A VILÁG VÉGÉN
[SZAVADAT NE FELEDD]
Eldöntöttem, hogy ma megnézem a világ végét. Muszáj nyiratkoznom. Nem kell messzire mennem, akárhol vagyok. Ma például két trolimegállóra van tőlem, a Gépmadár utcában.
Az utca elején fodrászat áll. A fodrászattal szemközt gyümölcsösbódé, agyonpermetezett olasz szőlőfürtökkel. Hatalmasra duzzadt szemek fekszenek a ládákban. Előttük is hever valaki, krétaszín, mint a szőlőszemek.
Nem várnak. Megeshet, nem is fogadnak.
– Ne üljön le! – hallatszik a fodrászat ajtajából.
Testes, szőke nő, fehér munkaruhában, lábán kórházi klumpa, amilyet a műtőssegédek viselnek. Reszeli a körmét.
– A kuncsaftom, mindjárt jön, csak felad egy levelet. Várja meg!
Az utcában van presszó, szociális ellátó, kulcsmásoló, gyorsbüfé és turkáló, sarokkal arrébb bankjegykiadó automata. Posta nincs, még egy árva postaláda sem.
– Akkor hová ment? Messze?
– Ott ül a kocsmában.
– Ott adja fel a levelet?
– Ugyan már, nincs is nála levél.
Meglátszik, ha valaki bizonytalan vagy félszeg. A félszeg ilyenkor azt mondja: „persze, várok, öt perc igazán belefér”.
– Legyen inkább tizenöt! Ha meg sürget, nem vállalom. Jobb is, ha azonnal elmegy – veti oda a szőke.
Járhatnék így. De eldöntöttem, velem ma más történik. Nyiratkozni fogok. A fodrászat ajtajában állok, nem kérdezek. A szőke a székre mutat, zsebébe ejti körömreszelőjét:
– Na, üljön bele, de előre szólok, ez bolond. Mindig azt hiszi, hogy ő van soron. Ha már jött valaki, arra meg ordít.
Parilov, shutterstock.com
Az olló kerepelését a fejem fölött hallom, és mikor a fejtetőm nyírja, markába fogja az állam és egy rántással hajtja hátra a fejemet, egészen két tésztás melle közé.
Már tudom, hogy jó helyen járok. Ide készültem, és meg is érkeztem.
Hintőpor szagát érzem. A szőke a fülemhez hajol:
– Csalta a feleségét, mikor meg egy gyorslefolyásúban meghalt az asszony, belebetegedett. Vegyészmérnök volt, nagy koponya, most meg iszik. Egy roncs.
Fújtat egyet.
– Ez így igaz.
Kinyúlt pulóveres, borostás, öregségében kortalan férfi áll mögöttünk. Észrevétlenül érkezett. Tekintetét a tükörből látom, egyenletesen szomorú. Tesz néhány lépést. A szőke szólal meg először:
– A fiad nálad aludt?
– A fiam nálam aludt.
– Tanít? Dolgozik?
– Tanít. Dolgozik.
– A kínaiból jössz?
– A kínaiból jövök.
– Ne is mondd, mit ettél. Rizst.
– Rizst.
A szőke rá se néz:
– Utána meg sört ittál. Láttalak.
– Láttál.
Középkorú férfi lép be, negyvenes nővel.
– Kicsi az utca – mondja a férfi, és leül a másik fodrászszékbe.
– Mér’, mivel jöttél, dzsippel? – kérdezi a szőke. Öblös hangon, gurgulázva nevet.
– Furgonnal.
– Csókolom! – szól a fogasok alól a pulóveres.
A szőke folytatja:
– A Józsi megint levett. Azt mondta, fizessek neki egy vodkát, mer’ karácsony van. Mondtam neki, hol élsz te márciusban, szerencsétlen.
alexkich, shutterstock.com
Aztán felém fordul. A tükörből néz. Ollóját a zsebébe teszi.
– Az is fodrász volt, mint mi – mutat a mellette ülő férfira.
A férfi nem figyel rá, újságot lapozgat.
– A belvárosban, jó helyen, az Andrássyn. De elitta vagy elpókerezte, mit tudom én. Egyszer csak itt találtuk, a zöldséges ládái alatt feküdt. Volt egy szimatszatyra, meg rendes készlete: olló, bajuszvágó, fésű, ilyenek. Aztán hagyta, hogy ellopják. Mondta is, amióta utcára került, mindig fodrászattal szemben alszik.
Tenyerébe fogja a fejem és erős mozdulattal balra fordítja, az üvegportál felé.
– Az ott, most is ott fekszik.
A zúzmarás szőlőktől roskatag ládák alatt paplanokba és újságpapírba csavarva egy test hever mozdulatlanul, csak fehér arca látszik ki. Dermedt tekintete az égre mered.
– Nem fagy meg? – kérdezi a nő, aki a férfival érkezett, és az üvegen át a márványos szempárt nézi. Színtelen a hangja. Aztán ismét a szőke:
– Ez? Soha. Mindig ilyen, egész télen. Tavaly úgy volt, hogy felgyújtották és meghalt. Sokáig senki sem látta. Átmentünk az éjjel-nappaliba, sajnáltuk, vettünk vodkát, mert azt szerette, és megittuk itt, az üzletben. Emlékeztünk neki. Erre februárban jön. Fütyül, kopog az üvegemen és lehúz egy vodkára. Azt hittem, megütöm.
Elhallgat. Előveszi az ollóját:
– Azt mondja, nincs pénze. Mondtam neki, mikor volt? Ha meg nincs? Az még nem a világ vége, te barom!
A háttérből szófoszlányok hallatszanak.
– Mit beszélsz, bolond vagy megint – mondja a szőke, csak úgy a pulóveres felé. Közben a másik férfira néz:
– Minek jöttél furgonnal?
– Futár vagyok, amióta elmentem innen.
– És ki küldött?
– Senki. Elkértem a cégtől a kocsit. Árleszállítás van az Ikeában.
– Mondta a férjem is, megyünk, megnézzük. Új asztal kell a gyereknek. Kihízta vagy megnőtt, nem fér be a lába.
– Emlékeztünk neki – mondja a pulóveres.
– Itt se voltál – vágja rá a szőke, aztán újra a férfinak:
– Szombaton csináltam rakott krumplit a gyereknek. Először kikentem a tepsit zsírral. Kockára vágtam a szalonnát, a kolbászt.
JGA, shutterstock.com
A háttérből a pulóveres:
– Akkor én úgy meghalni…, hogy a testemet…,
Szaggatottan, szünetekkel formálja a szavakat.
– Egy hajnalon, a kutyák tépjék szét.
A szőke a kisujjával a fülébe túr, csuklóján karkötők zörögnek. Közben beszél:
– Hét kiló krumplit főztem neki. Erre azt mondja, kevés.
– Marják szét!
Kihúzza az ujját a füléből, hosszan nézi a körme végét.
– Mit marjanak? Hülye! Ennek roló, most mondom.
Kicsit vár, fújtat, mielőtt folytatja:
– Lassú tűzön, fél órát, de inkább negyven percet…
A pulóveres a fogas alól:
– A vasúti töltés oldalában. A testemet. Szét.
– Mire jó az? – fordul a szőke a pulóvereshez, utána rögtön:
– Odapirítom a krumplit, kapja meg kicsit, akkor rakom rá a hagymát.
Aztán rám néz:
– Hátul mehet géppel?
A középkorú férfi némán hallgatja a szőkét a fodrászszékben, keresztrejtvényt fejt közben.
A szőke mellém lép, fejével a pulóveres felé int, tincsei meglódulnak. Leheletét a karomon érzem:
– Ez besikkant. Menjél, aztán te is feküdj a Józsi mellé. Jól ellennétek, két hülye.
A fésűt a combjához veri, hajfoszlányok hullanak a kövezetre. A pulóveres hátat fordít, szájával párakarikákat fúj az üvegajtóra. Előre-hátra jár a lába. Lassan mondja:
– Mert jobb, mint a rák.
A szőke bekapcsolja a nyírógépet, a tarkóm fölé nyomja, a fülcimpám remeg. A végén hintőport szór egy ecsetre. A fülemre és a tarkómra hinti, a maradékot a melle között a ruhájára keni.
– Ilyenre akarta? – kérdezi aztán.
A hátam mögül hallom a hangját.
Valamit felelek neki.