Bóna László

A ZENE SZAGA

1996 július

A ZENE SZAGA

Az ibizai Szent Eulália templom magas hegy tetejére, a város fölé épült. Hosszú, kanyargós gyalogút vezet oda. A vasárnapi tízórás mise idején már perzselően tűz a nap, és mire az ember fölér a templomhoz, kitikkad, hevesen ver a szíve, szája kiszárad, erősen zihál. Levegőért kapkod, és nem szenteltvízzel, hanem szentelt levegővel töltekezik, így fogadja be a szentséget. A forróságból belép a templomba. Isten színe elé kerülni — hűvös. De aki kitikkad, annak a levegő egyetlen életmentő lehetőség, kapkodnia kell utána, lihegni: a szentség a hirtelen kitáguló tüdő fájdalma. A világ teljességével feltöltekezni fájdalmas, apránként kell beszippantani.

A tízórás misére egész zarándoklat indul a hegynek fel. Sorban egymás mögött idegenek, barátok, őslakók és látogatók. A kanyargós útról látszik a tenger, a meredek sziklafalak, amiket benőtt a vadon burjánzó, húsos, szúrós termést nevelő kaktusz, mint mifelénk a gaz. Miközben az ember tikkad a napon, a kaktusz majd kireped a magába tárolt víztől, a duzzadó élettől.

Kaptattunk mi is a hegyre vasárnap a többiekkel együtt, előttünk odavalósi idős férfi ment az úton, erős szivart szívott, így a mi tüdőnk is. Egész testünk megtelt a dohány aromájával. Az illat nem múlt el a mise alatt sem, utána sem, a szentségnek nem tömjén, hanem szivarfüstillata lett, szivarfüst- és dohányíze a szájban szétolvadó ostyának is. Isten teste szétmálló anyag a nyelven: azóta nem lehet kitérni a szivarfüst elől; ha valahonnan árad, az Isten testének ízével együtt érkezik; a ziháló tüdő olyan erővel szívta be a füstöt, hogy nem lehetett a testből kitisztítani, a dohány foltot hagyott a szentségen: összepecsételődtek.
nevetés és halál
Ibizából hazajövet feleségem beteg nagymamájához mentünk. A kórházban lelakatolt, rácshálós ágyban találtunk rá, alig ismert meg minket, érthetetlen szavakat ismételgetett, azt szerette volna, ha megsétáltatjuk, de az ápolók nem engedték. Egy hét múlva meghalt. Amikor taxival hozzá igyekeztünk a kórházba, még nem tudtuk, hogy ilyen súlyos az állapota. Mentünk a kocsival, jókedvünk volt, nevettünk mindenen. A sofőr előtt a kocsi szélvédőjén, középen kis zöld levélcsokor volt, mentalevélkék. Valahányszor nevettünk valamin, ő vezetés közben egyik kezével megdörzsölgetett egy levélkét, és a kocsiban erre erős mentolillat áradt szét. Így utaztunk: egy nevetés — egy dörzsölés — mentolillat. A nevetést és a halál jéghidegét összekötötte a mentolillat. Az illat előérzet. Már akkor ott van, amikor valami készülődik.

A mentolillat is megmaradt, mint a szivarfüst. Illat és íz egyek lehetnek valahol. Vannak, de mintha nem lennének. Eloszlanak, mégis megmaradnak, test nélkül léteznek. Az illatok és az ízek talán úgy vesznek körül, mint a szellemek, lelkek? A mentolillat mentolíz is a nyelven. Ha valami az orrban van, az ott van már a nyelven is, az már bekerül, be a testbe. A mentolos cukor íze azóta hidegség nekem, vidám halál, előbb a gyanútlan derű, aztán a már benne lopakodó észrevétlen iszonyat.

leger2

Nagyapám temetésére késve érkeztem, egyedül, a gyászoló rokonság már a ravatalozóban állt, de egymás mellett három ravatalozó volt, és mindháromban körbeállták a koporsót a gyászolók, mindhárom ravatalozó előtt lobogtak a kandeláberek lángjai, mindháromban vaksötét volt belül, ahol a gyászolók álltak, idekint pedig erős napsütés, vakító fény. Semmit se láttam a káprázattól, nem tudtam, melyik ravatalozóban fekszik nagyapám, miközben mindháromból engem néztek a gyászolók, amint óriási koszorúval, üres tekintettel bámulom, hogy melyik az én halottam.

Úgy kellett tennem, mintha csak azért tétováznék, mert várok még valakire, és nem azért, mert nem látok semmit. Mégse mehettem oda egyenesen, határozottan egy idegen gyászoló rokonsághoz, sorba mindegyikhez, hátha eltalálom saját családtagjaimat. Tébláboltam, hátha történik valami, jön valaki, megszólít, átkarol, odavezet. Ez a vakság, ez a tétovázás a káprázatban olyan volt, mintha a halált tagadnám, s mint egy teljes megsemmisülés: állni az orrfacsaró, savanyú spirituszszagban, az eltávozott lelkek hideg-kék lángjainak szagában. Ha azóta kilépek a sötétből a fénybe, gyakran erős spirituszillatot érzek. A káprázat az érzékelés valószerűtlen kitágulása, ami a halált is valótlanná teszi, mintha csak játék, komédia, rossz tréfa lenne, és mindennek fanyar szaga van.

Nagyapám temetése spirituszszagú, halálának meg pörkölt kávé illata van. Másnapos, fejfájós reggelen hallottam telefonon, hogy betért a Körtéren egy cukrászdába süteményt vásárolni, közben felhajtott egy csésze kávét, egy dupla feketét, ahogy ő mondta. Abban a pillanatban, hogy megitta, a földre zuhant holtan. Álltam a telefonkagylóval a kezemben, míg nagybátyám beszélt, másik kezemben kávéscsésze, számban és orromban a kávé illatával és ízével.

Szív és kávé, vér és kávé összetartozik. Ami életre kelt, meg is öl. Ami őt elvitte, engem megtart, halála bennem folytatódik. A naponta megivott feketékben a cseppekben adagolt halálos méreg tölt fel. Az utolsó ítélet napján friss kávét kellene felszolgálni. A világ vége így ülni a kávéházban, szótlanul, és gőzölgő kávét iszogatni. Lenni a szivar füstjében, a kávé gőzében, a menta illatában.
határtalan szabadság
A nagyapa halála előtti éjszakán egy barátommal sokat ittunk, aztán sétáltunk az éjszakai Duna-parton, és megfürödtünk az Erzsébet híd alatt. A rendőrök bevittek a fogdába. Elkülönítettek minket, elvették tőlem az órát, derékszíját, cipőfűzőt, mint a bűnözőktől. A barátomat gumibottal verték. Bezártak egy cellába egyedül. A priccsen egy szál takaróval töltöttem az éjszakát. Reggel szó nélkül kilöktek bennünket az utcára. Gyönyörű napsütés volt, otthon az erkélyen terítettünk reggelihez, lezuhanyoztunk, a szabadság határtalannak tűnt, az éjszaka lidérces álomnak, mintha nem is létezett volna. Zúgott a fejünk. Friss kávét töltöttünk a reggelihez. Ekkor csörgött a telefon, vittem a csészét magammal. Nagyapa halálának — egyáltalán: mindenféle halálnak — a valótlansága rávetült az éjszakára, a megmártózásra a fekete, zavaros folyóban, a börtönre. Az ember a határtalan szabadságot próbálgatja, és teljes bezártságba jut — végállapotok között sodródik, és a halált mint jelet, mint üzenetet kapja.

Napokig nem voltam biztos benne, hogy mindez valóban megtörtént-e, hogy tényleg megesett-e az a bizonyos telefonhívás. Kétségben éltem: lehet, hogy nagyapa mégiscsak él. Lehet, hogy valami ennyire jelszerű? Egyformán valóságosnak tűnt, hogy nagyapa él, vagy hogy meghalt, és mintha mindez mindegy is lett volna a legutolsó pillanatig: a káprázatban úszó hármas ravatalozóig.

Halálhír, temetés, folytatás, előzmény, történetek és illatok körtáncot járnak: itt az ideje egy kávészünetnek.

*

Gyerekkoromban nagyapa sok történetet mesélt. Elmondta, miként érte bombatalálat a lakást, és hogy tört össze minden, egyetlen dísztárgyat kivéve: a cserepek között épségben, állva maradt a Mária-szobor, egy porcelánnipp. És rámutatott a szoborra, ami mindig ott állt a vitrin közepén.

Mesélt egy imájáról is, amiben azt kérte Szent Erzsébettől, segítsen a gyönyörű balatoni villa eladásában, hogy gyerekeiknek lakást vehessenek. Megmutatta nekem a templomban Szent Erzsébet szobrát, hogy értsem a történetet: a szent karján mindig rózsacsokor van. Aztán egyszer — mesélte tovább — utazott vonattal a Balatonra, hogy újabb próbát tegyen a régóta húzódó telekeladással, és a vonatra felszállt egy asszony, leült nagyapámmal szemben. Ölében egy kosárban nagy csokor rózsa volt. Nagyapa még aznap el tudta adni a házát.

leger3

Mesélte azt is, hogy a háborúban hogyan süllyesztett uszályokat a Tiszán, hogyan menekült a munkaszolgálat elől a tehervagonok között; mesélte, hogy amikor feloszlott a Vörös Hadsereg, és ment, ki merre látott, és mindenki vitt, amit tudott, nála maradt a zászlóalj sovány pénztára, abból élt egy darabig a nagy család.

Mesélt a rákospalotai villamosvezetőről, aki bekötött szemmel is vezetni tudta a villamost. Egyszer menet közben fogadást kötöttek vele az utasok: bekötik a szemét, vezesse végig az alagúton a villamost, és éppen az alagút végén álljon meg. Rögtön ki is próbálták. Nekilódult a szerelvény az alagútnak, benne a szurkoló utasok. Fékcsikorgás, és a kocsi épp az alagút végén állt meg, hajszálpontosan.

A történetekben a történet volt a lényeg. Hogy történelem, mese, mítosz, szájhagyomány, valós élet összegömbölyödjön. A történetekben az a lényeg, hogy az egész élet történetekké álljon össze, mint a jól megkelt gyúrt tészta, ami elválik az edény falától.
összeszorultak
Nagyapa mesélt és mesélt, és én közben a képeket néztem a falakon. Nagy, sötét festmények voltak, vastag, cirádás, aranyozott keretekben. Valaha eloszlottak ezek a képek az előző lakásokban, de nagyapáék sokszor költöztek, egyre kisebb lakásokba. Négy gyereket kellett fedélhez segíteni. A legutolsó egyszobás lakás falain a képek, mint ők ketten, a magukra maradt nagyszülők, úgy összeszorultak, hogy egymást érték. A történetek is olyan szorosan kergették egymást, mint a képek a falon, mintha egybeolvadni igyekeznének. Miért kell a történeteknek egymást követniük, miért csak egymás mellett lehetnek a képek? A bútordarabok, a költözések, az újabb és újabb lakások, a szomszédok, a helyek szálai, a szagok történetei egymásba keveredtek — de elrendeződtek-e? Laktak a bőrgyár közelében, vasúti töltés mellett, a cserzett bőr savanyú bűzében és a talpfák szagában. Ki tudja, részei-e ezek egy egésznek, és mi az?

Nagyapámnak egyik lakáseladás során a könyvtárát is el kellett adnia, szükség volt minden pénzre. Nagy könyvtára volt, klasszikusokkal, korának irodalmával — impozáns gyűjtemény. Sosem láttam egyben, de történetek szóltak a könyvtáráról is. Néhány foghíjas életműsorozat maradt belőle.

Nagyapa íróasztalán ott állt egy hibátlan Continental írógép állandó készenlétben, hogy — mint sokszor elmondta — nekilásson rajta ,,Élete regényének”. Minden történetet le akart írni, de nem a történetek összefüggő szálai, hanem szigorúan az idő sorrendje szerint. Sose írt egy sort se, de egyetlen napra sem akart megválni az írógéptől.

leger5

Az ember nemcsak törekszik arra, hogy élete egy történetben összefoglalódjon, tiltakozik is ez ellen. Mintha a történet elmesélhetetlensége lenne az erő, ami életben tart. Az életre egy korty kávé tesz pontot, nem egy mondat vége egy történetben. Az a kávé, amit együtt ittam vele (ő ott a presszóban, én a telefonnál), rám hagyta a történetformálás minden gondját. Ő befejezte, bíbelődjek vele én tovább.
egymáshoz csomózhatók
Akkoriban a nagy művek, a nagy filmek, nagy regények a történet felbontásának igézetében születtek. Ebben nőttem fel, miközben nagyapa az idő helyreállításán fáradozott. Minden történet, amit akkor a művészetben átéltem, felbontotta a történetmesélés idejét. Nagyapa történeteiben sem láttam az egyetlen történetet, hanem egyszerre a szálak rengetegét, melyek akárhogy egymáshoz csomózhatók. Újabb és újabb szőtt festmények lesznek, sosem egyetlen történet. Ahol a történetmondás az időt felbontja, úgy tűnik, mintha az ember megszökhetne a halála elől.

*

Nagyapa a történet volt és a kép, apám a zene.

Apám nem gyűjt könyveket — úgy gondolja, a könyvtár való arra. Hanglemezeket gyűjt. Klasszikusokat, szimfóniákat, kamarazenét, operát. Sokszor vittek gyerekkoromban „komoly zenei” hangversenyekre, főleg a Zeneakadémiára. Ott nem a zene volt az élmény, hanem a fény. Mindig teljes kivilágítás volt, fényárban úszott zenekar, nézőtér egyaránt. Nem csoda, hogy a „legakadémikusabb” zene, az opera fantomja is a lezuhanó kristálycsillár súlyával üzen. A Zeneakadémián a fény jelzi, hogy a zene nem színház, nem látvány, nem előadás. A zenekar nem válik el a hallgatóktól, a közönség nem bújhat el a sötétben, egynemű fényes közegben kell léteznie a zenével: a zeneszó, mint a fény, beburkol és eláraszt mindent. Aki egyedül akart maradni a zenével, annak a szemét kellett behunynia. A többiek viszont látták ilyenkor, hogy ő behunyta a szemét, kivonta magát a zene közösségi befogadásából. A többieknek a zene nem látvány, nem műsor, nem kép és nem történet, hanem a látható világ egésze: a közönség minden tagja, a zenekar minden zenésze, minden hangszer, minden zenészfintor és verejtékcsepp, minden csillár, arany gipszciráda, festett stukkó, mennyezetkazetta, színes oszlop, monstrum orgonasíp-háttér-díszlet — minden egyaránt a zene látványa, nincs külön zenei kép, minden az.

Nem értettem gyerekként a zenét. Semmi látvány, semmi történet. Mire kell gondolni zenehallgatás közben? A zene unalmas volt. Húzogattam újonnan kapott karórámat. Csukott szemmel és nyitott szemmel se volt mit elképzelni, nem szólt a zene semmiről sem; se látni, se gondolni nem volt mit akkor, ha figyelni kellett a zenére.

leger6

Egyszer az egyik hangverseny előtt a Zeneakadémia folyosóit erős, orrfacsaró szagú hypóval mosták fel, mintha a zenétől akarták volna fertőtleníteni. A délutáni koncert zenéjét felmosták, jöhet az esti közönség. A szünetben a nézők — vagy inkább hallgatók — kitódultak az előcsarnokba, súlyos fertőtlenítőszag telepedett a fülben maradt hangokra. Szüleimmel szökési irányok után néztünk: elbújni, elkülönülni az emberektől, mintha irtóznánk tőlük, mint a fertőzéstől. A zene mérgez, megfullaszt: úgy marad a fülben, mint szag az orrban. Az egyedüllét, a magány a steril.

A Zeneakadémia elhagyatott oldalfolyosóin nyíltak a tantermek. Homályos, opálüveges ajtók választották ketté a koncertpalota és az Akadémia folyosóit. Mintha a zenét valami áttetsző titokkal kellene szétválasztani. Odaát a tanítványok, virtuózsegédek, mesterek és beavatottak, reménységek, testhez szorított hangszertokok, surranások a csöndben a hátsó kijárat felé, skálázás, gyakorlás zenéjének boszorkánykonyhája. Az odaát titkos zene, ideát parádé, fényes zene, nyilvános, „közönséges”, fertőtlenített. Odaát, az opálüveg mögött a zene intimitása, belső muzsika, suttogás, csend, elkülönülés, távolság, elzárt világ. Ott készül a zene: párolódik, gőzölög, fortyog, lecsapódik.
ez a zene szaga
Aznap éjjel a Zeneakadémia cirádás előcsarnokaival, folyosóival álmodtam, de a Zeneakadémia álmomban kórház volt. Felül aranyozott szobrok, színes oszlopfők, márványfalak, de a falakon deréktól lefelé halványzöld olajlábazat, és mindenhol a folyosókon kórházi vaságyak, betegek letakarva, véresen, infúzióállványhoz kötözve, jajgatva, gézpólyákban. Mentem folyosókon át, újabb folyosók, előcsarnokok, tele betegekkel. A homályos üvegajtók mögött fehér köpenyes emberek hangszereken gyakoroltak, hangoltak. Orrfacsaró fertőtlenítőbűz volt — ez a zene szaga, nyugtattak szüleim.

Egy orvoscsoport csörtetett át a kongó folyosókon, álmomban tisztán és érthetően hallottam, hogy az egyik orvos jelentőségteljesen odasúgja a másiknak a betegekre mutatva: — Itt mindenkinek a zene törte be a fejét!

A dédnagypapánál egészen másfajta zene volt. Néha összejött a család, távoli rokonok, akik csak itt találkoztak egymással, és hangosan nótáztak, mulattak. Valaki hegedült. Dédnagypapa Óbudán lakott, még a régi, lebontás előtti maradék-Óbudán, egy szükséglakásnak nevezett, tornácos, földszintes sorház egy szoba-konyhájában. A szobában ment a nótázás, én egyedül voltam gyerek, kiültetve a konyhába. Itt láttam először kakukkos faliórát. Ültem sokáig a konyhaasztalnál, bámultam az órát, a szobából kiszűrődött a nótázás és hegedülés, néha a kakukk, az óraütés bele-beleszólt. Dédnagymama ilyenkor sült vért adott nekem enni. Sehol máshol nem ettem sült vért, nem láttam ilyen faliórát, és nem hallottam felnőtteket így énekelni. Ez a zene el volt előlem zárva. A Zeneakadémia zenéje nem. Az iskolai zene volt, ünnepélyes, ez Óbudán vidám, duhaj, mégis félelmetes, kegyetlenül összekötve az én egyedüllétemmel, az óra hideg, monoton ütésével és a vér ízével.

leger7

Sült vért azóta is csak egyszer ettem, felnőtt koromban, disznóölésen, Békésen, a feleségem nagyszüleinél. Szólt magnóból a magyar nóta, hajnal óta inni kellett a pálinkát, gőzölögtek a friss belsőségek és a kiontott vér a hóban az udvaron. A sült vér szagát éreztem, torkomban pedig az ízét, fülemben a magyar nótát, és utolsó erőmmel egy lócához támolyogtam a budi mellé, lefeküdtem rá hanyatt, a világ elszürkült előttem. Ha nem érem el a padot, a következő pillanatban elvágódom a földön. Még sohasem ájultam el, akkor voltam hozzá a legközelebb. Feküdtem hanyatt, kapkodtam a levegőt, teljes csönd lett, végre nem volt se vérszag, se zeneszó.

*

Egyszer délután elaludtam a nagypapánál. Leeresztette résnyire a redőnyt, hogy ne zavarjon a gyenge alkonyati napfény. Ott láttam először a port kavarogni a levegőben. Csodálatos, titokzatos élmény volt, félig ébren, félig álmodva, háttérben a falakon nagyapa jól ismert hatalmas, súlyos, sötét festményei, aranykeretek, sokat nézegetett képek, és előttük a levegőben aranyszínű fényben kavargott és ülepedett a színes por. Azt hittem, csak én vagyok képes arra, hogy ilyet lássak, hogy olyan világot látok, ami nincs, ami elzárt egy halandó ember elől.
mint sűrű folyadékban
Figyelni kezdtem a látásomat. Erősen koncentráltam a levegőre, látom-e benne a láthatatlant. Hosszúkás fényláncokat véltem felfedezni. Lassan úsztak a levegőben, mint sűrű folyadékban. Ezek a fényláncok rövidek voltak, mintha három-négy hosszúkás buborék lenne összeragadva, és mindig a látótér szélén mozogtak. Ha rájuk néztem, eltűntek, de megjelentek oldalt, ahová nem néztem. Mindig lefelé mozogtak, és lassan ülepedtek ezek is, süllyedtek, mint a por.

Elalvás előtt figyeltem, hogy mik jelennek meg csukott szemhéjam alatt. Nem gondolatok, képek, amiket felidézek, hanem látvány, ami tőlem függetlenül ott terem. Apró kék zászlócskákat láttam lebegni, vagy mintha apró kék lepke verdesne a két szemem közti fekete űrben, valahol az orrnyereg tájékán. Egy idő után mindig megjelent magától és mindig ugyanúgy. Eltűnt, előbukkant, nem lehetett akarni, hogy jöjjön, nem lehetett gondolni rá, elképzelni: vagy jött magától vagy nem. Egyszerre csak ott termett vagy nem jelent meg, hiába vártam rá. Néha nyomban előbukkant, mintha már várná, hogy jöhessen, néha sokat kellett vámom rá. Jött, amikor nem is gondoltam rá, és néha egyáltalán nem jött, amikor pedig nagyon szerettem volna. Megjelenése után szinte azonnal elaludtam. Ez volt az utolsó kép az ébrenlétben. Ha ez a kék, apró, lebegő, verdeső szalag, zászló, lepke megjelent, másnap emlékeztem, hogy tudtam: mindjárt mély alvásba zuhanok, és valóban nem emlékeztem semmire, ami azután történt.

leger8

Gyerekkoromban, amikor a szüleim elmentek otthonról, szerettem becsavarni magamat egy nagy szőnyegbe. Szorosan a testemre tekertem, és hosszú időt töltöttem benne mozdulatlanul. Sokszor néztem ebben a becsavart mozdulatlanságban az ülepedő, fényben kavargó port. A szőnyegnek erős porszaga volt. Szükség volt a por szagára ehhez a kavargó por-látványhoz. Az volt a súlya. A súlytalan, légies és könnyű por mégiscsak ülepedik, lehúzza a szaga a mozdulatlanságba, a gúzsba-kötöttségbe, bele a vastag, kiporolhatatlan szőnyegbe.
apám haláláról álmodtam
Egyszer egy ilyen szőnyegben töltött idő utáni éjjel apám haláláról álmodtam. Nagyapa lakásának előszobájában találtam rá. Mozdulatlanul feküdt hanyatt a földön, ezért voltam álmomban olyan biztos, hogy meghalt, pedig mélyen és egyenletesen lélegzett. Minden lélegzeténél fehér por lövellt ki a szájából, mint a liszt, és savanyú, kesernyés fertőtlenítőszaga volt, akár valami rovarirtónak. Minden lélegzetével fehér porfelhő áradt belőle, ami lassan, nyugodtan ülepedett a padlón körülötte. A földet egyenletes fehér por borította. Ahogy beléptem az előszobába, ez a fehér por felkavarodott, verdesett, szállingózott, ülepedett egyszerre. Az orrom bedugult tőle, nem éreztem az orrfacsaró fertőtlenítőbűzt; semmilyen szagot nem éreztem. Mindent láttam, hallottam: a por keserű, szemcsés volt, de szagtalan. A bizonyosság teljes világosságával hasított belém a felismerés álmomban, hogy annak a betegségnek, melynek végén az ember teljesen elveszti az emlékezetét, a múltját, a történeteit, őseit, utódjait, annak az első tünete, hogy megszűnnek számára a szagok.

Kiabáltam a nagypapának, hogy jöjjön, segítsen, de nagyapa nem volt sehol. Megragadtam a vállánál apám merev testét, és húzni próbáltam kifelé, de mozdíthatatlan volt, és minden mozdulatomra csillapíthatatlanul felkeveredett a por. Éreztem, hogy nem lenne szabad belélegeznem. Álmodás közben tudtam, hogy nem szabad elájulnom, mert az álmon belüli eszméletvesztés ébredést jelent, és nekem álmon belül kell maradnom, mert apámat álmon belül kell életre keltenem, hiszen álmon belül halt meg, álmon kívül életben van.

Húztam, rángattam teljes erőmből, hiába. Szájából egyre lövellt a fehér por, kavargott, ülepedett, és ahogy erőlködtem, kifulladtam; tüdőm zihált, levegőért kapkodtam, de levegő helyett sűrű, fehér porral telt meg a tüdőm, amíg el nem tömődtem teljesen, mint egy hanglemez barázdái.

kép | Ferdinand Leger művei