A VALÓSÁGALKOTÓ GÉP

Horgas Juditnak és Kállay Gézának

„Minden gyerek öntudatlanul átéli azokat a felfedezéseket, amelyekből Gibbs és Boltzmann világai kinőttek, mert a valóság úgy jelenik meg előtte, mint a könnyen elkülöníthető és szinte önmaguktól keletkező lehetőségek sokasága. A gyermeket a virtuális világok sokasága veszi körül, teljesen idegen tőle Pascal világegyeteme, ez az alig mozgó, halott óramű. A felnőttkor megkövesedett rendje aztán megsemmisíti ezt az eredeti gazdagságot. Ez a gyermekkori világkép egyoldalúnak tűnhet, már csak azért is, mert a gyermek tudatlanságának és nem tudatos választásának köszönheti belső szabadságát, de hát végső soron minden világkép egyoldalú. Az én fantáziám is vereséget szenvedett, de rám maradt belőle egy csekély örökség: állandó ellenkezés a valósággal, egyébként inkább düh, mint tagadás formájában. Már a nevetésem is elutasítás volt, és talán hatékonyabb, mint az öngyilkosság.” ^[1]

Ramón Lull (1232–1315) spanyol szerzetes és alkimista élete derekán megalkotta máig halhatatlan és korszerűségéből mit sem vesztett főművét: szerkesztett egy gépet, melynek elvét, illetve működését az Ars Magna et Ultima Lulli című munkájában részletezi. A gép egy közös tengelyre fűzött, kerek tárcsákból álló szerkentyű, a tárcsák mindegyikén teológiai kulcsszavak (a helyhiány miatt csupán jeleik), főként Isten keresztények, zsidók és muszlimok által egyaránt elfogadott attribútumai olvashatók, s így a forgatással létrejött kombinációk mélységes igazságokat hivatottak kifejezni. A részben formális logikai bizonyításokra használt masina fő célja a Biblia igazolása volt, bár ezzel az eszközzel Lull és követői szerint nem csupán Istent, de az egyetemes emberi tudást is meg lehet ismerni, minthogy az alkalmas mindenfajta tudomány tanulmányozására, mi több, nem csupán a már meglévő tudást erősíti, hanem a kombinatorika révén új igazságokat is föltárhat.

minden (ön)irónia nélkül

Megfelelő tekergetéssel – azaz tisztán fizikai munkával – bárki emberfia, még a mindennemű tehetség és tudás híján lévők is írhatnak verset, politikai és jogi műveket, matematikai vagy teológiai értekezéseket – gúnyolódik Swift Lull találmányán a laputai utazásban. Maga Lull mester viszont minden (ön)irónia nélkül azt nyilatkozta művéről, hogy annak egyhónapos használata révén többre juthatunk, mint a logika egyéves tanulmányozása, illetve művelése során. Hiszen ha belegondolunk, a „jó” alkotó munkája attól jó, hogy újszerű, szokatlan gondolatokat fűz össze, a „rossz” vagy „középszerű” ellenben megszokott, konvencionális, ezért laposnak, szellemtelennek vagy csúnyának tűnő fogalmakat társít egymáshoz. Így, ha gondolkodásunk eleve ilyen természetű (azaz merő kombinatorika), annak munkáját egy egyszerű, a szemantikai játékokra alapuló mechanizmus is helyettesítheti.

Persze Lull mesterműve nem lett sikeres. Képzeljük csak el: mi lenne a különféle vallási, tudományos vagy éppen politikai eszmék kapcsán megírt művekkel, a sok okoskodással, a számtalan meglátással, nagy fölfedezéssel, újdonsággal? Hová lenne a sok egyéni dicsőség? Miből táplálkoznának a filológusok, akik egész életüket néhány fogalom magyarázatának szentelik? Miről beszélnének a filozófusok? Nem utolsósorban mi lenne a konferenciákkal, amelyek oly remek alkalmat kínálnak mindenféle előnyös és kellemes dolgokra, úgymint a szaktekintélyek körüli sündörgésre, a fontoskodó önkiélésre, a csinos kollégák és kolleginák körüli sertepertélésre, a finom szendvicsekről és frissítőkről nem is szólva?
Az Arsról azért el kell mondani, hogy nem a semmiből született. Hasonló célú és jellegű kombinatorikus eljárások már az ókorban léteztek, ezeket a módszereket a középkori kabbalisták tökélyre fejlesztették. Lull pedig, mint majd minden valamirevaló korabeli filozófus, teológus és alkimista, ismerte a Kabbalát ­– már amennyire egy kívülálló megismerhette. Mellesleg az ilyesfajta „igazsággyártó gép” nem volt ismeretlen a távoli Keleten sem: Athéravádin buddhista skolasztika, az Abhidhamma például hasonlóan alkalmazta a kombinatorikát, és elképesztő „gondolkodó mechanizmusokat” hozott létre az osztályozással, a kategóriákkal való játékkal, a fogalmak szemantikai illesztgetésével.^[2] Az Ars hírnevét leginkább talán a modern tudománytörténészeknek, valamint az elmeműködés gépi paradigmáiban gondolkodó redukcionista híveinek köszönheti, akik az elméleti számítógép ősét, illetve az elmeműködés első valamirevaló modelljét tisztelik benne – amúgy teljes joggal.

Nos, eme nagyszerű elődök nyomdokaiba lépve én is megalkottam egy ilyen gépet: egy eszméket – s általuk különféle tényleges valóságokat – létrehozó virtuális masinát. Persze, mint látni fogjuk, a tulajdonképpeni gépezet maga az emberi elme – akárcsak Lull mester művében. Az alábbiakban ennek főbb elemeit és műveleteit taglalom.

1. Az eszme-mag

Nietzsche írja: „Az igazság tehát nem valami létező és megtalálható, hanem valami megalkotandó, és ami nevet ad egy folyamatnak vagy inkább valami győzni vágyó akaratnak, amely soha véget nem ér, sohasem fogy el: ebbe foglalandó az igazság mint processzus ad infinitum, egyfajta aktív meghatározás, nem pedig valaminek a tudatosulása, ami ’magánvalóan’ szilárd és meghatározott.”^[3] Vagyis az eszmék: hiedelmek, szempontok, elképzelések, fölismerések, bizonyságok, világképek, értékek, szabályrendszerek, tudományos és filozófiai rendszerek és paradigmák díszletei egy szándéknak, mely az intellektus álarca mögötti rejtett (olykor tudattalan) akaratként valamiféle valóság létrehozására irányul. Az eszmét tekinthetjük akár a varázsló mágikus eszközeként is a tapasztalás, a gondolkodás, és velük a világ átalakítására.

gyakorlati célok

De mi áll az eszme mögött? Mi hozza létre, és mi működteti? Elsőként hatalmi és gazdasági érdekek, melyek a politikai ideológiákban közvetlenül, a tudományos elképzelésekben (jó esetben) közvetve érvényesülnek. És/vagy a divat, ami persze ugyanez: hatalmi és gazdasági viszonyok közvetlen vagy közvetett lecsapódása. A pragmatistáknak, akárcsak a marxistáknak, kétségtelenül igazuk volt, amikor társadalmi viszonyokat, érdekeket, gyakorlati célokat véltek fölfedezni még a legszubtilisebb tudományos vagy bölcseleti elképzelésekben is.

Az egyén szintjén egy eszme igazságát használhatósága mellett annak tetszése is adhatja. Jobbára olyan igazságokat választunk a lehetséges és elfogadható igazságok óriási tárházából, melyek ízlésvilágunknak, vágyálmainknak, neveltetésünknek, vagy épp személyes érdekeinknek – azaz személyiségünk magvának – megfelelnek. A legabsztraktabb magyarázó elméletek mögött gyakorta kisgyerekkorba visszanyúló érzések rejlenek, s ha valaki tudományos pályáját szenteli egy ilyen soha el nem hagyott bálványnak, az élet munkája tulajdonképpen valamikori vágyai, élményei, érzései köré épített hatalmas szellemi katedrális. A hosszadalmas munka és a hatalmas apparátus valódi funkciója ennek a régi vágynak valóssá tétele, megszilárdítása, világgá terjesztése. Ráadásul az eszméknek van egyfajta karakterológiája is, minthogy bizonyos elképzelések bizonyos típusú (neveltetésű, karakterű, egészséges, lelkileg vagy testileg beteg stb.) embereket vonzanak, s ezt a szakmai, társadalmi és politikai elvárások, a hierarchia és/vagy a divatok, illetőleg a mindezektől függő egyéni érdekek csak tovább bonyolítják. Egy karrierista például nyilvánvalóan az uralkodó paradigma talaján áll, ahogyan egy autonóm lélek is mindenkor a nonkonform gondolkodást kedveli.

Így tehát a különféle teológiai, filozófiai, tudományos koncepciók, rendszerek, elméletek, elvek, hipotézisek, vagy akár már bizonyítottnak vett tézisek, sőt elméleti síkra (is) emelkedő, kvázi eszmeként megjelenő módszerek burkok: a bennük rejlő szándék, vagy szándékká vált valamikori élmény vagy érzés burkai. Mélyükön ott az akarati mag, melyből egy egész kozmosz csírázhat elő. A kérdés ezért nem az, hogy mi az igazság, hanem hogy ki mit akar a gondolkodóknak és tudósoknak nevezett valóságalkotók közül. A relativista például az akadémizmus leleplezését és elerőtlenítését akarja. Vagy ha netán antropológus az illető – erre százszámra van példa –, az egzotikus kultúra értékeit akarja legitimálni, a domináns és kizárólagos nyugati kultúrával egyenrangúvá tenni, amibe terepmunkája során beleszeretett. A jungiánus pszichológusok csodára, okkult világra vágynak. Ugyanígy a qualia-val foglalkozó elmefilozófusok és kognitivisták a lélek létét szeretnék, s vele valamiféle reménységet is persze, a qualia kiküszöbölésén munkálkodó eliminalista elmefilozófia művelői pedig ennek ellenkezőjét: a lélek pusztulását. Az erős antropikus elvet bizonygató természettudósok olyan kriptoteológusok, akik az ember középkori centrális helyét akarják visszaállítani az univerzumban három-négyszáz év múltán is. És így tovább, a végtelenségig.

Amikor tehát valamiről igazságként nyilatkozunk, az hitvallás, vagy még inkább: tudattalan szándéknyilatkozat, s az „X dolog így van” kijelentés valódi jelentése az „X dolog így legyen”. Ennek megfelelően például a gépi paradigma lényege nem az, hogy az „emberi gondolkodás voltaképpen gépi működés”, hanem hogy „az ember legyen gép!” Ugyanígy a naturalista szándéka, hogy az ember állat legyen stb. Minden tudományos vita merő voluntarizmus, már a rájuk alkalmazott nyelvi metaforák is árulkodók: „X professzor szekértábora”, „megvédi téziseit”, „X ennek az eszmének a vezéralakja”, „érvekkel bástyázza körül állításait”, „támadja Y-t nézetei miatt”, „megerősíti érveit”, „védi az állásait”, „X professzor tábora Y nézetet a lobogójára tűzi”. Amikor Schopenhauer az intellektust az akarat szolgálójának nevezte, voltaképp csak az ősi igazságot fedezte föl újra, illetve ültette át az újkor kulturális nyelvébe, amit annak előtte évezredeken át minden valamirevaló varázsló tudott.

2. A fölismerés-szimulátor

Akaratunk diktálta elképzelésünket elsőként egy szép, klasszikus A = B típusú metaforába tömörítve fogalmazzuk meg. Ez lesz az eszme-mag. Hogy miért? Mert egy frappánsan megfogalmazott metafora az elme számára azonnal fölismerésként, azaz igazságként hat, és elhozza az aha-élményt: „De hiszen a kutya ember!” „Az állam voltaképpen börtön!” „Valójában az agy egy szerves anyagból fölépülő számítógép”, „Végső soron a társadalom élő organizmus”. Ebben, az „A az B”-ben, azaz a megismerés, a rájövés érzésében érhető tetten a valóságalakító erő. „A legtöbb kifejezés ugyanis a metaforák és a velük járó meglepetés miatt szellemes. Mert a hallgató előtt akkor válik nyilvánvalóvá, hogy tanult valamit, amikor ellenkező lelkiállapotba jut, mint amilyenben volt, és amikor így szokott szólni magában: ‘Mennyire igaz, én pedig tévedésben voltam’ (…) Az ügyes talányok ugyanezért kellemesek: megtanítanak valamire és metaforikusak” – írja Arisztotelész, aki szerint a metaforákban látnoki erő nyilvánul meg.^[4]

fogalmi háló

A fölfedezést, pontosabban a fölismerés velejét jelentő „új távlatokat” az ún. „metaforikus következmények” adják, vagyis az a jelenség, hogy a forrástartományként funkcionáló fogalom többlettudása is átmegy, leképeződik a céltartományra, nem csupán a szűkebb és nyilvánvalóbb jelentéstartomány. Vagyis a metaforához tartozó fogalmi háló által létrehozott asszociációk teszik tetszetőssé, s egyben valószerűsítik a metafora által hordozott gondolatot. Ez képviseli az Arisztotelész említette meggyőző erőt. S minthogy az asszociációs háló jó része tudattalan, a metafora csak látszólag szól az értelemhez, valójában az intuíciót, s vele az érzéseket manipulálja – így helyezve át megalkotója, illetve használója akaratát egy másik elmébe, vagy akár az elmék sokaságába.

A metafora (a „metaforikus látásmód”) bizonyos szempontból rokon az álommal, ahogyan az újszerű, retorikus és költői metaforákban gondolkodó agy is az álmodó agyhoz hasonló állapotba kerül.^[5] Bizonyos kísérletek szerint a spontán fantáziálás során az agykérgi működési áram képlete jobban hasonlít az alvás közben keletkező görbékhez, mint a tudatos, irányított szellemi tevékenységre jellemzőkhöz.^[6] (Ennek visszája, amikor az elme bizonyos betegségeinél a valóságfunkció megrendülése metaforikus látással kapcsolódik.) Kísérletek bizonygatták azt is, hogy egy szövegnek több mint nyolc százalékkal emelik a hitelét a benne használt metaforák. A hasonlatok – melyek gyöngített metaforák – csupán 6,14 százalékkal.^[7] Vagyis a tudományos elméletek igazzá válásakor is a valóság alakul át, mint a skizofréneknél, csak rendezetten. Hogy mi a különbség? Bizonyos szabályok betartása, amely megkülönbözteti a tudományos elméletet az elmebetegségtől.

A metafora egyik alapjellemzője a dinamizmusa, minthogy a metaforának iránya, célja van: átvinni az egyik fogalomról (s vele az adott dologról) az ahhoz társított fogalmak, illetve hozzá tartozó dolgok sokaságát egy másik fogalomra, dologra. A metafora forrástartományának tulajdonságai hordozzák az érzést, a rejtett szándékot. Vegyük példának az EMBER = GÉP metaforát. Ebben a szándékot, az A-tagot, azaz az EMBER fogalmát mint céltartományt, egyre jobban lefedő, beburkoló („magyarázó”) forrástartomány: a GÉP fogalma – annak szemantikai hálója – rejti magában. Mi az ember? Hát mi más, mint gép? Ennek mögöttese: Az EMBER jelentse azt, amit a GÉP, s ezáltal váljon géppé. Azaz legyen elemekből álló, szétszedhető, újraalkotható, lélek (autonóm belső vezérlő, s ezáltal szabad akarat) nélküli mechanizmus. (Jellemző, hogy a sztálinizmus mennyire vonzódott a behaviorizmushoz.) Persze az eszme elutasítása mögött ugyanúgy szándékok, vágyak húzódnak, és nem holmi objektív igazság, s főként nem „tények”.

3. Illesztés

Ebben a kezdeti szakaszban fölismerésünknek semmiképp nem szabad szembekerülnie a kulturális és nyelvi kontextus képviselte valósággal, ezért ehhez kell illeszteni. Valóságértéke ugyanis a korábban kialakult, az aktuális, jelenbéli – azaz domináns – valósághoz illeszkedése függvényében lesz sikeres vagy sikertelen. E művelet szigorú szabályok alapján történik. A valóságalkotás voltaképp valóságalakítás, ami nem hipp-hopp bűvészmutatvány, hanem a már meglévő fokozatos, finom átformálása. Olyan, mint az alkímiai munka. A valóság nem „víz”, hanem „agyag”. Az illesztés pedig a meglévő szabályok használata azok fokozatos föllazítása, csöndes átalakítása érdekében.

mainstream tudományos beszédmód

Az illesztés kétrétű. Először a metaforát a nyelv szemantikai és logikai szabályaival konzisztenssé kell tenni. (A tudományos metaforákkal szemben a költői metaforák java része ezért nem válhat valóságmaggá.) Aztán jön a dolog szórakoztatóbb része: ama közeghez illesztés, amelyben a valóságot módosítani akarjuk, vagyis a kulturális-szubkulturális nyelvekhez. Így többek között az uralkodó világképhez, a mainstream tudományos beszédmódhoz, annak a diszciplínának vagy szellemi irányzatnak a beszédmódjához, ahová „fölismerésünk” konkrét tartalma alapján mondanivalója, üzenete révén tartozik. E „nyelvek” szabályai legalább annyira szigorúak, mint a tényleges nyelvé, ugyanakkor legalább annyira ki is használhatók. A beillesztés ezért egyfajta ráismerés-élményt hoz. Megfigyelhető, hogy minél inkább legitimálunk egy eszmét a kulturális nyelvhez idomítás révén, annál értelmesebbnek találjuk. Az értelmesség-érzést persze maga a kontextusban levés adja, hiszen az új vagy idegen elemet az illesztéssel kvázi „lefordítottuk” saját „kulturális anyanyelvünkre”.

Az illesztés legitimáció is: az új vagy idegen elemnek egyenrangúvá tétele a már bevett, rögzült elemekkel. „Ebben a fogalmakkal való kockajátékban az ‘igazság’ azt jelenti, hogy mindegyik kockát az előírt módon használjuk, gondosan megszámoljuk a pontjaikat, helyes rubrikákat alkotunk, és soha nem vétünk a kasztrendszer hierarchiája, azaz a rangsor ellen” – írja Nietzsche hatvan-hetven évvel Wittgenstein előtt.^[8] Illesztést hajtanak végre például azok a Jungra hivatkozó ezoterikusok, akik a mindmáig divatos jungi lélektan híre és bevett volta segedelmével próbálják visszaállítani az okkultizmus tekintélyét. Ennek naiv változata, amikor az ezoterikusok fehér köpenybe bújnak és tudományos hangzású (ál)terminusokat és műszereket használnak. Vagy amikor avítt dolgokat finomítással átértelmezve legitimálnak (pl. „az asztrológia: archaikus pszichológia”).

Persze nem csupán a restaurációra váró avítt hiedelmekkel van ez így, hanem a távoli, idegen kultúrák termékeivel is. Vagyis az ún. „kulturális átfordítás” művelete beillesztés a saját kultúránk kontextusába, s így azt hisszük-érezzük: „megértettük” a másik kultúrát. A kontextus fogalmi és nyelvi metaforák, utalások, társítások, szimbólumok, előítéletek, szokások alkotta összekapcsolódások értelmesnek tetsző hálózata. Az értelmességet maga a kontextusban levés adja, mondhatni: a kontextus „anyanyelvi tudása”. Mindent ebbe a rendkívül bonyolult összefüggésrendszerbe illesztünk, s lám: azonmód értelmes jelentést kap, hiszen „lefordítottuk” saját „anyanyelvünkre”.

irracionális akadályok

Olykor persze irracionális akadályok merülnek föl, amelyek nem logikai vagy tapasztalati eredetűek, inkább puszta hiedelmek, mégis világunk kikerülhetetlen, elsőre megingathatatlan fundamentumát képezik. (Ilyen például az időutazással szemben fölvetett kozmikus cenzúra elve.) A kollektív (és olykor egyéni) „az lehetetlen, hogy…”, illetve „az nem lehet, hogy…” érzésén a készülő valóság könnyen elakadhat. Így a valóságalakítás harmadik fázisa egyben a metafora finomítása is: az „A nem más, mint B” kijelentéséhez implicite, vagy explicite, de mindenképpen hozzá kell kerüljön az „abban az értelemben, hogy…” distinkció. Ez utóbbi olyasmi, mint a gondosan fölépített rámpa a piramisok építésénél: később, a valóságépítmény megszilárdulásával már le lehet bontani.

A metaforikus látás tehát rokon az álommal, és az agy vagy az elme egyes betegségeinél a valóságfunkció megrendülései metaforikus látást eredményeznek. Nos, kognitív szempontból vélhetőleg ez történik minden fölismerés (azaz metaforaalkotás) esetén. A tudományos elméletek megalkotása és megigazulásakor ugyanúgy alakul át a valóság, mint a skizofréneknél. A különbség „mindössze” az aktuális valósághoz idomítás, az uralkodó közeg szabályainak betartása. Mondhatni: a fölismerés rendezett (kontextusba illesztett) elmebaj. Vagy: az elmebaj rendezetlen valóságalakítás.

4. Kibontás

Az illesztést követi a két tag minél teljesebb körű leképezése, ami az eszmemagot adó metafora kibomlását eredményezi, konkrétan almetaforák minél nagyobb számban történő létrehozását a „ha – akkor” művelettel: Ha az ember gép, akkor az emberi test mechanisztikus szerkezet, akkor szervei modulok, akkor az agy biológiai számítógép és az elme működése algoritmikus (gépi) gondolkodás, akkor az emberi cselekvés programozott viselkedés. A metafora így kibomlik és kiterjeszkedik, sőt egész eszmerendszerré burjánzik, komplikálódik.

A kibontás a valóságalkotó és a befogadó közeg számára egyaránt fölismerések egymásutánjának tűnik, így e művelet „megfejtendő” jelenségek folyamatos „dekódolásaként” hat: „Ha az ember gép, vajon mi a gondolkodás? Hát természetesen hálózatos-algoritmikus jelmanipuláció.” A korai szociológia elméletei számos remek, s egyúttal mulatságos példát szolgáltatnak az ilyen „dekódolási” műveletre. Így például, amikor Spencer kifejtette, hogy a társadalom élő organizmus, ebből már logikusan adódott, hogy minden nagyobb egységet valami szervnek kell megfeleltetni.

D. T. Hofstadter a tudást az izomorfizmusok meglátásával azonosítja, s ennek szellemében többek között leképezte a genetikát a Gödel-tételre.^[9] Lévi-Strauss viszont ugyanezt már korábban megfogalmazta elhíresült mondásában, hogy megérteni annyi, mint egy valóságtípust egy másikra visszavezetni. A megértés, az igazság meglátásának gyökerei vélhetőleg a két tag fogalmi – s vele az asszociációkkal összefonódott érzeti – hálója közötti fedések nagyságában, sűrűségében, az összeilleszkedés tökéletességében, vagyis az izomorfizmusban keresendők.

A kiterjesztés (s vele a leképezés), mint az illesztés, két síkon zajlik: egy többé-kevésbé tudatos, fölszíni síkon. Ez az almetaforák létrehozása, a látható analógiák (durva izomorfizmus) alapján. A másik a fölszín alatt tudattalanul zajló folyamat, a metafora két tagjához tartozó fogalmi háló nyelvi-logikai összegabalyodása. Az asszociáció révén aztán beindul a burjánzó és önszerveződő gondolatfolyam. A metaforák (és a mögöttes, rejtett analógiák) csapást vágnak, irányt mutatnak a szertelenül önszerveződő gondolkodásnak.

A forrástartomány minél inkább képes lefedni a céltartományt, annál inkább a valóságos azonosság érzetét kelti. Így A = B könnyedén elveszíti korábbi átvitt jelentését, s konkrét azonosítássá válik. Minél több ponton fedezi föl pl. egy „keményvonalas” naturalista az emberi és az állati lét közötti hasonlóságot, annál inkább lesz számára az ember nem csupán szimbolikus értelemben állat, hanem ténylegesen, minden ízében az. Másrészt, miként az illesztés a „megértés”, a leképezés a „bizonyítás”, vagy legalábbis annak első fázisa. Minél több részlet képeződik le, annál nagyobb a bizonyság érzése az azonosságra, hogy A tényleg B. A cél tehát: lehetőleg minden részletében kimutatni, hogy A igenis B, hogy meglegyen a bizonyítás hatása.

5. Kontúrozás

Az egymásra leképezett A és B tag természetesen nem mindenhol fedi egymást, s a részletekben számos eltérés, hibalehetőség adódik. Ilyenkor a jól ismert eljárást kell követnünk, amit a tudományban mesteri módon űznek (főleg a modellalkotásban): a lefedetlen, kilógó részek eltávolítását. Vagyis miközben a kiemelendő, a kiterjesztés révén megszületett metafora-rendszer hatáskörébe tartozó elemeket nem győzzük hangsúlyozni, e pontoknál a rendszert tovább elaboráljuk, ezzel párhuzamosan negligálunk, ignorálunk minden olyan elemet, ami nem fér a rendszerbe. Például mi a vallás egy naturalista szemében? Jobbára az, ami beleillik az „evolúciós meghatározottság” kliséjébe. Nem vizsgálja a bonyolult kulturális jelenség összes aspektusát, szegmensét és megnyilvánulási formáját, csupán bizonyos elemeket, funkciókat válogat össze (pl. az összetartozás érzését), s egyúttal az oda nem illő elemeket eltávolítja (pl. a misztikus élményeket). így demonstrálni tudja, hogy a vallás az ember biológiai létére visszavezethető, azzal pompásan magyarázható képződmény.

kognitív háttér

A valóságalakítás ezen a ponton tehát szelekció révén folytatódik, amit akár kontúrozásnak is nevezhetünk. Egy X dolog azáltal jön létre, hogy kiiktatunk mindent, ami nem-X. Ehhez a kognitív háttér adott, minthogy tapasztalásunk és emlékezetünk egyaránt erősen szelektív, s lényegében minden kép, ami elménkben megjelenik, szelekció eredménye. (Egyesek szerint maga a metafora által aktivizált fogalmi háló egyik alapvető funkciója is a környezet komplexitásának redukciója, az idegrendszert elárasztó információk megszűrése.^[10] Így ez az eljárás lényegében a kiterjesztés negatív párjaként is fölfogható.)

A kontúrozással mindenesetre szép valóságmodellt kapunk. Az éles kontúrú rendszer tetszetős lesz, meggyőző ereje is tovább növekszik. Ezért a kontúrozás képalkotás is, s a szelekcióval kontúrozott metaforarendszer révén lassan előtérbe kerül az alapmetaforában is meglévő vizualitás: Innentől a szó legszorosabb értelmében el tudjuk képzelni az adott eszme tárgyi valóságát. Ha például a gépi létet részletezzük és kontúrozzuk, figyelmünk általában a gépekre és a gépiesre irányul, ami szinte mindenben a dolgok szerkezete, s vele működésük mechanisztikus jellege – vagyis a gép-mivolt meglátását eredményezi.

Ez összefügg az említett demonstratív jelleggel, minthogy a kép az a kommunikációs eszköz, amit nem érvelésre, hanem demonstrációra használunk – elsöprő ereje épp e tulajdonságában rejlik. A lineáris végiggondolás helyett bokorszerűen, a maga szövevényességében, a maga komplexitásában „láttatja” (a szó átvitt és konkrét értelmében) az adott tartalmat. (Vö. ezzel híres természettudósok élménybeszámolóit, amikor vizuális formában jelent meg számukra az adott probléma és ez vezetett a megoldáshoz.) S ha ez az intuícióra ható tömörség a nyelvben jelenik meg, az is főként a nyelvi kifejezések mögötti képeknek köszönhető. Draaisma a metaforában rejlő, illetve metafora által megjelenített képről írja: „A hordozó^[11] konkrét, szemléletes képre utal, amelynek tulajdonságai integrált csomagként vagy ‘chunk’-ként raktározódnak el, és szükség esetén ugyanígy, összefüggő egészként reprodukálhatók. Ha egy képre gondolunk, közvetlenül viszonyok együttesét látjuk magunk előtt. Ezek a viszonyok – nem úgy, mint a szekvenciálisan feldolgozott verbális információ esetében – egyszerre adottak.”^[12] Vagyis a megértés, a fölismerés mindenkor képi megértés, legföljebb annak burkolt vagy nyílt formáit különböztethetjük meg. (A legtöbb nyelv a tudást a látásra vonatkozó szavakkal fejezi ki.)

Hogy a kép azonnali megértést produkál(hat), annak oka vélhetőleg a képben megmaradt nyelv előtti nyelv, a mimézis, vagyis az utánzás. Mivel a mimézis által létrehozott kommunikációs szimbólumok az első „képek”, így a képet – s ezen keresztül a képi szimbólumot – is erre, az emberi reprezentáció legelemibb szintjének, az események utánzására, újra-megjelenítésére lehet visszavezetni. Ez az, ami az „igazság átélése”, vagyis a fölismerés-élmény mélyén rejlik: egy belső, mentális mimézis, ami a vizualitáson keresztül történik. S mivel a mimézis egyfajta (testi) azonosulás az utánzottal, a „megértés” lényege is ez: az ábrázolt bensővé tétele, az érzéki azonosulás.

6. Szemszög

Minthogy a kontúrozás során véghezvitt szelekció megteremti a kizárólagosság alapját, az immár valódi eszmerendszerré terebélyesedett metaforánk lényegében egyetemlegességre törekvő értelmezési keretté, „fix ponttá”, szemszöggé szilárdul, melyből az egész világ értelmeződni kezd. A metafora kilép eredeti tartományából és behatol más területekre, hiszen mindenben az alapmetafora igazságát ismerjük föl. Egyes etológusok például mindent az EMBER = ÁLLAT szemszögéből értelmeznek: a lélektani problémákat éppúgy, mint a szellemi alkotásokat; végső soron az egész kultúrát, a társadalmat, így túllépnek az eredeti „műfaji határokon” is, és történettudósi, társadalomtudósi, filozófusi, sőt kvázi teológusi szerepkörökbe tévednek. Voltaképpen a szemszög az aktuális világot kisajátítja, s ezzel megszilárdul és bezárul, majd egész világgá kerekedik a „fölismerés”.

a kör bezárult

A szemszög önhivatkozó, mint Jehova Tanúi érvelése, amikor okfejtésüket megelégelve rákérdezünk: „Honnan tudja, hogy mindez, amit elmondott, igaz?” A válasz; „Hát benne van a Bibliában!”. „És honnan tudja, hogy ami a Bibliában van, az igaz?” – próbálkozunk tovább. „Onnan, hogy a Biblia Isten kinyilatkoztatása.” „És azt honnan veszi, hogy a Biblia Isten kinyilatkoztatása?” „Ez is benne van a Bibliában” – s ezzel a kör bezárult. Nincs ez másképp bármely más szemszöggé nőtt eszmével, legyen a példabelinél jóval információgazdagabb, s így rafináltabb és cizelláltabb.

A szemszög metaszintű („kívülről való”) látást eredményez minden másra – minden más eszmére is –, saját metaforája alapján (átértelmezve, s egyúttal lefokozva azokat. (Pl. marxista szemszögből egy filozófus életműve az adott társadalmi-gazdasági viszonyok kifejeződése, keresztény pszichológiai szemszögből a marxizmus pótvallás stb.) A „kívülről” történő „rálátás” de facto mindenkor „fölülről” való szemléletet fed, így ha valami vizsgálat tárgyává lesz, az egyfajta alávetettséget is jelent. (Pl. az európaiak vizsgálhatják a „vadakat” és értelmezhetik azok kultúráját, ám a „vadak” ezt nem tehetik. De így van ez a mi kultúránkon belül a tudomány és az egyéb tudástípusok hierarchikus kapcsolatát illetően is.) A lefokozás azért is alárendelés, mert az adott jelenség csupán kifejezője, megnyilvánulása lesz annak a valóságnak, amit a szemszög valóságként értelmez. S ami csak megnyilvánulás, az önmagából nem értelmezhető, csakis az adott szemszögből. (Pl. Mivel a vadak rítusai valójában társadalmi, környezeti, gazdasági, egészségügyi jelenségek szimbolikus kifejezői, ezért nem saját mítoszaikból és egyéb világmagyarázataikból, hanem a nyugati – marxista, strukturalista, funkcionalista, pszichoanalitikus, kognitív – szemléletek alapján értelmezhetők.)

Miközben a szemszög a lefokozással saját jelentéseit viszi minden másba, ami át is alakul, mondhatni: „kicserélődik” saját alkotásra, addig magára nem engedi a metaszintű, „kívülről-fölülről” látást. (Pl. a freudisták nem szeretik, ha a freudizmust nem freudista eszmetörténeti vagy társadalomtudományi szemszögből magyarázzák, de így van ezzel bármely szellemi irányzat bármely lelkes híve.) A szemszög óvja magát attól, amit maga művel: hogy másik szemszög erőszakot tegyen rajta és átalakítsa metaforarendszerét az idegen jelentések becsempészésével. A szemszög ezért igyekszik kiküszöbölni mindennemű pluralizmust, s bár a valóságban szemszögek (igazságok) sokasága létezik, s minden szemszög relatíve hatékony (lehet), az „igazság” fogalma nem viseli el a sokszempontúságot.

E totális látásmód révén a szemszög megváltoztatja a múltat is: aktuális valóságának (szándékainak) megfelelően az egész történetet átértelmezi, a „mindig is így volt” tudatát hozza létre, s az alkotás ennél a pontnál valóban fölfedezéssé változik, így rejtve el végleg és visszavonhatatlanul a valóságalakítás akaratlagosságát.

7. A metafora tárgyiasulása

Mivel minden eszmének rejtett célja van, így a kifejező metaforák egyben burkolt cselekvési programok, ahol a „mag” magában hordozza az egész kifejletei. Ezek a programok a szemszög révén aztán előbújnak, és explicit, sőt kidolgozott formában is megnyilvánulnak, A cselekvési program az eszme megvalósítására, kézzelfoghatóvá tételére törekvés, mondhatni: az eszme szó szerinti megvalósítása, s egyben annak egyfajta végkonklúziója.

ha a társadalom növény

Akárcsak a leképezésnél, itt is a „ha – akkor” művelettel operálunk: ha az ember gép, akkor szétszerelhető és összerakható – azaz boncolható, szervei kicserélhetők, programozható. Ugyanígy, ha az ember állat, akkor tenyészthető, nemesíthető, a selejtje kiszelektálható, idomítható. Vagy ha a társadalom növény (minthogy tudattalan, burjánzó, szerves organizmus, mint pl. a spenceri szociológiában), akkor lehet nemesíteni, beoltani, de mindenekelőtt „levagdosni a vadhajtásokat”. Ilyesfajta gyakorlati konklúziókat minden hasonló metafora magában rejt.

A cselekvési program lényege a metafora hasznosítása, amely lényegében kétféle lehet: pszichológiai és anyagi természetű hasznosítás. Az előbbi a metaforának – pontosabban az immáron komplex és zárt eszmerendszernek – a cselekvéseket, magatartásformákat igazoló-aládúcoló ideológiakénti fölhasználását jelenti: Ha az ember állat vagy gép, akkor jogom van olyan dolgokat tenni, amit más metafora, pl. az „ember mint Isten képmása” esetében nem lehet – pl. Isten képmását nem illik fölboncolni. Vagy ha a halál csupán álom, akkor nem kell félnünk tőle, ha azonban a HALÁL = VÉG fogalmi metaforában élünk (azaz annak tudatában, hogy a halállal mindennek vége), akkor mindegy lehet, mit teszünk az életben, lehetünk felelőtlen fatalisták, nihilisták – bármik.

Némileg komolyabb a metafora konkrét, anyagi hasznosítása. Egyes metaforák egész tudományágaknak, módszertani alapoknak, új kutatási irányoknak szülői. Például az embert „növényként”, vagyis burjánzó organizmusként szemlélő 18. században út nyílt a modern orvostudomány előtt, de már korábban (az alkímiában, ahol szintén megvolt ez a metafora) fölvetődött a lehetőség egy ilyen organizmus mesterséges előállítására, s ez a szemlélet mindmáig továbbél számos praktikában, pl. az őssejtkutatásban, a klónozásban.

Ugyanígy az ember gépként, azaz működő szerkezetként, lélektelen mechanizmusként való szemlélete utat nyitott a kibernetikának, a mesterséges intelligencia kutatásának, a robotkultúrának. Douwe Draaisma, a holland emlékezetkutató az emlékezetre használt metaforákról szóló könyvében kimutatja, hogy e metaforák szinte mindenkor az adott kor valamely centrális tárgyából, vagy valamely új fölfedezéséből nyerték forrástartományukat. Így a memória, az emlékező tudat volt már többek között katedrális, színház, könyv, térkép, fonográf, fényképezőgép, újabban számítógép. Ugyanakkor ezek a metaforák visszahatottak a tudományos kutatásokra, s azon keresztül a technikára.^[13]

Vagyis a cselekvési program végrehajtásával a metafora tárgyiasulása is megvalósul. A sztálini oktatási rendszer, vagy akár maga a Párt az EMBER = GÉP, a hitleri haláltáborok, az SS-elit titkos tenyésztáborai pedig az EMBER = ÁLLAT metaforák egyértelmű, látványos tárgyiasulásai. A jógagyakorlatok többsége az elmével és az emberi testtel kapcsolatos metaforák tárgyiasulásai cselekvésként (többek között a TEST = ELME metaforáé), ahogy a rítusok vagy az ünnepek is. De tárgyiasult metaforákkal találkozunk a köznapi életben is, pl. amikor a hisztiző gyereket hideg vízzel önti le az anyja, mivel a TEST = FOLYADÉKTARTÁLY, a DÜH = FELHEVÜLÉS.

a teremtés eszméje

De ugyanazon metaforából (kvázi premisszából) többféle „végkonklúzió”, s ennek révén többféle hasznosítás is származhat. Így pl. mivel a gép/gépiség fogalma magában hordozza a mesterségességet is, ironikusan ugyanaz a metafora, ami alapja a legmaterialistább (eliminalista) emberképnek, egyidejűleg alapja lehet egy újszerű istenhitnek is. Hiszen ha az ember gép, vagyis konstrukció, léteznie kell egy konstruktőrnek is. Ahogyan a robot, illetve a mesterséges ember korai (középkori és reneszánsz) előzményeit: az alkímiai humunkuluszt és a Kabbala gólemjét épp a teremtés eszméje inspirálta, s e kísérleteket úgy tekintették, mint Isten művének megismétlését. De vegyük újból a biologizmus magvát képező EMBER = ÁLLAT metaforát. Nos, ebből sem föltétlenül csak rémségek következhetnek. Ha ugyanis az ember nem más, mint állat, akkor ez azt is jelentheti, hogy nem kitüntetett létező, csupán egy a milliárdnyi faj közül. Ezzel jóval nagyobb értéket tulajdoníthatna a természeti környezetnek, ahelyett, hogy Isten képmásaként leigázza és föléli. Itt világlik ki leginkább, hogy az eszme lényege nem a metafora, hanem a mögötte rejlő szándék.

8. A reciprok metafora

A tárgyiasulás még beleütközhet bizonyos akadályokba (pénzügyi és technológiai problémák, erkölcsi gátak), ám ha ezek áthidalódtak, szabad az út a metafora végső, korlátlan, az egész létezést átható, az egész tapasztalati világot átszövő burjánzása előtt. A „végső határt” maga a világ jelenti, s minthogy már az egész világ az adott eszméé, innentől nincs hová tovább terjeszkednie. Így a metafora „befelé” terjeszkedik, vagyis „megfordul”, ugyancsak a „ha – akkor” művelettel: „Ha az ember állat, akkor az állat ember”, „Ha az ember gép, akkor a gép is ember”, „ha a tapasztalt valóság álom, akkor az álom tapasztalt valóság”. A reciprok metafora nem azonos a minden előzmény nélkül fölállított, ugyanazon tagokból álló, ugyanazon irányú metaforával. Például az eredeti EMBER = GÉP visszafordítása (GÉP = EMBER) nem azonos az önmagában fölállított GÉP = EMBER metaforával. A valóságalakító műveletsor mindvégig megkötéseket alkalmaz a fönnálló valóságra vigyázó szabályrendszer kicselezése érdekében. Ha tehát az ember lényegében gép, akkor persze a gép is lehet ember, de csakis és kizárólag a már az emberben fölfedezett, majd a gépre visszavonatkoztatott-visszavetített „gépiség” révén. E visszafordítás tárgyiasult eredménye pl. a robotember vagy gépember, ami a már korábbi embergép révén született meg. Az EMBER = GÉP metafora visszafordításakor (GÉP = EMBER) tehát a gépben és az emberben meglátjuk ugyanazt a közös elemet, így végleg elmosódik a határ A és B tag között. A közös az eredeti metafora forrástartományának alapjellemzője.

Így az EMBER = GÉP esetében a gépies lesz a lényeg, azaz a gépben lévő emberi is gépi, amivel megnyílik az út a céltartomány teljes kiiktatásához: nemcsak az ember gép, hanem a gép (is) ember, ám benne az „emberi” voltaképp gépi, ezért végső soron nincs is más, mint gépi. Ezért a visszafordított metafora jól használható az eredeti metafora által képzett igazság pozíciójának megerősítésére, sőt abszolúttá tételére. Más szóval, ha az A = B-t visszaforgatjuk B = A-ra, megkaphatjuk, hogy B csak és kizárólagosan A. Egy másik jellemző példával: Ha az állat = ember, mert látható a fölfedezett közös vonás, a közös vonás pedig az állati, amely csupán azért lett emberi, mert az emberben is fölfedeztük, akkor nincs más, mint állati.

visszájára fordítja

A reciprok metaforával azonban vigyáznunk kell, mert nem alkalmazható automatikusan és minden esetben, csak bizonyos fogalmaknál és bizonyos összefüggésekben. A reciprok metafora olykor szimplán elismétli az eredeti metafora állítását. Ennél nagyobb baj, amikor a visszafordítás az eredeti állítással élesen szembehelyezkedő – sőt, sok esetben azzal ellenkező – jelentést hoz létre. Ekkor a metafora egyenesen visszájára fordítja az eredeti szempontot és elveti, ilyen például a TUDAT = ANYAG materialista metaforájának reciproka: ANYAG = TUDAT, és máris a szubjektív idealizmushoz jutottunk, minthogy eszerint minden anyagi létező valójában tudati jelenség. Vagyis a reciprok metafora nem csupán lehetőség, hanem az utolsó szelekció, korlátozó tényező is.

9. A céltartomány kiiktatása

A reciprok metafora tehát – ha ügyesek vagyunk – elmossa a céltartomány és forrástartomány közti fogalmi és érzéki határokat, így annak fölállítása elvezet a fogalmak relativizálásához, szemantikai határaik föloldásához, illetőleg az eredeti metafora céltartományát jelölő fogalom kiiktatásához. Más szóval a metafora reciproka az eredeti koncepciót végleg megszilárdíthatja, sőt totálissá teheti. Ezt a visszafordítást használja például a kortárs kognitív tudományok egyik mainstream eszméje, az embodied mind: az elme test, mert testi sémák alapján működik. A tapasztalás és gondolkodás ugyanis nem csupán a neuronok miatt testi, hanem mert a nyelvet és a nyelv előtti gondolkodást (a képi és a mimetikus reprezentációt) meghatározó ősi alapmetaforák a testhez, annak működéséhez, szerkezetéhez és kiterjedéséhez kötődnek, s belőlük alakultak ki gondolkodásunk alapsémái is. Ugyanakkor fizikai testünk kvázi „kiterjesztett elmeként” működik, s így szüntelenül „gondolkodik”, mivel a gondolkodó struktúrák java része, amelyeket eddig a hagyományosan tartályként zárt elmébe (fejbe, agyba, valamely szervbe) képzeltünk, a valóságban kihelyeződik a test különféle részeibe: alsóbbrendű idegi központokba, szenzomotoros hálózatokba. Az elme tehát test, és a test is elme, de a metafora mindkét fordulata ugyanazt jelenti: csak a test reális létező, külön elme mint olyan (azaz lélek) nem létezik.

A céltartomány kiiktatásának lehetőségét a „fölismerésként” létrehozott metafora éppúgy magában hordta, mint a hasznosítási lehetőségeket. Sőt, egy új metafora, s vele egy radikális új szempont megfogalmazása gyakorta épp ezzel a sanda mögöttessel jön létre: megsemmisíteni egy fogalmat, s vele egy eszmét. Ezért jelzetté, céltartománnyá teszi, és hozzá forrástartományként rendeli azt az új fogalmat, amit helyette akar majd érvényre juttatni, azaz lecserélni. E csere aztán meg is valósul: a céltartománynak (vagyis a régi, kiiktatandó fogalomnak) a forrástartomány (azaz az új, uralomra juttatandó fogalom) által történő fokozatos bekebelezésével.

A régi fogalom mint céltartomány először lefokozódik, majd értelmét veszti, s ezzel kvázi megsemmisül. A forrástartományként funkcionáló fogalom tehát először lefedi a másikat, értelmet ad, majd kizárólagossá válik. Az újító, fölismerésként megnyilvánuló metafora által képviselt „A nem más, mint B” állítás ugyanis azt is föltételezi, hogy A = nem-A. Például az „ember voltaképpen gép” állítás mélyebb (távlatibb) jelentése: az ember végső soron nem is ember (hanem gép). Más szóval: az ember fogalma értelmét veszíti a gép mindenre kiterjedő és mindenható fogalma mellett. Ez utóbbi fogalmi hálója először lefedi, aztán eltünteti az előbbi fogalmi hálóját – vagy legalábbis annak főbb elemeit, mondhatni: föloldja „csomópontjait”. Ennek az eljárásnak remek történeti példája a panteisták ISTEN = TERMÉSZET metaforája is, melynek burkolt, ám lényegi mondanivalója, üzenete, rejtett tartalma már a kezdet kezdetén az volt, hogy a természet isten(i) és nem emberfölötti kozmikus teremtő lény, intelligencia. Vagyis az ISTEN = TERMÉSZET metafora valódi jelentése: Isten nincs.

A céltartomány kiiktatása a metaforában található logikai ellentmondás^[14] (komplementaritás) megszüntetése: a metafora ezzel végleg megszűnik metaforának lenni, és az adott igazság kizárólagossá válik. A „valóság” alapja az egyértelműség, a kizárólagosság, amely nem tűri az önellentmondást, az inkonzisztenciát, a komplementaritást. Neki valami egyértelmű kell, A = B helyett A = A.

ébrenléti valóság

Olyan ez, mint amikor az álomból ébrenléti valóság szilárdul. Az álomban sincs kizárólagosság, nem létezik „vagy-vagy”, helyette „és”, illetve „is” van, benne a két (esetleg több) egymást kizáró alternatíva együttesen van jelen, egyetlen nagy összefüggésben. Ahogyan az álom a logikai vagy az oksági kapcsolatokat is egyidejűséggel fejezi ki. Ám az álom mégsem zagyvaság, hanem egy képi szimbólumnyelven kifejezett mondanivaló, s ennek a nyelvnek megvannak a maga szabályai, a maga szintaxisa is, ezt már Freud észrevette.^[15] Ezzel szemben az ébrenlét (ami a valósággal analóg) csakis és kizárólag a „vagy-vagy”-ot ismeri el.

10. Félretolás és a valóság-végeredmény

Utolsó műveletként az immár kizárólagossá rögzült forrástartományt félretoljuk. Ez a bizonyosság végső megszilárdítása: félretolni, mivel nincs mit többé megvitatni. Az állítások így válnak ténnyé. Wittgenstein írja utolsó művében: „Egyes dolgok bizonyosnak tűnnek számunkra, és kivonjuk őket a forgalomból. Mondhatni holtvágányra toljuk őket. Ez adja mármost megfigyeléseinknek, kutatásainknak a formáját. Egyszer talán megvitatták őket. Vagy időtlen idők óta megfigyelésünk vázához tartoztak.”^[16]

Valóság az, amit automatikusan elhiszünk, és eszünkbe sem jut kérdéseket föltenni hitelessége, igazsága felől. A valóság e tulajdonsága, a megkérdőjelezetlenség, egyben a megváltoztathatatlanság illúzióját is kelti. Minél inkább megváltoztathatatlan – pontosabban: változatlannak megélt – valami, annál valóságosabb.

A félretolás valahol rokon a Freud által leírt álombéli eltolás műveletével. Álmunkban a lényeges, az igazán fontos mindenkor mellékesen, az álomtörténések perifériáján, azaz „félretolva” jelenik meg, amit Freud az elmebeli cenzúra működésének gondolt. Ami számunkra ebben lényeges, az maga az elv: a lényeg, a súlypont a félretoltban rejlik.

Az eszmét a tudatos szférából a tudattalanba toljuk, így az eltolt tartalom elképesztő erőre kap – mint szinte minden, ami hasonló sorsra jut: a tudattalanná lenyomott gondból betegség lesz, a tudatalattiba került probléma hirtelen megoldódik, a tudattalan félelmek mértéktelenül megnövekednek stb. Másrészt a tudattalanná válás azt is jelenti, hogy az adott dolog zsigerivé, automatikussá lesz, kikezdhetetlenül hatékonnyá válik.

Ezzel találkozunk akkor is, amikor egy metaforából ún. „halott metafora” lesz. A hagyományos fölfogás szerint azok a nyelvi kifejezések tekinthetők halott metaforáknak, amelyek rendszeres használatuk révén egykori „eleven”, „valódi” metaforákból rögzültek bevett szófordulatokká, ám idővel elszürkültek, megkoptak, s már föl se tűnik valamikori metafora-voltuk. A kognitív metaforaelmélet szerint viszont éppen megszokottságukkal, mindennapi könnyed használatukkal uralják a gondolkodást és a tapasztalást – vagyis a valóságot.^[17] (Amikor a „város ütőeréről” beszélünk, a várost ösztönösen emberi/állati testként kezeljük, mint az „elmeműködés” kifejezéssel elménket gépként. De ide sorolható ennek az írásnak legtöbb mondata is, például amikor az előző mondatban azt írtam: nyelvünk „építkezik” a halott metaforákból, amelyek „uralják” a gondolkodást.) E köznapi metaforák észrevétlenségükkel és bevett használatukkal tettek szert kimozdíthatatlan, mély beágyazottságukra, mondhatni: hatékony működésük záloga észrevétlenségük, így nekik köszönhető az a szilárd valóság is, amelyben élünk, minthogy újra megkonstruálják az elme mélyén. Minden, amit zsigerileg tőlünk függetlennek, különállónak érzünk, amit eszünkbe se jut megkérdőjelezni: világképünk, tárgyaink valósága, vagy ahogyan a dolgokat rendszerezzük, elkülönítjük, összekötjük, sőt érzékelésünk tárgyai és minősége – a legtöbb esetben mind halott metaforák, elég megnézni a használt kifejezéseket, és a hozzájuk társított fogalmakat.

Summa summarum: Egykori metaforánk már nem fölismerés és újítás, hanem félretolt, észre nem vett, ám épp ezáltal szilárd fundamentum. Az egykori újdonság konvencionális tudássá lett, ami maga a valóság.

A valóságalkotó/valóságalakító mechanizmus szerkezeti váza:

A kép tulajdonképpen a Kabbala életfáját ábrázolja, pontosabban: annak sémájára képeztem le a saját szisztémámat. Végső soron a kabbalisták is szemantikai játékokat űztek szám-betű kombinációkra épülő praktikáikkal, amelyekkel a szent szövegek kulcsfogalmai és a bennük található nevek újabb és újabb jelentéseket nyertek, így újabb és újabb szintjeiket „tárták föl” (azaz alkották meg) a „valóságnak”. Nos, az életfa eredetileg a teremtés folyamatát – ami Isten emanációja – „írja le” az ún. tíz szefira^[18], azaz a tíz isteni princípium viszonyával, melyek egyben az emanáció szintjei is. A legfölső, s egyben legelső szefira a Kether („korona”), mely egyes kabbalisták szerint a minden név fölött álló névvel, a Mózes első könyvéből ismert, máshol nem szereplő „Vagyok Aki Vagyok”-kal is analóg. Ez a teremtés kiindulópontja, a dolgok forrása, a Kabbalában Eredetnek vagy Akaratnak is nevezik. A második szefira a Hokhma, azaz „bölcsesség”, ebben foglaltatik a héber ábécé, melyből a Kabbala szerint minden fölépül. Ez az „isteni erők önmeghatározása”. Jellemző, hogy a Hokhma isten nevei közül a kimondhatatlan négy betűs névvel, a JHWH-val analóg. Ugyanez nálam a tényleges kiindulás: a fölismerésként megjelenő metafora. (Játékosan azt is mondhatnánk: miként a JHWH két fele különbözik egymástól a J és a W révén, ám mindkettőben azonos a H, úgy a metafora két tagja is bizonyos szemantikai elemeiben különbözik, bizonyos elemeiben viszont azonos egymással, máskülönben nem jöhetne létre a lefedés, a két tag eggyé válása.) A következő szefira a Biná, azaz „értelem” – ez nálam az Illesztés, ami a dolgok megértésének letéteményese. A negyedik a Heszed, a „jóság”, más szisztémákban Gedullá, azaz „nagylelkűség” – ez nálam a metafora kibomlása, vagyis a lehetőségek, a szabadság szintje. Az ötödik a Gevurá, a „hatalom” ahová az isteni ítélkezés és a büntetés tartozik. Nálam ez a kontúrozás, a szelekciónak, a nem kívánt elemek eltávolításának, s vele a kívánatos elemek kiemelésének művelete. A hatodik szefira a Tiferet, azaz „szépség” vagy „dicsőség”, a Kabbala szerint ez a tökéletesség és teljesség, és a Nappal is azonosítják. Nálam ez a szemszög, amelyben az önhivatkozás révén mindent értelmező és mindent magába foglaló teljességgé és tökéletességgé zárul az eszme-komplexum. A hetedik szefira a Necah, azaz „győzelem”, párja, a nyolcadik pedig a Hod, a „becsület”, más néven „zengés” vagy „hatás”. A Széfer Jecira című kabbalista irat szerint a próféták e kettőből nyerik próféciáikat. Nálam a metaforában rejlő végkonklúziókból – ami a tárgyiasulás lényege –, valamint a visszafordításból (metafora reciproka) szintén megjósolható, mely elképzelésekből (metaforákból) milyen konkrét, gyakorlati konklúziók várhatók. Az utolsó előtti a Jeszod, az „alap”, melynek funkciója, hogy a fölsőbb szefirák hatásait fókuszálja és bevezesse az utolsó, legalsó szefirába. Ez utóbbi a Malkhut, azaz „ország”, illetve „királyság”, itt válik a kiáradás földi világgá. S minthogy a szefirák emanációk, így egyik a másikából lép ki szép sorban, kezdve a Ketherrel, bezárva a Malkhuttal.

külső korlátozó tényezők

A hagyomány szerint a szefirotikus fa bal oldala a szigoré (din), jobb oldala a gyengédségé (rakhmanut). A bal oldal nálam is a „szigoré” a korlátozásé, ahol a szabályok, a külső korlátozó tényezők érvényesülnek – ezt láthatjuk az illesztés, a kontúrozás (szelekció) és a metafora visszafordítása esetében. Ugyanígy a jobb oldal nálam is ennek ellentettje, hiszen a fölismerés, az almetaforák burjánzása és a gyakorlati konklúziók, a hasznosítások az alkotói szabadságot, a lehetőségeket képviselik. A nyilak – szintén az eredeti szefirotikus fának megfelelően – a valóságalakítás irányát, a többi vonal pedig a részek közötti egyéb közvetlen kapcsolat (még föltérképezésre váró) lehetőségét jelölik.

Zárszó

A séma korunknak megfelelően remek számítógépes program elvi alapját is képezheti, mellyel minden jelentősebb fogalmat egymással metaforikus kapcsolatba hozunk, és azokból számtalan permutációval különféle valóságalternatívákat nyerünk, melyeket aztán az adott szituációnak – kulturális kontextusnak, gazdasági-politikai helyzetnek – megfelelően alkalmazhatunk. E különféle valóság-alternatívák hasznosíthatók lennének a magánéletben (a személyes világlátást manipulálandó) éppúgy, mint a társadalmi létben, a tudományban, a filozófiában vagy akár a művészetben. Általa régi vallásokat, ideológiákat és paradigmákat lehetne föléleszteni, modernizálni, meglévőket lerombolni és törölni vagy módosítani, sőt, egészen újakat létrehozni. De lehetne használni meglévő, ösztönösen igaznak hitt eszmék, rendszerek, nézetek, filozófiák „fölfejtésére”, azaz analitikus lebontására is, visszavezetvén rejtett alapmetaforáikra, még inkább a mögöttük meghúzódó szándékokra.

tőlünk függetlenül létezik

Persze nincs kétségem afelől, hogy gépezetem minden benne rejlő lehetőség mellett sem arat majd nagy sikert. Elsősorban a VALÓSÁG = MAGÁBAN LÉTEZŐ/OBJEKTÍV DOLOG metafora miatt. Mert mi is a valóság? Ami tőlünk függetlenül létezik. Szemben a régi korok, illetve a távoli, egzotikus kultúrák mágikus fölfogásával, nálunk a valóságalkotó akarat csak mélyen elrejtőzve, tudattalanul képes hatékonyan működni. Ezért a modern valóságalakítók mágiájuk erejét az objektivitás mindenható istenére bízzák, mert a varázserő az alakítottnak az alakítótól való függetlenségében rejlik. Mert az alkotó hit és a vele járó bizonyosság lényege, hogy amiben hiszünk, azt nem mi teremtjük, hanem „csak” fölismerjük, fölfedezzük, minthogy tőlünk független – ez a „valóság” fogalmának egyik legfőbb szemantikai (vagy inkább: pszichológiai) tartalma. A fölismerés ennek megfelelően éppen attól lesz fölismerés, hogy külső dologról van szó. A másik, hogy az igazság mindenkor egy, illetve egyféle. (E babona vélhetően a zsidó monoteizmus öröksége, illetve szublimációja, hogy ti. egy Isten létezik, és nem több. Így ő a valódi, s ezáltal az igazság letéteményese, „a” valóság maga.) Aki ezt a két elvet megsérti, csupán erőtlen elmekonstrukciókat gyárt, s nem működő valóságot hoz létre. Hasonló ez ahhoz, ami a relativizmussal történt a tudományban: relativista alapon nem lehet tézist fölállítani, kísérleteket folytatni és bizonyítani. Sőt, maga a metaszintű látás és az arra alapuló elemzés is akadálya a gyakorlati cselekvésnek, ezért a legtöbb tudományfilozófusból és tudásszociológusból nem lenne jó gyakorlati tudós.

Így gépem tulajdonképpen önmagát akadályozza saját sikeres működésében, hiszen lényege és üzenete, hogy a valóság létrehozott, konstruált, vagyis akarati és szubjektív természetű, kikezdi az egyetlen valóságba vetett hitet.

Paradox módon a rálátás a valóságalakításra magát a valóságalakítást teszi lehetetlenné. Ugyanakkor, ha figyelmesen végignézzük az egész szisztémát, talán ezek az akadályok is kiküszöbölhetők. Mert ahogy a szemszög kapcsán írtam, masinájának beindítása után, idővel a valóságalkotó alkotásának hatása alá kerül, s olyannyira meggyőződik annak tökéletességéről – és hitelességéről –, hogy fokozatosan elfeledi: tulajdonképp ő a szülője. Már úgy látja: „Ez mindig is így volt, én csak fölfedeztem”. Így az egyén dicsősége is megmarad, az általa életre keltett valóság viszont valóban élni kezd. Gépem épp ettől tökéletes masina. Olyan, mint Wittgenstein a tudományos modellre mint szükséges átmeneti eszközre használt létra-metaforája: miután fölmásztunk rá, ki lehet rúgni magunk alól.

Az írás a Liget 2005 októberi számában napvilágot látott Ellenpontozás című írásom középső részének továbbgondolása. Ezúton köszönöm Ács Józsi barátomnak, Bíró Bélának és Kiss Lajos Andrásnak a metaforával kapcsolatos jegyzeteiket. Ezekből egynémely tanulságot beépítettem mostani írásomba is.

1. Stanislaw Lem: Az Úr hangja. Budapest, Kozmosz Könyvek, 1980. 15–16. o. Fordította: Murányi Beatrix. ↑

2. Az Abhidhamma Pitaka hét könyvből álló kompozíciójának utolsó két opusa, a több ezer oldalnyi Jamaka és Patthána ilyesféle alkotások: a gondolkodás mechanikusan, kombinatorika révén alkalmazott sémáinak gyűjteményei. ↑

3. Nietzsche: Az értékek átértékelése (töredékek). Ford.: Romhányi Török Gábor, Bp. 1994: 78. ↑

4. Arisztotelész: Retorika. Adamik Tamás fordítása. Budapest 1982, 202. ↑

5. Vagyis nem „halott”, illetve fogalmi metaforákban, mivel az a köznapi, éber tudatállapot jellemzője. ↑

6. L. Howard Shevrin évtizedes kutatásait a hatvanas évek végétől napjainkig, pl. Brain Wave Correlates of Subliminal Stimulation. Psychological Issues 8., 1973. ↑

7. Reinsch, N. L. Jr.: An Investigation of the Effects of Metaphor and Simile in Persuasive Discourse. Speech Monographs 39.1 (March 1971): 142–145. o. ↑

8. Nietzsche, F.: A nem-morálisan fölfogott igazságról és hazugságról. Ford.: Tatár Sándor, Athenaeum, 1992., 2: 3–15., 8. o. ↑

9. Gödel, Escher, Bach. Egybefont Gondolatok Birodalma. Metaforikus fúga tudatra és gépekre. Lewis Caroll szellemében. (Ford.: Lipovszki Gábor) Budapest, Typotex, 1999. ↑

10. Bruner, I. D., Goodnow, J. J., & Austin, G. A.: Categories and cognition. In J. P. Spradley (Ed.). Culture and Cognition. New York 1972, Chandler, 168–190. o. ↑

11. Ti. a forrástartomány. ↑

12. Draaisma, Douwe: Metaforamasina. Az emlékezet egyik lehetséges története. Budapest, Typotex, 2002. Fordította Balogh Tamás. ↑

13. Draaisma i. m. 23 o. ↑

14. Ezt az ellentmondást nevezi M. C. Beardsley „metaforikus csavarnak”. (The metaphorical twist. Philosophy and Phenomenological Research (1962) 22: 293–307 o.) ↑

15. „A ‘vagy-vagy’ alternatívát az álom képtelen kifejezni; egyes tagjait egyenjogúakként állítja bele egy összefüggésbe. (…) Ahol azonban a beszámoló használja az álom reprodukciója közben a vagy-vagyot, például: ‘vagy kert volt, vagy hálószoba’ stb., ott az álomgondolatban nem alternatíváról, hanem ‘és’-ről, egyszerű egymásutánról volt szó.” Freud: Álomfejtés (Fordította: Hollós István) Budapest, Medicina, 1984. 225–226. o. ↑

16. A Bizonyosságról, 209 passzus. Fordította: Neumer Katalin. Budapest, 1989, 61. ↑

17. L. erről az alapművet: Lakoff G. – Johnson, M.: Metaphors We Live By. Chicago and London, 1980. ↑

18. Szó szerint: „szám”, ami a Kabbalában eleve a lét lényege, s mint ilyen a valóság letéteményese. A mindenséget fölépítő betűk számértékkel rendelkeznek. A szefira egyben a szipur: „isteni szó”, széfer „írás” szavakkal is alliterál, s ezáltal asszociál hozzájuk. ↑

kép | Edward Avedisian művei, wikiart.org