A FÖLD SÓJA
2014 június

Társasutazás az Egyesült Államokban. A virágos ingben forgolódó, haját lófarokba fogó idegenvezető hölgy a reggeli perceit használja fel, hogy lelket verjen a holtfáradt csoportba.
– Rengeteg a látnivaló! Még öt perc a reggeliből, aztán indulunk tovább! Ma is ötszáz kilométert kell megtennünk.
Ez a kilencedik nap.
– Mi lenne, ha egyszer alaposabban megnéznénk valamit? – szól Klára. Válasz nem érkezik. Mindenki álmosan hajol a pirítós és a tükörtojás fölé.
– Palm Springs felé megyünk, aztán felkeressük a Salton-tavat.
Az „Extrém túra” néven meghirdetett kéthetes út kevéssé látogatott nevezetességeket, vad tájakat ígér. A csoportot pénzüket szóró fiatal menedzserek és olyan középkorú házaspárok alkotják, ahol a feleség csendben meghúzódik a látványosságokra éhes férj árnyékában. A csoport két harmincas tagja, János és Klára itt ismerkedtek össze. A busz leghátsó ülésein rendezkedtek be. Ott kényelmesen szétteregethetik a holmijukat, nem zavarnak vele senkit.
A busz végtelennek tűnő, egyik oldalán zajvédő téglafallal szegélyezett többsávos úton suhan.
– Hólyagtúra – mondja Klára.
– Hogyhogy?
– Nem figyelted? Ötven kilométerenként mindig akad valaki, aki szól, hogy sürgősen meg kéne állni és keresni egy kávézót vagy benzin kutat. Ezekkel aztán annyi idő elmegy, hogy a fontos helyeken már csak átrohanunk.
– Ja.
János a tájat nézi. A hegyvonulat lábánál kezdődő kopár síkságot, ameddig a szem ellát, mint apró ecsetvonások, üröm bokrok kupacai pettyegetik.
Nem mindig találja a hangot a lánnyal, de Klára szemlátomást elszánta magát, hogy a program hátralevő részét közös utazássá alakítsa.
– És azt megfigyelted, hogy ha wifis helyre érünk, mindenki okostelefont ránt, fellép az internetre és onnantól se hall, se lát? Ezért kár tízezer kilométert utazni.
Mikrofonrecsegés hallatszik.
– Mint említettem, a Szent András-törésvonalon járunk, ami Los Angelestől északra halad el és keletre kanyarodik – magyarázza az idegenvezető. – Mi a Kolumbusz Kristóf Transzkontinentális Autópályán, leánykori nevén a 10-es úton követjük Palm Springs felé. Köszönöm.
Éles kattanás.
– És a víz, az megvan?
– Milyen víz?
– Ezek egy lépést nem tesznek sehová az ásványvizes palackjuk nélkül.
A városban, érted. Rettegnek, hogy két perc alatt szomjan halnak.
János a kopár hegyeket nézi. Volt-e rajtuk erdő valaha? Ki tudja? Ha volt is, kivágták.
Mindenki fényképezőgépet, kamerát, telefont emel az ablak felé.
– Tetszik, hogy te nem fényképezel- mondja Klára, közben lerúgja a szandálját és törökülésbe helyezkedik. – Aki fényképez, az nincs jelen.
Jelentőségteljes arccal mered Jánosra, aki nem egészen érti, de gyáván bólogat. – Annyira lefoglal az élmény dokumentálása, hogy átélni már nem jut időd magyarázza Klára. – Akkor viszont felmerül a kérdés, hogy egyáltalán mit örökítettél meg.
Elképesztő ez a lány.
– Fényképek vannak már ezrével mindenről. Százezrével. De az élet? Hol az élet?
János megint kinéz az ablakon. Lakókocsik a gyorsítósávban. Kisteherautók. Az utat egymáshoz illesztett szürke betonlapokból építették, a hőingás miatt szükséges réseket kátránnyal töltötték ki. Felüljáró alatt húznak el. Kopár vidék. Néhol pálmafák, ciprusok emelik ki fejüket a porból.
Otthon úgy érezte, megfullad. Torkig volt a mérnökirodával, ahol mások munkája is az ő nyakába szakadt. Unta, hogy a mai világot nem ismerő nyugdíjas szülei még mindig vég nélkül sorolják jótanácsaikat. Apja rákapott a csipszre, anyja a közért műanyag dobozos krémesét tömte magába. Elnehezülten ültek a nappaliban, szem közt a BUBIV szekrénysorral, melyből a televízió harminc évvel ezelőtti villámtréfákat sugárzott feléjük.
A busz lassan fékez, majd lekanyarodik egy benzinkúthoz. – Mondom – húzza fel a szemöldökét Klára.
Az ajtó szuszogva kinyílik, indul a cihelődés.
– Menjünk? – kérdezi Klára.
– Menjünk.
A kávézó ütött-kopott pultjánál szorongatják csészéiket.
– Virágföldből főzték. De valami hatása biztos van.
Más buszok is állnak a parkolóban. A két mosdó ajtaja előtt sorok képződtek: a nőké hosszabb, a férfiaké rövidebb. Tarka sálak ragyognak a napfényben.
– Te miért jöttél erre az útra? – kavargat ja feketéjét János.
– Édesem! – szakad fel a sóhajtás Klárából.
A férfi a folyadék lassan forgó felszínére mered. Minek ez a színpadias viselkedés?
– Én tanár vagyok, nekem nyáron muszáj egészen mást csinálnom. Évközben ott ülnek velem szemben a gyerekek, haláli fejek, de eszük ágában sincs valamit megtanulni, csak azért figyelnek, mert én végigbohóckodom nekik az órát. Egy idő után ez fárasztó. Ja, a fizetésemből persze nem tellett volna, gondolhatod. Az utat a szüleimtől kaptam a születésnapomra.
Felhörpinti a kávéját.
– És te? – kérdi felhevülten.
János Klára szeme helyett a kiürült csésze aljára sűrűsödött barna anyagot nézi. – Az hosszú.
– Mire ezek végeznek… – lendíti karját széles ívben Klára a mosdóknál kígyózó sor felé.
– Mindig érdekelt Amerika. Európai alapokra épült, mégis egészen más világ. A szabadok földje, a bátrak otthona. – Aha. És miért éppen most?
János felemeli a fejét és egyenesen a lány szemébe néz.
– Végeztünk egy munkával és most tudtam egyben kivenni ennyi szabadságot.
Felkapja a kávéscsészéket és megindul velük a mosatlant gyűjtő kerekes állvány felé.
Hónuk alatt hűtött ásványvízzel állnak a buszlépcsőnél az izzasztó melegben.
– Hiányoznak majd ezek a félórák – mondja Klára. – De akkor már késő lesz a bánat.
Újra behúzódnak a hátsó traktusba. A csoport úgy terül elébük, mint valami tájkép. A klíma zúg, a feleségek szalvétákba tekert elemózsiát csomagolnak ki. Klára törökülésben, keze a térdén.
– Minek ennyit enni?
Kattanás hallatszik.
– Célunk a Salton Sea. Ez a lefolyástalan sóstó pontosan a Szent Andrástörésvonalon fekszik, csaknem hetven méterrel a tengerszint alatt. A beléje torkolló vízfolyások töltik fel. Felülete folyamatosan csökken, sótartalma évente 1%-kal emelkedik.
János a lány fehér ingét nézi. Átsejlik rajta a mell formája. – Mit csináltok ti ott abban a mérnökirodában?
– Épületekhez kiviteli terveket… Főleg vasbeton – vakarja a fejét János. – És te mit tanítasz?
– Földrajz-történelem szakos vagyok.
– Akkor már értem, miért ide jöttél. Biztos mindent tudsz már erről a vidékről.
– Édesem… Mindegy, hogy mit tudok. Én látni akarom.
János elfordul. Jobb kéz felől eltűnt a zajvédő téglafal, pőrén ég a kopár táj, az úttal párhuzamosan vasúti sínek futnak, szabályos közökben T alakú villanypóznák végtelen sora. A vadnyugati filmek megkeseredett figurái törtek előre ilyen vidéken. Akik már nem bírtak embert látni.
Balázs nevű, szemüveges útitársuk közelít rövid ujjú kockás ingben, bajszát rágva a széksorok közt. Egy anyjával élő férfi ügyetlen mozdulatai.
– Őrület, milyen kopár vidék. Szerintem itt forgathatták valahol a Csillagok háborúját.
Kettejükhöz szól, de Klárán állapodik meg a tekintete.
– Nem. Az Tunéziában volt – vágja rá a lány egy grimasz kíséretében.
Balázs gyorsan elkapja a tekintetét és a távoli hegyormokat fürkészi, mint aki elveszett holmit keres.
– Közeledünk a Salton-tóhoz. Ez a mélyedés régen beltenger volt, de kiszáradt. A területén sóbányákat nyitottak. 1900-ban öntözőcsatornák építésébe kezdtek, hogy a tájnak legalább egy részét termővé tegyék.
Balázs visszabotladozik az ülőhelyére és előszedi a fényképezőgépét, hogy megörökítse a holdbéli tájat. Klára fekete haját rázza, fésüli. János mennél jobban gyönyörködik a hajzuhatagban, arca annál szigorúbb vonásokba rendeződik.
Vízfolyás lehet a közelben, mert pálmaligetes oázisok mellett húznak el.
– Remélem, lejössz kicsit jobban szétnézni a környéken – kérdi Klára sziszegve, összeszorított szájjal. A haját gumizza épp lófarokba.
– Még jó.
– Az építők vállalkozása sikerrel járt – harsogja a hangszóró –, de 1905-ben az áradás és a hóolvadás miatt felduzzadt Colorado folyó áttörte a gátakat és a csatornákon át elöntötte a lapályt. Salton városa víz alá került. Létrejött a Salton-tó.
Az út érezhetően egyre silányabb. A busz mögött porfelleg kerekedik. Az utastársak hallhatóan méltatlankodnak. Itt a villanypóznák kettős keresztjein kívül már tényleg semmi sincs. A töltések oldalában háromszáz méterenként egy betonozott áteresz. Némelyik árok alján víz csillan.
– Az ötvenes években megpróbálták üdülőhellyé alakítani a tó vidékét, aránylag sikerrel – kommentál az idegenvezető.
János bámul ki a poros ablaküvegen. Tetszik neki a mozdulatlan pusztaság.
Repedezett aszfaltútra kanyarodik a busz.
– A tó keleti oldalán gázokat eregető iszapvulkánok fortyognak.
János nyel egyet, aztán az ásványvizes palackjáért nyúl.
– Iszom ebből, amíg hideg. Jó?
Klára feléje fordul.
– Nem kell tőlem engedélyt kérni, akkor és azt iszol, amit akarsz. Folyadékra szükség van. Én csak azt mondtam, hogy nem kell idióta módra mindenhová magunkkal hurcolni.
János bólint. A pedagógusok hajlamosak ilyen hangon beszélni. Szakmai ártalom. Szájához emeli a palackot. Klára egy darabig csendben nézi a tájat. Aztán folytatja.
– Elkényeztetett városiak. Unják az életüket, eljönnek egy extrém túrára, de félnek a tájtól, félnek az élettől, mert egyiket sem ismerik. A vízhurcolászás csak tünet. Láttam, hogy magadra vetted, de nem rólad beszéltem.
A férfi galléros pólóján apró szöszök üldögélnek. Olyan parányiak, hogy avatatlan szem észre sem venné.
– Közeledünk Bombay Beachhez.
Az eseménytelenségtől bágyadt utasok mozgolódnak.
– De ne számítsanak pazar strandokra, büfésorra. Pár százan élnek errefelé. Két bár működik, az egyiknél megállunk.
Bedeszkázott ablakú házak az elkínzott pálmák tövében. A busz lassít, befordul, megáll. A lépcsőről lelépőket mellbevágja a kohómeleg. A szabadon maradt testfelületeket égeti a nap. A többség a bár felé indul.
János és Klára az utolsók között ereszkednek alá.
– Megint a bár az első – bosszankodik Klára. – Megértem, ott van légkondi. De könyörgöm, azért ültük laposra a fenekünket, hogy megnézzük ezt a nyomorult tengert, nem?
A férfinak pisilnie kell, de nem mondja. Inkább a tájat fürkészi. Néhány napja eshetett: egy árvízvédelmi töltésre emlékeztető objektum tövében hosszúkás pocsolyába gyűlt a víz.
– Sajnos nagyon sok időnk elment az ételrendeléssel. Az én hibám: elfelejtettem szólni, hogy ne rendeljünk sokat, mert nincsenek felkészülve ilyen rohamra. Nyolcvan kilométer a legközelebbi szupermarket.
Az utasok ketchupos szájukat törölgetik. A busz kitolat a bár elől. Az udvar határait néhány deszka jelzi: egy hajdani kerítés maradványai.
– Most lemegyünk a tengerhez.
Az út mentén favázas házak. Évtizedekkel ezelőtt roppantak szét egy szélviharban: bensejük kifordult és az utcára dőlt. Odébb sötétbarnára égett szuvas gerendák meredeznek a lekaszabolt tájon. Vashulladékból tákolt kerítések mögött szűk konténerházak, félárnyékba húzott lakókocsik. Zöld növény csak ott marad meg, ahol öntöznek. Az elhagyott telkeken, közterületeken kórók sorvadoznak homokszín csoportokban. A talajban itt-ott keréknyomok vájatait látni. Ha ezt a földet eső éri, azonnal mély sárrá változik, amiből nehezen evickélnek ki az itt használatos golfautók.
Egy sarkon befordulva hirtelen tárul eléjük a sós iszappal övezett tó. Kicsapódik a busz két ajtaja.
– A víz szennyezett. Fürdésre nem alkalmas. Negyedóra múlva találkozunk itt.
– Erről beszélek – húzza el a száját Klára. Összerántja a hátizsák cipzárját, maga elé kapja és nekiindul az üléssorok közében pakolászóknak. – Gyere – fordul vissza Jánoshoz. Sötét szemében vad csillogás. A férfi utánaered.
Gyorsan maguk mögött hagyják a csoporttagokat és nekivágnak a sóstó peremén kígyózó útnak. Felhőtlen ég, a part fölött remeg a forró levegő. Pillanatra megállnak. A halott iszapon, ameddig a szem ellát, fehér kristályok terítője.
– Ti vagytok a föld sója – szól János. – De a sóból is megárt a sok – teszi hozzá vigyorogva.
Klára úgy néz rá, mint aki mondani akar valamit, de aztán továbbindul.
Az enyhe szél rettenetes bűzt sodor feléjük: a sekélyebb részeken láthatóan oszlásnak indult halak ringatóznak a vízben.
– Vizet keresnek a szűkölködők és a szegények, de nincs, a nyelvük száraz a szomjúságtól. Én, az Úr, meghallgatom őket… Folyókat fakasztok a kopasz dombokon, és forrásokat a völgyek ölén. A pusztaságot tóvá változtatom, vizek forrásaivá a kiaszott földet – szavalja Klára.
– Mi ez?
– Ézsaiás.
– Téged érdekel a vallás?
– Érdekel? – grimaszol Klára. – Nem a legjobb kifejezés.
Kihúzza haját a gumiból. Szapora léptekkel távolodnak az algás vízben rothadó tetemektől. A távolban madarak köröznek. Egy idevonszolt lakókocsiból csak a fémváz maradt, a rozsdás elemeken, mint a kandiscukor, vastag rétegben áll a kicsapódott só. Már nem iszapon járnak: régen elpusztult, partra vetett és kiszáradt halak csontvázának törmeléke recseg-ropog a lábuk alatt.
A domb mögött megállnak, a szélborzolta vizet nézik. Klára szembefordul Jánossal, lehunyja a szemét és kissé szétnyitja a száját. János megcsókolja. Aztán beletúr Klára hajába és úgy suttog.
– Milyen lágy volt és édes! Én ilyet még soha…
Klára újabb csókja Jánosba fojtja a szót. Némán indulnak visszafelé a partvonalon.
János a lányt figyeli, ahogy kivirulva, mosolyogva lépked a sós iszapon. A férfi úgy érzi, mintha egész mellkasát telepréselték volna levegővel, s most nem tudna lélegezni. Le-lemarad a lány mögött. Egyre vadabbul ver a szíve.
– Klára!
A lány visszafordul, kérdőn tekint rá.
– Nekem ez nem fog menni. Én ezt nem tudom…
– Micsoda?
– Ezt folytatni.
Klára kicsit megdönti a fejét. Mint a kutyák, ha ismeretlen hangot hallanak. János a cipőjét nézi. Nike. A győzelem istennője. Klára elfordul, a tavat fürkészi.
– Hát öregem…! Én így még életemben nem jártam! Ilyet…!
Megnyújtott léptekkel indul visszafelé. János kissé lemaradva követi. Úgy magyarázza magának, tapintatból. Valójában a lány haragjától fél. Közben arra gondol, talán túlságosan is eltávolodtak a busztól. A víz locsog, a magasban madarak rikoltanak. Megint elhaladnak a bűzös kiöblösödés mellett. János már arra gondol, bárcsak ne jött volna erre az útra. Mit keres ő itt tulajdonképpen sok ezer kilométerre az otthonától egy pusztaságban?
Klára visszafordul. Könnyeknek nyoma sincs az arcán.
– Tessék?
– Semmi.
– Ne haragudj.
– Nem haragszom. Gondolkodj, hogy ezt most mi helyett mondtad. És hogy mit helyettesít ez a fancsali kép.
János már semmit sem ért. Klára bólogat, aztán megfordul, és még gyorsabb tempót vesz. Öt perc múlva ott állnak, ahová a busz lekanyarodott.
Sehol senki.
– Elmentek? – kérdi János.
Klára sóhajt. Elindulnak az aszfaltsávon. Alig látszik, behordta porral a szél.
– A főútnál álljunk meg. Ha észreveszik, hogy nem vagyunk meg és visszajönnek, a leágazásnál találnak ránk a legkönnyebben.
– Jó – mondja Klára.
Ezúttal nem fordul hátra. Az út mentén, a buckák mögött már nem olyan erős a szél és nagyobb a csend. Élettelen táj mindenfelé. Szótlanul állnak öt percet. A távolból a busz erősödő zúgása hallatszik.
– Ne haragudj.
János bólogat. Megkönnyebbülés, hála és szeretet ömlik szét benne. A Colorado áradhatott így el akkortájt a sós pusztaságon. Alighanem kevesen mondták a víz borította vasút és város láttán, hogy minden a helyére került.
Az ezüstösen csillogó jármű a padkára húzódva, hatalmas porfelleget verve megáll mellettük és sivító zajjal ajtót nyit. Az idegenvezető megértő, a busz belseje kellemesen hűvös. Olyan az utazás mostantól, mint egy visszafelé forgatott film.