Levendel Júlia

ÁBRÁND ÉS SZERELEM

1993 ősz

ÁBRÁND ÉS SZERELEM

Szívből beszélsz?

A háború és a színházi szezon vége felé, 1918 júniusában – ,,ezen a derűs júniusi estén” – Kosztolányi a Romeo és Júlia százötvenedik előadását nézi meg a Nemzeti Színházban; henye-könnyű tűnődését aztán sebtiben papírra veti, már mehet is a nyomdába, már szedhetik, már olvashatják a Pesti Naplóban. Profi újságcikk, ilyet egy Kosztolányi-formátumú tehetség naponta akár ötöt is kidalol magából. Kellemes, hasábtöltő szöveg – látszólag semmi sincs benne. Látszólag, mondom, mert éppen a közhelyessége, könnyű csevejgése, hogy a szépen egymásba kapcsolt mondatok oly kíméletlenül felfedik a mögötti ürességet, az égi otthonosság elvesztésének ezúttal zavartalan megélését – mindez mégiscsak hallatlanul izgalmas. „Fölvonásközökben arra gondolok – írja –, hogy mi ennek a fullasztó és szirupédes shakespeare-i darabnak ősi báját és új voltát föl se tudjuk már fogni…” Tiltakozni, vitatni, hogy a darab se nem fullasztó, se nem szirupédes, természetesen csacskaság, hiszen nyilvánvaló, hogy ha a mai – értsd: 20. század eleji – néző nem foghatja fel ősi báját és újdonságát, de egy ilyen híres művel azért illik valamit kezdenie, hát elandalodik „a szerelem regényességén”, s legalább fullasztónak és szirupédesnek nevezi, amin kívül marad, amihez választottan és tehetetlenül már semmi köze.

bőszítően rossz

Kosztolányi szerint a tragédia „aranyos romantikája szinte polgárivá vált”, s persze csakugyan alig elképzelhető, hogy mi, maiak ne legyünk képesek valamit befogadni – mennyivel egyszerűbb az idegenné lett indulatokat átformálni-domesztikálni, fogyaszthatóvá tenni. A Romeo és Júlia-előadások jó része ezért olyan bőszítően rossz: nem egyszerűen unalmas vagy távoli – rendezők és színészek erőszakosan kisajátítják és lefokozzák – például fullasztóvá és szirupossá. Vagy nem jellemző, hogy az emberi gyötrelmekről és a hétköznapi örömökről oly sokat tudó, de a nagy szerelmet bizonyára sohasem ismerő Kosztolányi évekkel később lefordítja a Romeo és Júliát? A maga módján tetszett neki a mű, persze, a költői replika különösen csábíthatta, s ami döntő: a hiúságát, a becsvágyát élesztette a feladat. Mégiscsak a Romeo és Júlia!

Rába György elfogult, ám józan szeretettel írja, hogy a fordítás egyenetlen, néhol mesterkélt, hűtlen, ,,de sok részlete máig felül nem múlt”, s hogy ott a legjobb, „ahol szemléltet, az érzéki jelenséget közvetlenül leképezi”. Mennyire találó Rába egyik elmarasztaló észrevétele, hogy a két sort

What is it else? a madness most discreet,
A choking gall, and a preserving sweet.

Kosztolányi ,,a rímért betoldott sorfél” mellett (és hát a rím „költőnket narkotizálja”) „az értelmet csak árnyalatnyira elmozdított kifejezés”-t használ:

Mi más szeretni? Higgadt, tiszta téboly,
Édes vigasság, epe, ami szétfoly.

A „Higgadt, tiszta téboly”-nál valóban sokkal jobb, lényeget értőbb Mészöly Dezső „jámbor őrület”-e. Erről a jámbor őrületről van szó ugyanis mindvégig, ezért ütközik Romeo, s még inkább Júlia az egész környezettel; legfájdalmasabban éppen akkor, amikor a legközelebbiek, a szerelmeseket védelmezők sem képesek elfogadni ennek a jámbor őrületnek a másságát.

Kosztolányi abban a 18-as színibírálatában elismerően szól Bajor Gizi Júlia-alakításáról – elárulva, hogy a tragédia történetét is a legfelületesebben, a legkonvencionálisabban közelíti: „Az ő Júliája egy szerelmes gyereklány, aki a játék végén mérget iszik, akárcsak azok a polgári iskolai növendékek, kiknek rövid tragédiáját a napihírekben olvashatjuk.” Pedig a napihírekben sohasem szerepelnek Júliák, s nem ilyen szenvedélyes, életet átfogó szerelmek.

Oly sokszor elmondták már, hogy Júlia az erősebb, öntörvényűbb személyiség – Géher István rajongó gyakorlatiasságáról szól –; voltaképpen az ő tragédiája, élet-ábrándjának bukása követhető a darabban. A korábban Rózáért epekedő Romeo igazán világfájdalmas, de mintha maga is érezné, hogy fájdalmának formáját nem találta még meg – a Róza-sóhajtozások nem eredetiek, s így joggal komikusak Mercutiónak vagy Lőrinc barátnak –, amikor a Capulet-házba indul a bálba, sötét sejtelmeiben a méltó forma felismerésének, a kiteljesedésnek – kétségtelenül különös – öröme is bujkál:

e fényes dáridón
Borul sötétbe sorsom, s indul el
Örvényes mély felé suhanva, hol
Halál tesz pontot gyűlölt életemre.

Miért gyűlöli Romeo az életét? Mert nem látja, mit kezdhetne vele. Vágyai, gyöngédség-igénye, egész költői, szeretetreméltó egyénisége még rendezetlen, ezért hánykolódik-háborog a lelke, ezért pirít rá Lőrinc barát, hogy „Hát férfi vagy te?” Nem, még éretlen ahhoz, hogy érezze, amint ég és föld eggyé lett benne – eggyé, méghozzá a szerelemtől, a szerelemben megvalósítva. Romeo nem küzd szerelmükért, csak szenvedve-repesve elfogadja Júlia, Lőrinc és a Dajka ötleteit, sürgetéseit, segítségét, némelykor pedig éretlensége-formátlansága miatt veszélyesen közel kerül az elkényeztetett puhasághoz, az aranyifjú-mentalitáshoz. Júlia sokkal radikálisabb lázadó, de képzeletében alig jut hely a mi ellen körének, igyekszik mindvégig megőrizni a konvencionalizmus látszatát is, színleg tisztelettudó, már-már alázatos – megengedheti magának, hogy részletkérdésekben ne vitatkozzon, ne makacskodjon, hiszen az egészet akarja másképpen. Tybalt és Capuletné nem csupán vérrokonok, lelkük is hasonlatos, gyűlölködésüket a tehetségtelenség, a fantáziátlan középszer működteti. Júliának egyetlen elítélő szava nincs az anyjáról, de riasztó példaként figyeli életét, s nyilvánvaló, hogy habozás nélkül inkább a halált választja, mint elfogadja például Páris gróf oldalán az anyjáét utánzó sorsot. Persze nehéz szétválasztani – nem is kell –, mennyi a lázadás, a „szokványos” romboló elutasítása, és mennyi a konstruktív „másféleség”, a már-már deviáns idea valósággá, életgyakorlattá formálásának törekvése.

megférfiatlanítás

Júlia szenvedélyes szerelmes – ezt érzi és elfogadja szinte mindenki –, de hogy a jelző mit jelent? Stendhal például hallgat róla. Amikor a szerelem négy alapfajtájáról ír, elsőként említi a szenvedélyes szerelmet, aztán – rendkívül ötletesen és érzékletesen – a kedvtelés-szerelmet, a testi szerelmet és a hiúság-szerelmet, és az utóbbi hármat jellemzi is; a szenvedélyről nincs elemző szava, odavet néhány példát, szemérmesen, fojtottan mintha azt mondaná: tudja, aki tudja. A példák között szerepel „az Abélard-t szerető Héloïse” – tehát nem Abélard és Héloïse! –, s ez ugyanaz a disztinkció, mint ha azt mondom: nem Romeo és Júlia, hanem a Romeót szerető Júlia. Azt hiszem, a megkülönböztetés jogos. Ernst Fischer a romantika lényegéről szólva azt írja, hogy „1079-ben született az európai individualizmus első kiváló filozófusa, Abélard. A lovagok rendjéből származván filozófiát és teológiát tanul, majd az ifjú nemzedék ünnepelt tanára Párizsban. Szembeszáll a merev római egyházi renddel, a ’Szentlélek’ prédikátora; az ember benső szabadságát, a hit értelem általi felülvizsgálatának szükségességét hirdeti.” Majd megjegyzi, hogy filozófiájával egyenrangúan fontos szerelme is, s csak utal arra, hogy Abélard tanította Héloïse-t, hogy a szellemi kapcsolat szerelemmé lett, s hogy „milyen véget ért a boldogság”: Fulbert kanonok (az Héloïse-t neveltető nagybácsi, apa?) emberei megférfiatlanították Abélard-t. Hogy a történet az interpretáltnál bonyolultabb, az nem érvényteleníti Fischer gyönyörűen indulatos összefoglalását: „Az európai individualizmus küszöbén borzalmas jelkép ez a megférfiatlanítás – ám Héloïse törhetetlen, dacos, lázadó szerelme minden nyomorúságon felülemelkedik.” Lám, itt már ő is csak az asszonyról szól. Hát igen. Abélard maga írta le, hogyan is történtek a dolgok, bár a Szerencsétlenségeim történetében sok évvel később és bűnbánó pózban számol be, de azért valószínűsíthető, hogy felfogása-ítéletalkotása, s főként erős narcizmusa nem sokat változott. Abélard-t nemcsak Héloïse szépsége vonzotta, hanem rendkívüli szellemisége is; Fulbert kanonok „rajongva szerette” ,,unokahúgát”, s „igyekezett őt beavatni minden tudományba”. Ez a fiatal lány írni-olvasni tudott a 12. század elején, filozófiát és teológiát tanult, a latinon kívül görögül és héberül beszélt, s műveltsége ,,országszerte nevezetessé tette”. Abélard elhatározta hát elcsábítását (később persze igazán beleszeretett), s biztos volt benne, hogy könnyű dolga lesz, „hiszen – mint álszerénység nélkül emlékezik – akkoriban oly nagy hírnévnek örvendtem, s fiatalságomnak, megnyerő külsőmnek hála olyannyira kitűntem, hogy bármelyik nőt a visszautasítás veszélye nélkül méltathattam volna szerelemre. Heloysa beleegyezésében is inkább bíztam, mert tudtam, hogy ismeri és szereti a tudományokat.” Abélard jól számított – ki mást keresett, ki mást választhatott volna Heloïse a maga környezetében! Olyan érthető és hihető volt, hogy ők egymásnak teremtettek.

Amikor Heloïse terhes lett, Abélard megszöktette és a nővéréhez vitte, ahol megszületett és nevelkedett aztán a fiuk, ő pedig, mivel együttérzett Fulbert kanonokkal, s úgy vélte, elárulta – megkövette és megígérte, hogy jóváteszi ,,vétkét”. Abélard bűnösnek tudja magát. Ez az eretnekséget kísértő gondolkodó, aki a credo, quia absurdum tételével szemben az intellego, ut credam (megértem, hogy higgyem) elvét hirdette, s aki himnuszaiban, prédikációiban, egész életvezetésében annyira a saját kora fölé emelkedett, akkor – saját vallomása szerint – nagyon is konformista: ,,hogy még jobban megengeszteljem (Fulbert kanonokot), olyan elégtételt ajánlottam föl, amilyet nem is remélhetett: kijelentettem, hogy hajlandó vagyok az elcsábított leányt nőül venni, feltéve, hogy a házasság titokban marad, nehogy hírnevem lássa kárát.” Heloïse-t viszont mintha nem érdekelné a hivatalos, a társadalmilag elfogadott, a külsőleg szentesített – ,,Feleség – mások talán valami magasztosat, tartósat értenek ezen; számomra örökre a gyönyör tökélye, hogy a kedvesednek nevezzenek, igen – kérlek, ne haragudj – a szajhádnak, az ágyasodnak… Uram Isten, légy Te a tanúm, ha maga a császár, a világ ura ereszkedne le hozzám és pecsétes írással erősítené, hogy az örök tulajdonom: én mégis inkább az ágyasod szeretnék lenni, nem császárnő, és még büszke is lennék erre… Isten tudja, a Te parancsodra még a pokolba is tétovázás nélkül sietnék, még meg is előznélek, vagy utánad zuhannék… Ha nem vagyok Nálad, nem vagyok sehol és Nélküled nincs lét és élet”. A házasság, Fulbert és barátai jelenlétében meg is megköttetett. Abélard aztán hitszegőnek tapasztalta a kanonokot, mert a házasság tényét nem tartották titokban, ezért zárdába vitte Heloïse-t. Fulbert viszont ezt úgy értelmezte, hogy mégis szabadulni akar az asszonytól. A Romeo és Júliában sincs több félreértés, balszerencsés véletlen. Ekkor következett a szörnyű bosszú. Talán Heloïse-t sem hagyta közömbösen a szokásrend, csak épp ellenkező előjellel. Önfeláldozóan védte Abélard „becsületét”, karrierjét, függetlenségét, s éppen önzetlensége, teljes odaadása, szerelmes rajongása lett a szerelem-rombolás eszköze.

szenilis makacssággal

Júlia szenvedélyével valóban jól megfér a józan gyakorlatiasság; a reneszánsznak ez az egészre tekintő eszménye, amely szerint ég és föld, test és szentség egyesül, mintha soha többé – eszmény mivoltában sem– jelenne meg így az irodalomban. De ott és akkor, a drámában van egy fordulópontot jelentő pillanat, s erről az elemzők nemigen szólnak. Capulet előre hozza a Páris gróffal kötendő házasság időpontját, s ehhez Júlia könyörgése, rémült rimánkodása ellenére szenilis makacssággal ragaszkodik. Capuletné ekkor a legdurvább. Talán kiszolgáltatottságát, elnyomottságát takarná, mikor minden természetes női-anyai gyöngédség nélkül távozik: „Hozzám ne fordulj; választ úgyse kapsz. / Tedd, ami tetszik; végeztem veled.” De hát Júlia nem remélhetett megértést, védelmet az anyjától; csak riadalma magyarázza, hogy a csupa külsőség-asszonynál esedezik irgalomért. Hanem van még egy ember, a Dada; ő beavatott, s bizonyára az ő teje, testmelege, anya-pótló szerepe is formálta Júliát, tette lázadó, rajongó szerelmessé. A Dajka mindent tud, és a legközelebb áll hősnőnkhöz. ,,Beszélj, dadám ! – hát nincs egy jó szavad?” – fordul hozzá Júlia. S erre olyan válasz érkezik, amelyik a legmélyebb kétségbeesésben is mehökkent. Az utolsó, az egyetlen ember így okoskodik:

Száműzték Romeót, s fejem teszem rá,
Nem is tér vissza, hogy kérdőre vonjon.
Ha visszatérne, csak titokban tehetné.
Aszondom hát, mindent meghányva-vetve:
Legjobb, ha szépen férjhez mégy a grófhoz.
Micsoda finom úr!
Hisz Romeo mellette kapcarongy.
A sasnak nincs oly égő, zöld szeme,
Mint Páris úrnak! Itt süllyedjek el.
Ha nem lesz jobb urad a réginél!
Százszor különb! De még ha nem különb is:
A régi annyi, mintha már nem élne –
Ha egyszer nincsen itt, mit érsz vele?

Júlia pedig – megérezve, hogy mindig van lejjebb, és a közönségesség, az ocsmányság birodalma végtelen – éppúgy megdöbben, mint Hamlet, aki még haldokolva kérdezi Laertestől, hogy ,,a kardhegy is mérgezve van?” A tiszta ember, legyenek bármily súlyos-keserű tapasztalatai, mindig megdöbben, mindig felfedi naivitásnak csúfolt ártatlanságát, éplelkűségét. Júlia tehát rámered a Dajkára: szívből beszélsz? (Mészöly Dezső fordításában: ,,Ezt szívből mondtad?”) – S hogy magabiztos a válasz: „Tiszta szívből én! Kárhozzam el, ha nem! –, Júlia csak egy „Ámen”-t mond rá. A költői képek, hasonlatok, a zengzetes replika elmaradása önmagában is szorongató. S ahogyan Hamletet a végső felismerés löki, hogy végre megölje a királyt, Júliával ez a pillanat érteti meg, hogy egyedül van, eszményeivel-szerelmével idegen lett a környezetében, s hogy nincs többé lehetőség a gyermeki bújócskára – „Szörnyű szerepem magam játszom el”.

rajongó gyakorlatiasságból végül is marad a rajongás, a fölényesen uralkodó közönséges gyakorlatiassággal szemben mindenképpen. Júlia nem mondhat semmit a Dajkának, hiszen a „vigasztaló” beszéd tanúsítja: áttörhetetlenül kerek, zárt az a világ, amelyből ő jóvátehetetlenül kirekesztette magát. Gyakorlatias tudása-érzéke pedig csak arra jó, hogy minden még jobban fájjon. Nem két kapcsolódásra képtelen világot, egymást nem értő embert látunk hát. Júlia ismeri és érti, amit a Dajka közvetít – a Dajka meg sohasem fog fel semmit a feltétlen odaadásból, a sorssá emelt szerelemből és szabadságvágyból. Mintha Schiller megkülönböztető jellemzését előlegeznék a realistáról és az idealistáról – „a realista azt kérdezi majd: mire jó egy dolog, s aszerint taksálja a dolgokat, hogy mit érnek: az idealista azt kérdezi majd: jó-e a dolog, s aszerint taksálja a dolgokat, hogy mire méltók. A realista nem sokat tud és nem sokat tart arról, aminek önmagában van az értéke és célja… Amit szeret, azt a realista boldogítani, az idealista megnemesíteni igyekszik. Ha tehát politikai tendenciáiban a realista a jólétet célozza, még akkor is, ha némileg a nép morális önállóságának rovására megy, az idealista a szabadságot nézi, még akkor is, ha a jólét forog kockán. A realistának az állapot függetlensége, az idealistának az állapottól való függetlenség a legfőbb cél” – mindez igaz, de éppen Schiller rajongó hősei nem tudják, hogy az idealista képes lehet ideái sértetlensége mellett – ellesni a realista fogásait, míg a realistának mindig idegen marad a tökéletesség, az eszményiség, a foghatatlan és mennyiségileg megnevezhetetlen utáni mérhetetlen vágy; értetlenül ezért legtöbbször nyersen-öntelten elutasít, ritkábban szenveleg, még ritkábban irigykedik – mint az Ármány és szerelem legjobban megformált szereplője, Lady Milford, aki sebesen váltogatva gyakorolja mind a három viszonyulást.

Szerelmem bevehetetlen erőssége

,,Az első világháború után Münchenben – épp akkor bukott meg a tanácsköztársaság – láttam az ’Ármány és szerelmet’ – írja Thomas Mann –, közepes előadásban, végsőkig polgári, végsőkig maradian-konzervatív hajlamú közönség jelenlétében, és átéltem, hogy a mű leheletére miként változott e közönség magatartása szinte forradalmi jellegűvé. Schiller-közönség lett belőle is, mint ahogy darabjai hatására eddig még minden közönség azzá vált.” No csak! Hát ennyire esetleges mű és közönség viszonya? Meglehet. De talán ezúttal Thomas Mann is optimistán túloz. Az Ármány és szerelem nem gyakori, de annál langyosabb előadásait (szirupédes? fullasztó? aranyos romantikájú?) báva jólneveltséggel és jólöltözöttséggel szokta végigunatkozni a közönség, a merészebbek esetleg megkockáztatják: ugyan minek ez a rettenetesen poros, szenvedelmes story manapság. Az ördögbe is, minek. És nem hasonulnak, nem forradalmasít az a sok patetikus szó.

erőtlen-alaktalan zsolozsmázás

Különös, hogy Schiller eredetileg Lujza Millert tervezte címszereplőnek, holott nyilvánvaló: Ferdinand az aktívabb, tudatosabb, alkatilag pedig az alteregó-hős – ő a rajongó szerelmes, aki a szerelemmel lázad, aki szabadságvágyát, egész másféle életeszményét, emberideálját a szerelemben keresi. S ha igaz, hogy a Romeo és Júliában Júlia a mélyebben szenvedő, mert többet tudó és teljesebb eszménnyel élő, úgy az Ármány és szerelemben sokszorosan nagyobb Ferdinand tragédiája. Sőt úgy tűnik, Lujza Millert annyira domesztikálták a polgári erényről, a női erkölcsösségről és tisztaságról alkotott kemény ítéletek, a kor-kívánalmak, hogy éppoly keveset ért meg a rajongó szerelemből, mint a Miniszter, a Lady vagy tulajdon szülei. Az első felvonásban, az ő első jelenetében már lemond Ferdinandról, és merengve szavalja, imádkozza: ,,Egyetlen álmom volt – Ferdinand –, megérte szűken mért életemet. Ezen a világon lemondok róla. De ott… ahol a rangkülönbségek falai leomlanak, ahol lehullanak rólunk az osztályok gyűlölt bilincsei, ahol az ember: ember és semmi más – Semmit sem viszek magammal, csak tisztaságomat, hiszen ott… semmivé lesz a drágakő és a pompázatos rang, ha eljön Isten, aki a szíveket vizsgálja. Ott gazdag leszek. Ott a könnyeink diadalokká válnak, ott őseink helyett a szép gondolatainkat kérik számon. Ott előkelő leszek…” – mindez oly erőtlen-alaktalan zsolozsmázás, mint Csehov Ványa bácsijának végén Szonya áriája arról, hogy megpihenünk, majd megpihenünk. Amikor Ferdinand apja lotyónak nevezi, s gúnyosan érdeklődik, készpénzzel fizetett-e a fia a szerelmi szolgáltatásokért, Lujza sértett méltósággal visszaadja Ferdinand szabadságát. S különben is: mindvégig, még haldokolva is roppant illedelmes és erényes – soha, egyetlen pillanatra sem ragadja el a szerelem – kisasszonyosan ábrándozgat róla –; ő nem küzd, nem lázad. Szüzessége, jó híre és kötelessége mindennél fontosabb. Még a Lady ajánlatát is, hogy legyen a komornája, azért utasítja vissza, mert – egyébként helyesen – úgy véli, a kegyencnőnek „rettentő gyötrelem lenne látnia cselédje arcán azt a derűs nyugalmat, amivel az ártatlanság jutalmazza a tiszta szíveket”. Lujzát nem érintette, nem érintheti Heloïse vagy Júlia szenvedélye – Vajda György Mihály is megjegyzi, hogy „legalább olyan mértékben esett saját pietista vallásossága, mint az ellene szövetkező ármány áldozatául” –, valóban: Ferdinandnak meg kell mérgeznie, hogy Lujza is helyet kapjon, hogy együtt lehessenek a nagy szerelmesek panteonjában.

De Ferdinand pontosan fogalmaz vallomásában: „Ott az én hazám, ahol szabadon szerethetsz. Jobban érdekel a te lábnyomod a vad, homokos pusztában, mint idehaza a székesegyház… Minden éjszaka lelkesítő borzongással borul fölénk az ég boltozata, a hold prédikál nekünk, és velünk imádkozik a csillagok egész áhítatos gyülekezete. Beleunhatunk-e szerelmünkbe, amikor egyetlen mosolyod elég élmény egy évszázadra, s mire megérteném, hogy miért könnyezel, már el is szállt az életem”. Mindenkivel bátran és következetesen szembeszáll, mert szerelem és szabadság számára nem elválasztható. „Meglátjuk, mi az erősebb, a szokás vagy az örök emberiség törvénye”, mondja kihívóan, s kétségtelen: szépnek is látja, tetszik neki, méltó feladatnak ítéli szerelmi szabadságharcát: „ezek a féreg-emberek szédülve tekintsenek föl szerelmem bevehetetlen erősségére”. A féreg-emberek pedig kitűnő emberismerettel Lujzát használják fel ármányukhoz – Ferdinandról tudják, hogy „az erőszak csak elkeseríti a rajongót, de nem ábrándítja ki”.

A polgári erényesség, amelyre a rajongó szerelmesek, a nők is, fütyültek, s bármikor készek voltak szerelmük védelmében az elkárhozásra, a pokolra vettetésre, a nyugat-európai irodalomban ekkorra mintha eltakarná azt a szabadság-szerelmet. A minden társadalmi korlátot és véleményt félresöprő biztos tudást, hogy az összetartozó embereknek össze kell tartozniuk. Heloïse úgy ragaszkodik Abélard szerelméhez, ahogyan Antigoné fivére eltemetéséhez – nincs más érvényes parancs, nincs „ámbár” és „azonban”, nincs okosság és számítás. Lujza Miller tanult kötelessége kizárja ezt a kategorikus imperativust. És idealizált hősnőtársainál rendre ezt tapasztaljuk – még a 19. század második felében, a század végén fellépő lázadó nők – Bovarynétől Ibsen Nórájáig – sem szerelmükért, hanem leigázásuk ellen lázadnak. Lassan beköszönt a feminista mozgalom, amely nem kevesebb torzulatot eredményez, mint a brutális tiltás, a faji és osztályellentétek emelte gát.

éljen a szabadság

A szerelem – ha még annak nevezhető – az önérvényesítés terepe vagy eszköze lesz, s alig esik szó a páros szabadságról, az összetartozás, az egyesülés, az eggyé levés mámoráról. A transzcendens lázadásról. Érthető, ha éppen a szörnyen elmaradott, a despotikus-patriarchális Oroszországban lehet szenvedélyes szerelmet képzelni, ha Puskin Tatjánája nyomán sorra születnek az orosz irodalom nagyszerű nőalakjai, a szerelméért az ördöggel szövetkező Margaritától Okudzsava Dilettánsok utazásának Laviniájáig, aki újra meg újra kimondja reménytelen(?) menekülésük közben, hogy éljen a szabadság! Ez ,,a sovány, elegáns, régen várt istennő” okosabb minden agyafúrt, meghasonlott lelkű üldözőjénél, s azt is jól tudja, hogy a sorompón túl „ismét csak ugyanaz van”, de bárhogy, bárhol, neki Mjatlev mellett a helye. Ez világrendjének alapja, így nem is kísértheti a teátrális gesztus, hogy lemondjon a szerelméről, hogy visszaadja a hozzá tartozó szabadságát – számára értelme sincs ennek a mondatnak: vissza? és adni-venni? a szabadságot?

Az orosz irodalomban – oly kétségbeejtően nélkülözve a polgári jogrendet, a felvilágosultság szenvedést enyhítő hatásait – a cári, majd a bolseviki, sztálini elnyomatás alatt újra lesznek rajongó szerelmesek, akik, mint Paszternák Zsivagója a száradó fehérnemű, a csillagok és Lara közelségében ,,a lét diadalmaskodó tisztaságá”-t ujjongással élik meg: „Istenem… ezt mind nekem adod! Mivel érdemeltem ilyen sokat? Hogy lehet az, hogy magadhoz engedtél, ideengedtél erre a te felbecsülhetetlen értékű földedre, csillagaid alá, ennek a meggondolatlan, nem zúgolódó, nem szerencsés drága nőnek a lába elé?” Mert a szerelem egyszerre a legszélsőségesebb lázadás a teremtés, a véges, a kimért lét korlátozása ellen, és a legalkalmasabb állapot a legmélyebb hálára. Lara, mielőtt az utcán letartóztatják, és aztán örökre eltűnik, névtelenül, valamelyik koncentrációs táborban, még elsirathatja Zsivagót. A férfi kiterített holtteste mellett is az őrült hála érzete járja át, a tudás, hogy „azért szerették egymást, mert körülöttük minden úgy akarta: a föld a talpuk alatt, az ég a fejük felett… ez egyesítette, kötötte össze őket legerősebben… gyönyörködtek a teremtésben, magukat is beleértették a kép egészébe, érezték, hogy hozzátartoznak a látvány szépségéhez, a világmindenséghez.”

Az ember végül szégyentelenül kimondja magában a rettentő kérdést: ahhoz, hogy két ember felfedezze az egymásnak teremtettséget, az androgün-legenda újratestesülését, a szenvedélyes, vagy egyszerűen csak ökologikus szerelmet, hogy próbálkozzon, legalább eszményként őrizze, ehhez az inkvizíció fenyegetettsége, ármány, áttörhetetlen osztály vagy faji korlát, koncentrációs tábor, háború – csakugyan társadalmi pokol kell? Hogy csak társadalmi nyomás ellenében képes alakot ölteni ez a szerelem?

A várt s a váró kedves

Úgy hiszem, Romeo és Júlia, Heloïse és Abélard vagy Mjatlev és Lavinia szerelme nem romantikus és nem naiv szerelem. Mély és bölcs tudásra, talán genetikailag örökölt tapasztalatokra épül. Sokkal romantikusabbnak tűnik Ferdinand rajongása; az ő ábrándjaihoz szinte nélkülözhető is a másik hús-vér ember. Egyáltalán: a testi lét, a valóságos képesség. A nem reménytelenül szerelmes, de a szerelmet valamiképp mégiscsak egyedül, önmagában megélő romantikus hős ábrándja akkor szerethető, akkor nem érezzük nevetségesnek vagy narcisztikusnak a vágyódást, ha a szerelem nyíltan ideologikussá lesz, és az ember az önmegvalósítását, az ön- és világfelfedezését nevezi így – mint Vörösmarty Csongora, akinek lelke vágy szárnyára kél, s elindul – ama belső útra –, hogy megismerje az álmaiban élő égi szépet. A költővel majd Tündének nevezik el. Tünde könnyen illanó álomkép, vigasztaló eszme, aki – így beszéli el Ilma – nem a földön született, hanem a Göncöl csillagán, rózsafán termett, onnan egy vihar lerázta, és Csongor úrfi kebelén ébredt fel. Az égi szép, a nem földi, a dicső Tünde, aki tengernyi – de érzékelhetetlen, mert személytelen – báj és gyönyör tulajdonosa, talán csak annyiban emlékeztet valóságos nőre, de akkor is inkább csitrire, álmodozó-pusmogó kiskamaszra, hogy Ilmát magához emeli, fel a magas tündérhazába, hogy ott napestig Csongorról beszéljen neki.

a boldogság szimbóluma

Tünde nem társ, nem szövetséges, hanem a titkos Tündérhon lakója; nem lehet vele keresni a boldogságot, mert ő maga a boldogság szimbóluma. Ezért olyan szomorú a Csongor és Tünde. A szerelem – a megtaláltnak hitt szerelem – vigasz volta átlátszó. Vörösmarty – annyi romantikussal együtt – csak a teljes, visszavonhatatlan kivonulást képzeli szépnek. Tünde a darab végén földön túli, földön kívüli létezéssel csábít: csendligettel, csermellyel, gyönyörfával, és Csongor (Vörösmarty) nehéz sóhajjal, sóváran ábrándozik: „annyi szenvedés után / Nyugszom égi kebleden / Sírok égi kebleden!” A menekülő szerelmest aztán mintha örökre bezárná a boldogság-ígéret:

Háboríthatatlanúl
Így fogunk mi csendben élni,
S a bajoktól messze lenni;

Persze a rettentő fáradtság el-elkapja a szövetséges szerelmeseket is; megkísérti Mjatlevet, hogy bezárkózzon Laviniával egy várba, és nemcsak az arisztokratikus, félrehúzódásra mindig hajlamosabb Mester, hanem a boszorkányságot kipróbáló Margarita is jónak érzi a csöndbe vonulást. Nem a fényt, a nyugalmat érdemlik, ítélkezik Bulgakov, és közben fuldoklik a fájdalomtól, és vele fuldoklik az olvasó, mert érti, hogy ez a csönd az élettől megszabaduló, mindenről, végső soron persze a szerelemről is lemondó csönd. Woland pedig, mintegy magát is meggyőzve mondja: „Mester, maga javíthatatlan romantikus.” A romantikus szerelem tehát – ellentétben az ökologikus szerelemmel – ideologizál. A romantikus számára a szerelem menekülés a durva valóságból, a szerelem eszményített, elvontan tökéletes tárgya pedig ellensúlyozza a földi, a társadalmi valóságot: ez a funkciója. Kétségtelen, az emberi környezet általában üldözi, nehezíti, ármánnyal rombolja a szerelmet – szó volt már róla: gyávaságból, gyöngeségből, irigységből, a torzulás megannyi változatában. A védekezés, a menekülés, az elzárkózás többnyire szükséges, s mégis: a szenvedélyes szerelem, ha bármily rövid időre is, szabadon, eredendő természete szerint megmutatkozhat; éppen mert hála, mert mindig világszerelem, nyitott, áradó: képes önnön izzásával megmelegíteni a környezetet. Nem ismeri ugyanis a romantikában oly élesen jelölt elhatárolást magánélet és közélet között. Senkinek sem jutna eszébe, hogy Romeo és Júlia szerelmét magánügynek nevezze. Csak a romantikus választja a mocskos, nyomorúságos ,,közélet” helyett a „magánélet” tisztaságát. Holott a valóságos nagy szerelembe nagyon is belefér a tisztátalan környezeti adottság, mindenféle lucskosság, az élet, a működés orrfacsaró bűze. Könnyen belátható, hogy már a magán- és közéleti tartomány megkülönböztetése is hasadtságot jelez, a személyiség integritásának olyasféle megtörését, ami lehetetlenné teszi az épet feltételező szerelmet. Ilyesmiért nehezményezi Hegel – a maga voluntarista, pároltan racionalista módján –, hogy az Ármány és szerelemben a szerelmesek „a nyomasztó ocsmány körülmények közt apró ügyekkel és kicsinyes szenvedélyekkel gyötrik magukat”. Hogy apró ügy lenne a magánboldogság? Ki mérheti meg az „ügyeket”, ha már ügyekké, ha eleve csonkoltan magán-, vagy közüggyé lettek?

A férfi alkotta kultúrában – az ókori mítoszoktól a modern irodalomig – a meghódítandó, megszabadítandó, elérendő égi-szép szerelemeszmény mellett végigvonul az ábrándszerelem egy másik változata is: a várakozó társ, Pénelopétól Solvejgig. Amennyire nélkülözhetetlen, erőt adó a tudat, hogy ezek az asszonyok vannak – ők a megtartó, a mindenkor, mindenhonnan be- és elfogadók –, annyira keserves is a megtalálásuk: a révbe jutás kis halál; ők a leállás, a beteljesülés-befejezettség papnői is. Pénelopé ugyan szorgosan sző, és még szorgosabban bont, de igazi tevékenysége, szinte attribútuma a várakozás. Persze a határok olykor elmosódnak: az alvilágba leszálló Orpheusz megszabadítani készül Euridikét; a várakozó Euridike mellett ő a kalandot kereső, a mindenséget felfedező, lantjával hódító – s talán a rajongó szerelmes is, aki akár a „pokolba” elmegy szerelmeséért. A pokolra, korábban az alvilágba szíves-örömest szálltak ugyanis a szerelmesek. Heloïse, tudjuk, tétovázás nélkül indulna Abélard parancsára, Romeo és Júlia valóban önként választják „a kufár Halál”t, és Ferdinand is így fohászkodik: „Egy örökléten keresztül együvé fonódnék vele a gyalázat kerekén”. De éppen az Orpheusz-féle történetek, a számtalan variációban kerengők értetik meg azt is, hogy miközben a szerelmes borzadva nézi mások torz vagy szerelem nélküli életét, hogy a maga rajongásán kívül minden idegen – némiképp csakugyan bezárt a saját őrületébe –, ugyanakkor látja, érzi, hogy itt nincs helye semmiféle ítéletnek, nem is tud kívül kerülni a mások világán. Orpheusz, mondják, sikertelen alvilági útja és önsanyargatásos időszaka után a fiúszerelem apostola lett, egyes mítosztöredékek szerint visszautasított, sértett nők ölték meg, hihető az is, hogy a lantost már Hádész birodalmában is a saját teljesítménye érdekelte igazán, ragyogó tehetségű narcisztikus volt, még Rilke szerint is „türelmetlenül” haladt, nem tudhatva, követik-e – nem tudhatva, itt aztán csakugyan semmit sem tudhatva bizonyosan. Néhány fénylő pontot, saját pillanatot legfeljebb, meglehet.

kép | shutterstock.com