Simon Balázs

A VÁNDORPLATÁN

1998 február

A VÁNDORPLATÁN

Kezdhetném beszédemet, ó, Phaidrosz, úgy, hogy „én is jártam Árkádiában”, de jól tudnád, hogy hazudok, és én is tudnám, persze ez nem volna akadály, hisz hányszor hazudtunk így egymásnak, hányszor kacsintottunk össze cinkosan vagy csak jeleztük, hogy most hazudni fogunk, vagy erre se volt szükség, egyszerűen csak beszéltünk, de közben, noha külön jelzés nem tudatta, azért mégis, Zeusz léténél is biztosabban tudtuk, hogy hazudunk. Ha sétáltunk, ha a fűben heverésztünk — ha volt ilyen —, mindig, egyre csak hazudtunk. Azt mondod, túl erős szót használok, túl rideget? Hogy kegyetlen vagyok és szívtelen a múlttal, közös múltunkkal is? Emlékszel, mikor azt bizonygattuk, méghozzá formás beszédekben, hogy jobb olyannak adni magunkat, aki nem szerelmes belénk, mint ha egy szerelmes közeledését fogadnánk el? Most már csak a platánra emlékszem, aminek a tövében ültünk.
ó, Phaidrosz
Vagy ott volt az a cigányok lakta utca, kibelezett autók, útfélre dobott fotelek, amikből kilóg a kóc, koszos gyerkőcök, akik mintha a szemétből nőnének ki vagy egyanyagúak volnának vele, igen, valamiféle kimérák, hasonlóak a közeli tüdőgondozó macskáihoz, akiknek az ügyessége, gyorsasága szembeötlőbb a vontatott mozgások háttere előtt, a kidobott fotelokban, kiguberált autóüléseken ülők mozdulatlanságához képest, ó, Phaidrosz, lehet, hogy megint hazudok, talán nem is erről van szó, hiszen csak végigrohantunk ezeken az utcákon, alig vettük észre a gyerkőcöket, a félbevágott fákat (tényleg, mennyi volt belőlük, végig, mintha ez direkt egy ilyen allé volna, különös, nagy munkával kiképzett fasor). Hiszen az örök beszélgetésbe ezek a dolgok nem vonhatók be, furcsán taszítják egymást, a beszéd és mindenkori környezete. Persze most, amikor erről írok, nem tudnék egyetlen beszélgetést se újra mondani, tehát hazudnék, ha tovább beszélnék, különben is ott van Platón, mondja el ő.

Close-up of an only leaf on a sycamore trunk

Nadezhda Bolotina, adobe.com

Mondjuk a háború utáni Budapestet. Mindent. Ott az egyetemi tanárok menzája, a Margit híd pilléreire fektetett ún. gázhíd, az aggasztó ablakhiány, a vágólovak ínsége, hogy a házasságkötések szezonális hullámzása megtört, a munkaképes férfilakosság nagy tömegei elsodródtak, a klinikai ágy- és ruhaneműállomány szakadozott állapota, hogy mindössze nyolcszáz férfialsó maradt, viszont kiosztottak hárommillió vadásztöltényt, hogy megindulhasson a nyúlszezon, vajon milyen lehetett a 46-os tél, a 45-ös eladdig példátlan légyinvázió, melyet a romok, a hullák és az eltakarítatlan köztéri szemét okozott, a négylábú állatállomány hetvennyolc százalékának elpusztulása, a vágási tilalom, a száraz főzelékek csúcsfogyasztása, egészen a gyomor tűrőképességének végső határáig, a millpengő és az adópengő, és így tovább, a végtelenségig.

És valóban, mikor ezt a szöveget írod, mintha egy megfontolt, kissé már öreg, de annál bölcsebb hódolód karjába vetnéd magad, elfogadván érveit arról, hogy miért jobb az ő közeledése, mint azé, aki szerelmes beléd, elfogadván hűvös és értelmes cirógatásait, hisz, állítása szerint szerelmesed, egy másik szöveg, amit teljes meggyőződéssel, az igazi Erósz tüzes érintésére írnál, kiszippantaná minden erőd, felemésztene, addig hízelegne neked, amíg megzavarná józan ítélőerőd, elvakítana és őrjöngésbe vinne, ahol erődtől és szellemedtől fosztva simogatnának a fuvoláslányok zenéjénél andalítóbb hangok.
ez a lakoma
Dehát ez a jóakaród meggyőzött, hogy az ő nyugodt hódolata vagy inkább ez a kettőtök üdvét szolgáló társulás, ez a barangolás a romos Budapesten, ez a kopott, de tárgyszerű enumeráció, amiből hiányzik minden heroikus, ez a ki tudja, honnan kimásolt mustra, ami olyan lakomához hasonlatos, ahová nem a barátaidat hívod meg, hanem a koldusokat és a potyázókat, akik aztán elégedettek lesznek, bármit kapnak is, hozzád szegődnek, ajtód elé járulnak, és semmire se kötelező, betanult hálájukra bizton számíthatsz, hogy ez a lakoma, mondta, bár először magad sem hiszed, sokkal nagyobb és biztosabb örömet okoz majd neked, mint a hálátlan barátok kiismerhetetlen és nemegyszer bántó szavai, melyek éppen akkor marnak majd beléd, amikor a legmélyebb hálára kötelezted (volna) őket bőkezűségeddel és szereteteddel. Hát ilyen a szöveg is, mondta.

A Phaidrosz című dialógusban elérkezik a pillanat, amikor Szókratész visszaváltozik, és azt mondja, hogy elég volt Erósz rágalmazásából, jöjjön a palinódia, jöjjön az igazi beszéd, a fordított, a szerelmes forró csókja, avagy szikrázzon fel a szöveg. Az ember megrázza a fejét, megdörzsöli a szemét, és jöhet a szókra- tikus munka, csakhogy! Az a helyzet, hogy én éppen eddig emlékszem a Phaidrosz című szövegre, ó, Phaidrosz, a színeváltozásig, mikor Szókratész elénekli a dalocskát: ,,nem igaz a mese, nem is szálltál hajóra, nem is érkeztél Trója alá”, amit egy költő mondott, hogy visszanyerje a szeme világát, amit azért vesztett el, mert hazugságba dalolta, magát megsértve egy istent vagy egy szerelmest, mondjuk, Helénét, mindegy, de mikor visszaénekelte a hazugságot, visszanyerte a látását is.

fill_6, adobe.com

fill_6, adobe.com

De én hiába énekelném vissza az eddigieket, nem tudnék valóban hajóra szállni, igaz mesét mondani, követni Szókratészt, lehunyt szemmel várni az igazi kedves csókját. Csak járkálok a lebombázott Lánchíd és Szabadság híd között, ezen a nem túl hosszú távon, nézegetem a szemetet, az ablakszilánkokat és a tetemeket, egy ló és egy német katona hulláját, a sűrű légyfelhőt meg sem próbálva elhajtani magamról. Nem is csodálkozom, hogy egy fürge kis cigánygyerek utánam szalad, és egy darabokra szakadt görög nyelvkönyvet nyom a kezembe. Azt mondod, Phaidrosz, hogy az egészből egy szó sem igaz, hogy „nem is jártam Trójában”, de, gondolom, elég rád mosolyognom, és máris mondhatom tovább. Éppen te ne volnál kíváncsi a „hodojporoj káj plátánosz” című leckére, amire rögvest rálapoztam, hiszen eddig jutottam görög tanulmányaimban, a második leckéig, hogyne dobbant volna most meg a szívem kétszeresen, mintha egy halottnak hitt régi osztálytársat öleltem volna a keblemre, cinkosságodban bízva azonnal olvasni is kezdtem — a két vándor és a platán — silabizálni az idegen írásjeleket, mintha a kedvedért tenném. Sőt! A tanmesebeli két vándor nyilvánvalóan mi vagyunk, itt a szétlőtt városban, egy olyan országéban, ami lehetett volna akár Európa virágoskertje is, teljesen elcsigázva a hőségtől és a szomjúságtól, ráadásul most, hogy sehol se bukkanunk forrásra és a gondozatlan szőlőtőkék gyümölcs nélkül árválkodnak, az is jobban fáj, és éppen veled!, hogy görög tanulmányaim a háború miatt derékba törtek. De itt van legalább ez a platán, árnyéka töretlen, olyan, mint egykor, az Ilisszosz partján, abban a gyönyörű ligetben, ahol Erószról csevegtünk, ugyanaz, ahonnan Boreász elragadta a nimfát, a nevét már nem tudom, vagy csaknem ugyanaz, lehet, hogy ez a Margitszigeten történt, de lehet, hogy az egészből egy árva szó sem igaz, vagy inkább itt, e zord sziklák alatt, ahol most ülünk, ahonnan legurították azt a püspököt, mindegy, tény, hogy e hűs vizű forrás kedves a lábamnak és a platán dús árnya a fejemnek, és ez a sok gipszbabácska és fogadalmi szobrocska, vagy ha úgy tetszik, ez a rengeteg törmelék, a bábos korlát romjai és a föntről lezuhant szobrok végtagjai, melyek között meglehet, valódi végtagok is akadnak, mind-mind azt bizonyítja, hogy a hely a nimfáknak és Akhelóosznak van szentelve.
a platonikus tanulság
De ez a két ember a fa alatt, a szent platán tövében, aminek nem is tudom, hogyan kegyelmezhetett a háború!, még mindig szőlőre vágyik, olvasom, „legalább egy fürtöm volna”, mondja az egyik, mire a másik, „hát erről a fáról bajosan tépsz, ez, sajna!, haszontalan”, „ó, hálátlanok, replikázik a fa, itt ültök az árnyékomban, és haszontalannak mondtok?”, hangzik a platonikus tanulság, ami a második lecke végén le van vonva, el is olvastam fennhangon, miközben, emlékszel?, az üresen meredő pillérek körül valamiért hangosabban morajlott a víz, mint régen, amikor a híd platója még kecsesen ívelt a víz fölött, és kicsit olyanok voltak úgy együtt, robusztus pillér és légies főte, mint a (reménytelen) szerető és (elkényeztetett) kedvese, annak az öröktől változatlan drámának két színésze, amiről Szókratész a továbbiakban, az általam elfelejtett vagy soha nem olvasott folytatásban egész biztos, hogy felejthetetlenül beszélt neked, ó, Phaidrosz.

felső kép | Georges Blond, adobe.com

Címkék

1998

Megosztás közösségi médián

Simon Balázs 1966-ban született. Édesapja Simon Róbert, neves orientalista, a Korán magyar fordítója, édesanyja Prileszky Csilla, a teljes Ezeregyéjszaka modern magyar fordítója. A József Attila Gimnázium elvégzése után az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karára járt, magyar-latin-ógörögszakon diplomázott. Első önálló kötete, a Minerva baglyát faggatom mégis 1992-ben jelent meg. Ezt követően rendszeresen publikált folyóiratokban. 1996-ban agytumort diagnosztizáltak nála, és bár sikeres műtéten esett át, a halálközelség meghatározó...

Tovább a szerző oldalára