ÁBRAHÁMHEGYI LEVÉL

Badacsony és Szigliget környékén a táj hasonlít még egykori önmagához. Az impozáns, koporsó alakú hegy őrzi ugyan a civilizáció nyomát, hisz köveinek egy részét elhordták, de egy szerencsés és bölcs pillanatban — ami oly ritka errefelé — felhagytaka kőbányászattal. Ne firtassuk, mik voltak a valódi okok, örüljünk a ténynek: a varázslatos hegyet nem bolygatják tovább, épen hagyják kőorgonáit, így aztán a barbárság nyomai lassan behegednek, a kőbánya helyét ellepi a növénytakaró, s a Badacsony — ha némiképp csonkultan is — megmaradhat a jövendő koroknak.

különbéke

Errefele maga a tó is jórészt érintetlen még. Nádasai közt csak itt-ott harsog nyár idején egy-egy strand és kikötő. A madárvilág pedig, mintha az embernyüzsgés feletti kezdeti riadalmán úrrá lett volna, vígan lakja a tóságnak ezeket a kevésbé bolygatott részeit. Akár jelképesnek is tekinthetjük, hogy a hattyúk, melyek valaha szép számmal költöttek itt — tanú erre Pálóczi Horváth Ádám szép verse a XVIII. század végéről —, újra tanyát ütöttek a nádasokban. Előbb csak egy-egy magányos példány bukdosott a nádas mélyén, ma már viszont mindennapi látvány a fiókáit vezetgető hattyúpár. Pedig ez a madáróriás végleg kipusztulni látszott a Balatonról, s még a legöregebbek sem emlékeznek rá, hogy itt hattyak költöttek volna. A táj és élővilága eszerint különbékét köt az emberrel ott, ahol kevésbé bolygatják, ahol a civilizátori dühöt emberi bölcsesség mérsékeli.

Ábrahámhegy, ez a jelentéktelen és fiatal település itt található, közel a Badacsonyhoz, az apró, kiszáradással küzdő Burnót-patak partján. A vízerecske a Káli-medencében ered, de mire ideér, nehézkesen, lassultan küzdi át magát a permi vörös homokkövön, ami már Zánkánál feltűnik, vörösre festve a domboldalakat. Mert a domb itt a helyes kifejezés, lankás dombokon fekszik a kis falu, a hegy szó némiképp kegyes csalás.

Maga a falucska ligetekkel, maradék erdőkkel, mocsarakkal szabdalt. Láthatóan hiányzik belőle mindenfajta építészeti elgondolás. A házak itt csak azért épültek valaha, hogy legyen valami menedék a szőlőparcellák között, hisz a szőlő előbbre való mindennél. Nem is ábrahámhegyi az, akinek nincs legalább néhány sor szőle­je. A kőkerítések, itt-ott maguk a házfalak is, durván rakott kövekből készültek, s némiképp emlékeztetnek a római kori építészetre. A talaj alkalmas tehát a szőlő­művelésre, de alaposan meg is kell küzdeni vele. Egy alkalommal tanúja lehettem egy új szőlőparcella telepítésének. Nem akármilyen munka volt. Napokig tartott, míga szalagnyi földdarabot megtisztították a kövektől. Valóságos piramissá gyűlt a jórészt sárgadinnye méretű kő a parcella szélén, míg nekifoghattak a makacs gazdák a szőlőtövek telepítésének.

sajátos karakter

A fiatal községnek, melyből jórészt hiányzik még a Balaton környék falvait jel­lemző újkori harsányság és kivagyiság, nincsen középpontja. Van ugyan egy szép, új temploma. Akik ezt az épületet emelték, talán sejthették, hogy Ábrahámhegynek centrumra volna szüksége ahhoz, hogy valódi településsé váljon. Az épület a Burnót-patak közelében áll, vonzóvá téve legújabbkori képzőművészeti alkotásokkal (Somogyi Győző, Udvardy Erzsébet, Csíkszentmihályi Róbert, Gyarmathy Tihamér). Bár nagyobb tere nincs, mégis sajátos karaktert ad a falunak anélkül, hogy az korábbi jellegét elveszítette volna, hisz a modern templomépület valósággal a szőlőparcellákból nő ki, s csaknem tövéig nyújtóznak a Burnót-patak maradék nádasai, melyek fölött rétihéja imbolyog, vereskék szitakötők lebegnek, s a zöld nádtenger mélyéből hallatszik szünet nélkül a nádirigó rikoltozása.

Ha az ember csak ennyit lát a kis faluból, s eltöpreng azon, hogyan is jöhetett az létre, nehezen fogja megérteni. De ha veszi magának a fáradságot és bebarangolja a környéket, meglepő dolgot fog tapasztalni.

A szőlőparcellák s ligetek borította dombok tetején, ahonnan kitárul a Balaton panorámája, egy csertölgyes szalagja húzódik. Karcsú erdő, alig néhány lépés széles az egész, s ha az ember ezen átért. háta mögött hagyva a tó látképet, egy másik világban találja magát. Semmibe foszlanak a szőlőtőkék, hirtelen elvész a kis töl­gyes, maga a talaj is elveszti vöröses színét, s szerte kusza borókás terül, mely szinte áthatolhatatlan, csak az emberi-állati ösvényeken lehet közlekedni benne.

A borókák tövét sűrűn ellepi a lila-virágú kúszócserje, a csarab, meg a hegyi kék­csillag derűs virága. És itt is, ott is furcsa kövek nőnek ki a földből, ősalakzatok: dudoraik-horpadásaik minden szobrászi leleményt felülmúlnak.

Alig néhány lépésnyit távolodunk csak a hegytetőtől, a csertölgyes pántlika erdejétől, és egy másik, eddig nyomaiban sem létezett világban találhatjuk magun­kat. Még a levegő színe is megváltozott: a Balaton-part párás, vibráló türkiz fényei helyébe itt valami óarany ragyogás áramlik. Ha valakit bekötött szemmel idehoznának, aztán itt levennék szeméről a kendőt, aligha mondaná meg, hogy a Balaton közelében van. Talán csak a levegőben bucskázó és örökké gurgulázó gyurgyalagok látványából sejthetné, hogy délen van, egy olyan tájon, melyet a távoli Mediterráneum tart titkos vonzáskörében.

A Balaton-part és a Káli-medence közt ilyen hirtelen az átmenet. A borókást tarkázó kőtenger — Henry Moore szobrászi álmainak ősmása — geológiai rejtélye mára megoldódott. Lóczy Lajos (a Balatonfelvidék szülötte) valahai tengerpart nyomait vélte a lecsiszolt, kicsipkézett kövekben felismerni, de tévedett. A derű­sebb korokkal sűrűn váltakozó jégkorszakok művei ezek a vizek és szelek megál­modta kődolmenek. És ha az ember közöttük álldogálva messzire néz, túl a borókáson, megpillanthatja egy falu tornyát. Itt húzódik, némiképp elrejtve, elzárkózva a világ zajától Salföld. Apró mesefalu, ékszerdoboz-falu, öreg házaival, egyetlen utcájával — melyen élet még nyár idején is alig mozdul —, utcáján és kertjeiben álló óriás kőszobraival, melyeket a jégkorszak felejtett itt emlékeztetőül, hogy a derék salföldiek virágokkal ültessék körül. Maga a falu mintha elaludt volna. Vagy legalábbis meghátrált volna az újkori harsogás elől. Házai ódonak és imponálóan hiányzik közülük mindenféle hivalkodó, kivagyi betontákolmány. Miből, miből nem, az ember megérzi, hogy ez a szendergő falucska rátarti. Olyan akar maradni, amilyen. Nem kíván a külsejében civilizálódni. Értékeit őrzi, sőt gazdagítja, ahogy ezt a felújított és színes feliratokkal, tarka címerekkel ékes épülethomlokzatai tanúsítják. Kultúrája van. S ha ennek a félálom az ára, ám legyen!

anakronisztikus, de igazi

Aki Ábrahámhegy felől idetéved, úgy érezheti, hogy egy római tájról egy görögi tájra érkezett. Mintha az időben évszázadokat hátrált volna. Itt nincs sürgölődés nincs haszonelvű tevés-vevés. Itt kultúra van. Serény, de nem külsőséges. Némiképp anakronisztikus, de igazi. És ha az ember visszaemlékezik még az ábrahámhegyi temetőre, ami ott húzódik a falu felett a domboldalon, az erdős hegy aljában, s meglátogatja az itteni fenyőóriások karéjozta — temetőt, a neveket olvasva észre kell vennie, hogy azok tükrei az előzőeknek. Azazhogy megfordítva. Mert jórészt ugyanazok a családok nyugszanak itt, mint a hegy túloldalán: Szerencsek, Tomposok, Kereszturyak, Gelencsérek. És ez a táj történetének nyitja, Hisz Salföld volt itt az ősi gazdafalu. Ábrahámhegy pedig az itteni lakosok szőlőbirtoka, melyre felhúztak egy-egy présházai, gazdasági épületet, építettek egy-egy pincét, de élni itt éltek, a mára elszenderült mese-faluban. Idő és múlt csak itt érzékelhető, Ábrahámhegynek csak jelen ideje van. Közös a két településben csak az a néhány szép, meghatóan bumfordi, faragott kőkereszt, ami az utak mentén álldogál.

Itt, Salföldön és környékén, valamiképp minden a múlt jegyében áll. A közeli ma nudistákat vendéglő — bányató, partifecskék tömegeinek szállást adó meredek partfalaival. A kőtenger — részben elpusztították már értékes márgájáért — a maga furcsa, prehistorikus alakzataival. Még tán a vízimalom is, mely ma alig felismerhető, s kell hozzá némi képzelet, hogy az ember maga előtt lássa valahai életét: hallja vizek forgatta lapátok kelepelését, ahogy az öreg kerekek körbe-körbe jártak, mikor még az elrekesztett Burnót-patak tóvá szélesedő vizén felcsapott a nád, és sivalkodva szálldosott egy-egy jégmadár. És a múlt jegyében él a kelet felé kitáruló panoráma, a hegyek karéjozta Káli-medence is, Kékkút és Káptalantó­ti tornyaival: a szelíd és derűs táj, melyhez hasonlóakat álmodott valaha Caspar David Friedrich.

De az öreg Salföldnek az elmondottaknál régibb és mélyebben őrzött titka is van. Igaz, rejtegeti, de talán nem is minden alapos ok nélkül. A falutól nyugatra,az Őrsi-hegy lábánál — mely lezárja a Káli-medencét — sok száz esztendős kolos­tor romjai húzódnak az erdő mélyén. Táblák nem jelzik, de a turista-ösvény erre kanyarog. Nagy épületegyüttes állhatott itt valaha — első említése még a XIII. századból való —, s igazán csak elrejtettségének köszönheti, hogy valami megmaradt belőle. Mert derék pálos szerzetesei még a török közeledtének hírére elhagy­tak, s azóta itt romlik-málladozik a tölgyek alatt. Jócskán beleágyazódott az óriás­fák együttesébe. Az ember közeledik hozzá, de nem látja. Már ott csetlik-botlik szinte falai tövében, de a tölgyes még mindig függönyt von eléje. Hirtelen tárul ki, teljes, nagyszerű méreteivel, s a terébe toppanónak az az illúziója, hogy lakói csak most tűnhettek el: szinte keresi a fehér csuhás szerzetesek sarus lába nyomát az ösvényen.

úgyis megtalálja

Olykor — még a legutóbbi esztendőkben is megesett — egy-egy praktikus lélek köveket hurcolt el innen épülő házához. Talán ez is oka, hogy a környékbeliek nem sietnek útjelző táblákkal mutatni feléje az irányt. Aki keresi, úgyis megtalálja. Akit pedig ferde szándékok vezetnek, jobb ha nem tud róla.

Itt áll hát az óriás tölgyek takarásában a végleg elaludt öreg kolostor és temploma, magasba szökő íveivel, vöröses kövével, rejtelmes kútjával, s aligha túlzás, ha ebben az épületben sejti az ember a környék valahai középpontját. Ahogy Ábra­hámhegy Salföld szülötte, úgy Salföld is sejthetően e pálos szerzetesközpont hatására nőtt fel és terebélyesedett mai méretére, míg aztán hirtelen megállt felette az idő.

kép | shutterstock.com