A VERSET MEGFOSZTJÁK RUHÁJÁTÓL
1996 szeptember
Utolsó kötetem Befejezés című ciklusát kitevő magányos versét választottam ki arra a kísérletre, hogy a verset élménnyé minősítsem vissza, lepkeszárnyától, színétől megfosztva lüktető, szürkésbarna testet helyezzek egy boncasztalra.
MA MEGHALT ANYÁM VAGY TALÁN TEGNAP
A boncmester feljött az alagsorból.
Se kesztyű már, se gumikötény rajta.
Azt mondja, várnunk kell az anyakönyvi
kivonatra, mert a doktornő ebédelni ment.
Hanyatthomlok rohantam hozzád utoljára,
de utamat állta egy szőke börtönőrnő:
Nem fogja föl, hogy meghalt az anyja?
Mit akar látni még?1
Otthagytad testedet, mint gyík a farkát.
Szóltak, hogy mindent csomagoljunk össze.
– Melyik tárgy mér a szívemre ütést?
A leggyöngédebb lesz talán a kés.
A boncmester megkapta három százasát.
Harag nélkül szól hát a felbontott tetemhez:
Milyen hideg van itt!
Biztosan te is fázol.
A vers címe, a Közöny indítómondata: Ma meghalt anyám vagy talán tegnap. Szükségem volt Camus segítő kézmozdulatára, hogy el tudjak indulni a gyász vörös sivatagából; bármelyik irány megfelelt abban a pillanatban. Egyetlen célom az elmozdulás volt maga. Egy ceruza normális hossza negyedénél is kisebb ceruzacsonk, egy kézirat legtetején elhelyezkedő ív készséges háta, melyet a fiók ki-behúzogatása meggyűrt és feltépett. Azzal és arra jegyeztem le a gyász töredék mondatait, a vers kulcsmondatát: Otthagytad testedet, mint gyík a farkát. Gyerekkoromban gyakran nézegettük anyámmal a forró házfalak tövén surranó gyíkokat; gyakran ment gyíklesre később gyerekeimmel is a Branyiszkó úton. Tőle hallottam először, hogy a rátaposó lába elől menekülve képes a gyík farkát hátrahagyva szabadulni.
Régóta várt, kívánt, remélt halála ’94. október 12-én történt, gyerekeivel való naponkénti találkozása után, kínok és kórházi megaláztatások sorát követően. Reggel kaptam meg halálhírét, megtudtam, hogy a végső órában kezébe vette végre sorsának irányítását és elfogadtatta orvosaival, hogy ne hosszabbítsák meg szenvedéseit és megköszönte igyekezetüket.
Tetemét az intenzív osztályról már eltakarították, amikor beértem, egy százszor inkább büntetőtelep barakkparancsnokára, semmint orvosnőre emlékeztető nő ellentmondást nem ismerő eréllyel parancsolt ki az osztály előszobájából, ékes bizonyítékául annak a kórházi gyakorlatnak, mely a halált szégyennek tekinti, és betegesnek tartja a hozzátartozó kétségbeesett igyekezetét, hogy halottjától búcsút vegyen.
értelmetlen gesztus
Történetünk a földszinten folytatódott; a boncmestert sajnos már csak a boncolás után tudtuk háromszáz forinttal lekenyerezni, értelmetlen gesztusunk önáltatásra szolgált, rettenetes foglalkozásában, reméltük, a csekély összeg halottunk vagy halottunk testdarabjai iránti elnézésre sarkallja; talán szól hozzá egy részvétteli szót. A vers ezzel az egyoldalú dialógussal zárul. De természetesen sosem zárul le az, ami előttünk történt.
A véres naplementét elbeszélő lábjegyzet felett csillag áll, és nem pusztán a filológiai hitelesség kedvéért, egyetlen vers égboltján. Lehet, hogy a halál éjszakájában világított a haldoklónak, és világít ezentúl a rá emlékezőnek. Ha van egyáltalán remény, ez az egy-(két) csillag hirdeti. A Ma meghalt anyám vagy talán tegnap képvers ebben a felfogásban. A naplemente, a csillag följötte, a haldokló éjszakája, a túlélő reggele egymásra épül, a kívánt-nem kívánt élet ritmusát követi.
Egy rettenetes természeti látvány emlékét eleveníti fel maga a lábjegyzet. Anyámat utolsó nyaralásakor meglátogattam a nyugdíjas utószezonban a Balatonon. Már nem tudott elém jönni az állomásra, az érszűkület spanyolcsizmáját hordta egyik lábán. Az ebédlőbe még-még elvánszorgott és esténként végignézett egy-egy naplementét. Készült rá, hogy nekem is megmutassa az egyre apokaliptikusabb természeti jelenséget. Az első estén, merő gyávaságból, sikerült elhúznom az időt. Érthetetlen módon mindig féltem az anyámmal közös esztétikai élményektől. Szerencsétlen gyerekkora félig így is homályban maradt részleteivel, rendkívüli szépsége, bája, hangjának szomorú csengése, az a tudat, hogy nem érti, mit beszélek, miről írok, bár szeretné érteni, erre irányuló reményeinek kudarca menekülésre sarkallt. Annyira búsult azonban a lekésett esemény miatt, hogy másnap este pontosan ott voltam én is a lapos nyaralóépület hátsó udvarán.
Véres, fenyegető, végső leszámolás volt az együtt látott naplemente. Így utóbb, halála hamaros bekövetkeztével, állíthatom, hogy egy világméretű boncteremben zajlott, és az eget vérrel fröcskölte be. De mondhatnám azt is, hogy az újjászületés reménye csúfolódott meg előttem. Világnyi tojást hasított ketté felhőbárdjával egy láthatatlan kéz. Tojást, melyben a számomra utolsó főnixmadár lakott, amelyből még újjászülethettem volna. A rémálmok valószerűségével kaszabolt egyre a bárd; csupasz nyak, már pelyhedző tollú szárny, óriási madárláb felhőcsonkjai szálltak előttünk, és mi, teljes kiszolgáltatottságunkban összekarolva, tehetetlenül néztük. Ha azt mondtam az előbb, hogy nem tudta, miért és mit írok; most szórul-szóra olvasott a gondolataimban; tudta, hogy az ő halálának részleteit látom kozmikus kivetítettségében; tudta és nem bánta, hogy különc gyermeke elvesztését soha ki nem heveri.
