A „VELENCEI MÓR”

– Tényleg rengeteg! – állapította meg tárgyilagosan (az ilyenkor szokásos túlzás nélkül) Dzs., miközben azon töprengett: kitől is hallhatta ezt a szójátékot. S hol? Erdélyben vagy még itt Magyarországon? De nem jutott az eszébe. A szóban forgó „dolog” ugyanis, mely ennyire nyilvánvalóan rengetegnek látszott, jól fejlett, s rengeteg volta ellenére szépen formázott női mell volt, mely minden lépésre megrengett, hogy aztán újra és újra visszanyerje nyugalmi állapotát. A testrész egy húsz év körüli hölgyhöz tartozott, aki lassan le és fel sétált a pénzváltó helyiség bejárata előtt.

A „témát” azonban, nehogy önmaga előtt is szemérmetlen hírébe keveredjen, gyorsan felfüggesztette. Voltak fontosabb és megrendítőbb dolgok is, melyeken e pillanatban át kellett esnie.

Hogyan menjen oda hozzá, hogy ne keltsen feltűnést? Ez szinte lehetetlennek látszott, hiszen a lány annyira feltűnő volt a nagyváros emberrengetegében is. Szőke volt és kék szemű, magas és karcsú. Mintha nem is Székelyföldről, hanem a századelő germán mitológiájából érkezett volna. (Thomas Mann Dzs. kedvenc írója volt. Legtöbb írását eredetiben is elolvasta). A zsírpárnáikba gyűrődött asszonyok és a zörgő csontú lányok tömkelegében valószínűtlenül hatott.

mindenki őt nézi

Nem szabad szétnéznie! Ez alapszabály. Ezért aztán az volt a határozott érzése, hogy mindenki őt nézi. Mindenki arra kíváncsi, hogyan fogja a lányt megközelíteni. Úgy kellett tenniük, mintha régóta ismernék egymást. Hogy a lány ismeri fel őt. Hogy találkozásuk mindennapi, a legmindennapibb esemény, ami a budapesti utca forgatagában bekövetkezhet. Csakhogy ez, kedves olvasó, korántsem olyan egyszerű.

Dzs. látta magát az Oktogon forgatagában, az aluljárók egyik oldalon nyelték, másikon okádták a tömeget. A lámpáknál és a járdaszigeten széles hullámokban hömpölygő embertömeg időnként veszteglésre kényszerült, aztán nekilódult, hogy átkeljen a túloldalra, vagy fölkapaszkodjon a szinte percenként beszaladó villamosok valamelyikére.

A Korona nevű – Brassó–Budapest közt közlekedő – expresszvonat sepsiszentgyörgyi megállójában kérte meg egy idős néni, hogy a retikülnyi csomagot adja át Budapesten élő unokájának. Hogy miért éppen őt szúrta ki a feladatra? Feltehetőleg nemcsak azért, mert rajta látszott leginkább, hogy külföldi, hanem azért is, mert az unokája számára majdan az Oktogon téri pénzváltó előtt is (ez volt a csomaghoz sebtében mellékelt – vajon ez a pontos kifejezés? – használati utasítás) így tehette legegyszerűbbé a felismerést. Ő szerencsétlenségére épp magyarul beszélgetett egy brassói tanárnővel. A néni olyan eltökélten fordult hozzá, hogy hirtelenjében lehetetlen volt visszautasítani. Pedig az átlátszó ragasztószalaggal keresztül-kasul tetovált csomag gyanús volt. „Apróságok” – mondta a néni, de hogy milyen apróságok, azt már nem volt ideje megkérdezni.

Általában tudott aludni a vonatokon, de ekkor a helyét sem lelte. A csomagot – a ragasztószalagok miatt – nem nyithatta fel. Meg sem szabadulhatott tőle, hiszen átadásának tanúi voltak. S egyébként is, nem élhetett vissza egy erdélyi magyar öregasszony kitüntető bizalmával. Szerencsére a tanárnő, akivel magyarul beszélgetett, kisegítette zavarából, sőt fokozódó kétségbeeséséből.

– Én majd átviszem, ne izgulj. De csak Püspökladányig, mert át kell majd szállnom a debreceni vonatra.

Doktorandusz volt, az épp esedékes vizsgájára utazott Debrecenbe.

A csomagot átadta a lánynak, próbált megfeledkezni róla. Olyannyira, hogy valahol Kolozsvár táján álomba is merült. A határon minden nehézség nélkül keltek át, csak az ő útlevelével ment el a határőr, s mikor egy jó félóra múlva visszatért, a hátizsákját vizsgálta át, de az is rendben találtatott. A lány bátorítóan rámosolygott: – Azelőtt velünk is ezt csinálták… – Püspökladánynál aztán visszaadta a csomagot, majd könnyed, cinkos mosollyal elbúcsúzott és leszállt.

kábítószertől robbanóanyagig

Egyedül maradt a fülkében. Nem bánta. A lány rokonszenves volt, de tolakodó jóindulata és agresszív együttérzése nyomasztotta. Pedig kezdte megszokni, hogy ő – szeptember 11-e óta – mindenkinek gyanús, aki él, de legjobb esetben is szánni való. Lám, önmaga előtt is. Hiszen fogalma sem lehetett arról, mi van a csomagban. Kábítószertől robbanóanyagig bármi.

A trükk közismert. Egy ártatlan tekintetű öregasszony semmire sem garancia, sőt… A csomagot hátizsákja mélyére rejtette, s úgy meredt maga elé, mint a szüzességüket frissen elveszített leányok: „Meglátszik-e rajtam? Vajon tudják-e vagy sem?”

S most elérkezett a csomag átadásának pillanata.

Rögtön észrevette a térfigyelő rendszer kameráit. Látta a képernyő előtt ülő szolgálatost is, aki nyilván réges-régen fölfigyelt őrá. S természetesen arra is, hogy ő éppen a szőke lányt nem akarja úgymond észrevenni. Önmagát azonban sajnos mutatnia kell. Nem léphetett túl gyorsan, és túl lassan sem. Igyekezett nagyon úgy mozogni, mint a környezete – annak ellenére, hogy annyira kirítt belőle. A Duna-korzón vagy a Váci utcában legalább felbukkant volna több gyanús arc. De itt! A helyszínt azonban nem ő választotta meg. Dühös volt és önvád gyötörte: miért is nem dobta be a csomagot az első kukába?

Meg tudta volna fojtani a lányt. Sőt, gondolatban már jó ideje fojtogatta.

No végre! A lány arca felderült, megindult feléje. Dzs.-nek hirtelen átvillant az agyán, hogy gyönyörű, de ettől a felismeréstől csak még jobban megrémült. Sürgősen meg kellett szabadulnia. Nemcsak a csomagtól, a lánytól is. Mozdulata most sem lehetett túlságosan szembeötlő – túlságosan bújtatott sem. Egyszerűnek, átlagosnak, mindennapinak kellett látszania. Éppen ezért lehetetlen volt, hogy fel ne tűnjön. Aztán mégis megtörtént!

a térfigyelő szúrós tekintete

A lány hálálkodott, meghívta egy kávéra. Sajnos nem ér rá, hárította el, hiszen a tarkóján továbbra is ott érezte a térfigyelő szúrós tekintetét. Látta, amint az alkalmazott int a kollégájának, hallotta, hogy fölhívják a szolgálatos rendőrt. Szerencsére csúcsforgalom volt. Fölkapaszkodott az épp beérkező villamosra. Eltűnni, minél hamarabb. Vajon a profik odahaza, Palesztinában hogyan csinálják? Egyáltalán, lehet ezt csinálni?!

A Margitszigetnél szállt le a villamosról. Szemmel láthatóan nem követte senki. A szigeten gyér volt a forgalom. Megivott egy kávét. Közben figyelt. Még mindig senki. Lassan megnyugodott.

A Budapest–Székesfehérvár közt közlekedő gyorssal este 9 tájban érkezett haza Velencére. Tíz évvel ezelőtt, amikor a gyűlölködés poklából Magyarországra menekült, ott kapott lakást. Aztán ott is ragadt. Kitűnően megtanult magyarul. Erdélyben is azért járt, hogy megismerkedjen a magyar történelem és kultúra egykori helyszíneivel. Hiszen előbb-utóbb meg kell házasodnia, s magyar lányt szeretne feleségül. Ő, a székesfehérvári mentőszolgálat közismerten legjobb szakembere, a „velencei mór”.

AZ A RENGETEG című összeállításunkból

felső kép | ricardo lago, flickr.com