Hans Achterhuis

A NÖVEKEDÉS GYÖKEREI ÉS TÖRTÉNETE

1998 január

A NÖVEKEDÉS GYÖKEREI ÉS TÖRTÉNETE

Ősi félelem a szűkölködéstől

A 17. sz. első fele az egész európai történelem egyik legviharosabb időszaka volt, és az ekkor keletkezett eszmék a válságos állapotra adtak választ. Ezek a válaszok bizonyára hasznosak voltak, ugyanakkor elkendőzték a krízis néhány alapvető jellegzetességét. Háromszáz évvel később ugyanazzal a válsággal nézünk szembe újra, de most nem érhetjük be a régi válaszokkal, bármennyire csábítóak is.

A 14. sz. közepétől a félelmek megsokszorozódtak egész Európában. Féltek az ördögtől, a nőktől, a zsidóktól, az idegenektől, a természettől és a haláltól. Merőben új ellenségképeket alkottak, a boszorkány- és zsidóüldözésen túl megszületett az az eszme is, hogy a természetet — lévén az ember ellensége — le kell győzni.
leplezett félelmek
Jean Delumeau francia történész szerint a késő középkori ember szorongása leginkább a hagyományos rendszerek és viselkedésformák elvesztésének tulajdonítható. A létezés fő kérdéseire adott tradicionális válaszokat már nem fogadták el, s újabbakat a kultúra nem nyújtott. A haladásba vetett hit elsősorban az időszak leplezett félelmeinek ellensúlyozását szolgálta. A nyugati kultúra elterjedését nemcsak a folyamatosan javuló életszínvonal csábítása, de az elfojtott félelmek is ösztönözték.

A legtöbb félelmet és aggodalmat a hiány fogalmával lehetne összegezni. Thomas Hobbes az emberiség természetes állapotának tekintette a folytonos félelmet, melyben az élet „magányos, szegényes, komisz, kegyetlen és rövid.” A 17. sz. végén John Locke is megszállottja volt az állandó szűkölködés gondolatának. Hobbes-szal ellentétben azonban kivezető utat javasolt a növekedésről, haladásról, fejlesztésről alkotott új eszméivel; olyan fogalmakkal, melyek azelőtt nem léteztek.

Hobbes: A hatalom mint viszonylagos jelenség

Leviathan című tanulmányában Hobbes kimutatja, hogy a hatalom minden társadalmi intézményben és szerkezetben megnyilvánul mint viszonylagos jelenség. Az árucikkeket, tárgyakat, hatalmat nem önmagukért keresi az ember, hanem mert másnak is kellenek. Amikor Hobbes a mohóságról és a gazdagság utáni vágyról beszél, megjegyzi, hogy ezek mindig összefüggésben állnak a szégyennel. Az ok abban rejlik, hogy a gazdagságért versengő emberek nem szeretik, ha más gazdagabb. A pénz csak akkor ad biztonságérzetet, ha több van belőle, mint másnak. Az ember sosem lehet javaival elégedett, másként nehéz is lenne megérteni, miért nem tetszik, ha mások gazdagok.

Jen-Louis Potier, flickr.com

Jen-Louis Potier, flickr.com

Ebből az összehasonlításból kiindulva Hobbes a társadalmat a konfliktusok küzdelmeként látja. A gazdagságért, rangért, uralkodásért vagy más hatalomért vívott verseny küzdelemhez; gyűlölködéshez, háborúhoz vezet, mert az emberek csak egymás meggyilkolásával, leigázásával, kiszorításával, visszaverésével érhetik el vágyaikat. A társadalomban minden, amit az ember elér, valaki más kárára történik. Az itt vizsgált fogalom szerint Hobbes világegyetemében minden hiánycikké válik. Definíciója szerint a hatalomból és kielégülésből sohasem lehet elegendő.
a társadalom mentőcsónakja
Hobbes szerint a korlátozott anyagi eszközöket és a korlátlan végcélokat a hiány kapcsolja össze. A végcél korlátlan, mivel mindig felül kell múlnunk a többieket. A társadalom mentőcsónakjában minden utas egymás ellen harcol. A túlélés válik végső értékké, nem a jó vagy helyes életmód. Az egyének és csoportok közötti kapcsolatokat félelem, versengés és irigység jellemzi. Hogy legyőzzék félelmüket, az emberek megállapodnak egy nagy Leviathan, az abszolutisztikus állam létrehozásában, amely félelemben tartja állampolgárait és megakadályozza a tartós hiány nyílt háborúvá fajulását.

A legtöbb modern tudós egyetért abban, hogy Hobbes radikálisan szakított elődeivel. Platón, Arisztotelész és a középkori gondolkodók világát fenekestől felfordította. Előtte senki nem állította, hogy a korlátlan vágyakozás az ember természetes tulajdonsága. Ebben az értelemben az irigy összehasonlításból fakadó hiány a modernizmus találmánya. Tagadhatatlan, hogy az európai középkorban sok szűkölködéssel teli időszak volt. De csak Hobbes után kezdett a hiány fogalma tartós állapotot jelenteni.

Locke: Növekedés és terjeszkedés

John Locke tisztában volt a hiány fenyegető veszedelmével, de nem fogadta el, hogy a társadalmi viszonyokból ered. Nézete szerint — melyet a modernizmus is magáévá tett — a hiány gazdasági tény, az emberiség és a természet között fennálló viszony. Számára a szűkölködés egyszerűen azt jelentette, hogy a Föld és a természet nem tud mindenkit ellátni, ezért többet kell termelnünk. A hiány megoldása a gazdasági növekedés.

Így lett a természet a fő ellenség. Az embernek küzdenie és dolgoznia kellett, hogy többet és többet termeljen. A természet leértékelődött a munkához képest. Locke azon tűnődött, mi a különbség egy hektár dohánnyal vagy cukornáddal beültetett és egy ugyanakkora parlagon hagyott föld között. Úgy gondolta, hogy minden hasznos dolog 99%-ban a munkának köszönhető és csak 1%-ban a természetnek. Összehasonlítván az európaikat az amerikai indiánokkal, Locke azt írta, hogy bár az indiánoknak sok földjük van, mégsem élnek jólétben, mert nem dolgoznak. Szerinte Amerikában a nagy és virágzó területek királyai rosszabbul étkeznek, laknak és öltözködnek, mint az angol napszámosok.

Ebben az összehasonlításban már fellelhetjük a modern gazdaság eredeti mítoszát. Eszerint a hiány az egész emberiség alapvető állapota. A természet a modernizmus bűnbakja, a hiány az erőszak forrása — Hobbes szerint más emberekkel szemben, Locke szerint pedig a természettel szemben. Ha az ember legyőzi és munkájával meghódítja a természetet, akkor béke és bőség lesz az osztályrésze.

Locke hiányról alkotott nézeteiben fontos a pénz kettős szerepének gondolata. Egyrészt a pénz feltalálása okozza a hiányt, másrészt a pénz tovább csábítja az embert, és azzal az ígérettel kecsegteti, hogy segít legyőzni a szűkölködést. Eredetileg — mondja Locke — a világ mindenki számára eleget nyújtott. Csupán a dolgok hasznossága számított, s értelmetlen volt többet eltulajdonítani a föld terményeiből, mint amennyit az ember használni tudott. Ez a szabály még mindig érvényben lenne, ha a pénzt nem találták volna fel, és az emberek hallgatólagosan nem egyeztek volna meg, hogy értéket adjanak neki. Amikor elhatározták, hogy egy kis darab sárga fém egyenértékű lehet egy nagy darab hússal vagy egy halom gabonával, a dolgok valódi értéke — mely hasznosságuktól függ — megváltozott, mert a vágy, hogy az ember többet birtokoljon, mint a másik, szabad utat kapott. „Ha kitalálunk valamit, aminek ugyanolyan haszna és értéke van, mint a pénznek, rögtön megindul a javak gyűjtése, s párhuzamosan a hiány növekedése.”

Ben Klocek, flickr.com

Ben Klocek, flickr.com

Az ígéret világos, de a mögötte rejtőző félelmek még feltűnőbbek. Ám valahányszor kétségbe vonjuk a növekedés ígéretét, a félelmek lehetetlenné teszik az ésszerű kérdésfeltevéseket. Az ésszerűség soha nem játszott jelentős szerepet a növekedés határairól folyó vitákban. A növekedés ígéretébe vetett hit a hiánytól való félelemben gyökerezik, és egyszerű érvelés aligha elegendő, hogy megbirkózzunk ezzel a félelemmel.

Mill és Keynes

A gazdasági növekedés elemzésének nehézsége John Stuart Mill: A politikai gazdaság alapjai című tanulmányának néhány híres szakaszában jelenik meg világosan. Mill terjedelmesen tárgyalja a stabil gazdaság szükségességét. Összefoglalja a gazdasági növekedésről folyó vitában ma is fellelhető alapvető elveket. Figyelmeztetésnek kell tekintenünk, hogy nem tudta meggyőzni kortársait. Csak a vita kiszélesítésével, a szűk „racionális” gazdasági összefüggésből kiemelve van esélyünk, hogy felfedjük társadalmunk megszállottságát a gazdasági növekedéssel kapcsolatban. Mill így ír: „A politikai közgazdászok mindig többé-kevésbé tisztán látták, hogy a jólét növekedése nem határtalan; hogy annak a végén, amit ők fejlődő állapotnak mondanak, a stabil állapot rejlik; minden gazdasági haladás csak ennek elhalasztása; és minden lépés ehhez visz közelebb. Csak azért nem értük már el régen, mert a cél maga előttünk száll… Nem tudom a tőke és a jólét stabil állapotát azzal a közönyös idegenkedéssel tekinteni, amely a politikai közgazdászok régi iskolájának tagjait jellemzi. Hajlok arra, hogy egészében véve rendkívül jelentős javulást hozna jelenlegi állapotunkban. Megvallom, nem vagyok lenyűgözve attól az ideális élettől, amivel azok kecsegtetnek, akik szerint az emberi lények normál állapota a megélhetésért folyó küszködés; hogy a taposás, tolakodás, könyöklés és egymás lábára lépés — melyek a jelen típusú társadalmi életet alkotják — a legkívánatosabb viselkedési formák, és nem az ipari haladás egyik időszakának kellemetlen tünetei.”

Mill támadta a termelés és felhalmozás növelését: „Nem tudom, miért kellene örülnünk, hogy már eleve szükségtelenül gazdag emberek megduplázták fogyasztásra szánt anyagi eszközeiket, mely kevés vagy semmi örömöt sem nyújtanak, kivéve hogy a jólétet reprezentálják.”
vetélytársak
A stabil államról szóló írásában szembeszállt azzal a gondolattal is, hogy az emberiségnek le kell igáznia a természetet a termelés növelésének érdekében: „Az sem túl kielégítő, ha semmi nem marad meg a természet spontán tevékenységének; ha minden talpalatnyi élelmiszertermelésre alkalmas földet megművelnek; ha minden pusztát és természetes legelőt felszántanak, minden négylábút és madarat, mely nincs háziasítva az ember szolgálatára, megsemmisítenek mert vetélytársak az élelemszerzésben, ha minden növényt és felesleges fát kiásnak, s alig marad hely, ahol egy vadcserje vagy virág nőhet anélkül, hogy gyomként kipusztítanák a tökéletesített mezőgazdaság nevében.”

Mill megpróbálta meggyőzni kortársait, hogy egy stabil államban sokkal jobb anyagi körülmények között élnénk, mint a jelenlegi előrerohanásban. Aligha szükséges megjegyezni, hogy a népesség és a tőke állandósult állapota nem jelenti az emberi fejlődés mozdulatlanságát, ugyanannyi tere lenne mindenféle szellemi kultúrának, az erkölcsi és társadalmi haladásnak, ugyanannyi lehetőség lenne az Élet Művészetének fejlesztésére, és sokkal valószínűbb, hogy fejlődne is, hiszen az emberi elmék nem a megélhetéssel lennének elfoglalva. Még az ipari tudományokat is komolyan és sikeresen lehetne művelni azzal az egyszerű különbséggel, hogy a gazdaság növelése helyett az ipari tevékenységek megkönnyítenék a munkát.”

Ben Klocek, flickr.com

Jamie Pachomski, flickr.com

Mill érvei ésszerűnek tűnnek, de nem hatottak kortársaira, mert csak ésszerűek voltak, és nem fedték fel a megélhetési küzdelem mögött rejtőző félelmeket. Mill nem tapasztalhatta a növekedés ígéretének erejét és mély vonzását. Számára mindez irracionalitás volt, és kötelességének érezte, hogy ezt kimutassa. De a növekedés ígérete nem teljesen irracionális, hiszen utat mutat az elfojtott félelmek elkerülésére.

Századunkban a közgazdászok alig gondolnak szakmájuk előfeltevéseire. Nem foglalkoznak félelmekkel és reményekkel. Amikor azonban szabad folyást engednek az elmélkedésnek, a régi témák visszatérnek. Egy 20. századi közgazdász művében a régi remények új erőre kaptak. 1930-ban John Mayhard Keynes megjósolta, hogy két generáción belül az ipari társadalom végre felismeri, ami szerinte mindig is az emberiség célja volt: a hiány problémájának megoldását. Keynes olyan jövőről álmodott, amely minden alapvető igényt kielégítene. „Amikor az a nap eljön, lehetőség nyílik az erkölcsi törvények megváltoztatására is. Megszabadulhatunk sok, kétszáz év óta kísértő álerkölcsös elvünktől, amelyek miatt néhány visszataszító emberi tulajdonságot a legmagasabb erényekké magasztaltunk… A pénzimádat valamiféle utálatos betegségként lesz ismert, egyikeként a félig bűnös, félig beteges hajlamoknak, melyeket az ember undorodva vall be az elmeszakértőknek. Ha legyőzzük a hiányt, visszatérhetünk az emberiség hagyományos erényeihez. Tisztelni fogjuk azokat, akik képesek megtanítani minket, hogyan használjuk ki erényesen és jól az időnket.”
erényes élet
Keynes nem ismerte föl, hogy sorai milyen fontos utalásokat tartalmaznak. Először is azt állítja, hogy a szükség alagútjának van kezdete. Valahol a múltban az erényes élet kétségtelenül létezett. A közgazdaság ígérete szerint valamikor a jövőben újra lehetséges lesz emberként és erényesen élni. De Keynes figyelmezteti kortársait, hogy míg az az idő eljön, a hiány felfordított világában kell élnünk. „Talán még száz évig kell magunknak és egymásnak azt mondanunk, hogy a becsületesség aljas dolog és a hitványság becsületesség. Az aljasság, fukarság hasznos és szükséges, míg a becsületesség nem. Csak a hitványság, irigység, kapzsiság és versengés tud végleg kivezetni bennünket a hiány sötét alagútjából. Egy hobbes-i elemzésből kiindulva világossá válik, hogy a hiány alagútja valamiféle ciklonra emlékeztet, amelybe zárva az emberek körbekeringnek egymással versenyezve, és egyre többre vágynak.”

A száz év nagyobbik része már eltelt, és a szükség egyre nagyobb fenyegetéssé válik. Ez a kulcsszava a Brundtland Bizottság jelentésének és a környezetünk problémáival foglalkozó minden analízisnek. De a válasz — úgy tűnik — mégis ugyanaz, mint Locke-é: a gazdasági növekedés.

Neil R, flickr.com

Neil R, flickr.com

A hiány mint társadalmi létesítmény

Hobbes és Locke megvizsgálták társadalmukat, és felismerték, hogy a hiány valamilyen formában jelen van sok emberi és társadalmi kapcsolatban. Locke rendszerezte, hogyan igyekeztek az angliai felsőbb osztályok megmenekülni a szűkölködéstől, de hosszú távon ez a feltételezett menekülés csak megerősítette a hiányt, és mindenütt jelenvalóvá tette. Az egyre nagyobb mérvű termelésre törekvéssel az egész kultúra és a természet ritka erőforrások lelőhelyévé fokozódott le. A nyugati társadalomnak sikerült megalapítania a hiány uralmát a társadalmi és egyéni élet csaknem minden területén, az egész világon.
halott és értéktelen anyag
Több évszázadon át feltételeztük, hogy a természet csak halott és értéktelen anyag, melyet emberi munkával és technikával kell kezelni, és így csaknem sikerült valóban halottá és értéktelenné tenni. Hobbes nem szégyellte félelmeit. Nekünk is vonakodás nélkül kellene felfednünk a gazdasági növekedés ígérete mögött rejlő történelmi (és még mindig fennálló) félelmeket. Csak akkor leszünk képesek feltenni a döntő kérdést: a gazdasági növekedés, mely még mindig a szűkölködés legfőbb ellenszerének tűnik, valóban elterjeszti-e a hiányt olyan mértékben, hogy T. S. Eliot szavaival, világunknak „nem robajjal, hanem nyöszörgéssel” lesz vége?

felső kép | Yves Jusot, flickr.com