A VERSENYZŐ FÉLELMEI

Húszéves koromig rendszeresen, aztán alkalomszerűen sportoltam. Fociztam és atlétikai számokban indultam: megismertem a versenyzés izgalmát és örömét, megtanultam a nemes vetélkedés szabályait, köztük a legnehezebbet: a vesztés elviselését. Átéltem a második és harmadik helyezett ambivalens érzéseit, amikor csak két tized másodperccel maradtam le, vagy csak egyetlen nyavalyás góllal kaptunk ki a sokfordulós bajnokságban. Akkor még nem féltem a versenytől: játék volt, amelyben persze kipróbáltuk magunkat, bemértük helyünket az erőviszonyok rangsorában, de mindez még nem keltett viszolygást bennem.

a pontszámokért

A minap hallottam a rádióban egy riportot vizsgára készülő fiatalokkal, s felkaptam fejemet az egyik kedves hangú, szép beszédű lány szavaira. Nagyon félek a nyelvvizsgától, mondta, egyáltalán: az utóbbi időben nem tudok jókedvűen tanulni, mert már előre szorongok a vizsgáktól. Rájöttem, hogy félek a versenytől, mert aki nincs az elsők között, az leírhatja magát. Nem a tudásért kell tanulni, hanem a pontszámokért. És a pontszámok nem a valódi tudást mérik. A tudásvágyat és a képességet pedig végképp nem… Rosszul érzem magamat attól, hogy már a gyerekeknek is folyton versenyezni és nyerni kell, mert különben kérdéses a jövőjük. Tanáraink nem a nagy összefüggések meglátását, nem önmagunk megismerését és a világ megértését tanítják, hanem tesztekre, vizsgákra és interjúkra próbálnak felkészíteni.

Mióta ingerelnek az ilyesféle üres kijelentések, hogy „mindig a verseny vitte előbbre a világot”, hogy „a fejlődés hajtómotorja a verseny”, az utóbbi években pedig (mióta?) kifejezetten undorodom a mindenünnen rám zúduló versenykényszertől. Versenyre kényszerít a reklám (ha nem ezt veszed, nevetségesen korszerűtlen leszel), versenyre a munkaerőpiac (a fejvadászok egyre gépiesebb paraméterekkel mérik és választják ki „áldozataikat” az emberpiacról), és versenyre szólítanak az egyházak is (!), és mindenek felett a legagresszívebb audiovizuális technikákkal versenyez figyelmemért, pénzemért és gondolataimért (!) a média. Nincs menekvés? Nem lehet emberhez méltóan élni itt és most, csak ha beszállok a globális versenybe – vagy épp ellenkezőleg: csak akkor lehet emberi módon élni, ha kiszállok ebből a versenyből?

A versenyt az evolúció kulcsmotívumává tettük – merengek magamban –, és ettől az oksági gondolatmenettől 200 éve nem tudunk szabadulni… Behódoltunk neki. A vonakodó kisebbség önmagában keresi a hibát, amiért nincs kedve versenyezni. A verseny eluralta életünket: vallás, dogma, ideológia, vezéreszme, pártprogram… Van versenyszféra és versenyhelyzet, versenyfilozófia, versenytárgyalás, árverseny, piaci verseny, szépségverseny, túlélési verseny… Elég. A „versenyképesség fokozását” szajkózzák legújabb kormányaink – és tudjuk, ennek az a jelentése, hogy néhány tucat milliárdos „hazánkfia” (leginkább külországi hitelezőinkkel együtt!) jól járjon, a nyertesek között legyen. Ez a verseny nem old meg semmit. Még az anyagi javak – mit: javak! az elemi létfeltételek tűrhető elosztását sem! A verseny nem teremt jólétet, sem igazságot, sem békességet; a verseny kizsákmányoláshoz és háborúkhoz vezet. Történelmi távlatokat tekintve ezt a tételt sokkal erősebben igazolta és igazolja az élet, mint a klasszikus kapitalizmus „megváltó elméletét” a szabad versenyes piacgazdaságról, hogy szép egyensúlyban tartja a keresletet-kínálatot, miközben egyenletesen növekvő anyagi jólétet és kulturális felemelkedést biztosít az egész emberiségnek… Az Adam Smith által feltételezett „láthatatlan kéz” nem működik – nem így működik. Kizsákmányoljuk a másik embert, a természetet, mindent – önmagunkat is. Háborúkat indítunk más népek, vallások, eszmék és szokások ellen, felborítjuk az idő ritmusát, felülírjuk az élet genetikai kódját, és azt hisszük, ha e Földön nem, akkor az univerzum valamely mesterséges planétáján büntetlenül folytathatjuk a fogyasztás és komfort határtalan élvezetét. Tiszta őrület, nem? Vagy leegyszerűsítés? Legyen, de ismerjük el, mondjuk ki legalább ezt: ennek a versenynek kevés nyertese és irdatlanul sok vesztese van.

viszolygás

Hogy tévútnak gondolom a versenyt, abban szerepet játszik egyfajta „velem született” viszolygás a másik ember legyőzésének, hátratételének mindenfajta módjától, és az a sok megismert, átélt, látott történés, amellyel a „megvalósult szocializmus” és a megvalósuló „antiszociális piacgazdaság” jeleneteiben találkoztam… De szüleim, nagyszüleim élete sem tudott meggyőzni a 19. és 20. század versenyszellemének áldásosságáról. Pedig jómagam tűrhetően álltam a versenyt: pályámon inkább sikeres voltam, gyerekkoromban elegendő szeretet vett körül, jól tanultam, egyből felvettek az egyetemre. A 70-es évektől többször mehettem nyugatra, hivatalos szakmai kapcsolatot tarthattam világhírű amerikai és angol cégekkel, megjelentek tanulmányaim, előadásokat tartottam tudományos konferenciákon, még kitüntetéseket is kaptam, műszaki-tudományos körökben ismerik nevemet, szakmámban országos hírnévre tettem szert, és soha nem voltam sem KISZ-tag, sem párttag, sőt, a káderlapomon ott szerepelt a klerikális befolyásoltság bélyege. (Az üzemből, amelynek több évig vezető mérnöke voltam, egyszer a következő hangulatjelentést küldte a megbízott elvtárs: „nyomasztó tudásával már-már akadályozza a termelő munkát”. Később kiderült, hogy a „nyomasztó tudás” ez esetben annyi volt, hogy a jelentésre kötelezett beosztottam által írt hivatalos feljegyzésekben aláírás előtt kijavítottam a durva helyesírási hibákat.) Nem az örök vesztes beszél hát belőlem! Általában jókedvvel és haszonlesés nélkül tettem a dolgomat, s nem éreztem, hogy versenyben veszek részt, és valakiket le kell győznöm, meg kell előznöm, s ezért netán le kell fizetnem. Kíváncsi voltam és szerettem a kihívásokat. Ha volt „ellenfelem”, az maga a feladat, nem a másik ember. Hiúság persze dolgozott bennem, de a kiválóságot, a szikrázó tehetséget, az eredeti alkotást tiszteltem, és létrehozóját szerettem.

A ma létező piaci verseny nem tudja jobbá tenni az embert, csak gazdaggá vagy szegénnyé, esetleg középszerűen küszködővé. Szabaddá, derűssé, egészségessé, szeretetreméltóvá és szeretetet sugárzóvá – mondjuk ki: boldoggá – soha! Mondjuk ki, írjuk le – vagy ez is leegyszerűsítés? Folytatom: ez a verseny kizáró. Az együttműködés befogadó. A verseny célja a szerzés, az együttműködés lényege az osztozás: javakban és javakért folyó munkában, jogban és kötelességben, örömben és szenvedésben… Teljesen anakronisztikus eszme? Prédikáció? Vagy ugyanolyan „mantrázás”, mint amilyenről Farkas Attila Márton írt remek ironikus kritikájában?^[1] Tudom, a versenyhívők tábora nagy, és hangjuk erős, mert a „győzteseké” a média, a tudomány és lassan már a művészet irányítása is. Vannak körmönfont érvrendszereik, amelyekbe mindenféle naiv mentő ötlet és eszelős fantazmagória belefér, s lehet bizonygatni, hogy a piaci verseny tökéletes szabályozó mechanizmus, csak persze a peremfeltételeket kell megváltoztatni, meg a versenyetikán kell kicsit javítani, vagy időben külső hatásokkal kell „visszaszabályozni” a rossz irányba hajló spontán folyamatokat stb., és hivatkoznak a modern játékelmélet modellkísérleteire, amelyből kihozható, hogy létezhet a piacgazdaságnak egyensúlyi állapota, ami a valóságos társadalmakra is átültethető, ehhez mindössze „csak” a közgazdászoknak, a politikusoknak, a pszichológusoknak, a szociológusoknak, a gazdaságpszichológusoknak, a mérnököknek, az informatikusoknak, a pedagógusoknak kellene összefogniuk, és magától előállna az a világ, amelyben „senki sem tudja a saját hasznát egyoldalúan, a többiek rovására növelni”. Nobel-díjat is kaptak ilyen és hasonló elméletekért hányan. Ehhez csak egyetlen megjegyzést: ezeket az elméleteket – többek mellett – Kornai János akadémikus közgazdászunk szedte ízekre, és summásan szólva kimutatta, hogy „valóságtartalmuk közel a nullával egyenlő”. Én meg a „leegyszerűsítő” meditációt folytatva arra a következtetésre jutok, hogy ha emberbaráttá javítjuk a piaci versenyt, akkor az már nem az lesz, ami volt és van. Az úgynevezett javításoknak, korrekcióknak és reformoknak vagy a verseny célját vagy a versenyző ember magatartását kell olyan mélyen megváltoztatni a békés egyensúlyi állapot eléréséhez, hogy ami így előáll, az már nem az a verseny lesz, amiről eddig beszéltünk, és amitől én mint versenyző: félek.

Miért nem versenyzünk a biológiai és az épített környezet óvásában, az energiafogyasztás és a zaj csökkentésében, a levegő és a vizek tisztán tartásában, anyagi és komfort-igényeink visszafogásában, a betegellátás és a gyógyítás eredményességében, az életritmus lelassításában, a segítőkészségben, udvariasságban…? Miért nem láttam még soha olyan vállalati vagy nemzetgazdasági tervet, amelyben jövőre x %-kal kisebb profitot kell realizálni (ami nem jelentené az alkalmazottak jövedelmének csökkenését!), vagy ki kell zárni a vállalkozás köréből a bioszférát károsító üzemek megépítését. No hát ez a verseny lenne az a verseny, ami nekem akár tetszene is!

piaci árucsere

Hol kezdődött a baj? Talán ott és akkor, amikor az emberi életvitel minden szükséglete piaci árucsere tárgya lett. Az árucsere egyetemes közvetítő eszköze pedig a pénz. Lelkünk, szellemünk dimenzióiban azonban többnyire használhatatlanok az anyagi világban és az anyagi világ számára megalkotott játékszabályok. Csúcstechnológiánk, szuper komfortunk és információs hatalmunk birtokában is „lelki szegények” maradtunk, de nem a jézusi jó értelmében, hanem abban a farizeusi értelemben, amikor ugyancsak Jézus „meszelt síroknak” nevezi az öntelt, gazdag és nagy hatalmú írástudókat és papokat.

S hogy mit ér mindezt elmondani? A versenyalapú „fejlődés” fenntarthatatlanságáról ugyancsak sok mindent elmondtak és leírtak már az utóbbi 40-50 évben. Mindössze két idézetet illesztek ide. Wolfgang Sasch azt írja, hogy „a versenyközpontú szemlélet… a társadalmat nagyvállalatszámba veszi: azokat a politikai szabályozókat, melyeknek célja nem a hatékonyság, értelmetlennek vagy egyenesen visszásnak tekinti”. A GAIA Sajtószemlében Victor András már 1993-ban a „szociális piacgazdaság” antagonizmusát fogalmazta meg: „ami piaci, az a versenyre és a kiszorításra épül, ami szociális, az viszont a szolidaritásra és befogadásra; a piac az egyénről és az énről szól, a szociális a miről és a közösségről. In ultima analisi: a piac a birtoklás és az önzés világa, a szociális pedig a megosztásé és a szereteté”.

Arról a globális katasztrófáról, amihez a versenyalapú monoton gazdasági növekedés erőltetése vezet, számtalan forgatókönyvet kigondoltak a futurológusok. Szinte valamennyien megegyeznek abban, hogy ezt a versenyt abba kell hagyni, és az emberek egyéni, erkölcsi megtisztulását nem lehet megspórolni. Ez megint leegyszerűsítés? Az „erkölcsi megtisztulás” bizony belátással, lemondással, átengedéssel, osztozással, befogadással, tanulással és példamutatással érhető el, vagy közelíthető meg. Nincs mese: jobbnak kell lennünk! Majdnem mindegy, hogy jézusi vagy buddhai értelemben. Egy fennmaradó, szebb világ ideológiája csak a „Welt-Ethos” lehet, ahogyan azt Hans Küng vallásfilozófus nevezte, jelezve ezzel mindenfajta vallás és kultúra összeölelkezésének szükségességét, amennyiben ezek a vallások és kultúrák a szelídség, a mértékletesség, az osztozás és végső soron a szeretet valamilyen megjelenítői e világban. Ugyancsak Sasch mondja: „meg kell szüntetni a kiszipolyozó fejlesztést… meg kell erősíteni az erkölcsös gazdálkodást…”, továbbá: „rendezett visszavonulással teret lehet nyitni mások előtt”, és „még a termelés csökkenése sem vezetne feltétlenül a jólét hanyatlásához”.

Hiábavalóak az érvelések? De hiszen az eszményi célok egyben kikerülhetetlen feladatok és kihívások is! A gazdasági hatalom korlátlan étvágya fölemészt mindnyájunkat, végül magát a hatalom birtokosait is.

önző anyagból

Tudom, hogy megkérdezhető az is, hogy ugyan miféle hajtómotorja lehetne vagy lehetett volna az emberi „szcenario”-nak ezen a Földön, ha nem a verseny és a profitszerzés „ösztöne”. Csakugyan ősi ösztön, ami már Kain irigységében megfogant és Ábelt ölt. Azóta Ábelek százmillióit. Vagy végig kellett járni ezt az utat, amelyen az önző anyagból mégiscsak felfelé haladunk a szellem és szabadság spirális ösvényein? Arra jutottam (már elég régen), hogy kell lennie az emberi elmében vagy lélekben valami más hajtóerőnek is, mint a versenykényszer. Úgy gondolom, hogy (a létfenntartás elemi ösztönén kívül és túl) a megismerés vágya és a teremtő szeretet is lehetnek olyan erős késztetések, amelyek megmozdítják az ember energiáit, és hajtóerőül szolgálhatnak egy civilizáció fejlődésében és fenntartásában. Olyan civilizáció tartós működtetésében, amely talán merőben más alapokról indul. De hogyan indulhatnánk más alapról? Benne vagyunk történetünkben, így megint csak oda lyukad ki az ember töprengésében, hogy változni kell.

Mácz István Kísértés a jóra című könyvecskéje olyan valódi történeteket mesél el, amelyekben valaki ellenállhatatlanul engedelmeskedett a benne felébredő „eredendő jóságnak”, és segített, lemondott, ajándékozott, áldozatot hozott. Pedig nem könnyű engedelmeskedni a jóra indító kísértéseknek. Nemcsak az önzetlenség és osztozni tudás erényét kell megtanulni, hanem sokszor a bátor kiállás és kimondás kockázatát is. A szelíd ellentmondást ott, ahol mindenki terjeszkedni, gazdagodni, uralkodni akar. Nem könnyű, de nem lehetetlen.

1. https://ligetmuhely.com/liget/fam-mantra/ ↑

kép | shutterstock.com