollár aranyra váltható­ságának 1971-es megszűntével: újra keresletet támasztott a dollár iránt, hiszen az olaj nemzetközi kereskedelme abban zajlott (és zajlik).

A korlátos stratégiai erőforrás fölött rendelkezők számára kétségkívül előnyös, hatalmukat megszilárdító olajválságok és árrobbanások vajon az olaj- és földgázfüggésben élő társadalmak számára is hasznosak-e abban az értelemben, hogy kifizetődővé teszik az alternatívák keresését? A piaci nyomás önmagában még nem elegendő a kreatív megoldások megkereséséhez (a különféle önkényes feltevésekkel futtatott „modellekből” jósolgató „klímatudomány” csiszolgatása még kevésbé). A „zöld átalakulás” ma részben marketingfogás (zöldre mosás – greenwashing), részben propagandával fűtött vágyvezérelt gondolkodás: reális lehetőségként kalkulálunk a belsőégésű motorral szerelt autók elektromos járművekre cserélésével anélkül, hogy utána­számolnánk az ehhez szükséges plusz erőművi kapacitásnak (egye­lőre csak az erőművek kiiktatásánál tartunk), az infrastruktúra kiépítéséhez, az akkumulátorok, esetleg hidrogéncellák tömeges gyártásához szükséges energia és nehezen kitermelhető nyersanyagok mennyiségének, számot vetnénk ennek következményeivel és korlátaival. Mikor úgy teszünk, mintha a jelenlegi villamoshálózat hamarosan át tudna állni túl­nyomórészt megújuló energiákra – a klímaideológia nyomása alatt csak önmagunkat csapjuk be.

shutterstock 2046172697

Illúzió, hogy „legfeljebb autó helyett majd kerékpárral járunk és sétálunk”, azaz különösebb ipar- és társadalomszerkezeti átalakulások nélkül átválthatunk nem-fosszilis energiaforrásokra. Ezért dátumhoz kötött kibocsátás-korlátozási célokat, sőt egyenesen nulla kibocsátást emlegetni anélkül, hogy a szerkezetváltásra bármilyen megvalósítható elképze­lésünk volna, nem sokat ér – hacsak nem tekintjük megoldásnak a társadalmi-gazdasági összeomlást is.

Hogy mi vár a karbonlábnyomuk miatt bűnhődő tömegekre, kiolvasható az angol egyetemek összefogásával készült, 2050-re nulla kibocsátást tervező propa­ganda-brosúrából[13], mely kifejti, hogy csak az elektromos áram használata lesz megengedhető. A fosszilis energiaforrások kivezetése miatt, aminek nincs karbonsemleges alter­natívája, egy­szerűen nem fog működni.

A tanulmány szerzői komoly arccal közlik, hogy a hajózás, repülés, cementgyártás kiváltására sajnos nincs ötletük, azt viszont tudni vélik, hogy az éghajlatváltozási törvény betartása megköveteli majd: ne együnk marha- és bárányhúst. Hogy miért? Mert a kérődzők a fű megemésztése közben metánt bocsátanak ki – ami üvegházgáz!

A központilag vezényelt „Great Reset”, és a „zöld forradalom” mindinkább Mao Ce Tung „Nagy Ugrására” emlékeztet. A voluntarista „felzárkóztató” program egyik első propaganda­kampánya 1958-ban a kártevőnek kikiáltott verebek országos kiirtását rendelte el. A százmilliószámra el­pusz­tított madarak nyomában meginduló rovarinváziók tönkretették a termést, halálos éhínséget okozva. A helyzeten csak külföldről nagy tételben behozott (főként orosz) verebekkel lehetett javítani.

görcsbe rándult arccal

Úgy látszik, miután Greta Thunbergnek a jövőt felélő gazdasági növekedés kultuszát kárhoztató, görcsbe rándult arccal előadott vádjai és a „puha” meggyőzés más eszközei hatástalannak bizo­nyul­tak (vagy eleve csupán előkészítő szerepük volt), a gazdaság korlátozása a redukcionista „klíma­védelem” jegyében csak nyersebb kényszerítő eszközök alkal­ma­zásával valósítható meg.

Kirajzolódik a kép: a társadalmaknak az új szűkösség korszakában elkerülhetetlen globális léptékű átalakítását egy szigorúbban ellenőrzött rendszer felé a válságban lévő pénzügyi rendszer gyökeres átszervezését tervező monetáris hatalom és a fő energiaforrás felett rendelkező tőkecsoportok megbízottai közösen vezényelhetik az általuk fizetett média hathatós közreműködésével.

Az új „zöld” divattéma a „barna” vállalkozások, például a fejlődő országok szénerőművei mögüli kihátrálás, forráskivonás mellett mintegy a karbon-kvóta keres­ke­delem koncepciójának általánosítása: az „ökoszisztéma-szolgáltatások” (azaz erdők, tavak, művelhető föld­területek, ivóvízkészletek) piacosítása, azaz tőzsdére vitele egy új eszköz­osztály, a „természeti vagyont kezelő társa­ságok” értékpapírjainak formájában,[14] mely társaságok vagyonát maguk az ökológiai javak alkotják majd – tudjuk, ezeket az eladósodott és kiszol­gáltatott közös­sé­gektől a legkönnyebb meg­szerezni.

Az élet feltételeinek tőkés társaságok tulajdonába helye­zésével megvédeni a Földet a rajta élő emberektől – tulajdonképpen mi ebben a korszakváltóan új elgondolás? És vajon milyen társadalomszerkezet felel meg neki?

shutterstock 2090712019

Igaz, sok észszerű megoldás kínálkozik életmódunk energiaigényének csökkentésére, az erőforrások észszerűbb felhasználására, és ezeket lelkes, kreatív csoportok helyben meg is valósíthatják, de közben a régi „dinoszauruszok”, a nagy nemzetközi szervezetek, befektetési bankok, a Black Rock, Vanguard vagy State Street kaliberű, 5–10 ezer milliárd dollárt irányító vagyonkezelők és a globális óriásvállalatok, úgy tűnik, nagyon is megtalálták az arkhimédészi pontot, ahonnét az erőforrás-intenzív modernitást kiforgathatják a sarkaiból, anélkül, hogy hatalmuknak egy szikrájáról le kellene mondaniuk.

Csakugyan elbúcsúztunk Arkhimédésztől?

Ha engedünk a nyomásnak és elfogadjuk a tendenciózusan hamis tematizációt, azaz továbbra is a karbon­semle­ges­séget tekintjük a „zöld” gazdaság egyetlen mércéjének, ha nem nyitunk teret más, az emberi együttélésben szerepet játszó fontosabb szempontok megtárgyalásának, a csapda fedele ránk zárul. Nem is lesz más választásunk, mint fejet hajtani a klímadiktatúra előtt.

  1. https://fizipedia.bme.hu/index.php/Kaotikus_kett%C5%91s_inga_vizsg%C3%A1lata_V-scope-pal
  2. Ludwig von Mises: Liberalizmus: A klasszikus hagyomány. https://ellenpropaganda.hu/ludwig-von-mises-liberalizmus-2-7-kartellek-monopoliumok-es-a-liberalizmus/
  3. https://www.gavi.org/our-alliance/market-shaping
  4. Az alapkérdésre az NIST a „gyakran feltett kérdésekre” adott válaszaiban sem ad magyarázatot: jobb híján elismétli hibás előfeltevéseit: https://www.nist.gov/world-trade-center-investigation/study-faqs/wtc-towers-investigation: 31. How could the WTC towers collapse in only 11 seconds (WTC 1) and 9 seconds (WTC 2) — speeds that approximate that of a ball dropped from similar height in a vacuum (with no air resistance)?
  5. https://www.nist.gov/world-trade-center-investigation/study-faqs/wtc-7-investigation
  6. Complete 9/11 Timeline – Az adatbázisnak és más hasonló, a hálózaton ingyen munkával gyűjtött és hipertextbe szervezett tematikus projekteknek helyet adó cooperativeresearch.org, majd historycommons.org oldal sajnos néhány, 2019 végén kiadott vészjelzést követően (mert nem tudta a szerver üzemeltetésének költségeit előteremteni) megszűnt. Pedig a koronavírus-járvánnyal kapcsolatban közzétett, egymásnak ellentmondó információkat hasonlóképpen egybegyűjtő idővonal is szerfelett tanulságos volna.
    Az adatbázisnak ma már csak az archivált változata elérhető: https://web.archive.org/web/20211009005323/http://www.historycommons.org/project.jsp?project=911_project
  7. Bibó István: ’Eltorzult magyar alkat, zsákutcás magyar történelem’, In: Válogatott tanulmányok, Második kötet, 1945–1949, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1986, 604
  8. Bibó i. m. 607
  9. https://ligetmuhely.com/liget/acs-jozsef-klima-ketely-propaganda/
  10. Talán csak az alaszkai ionoszféra-kutató állomás, a HAARP körül burjánzó spekulációk tartoznak ide.
  11. Az amerikai külpolitikára és geopolitikai stratégiára régóta komoly befolyást gyakorló tekintélyes RAND Corporation agytrösztje például az Overextending and Unbalancing Russia – Assessing the Impact of Cost-Imposing Options című, egy munkacsoport „kutatási eredményeit” összefoglaló 2019-es tanulmányában az Oroszországot meg­gyengítő és tönkretevő társadalmi-gazdasági-katonai destabilizáló eszközök egész arzenálját vonultatja fel, költség- és hatékonyság-becsléssel: https://www.rand.org/pubs/research_briefs/RB10014.html.
    A magasan képzett munkatársaira büszke agytröszt csillogó-villogó nyitóoldalán így mutatkozik be: „a RAND Corporation olyan kutatószervezet, amely közpolitikai kihívásokra dolgoz ki megoldásokat, hogy világszerte biztonságosabbá, egészségesebbé és virágzóbbá tegye a közösségeket.”
  12. Zbigniew Brzezinski: Between Two Ages, America’s Role in the Technetronic Era, The Viking Press, New York, 1970
  13. https://www.ukfires.org/wp-content/uploads/2019/11/Absolute-Zero-online.pdf.
  14. https://www.intrinsicexchange.com/
kép | shutterstock.com