Békés Pál

A VIADAL

1989 tavasz

A VIADAL

Fennsíkon feküdt a város, hegyek karéjában, félúton a két óceán között. Hajnalban érkeztem, kialvatlanságtól támolyogva, nem alkudoztam, csak szavát vettem a portásnak: svábbogár nincsen. Megesküdött a szentekre, anyja életére, gyermekei jövőjére.

Kora délután ébredtem, gőzölgő hőségben. Akkor vettem észre a televíziót. A portás bizonyára úgy vélte a jómódról tanúskodó készülék és a svábbogár kizárják egymást — s talán lehetett is némi igazság a föltételezésben.

Víz csak módjával csurrant-cseppent a zuhanyrózsából, így hát reménykedtem, még megfürödhetek úgy ahogy, mielőtt végleg elapad. A csempézett zuhanyozófülkének nem volt ajtaja, pompásan rá lehetett látni a készülékre, gondoltam legalább nézem a műsort is a kínosan vontatódnak ígérkező tisztálkodás közben. Végül is sosem láttam még mexikói adást.
vibrált kissé
Régimódi masina volt, nagyképernyős fekete-fehér. A behemót láda oldalán vagy húsz egyforma, kopott fényű acélgomb, találomra nyomtam meg az egyiket; beugrott a kép rögtön. Szemcsés volt, vibrált kissé, a hang torzított.

Mesztic szépség konferált rekedtes férfihangon, majd tömött, zúgó stadidon, ovális aréna. Bikaviadal. Középütt pitykés öltözetű matador hajlongott, s dobált csókot a közönség felé, azután hátrált egy kicsit és bemutatott néhány trükköt. A bágyadt bika tessék-lássék döfködte csak a keretre feszített nehéz szövetet. A pitykés átengedte a lovas picadoroknak. Azok körbefogták, és hegyes, szalagos végű dárdákat döftek a hátába. Látszott, ahogy szakaszosan jó mélyre fúrják az eleven húsba. A bika állt bambán és szenvedett, patakzott oldalán a vér. Vékony sugárban csörgedezett a víz a hátamon, arra is alig volt elég, hogy megnedvesítse a bőrömet. Visszatért a matador, megforgatta a nekibőszült, véres állatot; az szarvát a heccrongynak szögezve pörgött a pipiskedő pitykés körül. Tajtékzott a szája, pofájáról fehér hab csepegett. Rogyadozott már, amikor a matador elővette a kardot, és gondosan beszuszakolta a lapockái közé, markolatig. Akkor térdre esett és kiszenvedett. A kamera ráközelített a fejére. A publikum ollét kiáltott, a győztes hajlongott, fölszedte a virágokat és kiszaladt.

Joe Loong, flickr.com

Joe Loong, flickr.com

Reklám következett. Bankszolgáltatások. Coca-cola. Új szálloda a Csendes-óceán partján. Valami habos sütemény. Nissan. Fanta. A vízsugaracska most ért csak ágyékomig, s indult lefelé a combomon. A csap szörcsögött.

Az új bika elevenebb volt elődjénél, az új matador fiatalabb és tapasztalatlanabb. Mindent megtett, hogy fölhívja magára a figyelmet, olykor veszedelmesen közel engedte testéhez a hegyes szarvakat. Egyszer futni kényszerült, a palánk mögé rejtőzött, a bika pedig dühödten döngette homlokával fedezékét, hogy röpködött a forgács. Elő is vágtattak a picadorok, és belenyomtak öt acélhegyű dárdát. Ekkor előkerült a fiatalember és megtáncoltatta volna ismét alaposan, de a picadorok úgy látszik, túllőttek a célon, tántorgott már a bika és kókadt a föld felé, alig lehetett kihúzni vele a következő hirdetésig. A közönség elégedetlenül fütyült.

A matador kioldalgott, segédei kötelet hurkoltak a dög merevedő nyakára, és kivonszolták. Széles csíkot szántott a fűrészporban a halott bika, a hátából meredő dárdák minduntalan beleakadtak a talajba. Ford. Siesta. Bank. JVC Videó. Másik bank. Kodak. Másik sütemény, nem habos: csokoládékrémes.
fölös dísz
Kiugrottam a zuhanyozófülkéből, és sietősen, hogy minél kevesebb víz menjen pocsékba, megpróbáltam elzárni a televíziót. Elfelejtettem már, melyikkel kapcsoltam be, s kapkodva zongoráztam az acélgombokon — hiába. Nem történt semmi, akárha fölös dísz volna valamennyi; bedübörgött a harmadik bika és megállt középen. Mögöttem sürgetőn csörgött a kevéske víz a csempére, otthagytam a készüléket és visszavonultam.

Szappanozkodtam, és epedve vártam, hogy a ritkuló csöppek leoldják rólam a síkos réteget. A matador körbejárta ellenfelét, és a közönség hangos tetszésétől kísérve néhányszor nagyott húzott a farára a kardlappal. Csúfot űzött belőle. A bika nem tűrte soká a megaláztatást, támadott, ahogyan illik. Hátat fordítottam a vibráló képnek, a fülke falát láttam, fohászkodtam, hogy kitartson a víz amíg végzek; a zöld csempék közt sárga volt a fuga.

Hallottam a recsegő tapsot, amikor tövig nyomták a bikába a kardot. Jóval később fordultam csak meg, így is túl korán, a viador még az arénában állt, éppen tüntetően törölgette kézfejét, lássák milyen mélyre szaladt a vas: a vér a markolatot tartó kézig fröccsent. Különösen nagy sikert aratott. Honda. Kulcsra kész lakókocsik. Fuji film. Havanna szivar. Henessy. Autókölcsönzés. Tuborg. Csokoládérudacskák.

Már csak térden alul volt némi szappan, s éppen féllábon álltam a fülkében, igyekezvén minél magasabbra emelni bokámat, és remélve, hogy újra föltűnik a mesztic szépség, de nem, az arénába becammogott a negyedik bika.

Megrohantam még egyszer a készüléket, ám a gombok üresen csettegtek, akárha mind a húsz egyazon állomásra volna beállítva, vertem a tetejét két kézzel, dühödten, rángattam az otromba ládát, igyekeztem elcibálni a faltól, hogy megleljem a drótot, és kitépjem a hálózatból, de nem mozdult ujjnyit sem, mintha oda volna betonozva. Anyaszült meztelenül, csöpögve kerengtem a szobában és kerestem a telefont, hogy beleüvölthessek, jöjjön fel a portáról valaki és zárja már el, zárja el!!

bekes03292

State Of Kaos, flickr.com

Közben a túl robusztus, bután lassú bika végét ért, holott a matador a legügyetlenebb volt mind között, és csak harmadszorra találta el a szívét. Telefon nem volt a szobában. Johnny Walker. Holiday Inn. Értékpapírok. Marlboro. Vaníliacsók.

A legutolsó cseppek szivárogtak a zuhanyrózsából, s az ötödik páros alatt lassanként lemosták rólam a maradék szappant. Soká kerestem a törülközőt, háttal a képernyőnek araszoltam erre-arra, ám néha mégis föltűnt látóterem peremén az aréna. Annyi bizonyos: keshedt jószág volt ez az ötödik bika, de nagyon ragaszkodott az élethez. Sokáig vonaglott. Félig leharapta a nyelvét kínjában. Lee Cooper.

Az órámat vettem föl először, nem volt könnyű, a csat nyelve átbukott minduntalan, holott amúgy egy mozdulatra engedelmeskedni szokott. Bizonytalanul lötyögött csuklómon a kopott számlap. A mutatók látványa tehette, hogy feltűnt az események ritmusa. Éppen egy óra telt el a vérverejtékes tisztálkodás kezdete óta. Öt bika. Egy menet tizenkét perc. Tíz a viadal, kettő a reklám. Csak így lehet.
recsegve tombolt
A készülék elé penderítettem a hátizsákomat. Félig ha fedte a képernyőt. Ez az utolsó, hatodik páros volt a legdélcegebb. Sehol nem találtam tiszta ruhát. A zsák alján kutakodtam, fejem a televízió üvegét súrolta; recsegve tombolt a közönség. Néha az órámra pillantottam. Került végre egy gyűrött trikó meg egy alsónadrág, ha egészen tiszták nem is, de legalább izzadságszagúak sem voltak. A viador olyan közel engedte magához áldozatát, hogy mellénye pitykéin fönnakadt egy-egy szál tajték és félre kellett hajtania arca elől a széles, véres hátból meredező dárdák vékony fanyelét. A nadrág zippzárjába beleakadt a trikó alja, próbáltam kiszabadítani, sehogy sem sikerült, merev volt a kezem. A bikát pontosan kilenc és fél perc múlva döfték le. Kitéptem a trikót a zippzárból, elszakadt alaposan, ennek már mindegy. A matador harminc másodpercet hagyott a kameráknak, hogy az állva ünneplő stadiont pásztázhassák. Yamaha. Pepsi. Toshiba. Levi’s…

… a Camel alatt robbantam ki a folyosóra, mezítláb, a lépcsőfordulóban hallottam még az Adidast is, holott üvöltöttem rekedten, hogy a portás! hogy kikérem magamnak! hogy a tévét! hogy inkább a svábbogár!

felső kép | Nacho Rascón, flickr.com