Lugosi Lou

A VEJE

2011 július

A VEJE

Sanyi bácsi melléhez szorította a virágcserepet. Lehet, hogy kicsit görcsösen, lehet, hogy ügyetlenül markolászva, de az utca jeges volt, és a világért sem kockáztathatta lánya karácsonyi ajándékát, a rózsaszínből lilába, lilából rózsaszínbe futó azáleát. Ilyen szépet már nem is lehet kapni, ilyen nagyot még egyszer meg se tudna venni.

Ha egy virágtipró megtámadja, az élete árán is megvédi az átlátszó papír alatt szorongó fejecskéket. Nem jött senki.

Úgy kellene, hogy a lánya nyisson ajtót, s nem a veje.

A veje magas, jóindulatú ember volt, szimpatikus, talán szolgálatkész is, de karácsonykor, a megérkezés pillanatában mégiscsak úgy kellene, hogy a gyereke fogadja a zöldre mázolt ajtóban, s akkor mindketten elhinnék, hogy jön a Jézuska, hoz babakocsit, anya rögtön rázendít a mennyből az angyalra, a beigli is már a szekrény tetején van, zsírpapírba csomagolva.

őrületes iramban

Amikor a veje nyitott ajtót, az úton összesereglett képek szégyenkezve iszkoltak vissza a múltba. Valószínűleg leereszkedtek és elhúztak egy nagy, poros rakodótelepre, ott elvegyültek a többi giccses kép között. Az öreg utánuk vetette magát. Letette a virágot a küszöbre, belépett a liftbe. A felvonó őrületes iramban zuhant lefelé, zuhant egészen a rakódótelepig. Ott fékezett.

Sanyi bácsi is. Nyugodtan leült az emléklomok dombocskája mellé, és mélyre szívta a hideg, téli levegőt, jól meghúzta, akár a pálinkás butykosát annak idején. Megmámorosodott tőle. Valami boldogságfélét érzett.

Mindenekelőtt a sajátját keresgélte a kupacban, ami egykor az övé volt.

Elsőként a lánya kisszékét akarta kikotorni, de ronda rongyok, kitaposott, sarok nélküli cipők torlaszolták el az utat, mintha erővel ellenállnának, nem engednék, hogy kihalássza a székecskét, amelyen a kicsike üldögélt, amikor a leckéit csinálta. Könyékig túrt a halmazba, kapart, vakart, de hirtelen úgy érezte, a nyálkás rakás süllyedni kezd a talpa alatt.

– A keservét! – ordította egy rekedt férfihang hátulról. – Apuska már derékig süllyedt a szemétben! Hogy hívják?

Sanyi bácsi látta, hogy az egyenruhás embernek keménytáblás pici könyve van, valószínűleg abba írja a feljegyzéseit. Biztosan őróla ír.

– Megmondaná a nevét?

– Iparművészeti Főiskolát végeztem – válaszolta.

– Jól van. De tudnom kell, hogy hívják.

– I-par-mű-vé-sze-tit – kiabált ő is kivörösödve, hogy végre megértse a másik. Már-már úgy látszott, megérti, mert többé nem kérdezett semmit, ő meg hagyta, hogy a zakójában kotorásszon, kivegye a tárcáját a zsebéből, olvassa a lánya levelét, amelyet mindig a kabátjában hordott. Nagyon szép írása volt a kislánynak, a tanítónő külön megdicsérte ezért. Ő ment el a szülői értekezletre, a felesége nem ért rá. A szülők az iskolapadokban ültek, és az osztályba besütött a nap. Elmosolyodott.

Javier Sánchez Salcedo, flickr.com

– Kezdődő Alz-hei-mer – mondta a rendőr Kutyának becézett, vékonykötésű társának, aki mindenhová követte, mint az árnyék.

– Tudom mi az – felelt komoly pofával Kutya. – Betegség. A nagynénémnek is az van. Haza kell kísérnünk.

– Hol lakik a bácsi?

– Iparművészeti – válaszolt elkínzott hangon az öreg.

– Azt értsed meg, hogy ő a múltjában kószál, mi meg itt kujtorgunk az utcán – elmélkedett a váratlan sikertől megtáltosodott Kutya. – Nem rúghatsz gólt a hálóba, ha másik pályán vagy.

A rendőr elismerő bólogatással követte az előadást. Nem gondolta, hogy Kutya erre képes.

– Nahát, az istenit! Igazad van.

Újra áttanulmányozta a papírt, amelyet a férfi zsebében talált. Telefonszámot írtak rá. Szükség esetére.

– Te beszélj – mondta Kutyának. – Jobban értesz hozzá.

És Kutya hosszan beszélt, elmondta a szeméttelepet, a karácsonyt, és végül hivatalos hangon közölte az eredményt, vagyis hogy rögtön eljönnek a papáért.

– Kicsoda? – kérdezte Sanyi bácsi.

– A veje.

Az öregember szó nélkül fordult a szemétkupaca felé.

– Hát nem jó magához a veje?

– De jó.

– Nem kedves?

– De kedves.

– Akkor meg mi a franc baja van vele?

Sanyi bácsi ráborult Kutyára, és összevissza nyálazta az ünnepre kitisztított zubbonyát. Elsírta, hogy iparművészetit végzett, karácsony van, és nem a lánya nyitott ajtót.

A rendőrök összenéztek.

– Ja, vagy úgy!

Újabb telefon után közölték, hogy ők kísérik el Sanyi bácsit, aki jól mondta: karácsony van.

Gyönyörű út volt. Ringott a hóban az autó-hajó, ugráltak a fények, énekelve röpítették őket a magasba.

– Hová megy, édesapa – kérdezte a kislány.

– Megyek, ahogy a szél visz, üveghegyen labdázunk a csillagokkal.

– Hopp, hopp a labda! – üvöltött Sanyi bácsi, hogy majd szétesett a szolgálati Skoda.

– Hé! – horkant fel a rendőr, aki megijedt a váratlan ordítástól.

– Bárcsak már odaérnénk – nyögött Kutya. – Messze vagyunk még?

Nem voltak messze.

A nyitott, zöldre mázolt ajtóban állt az asszony.

– Köszönöm, hogy elhozták apámat. Azt akarták, én nyissak ajtót, tessék, itt vagyok. Van valami kérésük vagy kérdésük?

– Nekem semmi – mondta a rendőr, aztán Kutyához fordult.

– És neked?

– Énnekem semmi, jelentem. Semmi az égvilágon.

Az asszony hitetlenkedve rázta a fejét. Szép haja volt, hullámosan omlott a vállára.

– Akkor viszont nem értem az egészet. Hát nem mindegy az, ki nyit ajtót?

felső kép | Pasi Kirkkopelto, flickr.com