A VALÓSÁGBAN IS LÉTEZIK
1997 január
Mentsétek meg lelkeinket! – gondoltam magamban, amikor leszállt a villamosról az Oktogonnál az a különös férfi, akire már a szigeti bejárónál felfigyeltem. Nyár volt, kánikula. Pestre mentem. A járdaszigeten álltam, amikor felbukkant a mélyből, az aluljáróból egy furcsa ember. Magas, középkorú férfi. Sportos testalkatú. Rövidnadrágot viselt. Lábán papucs. Vállán tarisznya. Kis alakú papírokat tartott a kezében. Színes képek. Mit ábrázolnak? Tépett, megszaggatott papírlapok. A férfi bokája megdagadt. Sebeket fedeztem fel az alsó lábszárán. Haja rövid. Mosolygott. Váratlanul egy hölgynek ajándékozta a kezében lévő képek egyikét. A nő egy ideig tétovázott, aztán elvette, elfogadta a papírlapot. Ő is mosolygott. Megfordította a képet. Nem tudta, hogyan nézze. A férfi nem segített. Megjött közben a villamosunk. Fölszálltunk. Megtudtam, hogy a férfi ma reggel festette ezeket a képeket a Margit-szigeten. Másoknak is próbált ajándékozni belőlük, de senki sem fogadta el. A férfi nem erőszakoskodott. Leült egy szabad helyre, háttal az ablaknak, és nézegetni kezdte a festményeit. Szelíd volt. Láttam az arcán, hogy pontosan tudja, mit érnek a kezében lévő papírok: pontosan tudja, hogy csak mázolmányok. Nem sikerültek. Talán minden reggel kijár a Szigetre, festegetni, gondoltam. Egy-két helyen, alig észrevehetően, szivárgott a vér a lábából. A hajszálerekből? A bokája annyira megdagadt, hogy cipőt, még ha akarna sem tudna fölvenni. Mi baja lehet? Ki ez a férfi? A Nyugatinál fölszállt a villamosra egy öltönyös úriember, gondosan összecsukott esernyővel. Autóstáskájának szíját csuklójára tekerte. Amikor a két férfi egymásra nézett, azonnal felismerték egymást, köszöntek, hangosan. Beszélgetni kezdtek. Régen látták egymást utoljára. Hallgatóztam. Nem vettem le róluk a szemem. Az öltönyös úr fontos (fontosnak vélt?) tanácskozásra megy a Fészek Klubba. Valamelyik művészeti szakszervezet küldötte (titkára?), talán ő is festő (vagy festő volt). Nem sok idejük maradt beszélgetni, mert a papucsos férfi leszálláshoz készülődött. „Lehet, hogy utánad megyek. Hazaugrom, átöltözöm, és én is odamegyek.” „Jó. Gyere!” – mondta a másik. És mindketten biztosak voltak benne, sőt, én is biztos voltam benne, hogy a rövidnadrágos férfi nem fog elmenni a tanácskozásra. Egy kis szünet támadt a beszélgetésben. A nyakkendős megnézte, nem csavarodott-e le csuklójáról a szíj. A villamos fékezett. „Próbálj felépülni!” – mondta. „Próbáljatok meg felépíteni!” – vágta rá azonnal a festegető férfi. Válasza ítélet volt inkább, nem felszólítás. A szakszervezeti bizalmi nem is tudott megszólalni. Semmit sem lehetett mondani. Lehajtani a fejet, lesütni a szemet. A festő, mielőtt leszállt a villamosról, gyorsan a másik kezébe nyomott egy képet. Megoldotta a helyzetet. „Kösz” – mondta, majd elhelyezkedett az ülőhelyén. A papucsos férfi után néztem. Látomás? Hirtelen eltűnt a járókelők között. Mintha elnyelte volna a föld.