A VALÓDI BRAZÍLIA KERESÉSE
kultúra, elit, nacionalizmus egy fiatal köztársaságban
1898 nyarán a magyar újságok hírül adták, hogy Brazília elnöke, Manuel Ferraz de Campos Sales Bécsből Budapestre látogat. A fővárosi közönség érdeklődéssel várta az egzotikus vendéget – talán ebből az alkalomból valamivel többet megtudhat a távoli és hatalmas dél-amerikai országról.
S valóban: milyen volt a 19-20. század fordulóján, a „boldog békeidők”-ben Brazília társadalma? És milyen viszonyban volt elitje Európával és amerikai környezetével?
Brazil kultúra, brazíliai kultúrák: Kialakulásakor a brazíliai antropológia az eltérő emberfajták, etnikai csoportok szerint osztályozta az ország lakosságát. A rendezési elv érvényesült a kultúra területén is. Megtaláljuk a szociológus, Gilberto Freyre Udvarház és szolgaszállás címmel magyarul is olvasható klasszikus művében, és Arthur Ramos valamivel későbbi antropológiai bevezetésében. Utóbbi az 1940-es években publikált összefoglaló munkájában a „brazíliai kultúrákról” szólva két kötetre tagolja tárgyát: Brazília nem európai (őslakos és afrikai eredetű), illetve európai (portugál, olasz, német stb.) kultúrái. Ennek az antropológiai osztályozásnak az előképét – E. Bradford Burns nyomán – felfedezhetjük már a 19. századi brazil intellektuelek „skizofrén”-nek nevezett nacionalizmusában is. Gondolkodásmódjukban a hazai viszonyokról szerzett élettapasztalatokat, ugyanakkor az europanizált szemléletet és a feltétlenül követendőnek tartott európai értékrendet is láthatjuk. Burns a századforduló értelmiségi elitjéből Euclides da Cunhát választja példának: a São Pauló-i újságírót a partvidéki nagyváros kényelmes élete nem készítette fel mindarra, aminek az északi Bahia állam belső vidékein a canudosi hadjáratról tudósítva tanúja lett. Nemcsak a természeti környezet volt számára nagyon idegen, de meglepték az ott élő emberek szokásai (még portugál beszédük is idegenül hangzott). Úgy érezte, az északi tájakra érkezve „kívül került” Brazílián, és nemzetén belül két eltérő társadalomra ismert. Mélyen foglalkoztatta, hogy melyik a valódi Brazília. Euclides da Cunha sosem felejtette el ennek a találkozásnak a sokkját – írja Burns –, és erős nacionalizmusa ellenére (vagy éppen azzal összhangban?) győzött benne az europanizáció vágya a brazilizációval szemben. És mivel a szociáldarwinizmus híve volt, úgy gondolta, az interiorbéli emberek addig maradnak az igazságtalan agresszió és a jogtalanságok áldozatai, míg meg nem adják magukat a fejlődésnek, a haladásnak. Ezért állt a civilizációt megtestesítő városi kultúra pártjára a barbár vidékkel szemben. Gondolkodásában ott a régi brazil antagonizmus: az atlanti partvidék és a belső területek életstílusa és érdekei között feszülő hagyományos ellentét, valamint a tradicionális agrár hátország és a nagyvárosok változó társadalmának (munkásság, polgári középrétegek, elit) új értékrendje között kialakuló, másféle feszültség.
önmeghatározás
Európai és nem európai kultúrák, civilizált város és barbár vidék – nemcsak Brazíliában, a 19. század közepétől a spanyol-amerikai országokban is ott vannak ezek az ellentétpárok, és az 1910-es évek végéig állandó témaként jelennek meg, főként a szubkontinensen oly népszerű esszé műfajában. Központi problémáik – írja Scholz László – „… szinte rögeszme szerűen ismétlődnek: az önmeghatározás kérdésköre, a faji, földrajzi, politikai, kulturális amerikaiság mibenléte, a függetlenség lehetősége vagy lehetetlensége az anyaországtól, majd az északi szomszédtól, a nyelv szerepe és persze a legnépszerűbb téma: a közeli-távoli jövő latolgatása.” (111. o.)
A premodernisták, Euclides da Cunha és kortársai, az 1920-as évek elejéig, rengeteget foglalkoznak a faj kérdésével, és a jövőt tekintve általában pesszimista következtetésekre jutnak. 1895-ben, egy Rio de Janeiró-i kulturális lap hasábjain hasonlóan érvelnek: a brazilok sokat kárhoztatott hibáinak fő oka, hogy „nehézfejű” afrikaiakból, „dekadens” portugálokból és „primitív” indiánokból tevődnek össze. A portugálok jellemzése ebben a leegyszerűsített sémában nem éppen hízelgő. A századforduló brazil elitjében szélesen elterjedt a vélekedés, mely a luzitán örökséget szembe állítja egyfajta „valódi” európai civilizációval, a fejlett Európa értékeivel, és inkább ez utóbbiak átplántálásával reméli felemelni a nagyra hivatott brazil nemzetet.
A 20. század első felének horizontális kulturális kategóriái később folyamatos átalakuláson mentek keresztül, és az antropológiai felosztás helyett Brazíliában egyre inkább más szempontokat használtak. Nemzetiségek kultúrájáról vagy társadalmi rétegek (szegények és gazdagok, polgárok és munkások stb.) sajátos kultúrájáról beszéltek, valamint a lokális jellegzetességekről. Fenntartva a gondolatot, hogy a brazil kultúra egésze alapvetően plurális jellegű. Ezt még a Brazíliát egységben látó Fernando de Azevedo sem tagadta, aki 1943-ban publikálta nagy összefoglalását, amiben egyfajta vertikális felosztást alkalmazott a brazil kultúra rendszerezésére: vallási intézmények; intellektuális élet és szabad foglalkozásúak; irodalom; tudomány; képzőművészet; oktatási intézmények. Őt követte az 1990-es években Alfredo Bosi, aki a brazíliai kultúrák felosztását szintén vertikális kategóriákkal írta le. Brazil kultúra és brazíliai kultúrák című tanulmányában megkülönböztette a népi kultúrát vagy folklórt, a tudomány és a magas kultúra intézményrendszerhez kötődő világát, valamint az azon kívüli, mégis a magas kultúra fogalmába tartozó alkotásokét, a művészek (írók, zeneszerzők, képzőművészek) által létrehozott kulturális értékek körét. A luzo-brazil közeledés hívei a két társadalom összefűzésében a fenti három kategória mindegyikének, illetve képviselőiknek egyaránt szerepet szántak. A folklór az akadémikus elemzések tárgya lett.
Régi és új elit: Mikor az I. Brazil Köztársaság formálódását figyeljük, azt látjuk, hogy „… a földrész meghatározó politikai figurái mind írók voltak (vagy megfordítva: Rubén Daríóig az írók java mindig politikus is volt), akik programjaikat és ideológiai vitáikat gyakran esszéisztikus formában adták közre” (111. o.) – írja Scholz László. Annak ellenére is igaz ez, hogy hatásuk Brazília több mint 8,5 millió négyzetkilométerén belül egyenlőtlenül érvényesült, és inkább csak bizonyos, főként part menti nagyvárosokra összpontosult. A Régi Köztársaság időszakában a magas kultúra és a művészet elsődleges fogyasztói és alkotói köre is főként a városi elit lett. Sérgio Buarque de Holanda szerint a városok, melyek egykor az agrár világ függelékeinek számítottak, a köztársasági korszak kezdetén végre kinyilvánították függetlenségüket és elsőbbségüket. Ugyanakkor a városi elit maga is heterogén és rétegzett volt. Egyrészt a föderáció rendkívül nagy kiterjedése miatt a köztársaság idején továbbra is jelentősek maradtak lokális sajátosságai, a regionális különbségek. Bár volt rá példa, hogy a kisebb, vidéki városokban is létrejött egy-egy termékeny szellemi kör, az intellektuelek számára az adminisztráció központja, Rio de Janeiro és a kávétermelés gazdagságán egyre inkább felemelkedő São Paulo kínálta a legtöbb lehetőséget. A szövetségi fővárosban a boldog békeidőkben átépítések és az európai metropoliszok mintáját követő fejlesztések valósultak meg. Valóságos paradicsoma volt ez a szakértelmiségnek és a művészeknek, újságíróknak, akik ugyanakkor bizonyos megbecsülést vívtak ki maguknak. Presztízsük az egyház korábbi befolyásával szemben is megnövekedett.
megvetés tárgya
A folyamat már a császárság idején elkezdődött. Gilberto Freyre megjegyzi: „Bizonyos időn keresztül az ő kezükben [a papokéban] volt a kultúra fáklyája, de még a hazafiságé is, mielőtt II. Péter császár oltalma alatt az élre nem törtek a tudorok és a doktorok. A császár, a jelek szerint a doktori címet többre becsülte, mint a császárit, szívesebben viselt volna talárt, mint császári palástot.” (247. o.) Eközben a politikai és gazdasági centrumoktól távol eső vidéki Brazília értékrendje alig változott. A cearái filozófus, Raimundo de Farias Brito úgy látta, hogy szűkebb környezetében a szellem embere, a gondolkodó, a művész szinte megvetés tárgya a gazdag urak és az állam hivatalnokai részéről. Számukra egy bölcselő, egy művész kevesebbet ér egy szép és erős hátaslónál; a költő pedig kevesebbet, mint egy csinos fogat. A császárkor földbirtokos-katonai felső rétege mellett mégis felemelkedett a kettős kötődésű (városi) értelmiség, melyet a régi és az új, a város és a vidék, Brazília és a külföldi minták dichotómiája határozott meg. A tradicionális elitre ebben a korszakban egyre inkább ránehezedett a bankok hatalma, a kormányzati politika hatása és a piaci kihívások terhe. A gyengülő elittel szemben megerősödött egy új réteg, amely tulajdonképpen a régi, döntően birtokos elit fiaiból állt. Ők egyetemeken (gyakran külföldön) végeztek, és bölcsészdoktorok, jogászok, mérnökök lettek. Sokan közülük az europanizált hivatali apparátus bürokratáiként működtek és futottak be karriert. Apák és fiúk generációja, bár számos vonatkozásban eltérő karakterű volt, mégis szerves kapcsolatban állt egymással. Így a régi, oligarchikus elitnek sikerült saját céljainak megnyernie a születőben lévő városi elit vezéralakjait, annál is inkább, mivel ez utóbbiak végül gyakran sokkal inkább törekedtek arra, hogy a magasabb státuszú rétegek arisztokratikus életstílusát elérjék, mint hogy megvalósítsák a régi intézményrendszer valódi reformját. Freyre egyenesen a brazilokra jellemző karakterjegyet lát a reformok elmaradásának hátterében: „Nagyobb a hajlandóság bennünk, hogy élvezettel szenvedjünk, áldozatnak érezzük vagy feláldozzuk magunkat, mint hogy megpróbáljuk megváltoztatni vagy kijavítani a politikai és a gazdasági rendszer bizonyos fogyatékosságait.” (97. o.) Az Első Köztársaság elitje tehát két karakteres történelmi időszak közé ékelődött, és így még plasztikusabbá vált kettős kötődése: sok mindent megőrzött abból, ami a 19. század és a császárság öröksége volt, ezért egyfajta szemi-arisztokratikus viselkedés jellemezte; ugyanakkor már magában hordozta a következő történelmi periódus, a tömegtársadalmak és a tömegkultúra korának jellemzőit is, ami az 1930-ban kezdődő Vargas korszaktól egyre intenzívebben átstrukturálta Brazíliát.
A boldog békeidők (a braziloknak belle époque) így az I. világháború időszaka, majd az 1920-as évek a modernizáció mellett a nacionalizmus és a múlt újragondolásának korszaka Latin-Amerikában. Ezzel két nagy feladatkört jelölt ki az új értelmiségi elitnek: az államigazgatás köztársasági szellemű átalakítását és működtetését, valamint a fiatal nemzetek definiálását. Egyik sem volt egyszerű.
A kritikus értelmiség és feladatai: A monarchia 1889-es bukása után a köztársasági működés konszolidációja nem haladt zökkenőmentesen. Sok republikánus úgy érezte, ami létrejött, nem éppen „álmai köztársasága”. Szemükben az államforma átalakításának eszméje üres ideológiának tűnt, a kormányzást átitató korrupciót és főleg a szakmai hozzá nem értést kifogásolták, és hogy lényegében hiányoztak a politikai pártok és a valódi ellenzékiség. Ebben a helyzetben könnyen támadt fel a császárság és a császár személyes kvalitásai iránti nosztalgia. Ilyesmit érezhetett Joaquim Ferreira de Salles is, aki elég sötéten látta a köztársaság első évtizedét: „A köztársaságot csak tíz esztendeje kiáltották ki – írta 1960-as emlékezésében –, és máris több felkelést és államcsínyt éltünk meg: a köztársasági elnök és tagállami kormányzók elmozdítását; a kongresszus feloszlatását; a tengerészet lázadását; polgárháborút; Canudos szégyenét;… Mögöttünk vannak már az atyai, filozófus császár idejének nyugodt napjai, és a köztársaságot demagóg és anarchikus rendszerként ismertük meg.” (505. o., saját fordítás Sz. Á. J.)
felszabadított rabszolgák
A politikai elitet közben szinte megbabonázta a stabilitás iránti vágy – és a félelem, hogy elveszíti az irányítást a körein kívüli szavazói csoportok miatt. „A központi hatalom a még gyenge, de mindenképpen létező nemzeti integráció kifejezőjeként tüntette fel magát” (166. o.) – írja Boris Fausto. De míg a politikai jogok formális gyakorlásából a brazil lakosság jelentős csoportjait (hajlék és megélhetés nélküli felszabadított rabszolgákat, szegény bevándorlókat) igyekeztek kizárni, addig a stabilitást éppen az eliten belüli konfliktusok veszélyeztették a leginkább. Csak a századfordulóra sikerült a konszolidáció, mikor Campos Sales elnök a tagállamok politikájának bevezetésével, lényegében a kongresszusi választás rendjének átalakításával és a végrehajtó hatalom megerősítésével megteremtette a rendszerstabilitás feltételeit egy bő harmincéves, a 1899–1930-ig tartó periódusra.
A kritikus elit, ettől függetlenül, nemcsak a köztársaság korai periódusában, de a következő évtizedekben is talált témát a politika és a közélet bírálatára, az elégedetlenség okai sem sokat változtak az évek alatt. Az 1915-ben alapított A.B.C. című fővárosi lap például éles hangú közéleti fórummá vált, publicistái széles világnézeti skálán mozogtak. Voltak közöttük liberálisok, anarchisták, mint az újságíró Astrojildo Pereira vagy az irányzat intellektuális vonulatának talán legismertebb képviselője, Agripino Nazareth, aki néhány hónap alatt (1918. november 30. és 1919. február 8. között) legalább tíz cikkében ostorozta a politikai tehetetlenséget. A társadalmi progresszió kevésbé radikális hívei közül az író, Lima Barreto szatíráiban 1918 végén korrupcióról és a brazil elitek felelőtlenségéről írt. De hasonló véleményt publikált a lapban a parlamenti képviselő és ügyvéd, Nicanor Queiroz do Nascimento, ahogy a „mélyebb vallási meggyőződés híján” magát egyszer „történelmi katolikusnak valló”, luzo- és germanofil történész-diplomata, Manuel de Oliveira Lima is. Utóbbiak maguk is a köztársaságot működtető politikai gépezet tagjai, egyben kritikusai voltak.
A modernizáció és a nacionalizmus korában a megújuló, a folyton javításra szoruló és bővülő föderális adminisztráció számos lehetőséget kínált – első sorban – a Rio de Janeiró-i értelmiségiek számára, az egyszerű hivatalnoki állásoktól a legmagasabb diplomáciai posztokig. Az ország méretéhez viszonyítva szűk, de magas színvonalú intellektuel réteg más tagjai, akiknek esetleg nem is volt hivatali pozíciójuk, megtalálták a módját, hogy személyesen vagy kulturális intézményeiken keresztül jelentős anyagi és erkölcsi támogatást szerezzenek például a külügyminisztériumtól. Így álltak a kormányzati körök – brazil és portugál részről egyaránt – az Atlântida folyóirat mögött is, ami cserébe, a művészetek képviselői mellett rendszeresen teret adott diplomatáknak, minisztériumi tisztviselőknek és más, politikusok álláspontját tükröző cikkeknek. Közvetítői és értelmezői szerepet vállalva a szélesebb olvasóközönség és a politika között. Az értelmiségi elitnek ezek a lehetőségei (és feladatai) éles kontrasztban voltak a döntően analfabéta brazil társadalom többségének közéleti/kulturális megnyilatkozási esélyeivel, annak ellenére, hogy az I. Köztársaság programszerűen törekedett az oktatás reformjára, illetve általában a kultúra demokratizálására, bár valódi eredményei szerények maradtak.
A személyek szintjén mutatkozó átfedés a brazil értelmiség és az államapparátus között együtt járt azzal, hogy az intellektuális elit feladatának érezte a 19. századtól örökölt probléma megoldását, a nemzetállam ideológiai hátterének végiggondolását. A 19. század közepén Tobias Barreto még úgy látta: „van államunk, de nincs nemzetünk”, majd az önreflexió, a kohéziós elemek feltárása és megjelenítése, valamint a pozitivista hittel várt fejlődés útjának kijelölése továbbra is a közéleti viták középpontjában maradt.
Portugál örökség: A köztársasági rendszerátmenet bizonytalanságára, az 1910-es évek gazdasági válságaira, a külföldi befolyás növekedésére, az I. világháború éveinek problémáira, az ipari fejlődéssel megjelenő társadalmi mozgalmak (munkásmozgalom, bevándorlás) kihívásaira egyaránt a nacionalizmus és a modernizáció kínálkozott válaszként. A Régi Köztársaság – mint a császárkor örökségét – folytatta a nemzettudat formálását, ahogy a 19-20. század fordulóján a legtöbb latin-amerikai országban, és a nemzeti önvizsgálat tipikusan értelmiségi feladat maradt. Az elit és a középrétegek fogékonnyá váltak a nacionalizmus és modernizáció ideológiájára, mindkettőt a történelmi-társadalmi rekonstrukciós folyamat szolgálatába állítva, a hagyományok újragondolásával és a nemzeti identitás újraértelmezésével.
Ennek az önvizsgálatnak egyik legfontosabb eleme Brazíliában a viszonyulás Portugáliához, a portugál kultúrához, ami ráadásul két rétegű: a gyarmatosítók örökségére éppen úgy reflektált, mint az újabb portugál bevándorlók erős közösségeinek (főként a rióinak) jelenlétére. (A 19. századi Brazíliában a portugál bevándorlókon keresztül a portugál szokások szinte észrevétlenül hatották át a társadalmat. A brazil nacionalizmus pedig küszködött a bevándorlók integrálásának problémájával, akárhonnan érkeztek is.)
xenofób érzelmek
A brazil–portugál viszony értelmezésében az írók, újságírók, történészek vitték a prímet, és felfogásuk a luzofóbiától a luzofiliáig széles spektrumot ölelt fel. A köztársaság első éveit a radikális (jakobinus) nacionalizmus, a nativista tradíció hangadói határozták meg. Mindenért – a kulturális, a társadalmi és a gazdasági elmaradottságért – az egykori gyarmatosítókat („az ibériai rabló-parazitákat”) tették felelőssé, felerősítve a xenofób érzelmeket. Így a brazil politika, illetve az értelmiség egy része kiélezett viszonyba került a Rio de Janeiró-i portugál kolóniával. Az ellenségeskedés szétterjedt a társadalomban, és a bevándorló csoportokkal szembeni atrocitásokhoz vezetett. Erről tudósítottak jelentéseikben, haza küldött sajtóanyaggal alátámasztva Portugália Belém do Pará-i, manaus-i, Rio de Janeiró-i és Porto Alegre-i konzuljai.
Floriano Peixoto, Brazília második elnöke (1891–1894), a „vas marsall” nemcsak jakobinus nacionalista volt, de oligarchia ellenes is. Szegény, észak-kelet-brazíliai családból származott, s ezzel magyarázzák, hogy a Régi Köztársaság történetében talán az egyetlen államfőként nem riadt vissza attól, hogy a politikai döntések minél szélesebb népi részvétellel történjenek, és figyelt a szociális problémákra. Elnöki imázsához tartozott, hogy a hétköznapi emberek is megközelíthették, a köztársasági ideál egyenlőség-eszméjéhez híven. Ez xenofób nézeteivel együtt népszerűvé tette.
A nativistáknak egyébként erős pozícióik voltak a tudományos életben is, pl. a korszak egyik legtekintélyesebb intézményében, az 1838 óta működő történelmi és földrajzi tudományos társaságban, mely az I. Köztársaság idején sem tudta teljesen levetkőzni korábbi évtizedeinek antiluzitanista, romantikus szemléletét. Ugyanakkor a patrióta szellemű történetírást helyezte előtérbe, és a brazil múlt nagy pillanatairól szóló narratíva létrehozására törekedett.
A legmagasabb körök által támogatott antiluzitán tendenciák az 1910-es évtizedben két jelentős politikai esemény befolyására gyengültek. Az egyik a portugál köztársaság kikiáltása volt 1910-ben, mikor Portugália és Brazília a köztársasági lét közös platformjára került. A másik az I. világháború, melyben mindkét portugál nyelvű ország az antant oldalán, a németek ellen harcolt. Kétségtelen, hogy a háborús években a brazil nacionalizmus hullámai ismét magasra csaptak, de ekkor már nem a tagadás negatív érzelmei, inkább a patriotizmus pozitív elemei domináltak. A Portugáliához való viszony sem volt már olyan ellenséges, mint korábban, a közös neolatinitás hatotta át. A luzo-brazil viszony a posztkoloniális patriotizmus sajátos része lett. Ennek a nacionalizmusnak semmi köze az indián falvak és gyékények világának vadromantikus nativizmusához. Mert ez nagyvárosi, kifinomult és civilizatorikus ambícióval telített nacionalizmus, mely a luzitán gyökereken keresztül kapcsolódik a latin tradícióhoz. A franciákhoz, Itáliához és Ibériához fűződő sajátos viszony termékenyítő a brazil nemzeti érzésben. Az atlanti erőt és energiát szegezi szembe a germán szellemmel.
A művészeti élet, melyben különösen az irodalmárok éreztek elhivatottságot a nemzeti keretek definiálására, az egyszerre konzervatív és újító premodernista korszakát élte (1902–1922), és több jelentős alkotó lehetőséget látott a kulturális alapú luzo-brazil politika kibontakoztatásában, a nacionalizmussal való összebékítésében.
Graça Aranha (1868–1931) és a neolatin népek közössége: Ez az Atlântida folyóirat korszaka is, 1915–1920 között, mikor reményteli a két ország, a két nép, a portugál és brazil, de leginkább a két kulturális elit közeledése. Ekkor még José Pereira da Graça Aranha, a széles körben ismert és elismert premodernista regényíró is ennek jegyében gondolkodott, és csatlakozott az Atlântida köréhez. Az I. világháború után, 1919-ben közölte a lapban luzo-brazil szemléletű írását A nemzet címmel, melyben individuum és nemzet viszonyáról, háború utáni átértékelődésükről írt, kiemelve, hogy a germán hódítással szemben viselt közös háború, a közös sors közelebb hozta egymáshoz a portugálokat és a brazilokat, és mindkettő számára előnyös lehetne akár a politikai újraegyesülés, de a szorosabb gazdasági együttműködés mindenképpen. Graça Aranha ekkoriban olyannyira elkötelezett volt a luzo-brazil eszme és az Atlântida mellett, hogy elvállalta a folyóirat párizsi kirendeltségének vezetését, és hogy szerzőket és támogatókat, előfizetőket szerez a francia fővárosban. Az író a századelőn ahhoz az értelmiségi körhöz tartozott, mely a külügyminisztérium körül csoportosult, hogy a hivatalból olyan intézményt formáljon, mely szervezi és definiálja a nemzeti értékeket. Az egyik legtekintélyesebb brazil diplomata titkáraként hosszabb időt töltött Európa nagyvárosaiban, Párizsban, Rómában, Londonban, Oslóban, Hágában. 1916 és 1921 között Párizsban élt, ekkor már mint a Prado család külkereskedelmi érdekeltségeinek képviselője, fia pedig Brazília párizsi követségének attaséjaként dolgozott. Párizsi évei alatt gyakran tett eleget reprezentatív felkéréseknek. Részese volt a francia politika erősödő latin-amerikai érdeklődését jelző eseményeknek. Az ő előadása nyitotta a Bordeaux-ban rendezett Latin-Amerika-hét eseményeit, 1918 októberében. A vendégek körében diplomaták, latin-amerikai személyiségek és helyi notabilitások egyaránt voltak. A védnökséget a francia államfő, Raymond Poincaré vállalta, a tiszteletbeli elnök Georges Clemenceau miniszterelnök volt.
újlatin népek testvérisége
Az Atlântida közölte a Katasztrófa vagy fejlődés? című cikkét is, amely a háború utáni helyzetet elemezve a nyugati civilizáció jövőjéről szól. Történelmi összehasonlítást végez a Római Birodalom bukása és a világháborús kataklizma között, párhuzamot vont a 4. és a 19. századi folyamatokban. Graça Aranha 1919-re eldöntöttnek vélte az abszolút monarchiák és a népek önrendelkezési joga között feszülő ellentétet, és újabb nagy, a világ sorsát befolyásolni képes konfliktust látott kibontakozni: a nacionalizmus és az internacionalizmus ellentétét. Bár ekkor még a latin népek összefogásának eszméjét hirdette – úgy is, mint az újlatin értelmiségiek barátságát képviselő párizsi szervezet vezetőségi tagja. Az újlatin népek testvériségét támogató értelmiségi kör ötlete a kolumbiai építész-diplomatától, Corredor Latorrétól származott, de a Ligát 1916-ban végül a francia író, Paul Adam vezetésével hozták létre. Graça Aranha ekkor már közel volt az életét döntően befolyásoló művészetelméleti váltáshoz: párizsi tartózkodása után hazatérve európanizált világlátását felcserélte a brazil modernizmus eszméjével és ̶ éppen az európai tradíció béklyóitól szabadulni vágyó ̶ forradalmi esztétikájával.
A századelőn született korszakindító regénye megkülönböztetett helyet biztosított Graça Aranha számára a brazil premodernisták között, ugyanakkor esztétikai és ideológiai értelemben megelőlegezte a későbbi szemléletváltást is. Urbán Bálint szerint „A szöveg gyakorlatilag hidat képez két világlátás, két meghatározó esztétikai gondolkodásforma között, szintetizálva a 19. század második felének tudományos, pozitivista közelítésmódját az eljövendő avantgárd szemléletével. A Canaã a brazil modernizmus két jól elkülönülő alakzata között áll; összeköti … az impresszionizmus és a szecesszió esztétikáját a Modern Művészet Hetének radikalizmusával. A klasszikus modernség gondolatisága, művészetfelfogása és ideológiája mögött láttatni engedi a ’20-as években kibontakozó avantgárd-mozgalom izzását.” (73. o.)
Graça Aranha 1921 novemberében tért haza végleg, európai tapasztalatokkal és azzal a meggyőződéssel, hogy a brazíliai művészet forradalmi megújításra szorul. A modernistákhoz kapcsolódott, és a függetlenné válás centenáriumi évében, 1922 februárjában már az új irányzat zászlóbontását jelentő São Pauló-i Modern Művészet Hete keretében tartott előadást Esztétikai szellem a modern művészetben címmel. Bár a brazil modernizmus első hullámának prominensei az eltérő karakterű országrészek szellemi és morális egységét hirdették, a São Pauló-iak és a Rio de Janeiró-iak közötti különbségek végig érzékelhetőek maradtak. Például a föderális fővárost képviselő írók továbbra is a szimbolizmus esztétikája, valamiféle sajátos katolikus spiritualizmus mellett maradtak. Annak ellenére, hogy Graça Aranha is alapítótagja volt a brazil irodalmi akadémiának, 1924-ben hátat fordított az intézménynek, és úgy vélte, tévedés, sőt hiba volt az akadémia létrehozása, és ha nem képes a megújulásra, el fog halni. Az akadémia elnökének írt lemondó levelében kifejtette: „A Brazil Akadémia meghalt számomra, ahogy a brazil gondolkodás és a mai brazil élet számára sem létezik. Ha következetlenség volt részemről belépni ide és maradni, akkor vagyok következetes, ha most elhagyom az Akadémiát.” (ford.: Sz. Á. J.)
Graça Aranha ezekben az években nemcsak a hivatalos irodalommal szakított: a politikai elit kedvelt szövetségeséből, kulturális diplomatájából üldözött ellenzékivé vált. Előbb az Artur Bernardes (Brazília 12. elnöke, 1922–1926) megválasztását követő zavargások és katonai lázadás körüli szervezkedés vádjával tartóztatták le, és miután szabadon engedték, el kellett hagynia a fővárost. São Paulóba utazott, ahol az 1924-es forradalom kapcsán ismét őrizetbe vették, bár valószínűleg nem volt politikai szerepe.
Azzal, hogy a modernistákhoz csatlakozott, Graça Aranha europanizált, összlatin szellemisége is háttérbe szorult. (Addigra már az Atlântida is kimúlt.) A premodernisták patriotizmusa helyett a brazil nacionalizmus új arca mutatkozott meg 1922 után. Portugál- (és Spanyol-) Amerikában a modernisták első generációját, akárcsak valamivel korábban a szellemi Atlantisz lakóit, erősen foglalkoztatta a saját nemzeti identitás formálása. Brazília mibenléte, az ország indián, luzitán és afrikai gyökerei, és ezek társadalmi, kulturális és etnikai keveredése. Mindebből az olvasztótégely működése során, amit sok intellektuel és művész talált kívánatosnak, valami eredeti és jellegzetes születését várták. Ahogy Pál Ferenc írja: „A brazil írók és költők a modernista ihletésű brazil hősideál megalkotásán munkálkodnak. Kirajzanak a városból, bejárják az ország eldugott vidékeit, hogy ott helyben… jussanak el a hamisítatlan brazil életforma és a brazil ember lényegéhez. A természetes, a kereszténység és a portugál gyarmatosítás előtti embert keresik. … Az irodalomban egyszerre az őserdő és a puszták mélyén addig elfeledve élő emberek szemléletmódja válik uralkodóvá: a művészek felhasználják alkotásaikban az őserdei és a pusztai mitológia szimbólumait, mert ilyen módon akarnak kialakítani egy kizárólagosan brazil elemekből összeálló nemzeti művészetet.” (336–337. o.) A modernisták, kevés kivételtől eltekintve, régi, vagyonos São Pauló-i családok gyermekei. Jellemző példája ennek az Oswald de Andrade és Tarsila do Amaral házaspár. Kávéexportőr családjuk jövedelméből az 1920-as években több elegáns, gondtalan, kulturális és sportos szórakozást nyújtó európai utat engedhettek meg maguknak. Megvehették Fernand Léger képeit, az art deco stílus, az Atelier Martine eredeti és divatos lakberendezési tárgyait, André Perugia cipőt, és Paul Poiret tervezte ruhákat viseltek.
Bár a modernista paletta a nacionalizmus kérdésében (és sok másban is) nagyon színes, csak kevesen gondolkodnak úgy az alkotók között, mint az 1920-as években induló költő, Dante Milano, akinek szinte semmit nem jelentett a művészetben a brazil nemzeti érzés: „Számomra semmiféle művészetben nem létezik a brasileirismo – nyilatkozta visszatekintve egy 1980-as interjúban. – Nincs brazil festészet, brazil költészet. A költészet vagy költészet, vagy nem az. Nem brazil költőnek tartom magam. Költő vagyok bármilyen nyelven. És ha a portugál nyelvű sajtóban szólalok meg, portugálul vagyok költő.” (ford.: Sz. Á. J.)
A fejlett Európa példája: A jól pozícionált nagyvárosi értelmiségi elit patrióta kötődése mellett mással is rendelkezett. „Kultúránk fejlődésére – írja Gilberto Freyre 1933-ban – előnyösen hatott a kettősség: egyrészt a spontaneitással, a képzelet és az érzelmek frissességével gazdagodott, másrészt az eliten keresztül kapcsolatot tartott fenn az európai tudománnyal, technikával és haladó eszmékkel. Talán sehol a világon nem volt még példa rá, hogy ennyire liberálisan találkozzanak, kölcsönhatásba kerüljenek, sőt összeolvadjanak különböző, vagy inkább egymással ellentétes kultúrhagyományok, mint Brazíliában.” (97. o.) Az europanizáltság bizonyos elemei kisgyermek kortól kísérték a felnövekvő nemzedékeket. „Sok fiúcska hétéves korában már kívülről tudta az európai fővárosok neveit… latinul deklinált, francia szövegeket idézett. [… Az udvarházakban] a gyereknevelésben is a francia és angol illemszabályokat követték.” (475. és 484. o.) De Gáspár Ferenc, a világutazó hajóorvos tapasztalataira is hivatkozhatunk, aki az 1880-as években járt Brazíliában, és a következőket jegyezte fel: „Ma már adnak valamit a nevelésre, a tanításra s számos német és francia ifjú és leány kap alkalmazást a brazíliai családoknál mint nevelő s tanító. Magyar ifjú vagy magyar leány – sajnos – nincs talán egyetlenegy sem.” (290. o.)
személyes jelenlét
Az új, értelmiségi karakterű, városi elit jelentős része számára a pozitivista ihletésű programok és a modernizációs stratégiák középpontjába – Brazíliában és Latin-Amerika más országaiban is – szinte magától értetődően került be az európai színvonalat megcélzó fejlesztés gondolata; és az elképzelés, hogy az oktatás, a bevándorlás, valamint a gazdaságfejlesztés egyenrangú eszközök ebben. A Régi Brazil Köztársaság elitje tehát a fejlett világtól kívánt tanulni. Az I. világháborúig döntően az európai nagyhatalmaktól, melyek saját értékeik exportjában maguk is érdekeltek voltak. Egyébként polgáraik (kereskedőik, befektetőik) személyes jelenléte és példája sem volt elhanyagolható. A már idézett Gáspár Ferenc Parában – az első brazil városban, amit megismert – tapasztalta: „Nemzetiségre nézve meglehetős vegyes az európai lakosság; egyforma sűrűn hallhatni az angol, francia és német nyelvet és először üti meg az ember fülét egy sajátos, egészen ismeretlenül hangzó nyelv: a brazíliai; a ’lingua geral brazileira’.” (164. o.) Következő állomásáról, az amazóniai Manaosról pedig ezt írja 1906-ban: „Ma már mintegy negyvenezer lakosa van, akiknek talán egynegyede európai. A városnak villamos világítása, előkelő szállodái vannak, a legtöbb európai államot consulátus képviseli, s milliókra rúg a kiviteli forgalma. A mi időnkben azonban, a nyolcvanas évek végén, erről még álmodni sem mertek volna a manaosiak. […] Manaosban is úgyszólván német kézben van az egész nagykereskedelem és az a néhány jobb külsejű üzlet, a melyben európai cikkek állnak a vevő rendelkezésére, az nemcsak a német kereskedelem dicsősége, hanem egyszersmind a német ipar haszna. Mert amit itt Manaosban mint kész árut találunk, az mind: ’Made in Germany’.” (184–186. o.)
Az 1920-as évektől aztán egyre inkább az USA hatása érvényesült Brazíliában is, és valóságos kulturális (gazdasági) gőzhengerként működött a latin-amerikai országokban. A gyarmati korszakban szinte kizárólagos portugál befolyás pedig az új hatásokkal párhuzamosan egyre jobban eljelentéktelenedett. Utóvédharcait a tengerentúlra vándorló luzitán közösségeken keresztül vívta, melyek éppen emiatt kerültek a frontvonalba a gyarmati örökségével és a posztkoloniális hatásokkal birkózó fiatal brazil köztársaság és nemzet formálódásakor. Kezünk és lábunk az Atlanti-óceán egyik partján, fejünk a másik parton van – így foglalja össze a 20. század elejei brazilok önképét Sérgio Buarque de Holanda, és a Brazíliát csak felszínesen ismerő magyar utazó is érzékel valamit ebből: „A braziliaiak ugyan nagyon büszkék az ő európai származásukra és ahol csak tehetik, erre fennen hivatkoznak is. … Hanem azért a braziliai csaknem sértésnek veszi, ha a portugállal összetévesztik, akit mélyen maga alattinak tart.” (214. o.) A Dél-Amerika felőli partokon a portugál örökség (nyelv, irodalom, katolikus tradíció, életstílus stb.) ereje egyre halványul, sőt az elmaradottság oka és szimbóluma lesz a függetlenné válás után, és a 19. század egyre inkább a franciáké, briteké. A változás nem jelent mélyre ható, strukturális (pl. gazdasági) átalakulást. Inkább csak az elit életstílusának europanizációja történik meg, és az gyakran kimerül a külsőségek átvételében. A fontosabb városok kávéházai, színházai, operaelőadásai, a bálok, az irodalmi és tudományos akadémiák, a politikai intrikák, a művészeti élet és az építészet lekötik az elit figyelmét, és egyre inkább ezek szimbolizálják magát a nemzetet is – jegyzi meg E. Bradford Burns.
A nagyvárosok egyre szaporodó elegáns kávéházait, szállodáit Európára utalva nevezik el (pl. a São Pauló-i Hotel de França, vagy a Hotel de Itália; Rio de Janeiróban a Hotel Germânia). A magas színvonalú vendéglátás gyakran az Európából érkezett (német, olasz) tulajdonosok vagy üzletvezetők felügyelete alá kerül, akik szívesen alkalmazzák honfitársaikat. Így a hotelkonyhák személyzete is kicserélődik. Az alacsonyabb státuszú női személyzet helyét átveszi egy kvalifikált, hierarchizált és szakosodott gárda, egyre inkább a jól fizetett, fehér férfiak világa lesz ez. Ők gondoskodnak a nevezetes külföldi vendégek kényelméről, a Brazíliába látogató porosz királyi hercegről vagy az „isteni Sarah”, Sarah Bernhardt francia színésznőről és társulatáról.
A francia kultúra befolyása hagyományosnak mondható, Brazíliára a portugálok örökítik a frankofíliát, amiből korszakunkra kontinentális jelenség válik, ahogy Scholz László Spanyol-Amerika kapcsán hangsúlyozza: „A politikai függetlenség kivívásával az a vonal [az ibér világhoz fűződő kapcsolatrendszer] meglazul, majd megszakad, s a 19. század utolsó negyedében feltűnik Párizs mint a francia és kozmopolita kultúra középpontja: ahogy nálunk, oda vágynak a költők, ott szívják magukba a festők, szobrászok a modern művészetet, és oda küldik a tehetős családok tanulni gyermekeiket.” (119. o.) Rio de Janeiróban a 19-20. század fordulójára francia mintára lesz divat a bohémség. A művészvilág találkozó helye a Rua Ouvidor nevű belvárosi utca, ahol az értelmiség, az új elit a legjobb könyvesboltokat, kávéházakat, éttermeket találja. A bohémek és a fővárosi társadalomban nagyra tartott szellemi emberek, irodalmárok a saját igényeik szerint alakítják ezt a környéket. Itt lehet francia italokat, francia ételeket fogyasztani, franciául flörtölni és a francia technikai vívmányok (mint például a film) káprázatával betelni.
Az öreg kontinens művészeti exportja elvétve magyar értékeket is eljuttat Brazíliába az I. Köztársaság idején. Az európai sikerdarabot, Molnár Ferenc Az ördög című drámáját például 1913 júniusában mutatja be a Rio de Janeiró-i városi színház. Nagy sikere a neves olasz színész, Ermete Zacconi kiváló alakításának is köszönhető. Korábban – ahogy az O Imparcial kritikusa megjegyzi – nemcsak Molnár, de a magyar színpadi irodalom egésze ismeretlen volt Brazíliában, az előadás azonban felhívta a riói közönség figyelmét a hazájában nagyon népszerű drámaíróra. Érdekes, hogy néhány évvel korábban a magyar sajtó egy párizsi Graça Aranha bemutatóról adott hírt: „A Théâtre de l’œuvre egy Malazarte című háromfölvonásos drámát mutatott be egy ismeretlen brazíliai írótól, Graça Aranha-tól.”
nagyvilágiság
A francia kulturális értékekre szomjazó tengerentúli világ nem egyszerűen párizsias, legalább annyira sajátosan brazil is. A nemzeti karakter és a külföldi divatok és áruk riói dömpingje együtt formálja a brazil főváros nagyvilági életét, amit távolabbi vidékekre is kisugároz. José Brito Broca kritikus és kultúrtörténész máig ható érvénnyel mundanismónak (nemzetközi világiasság, nagyvilágiság) nevezte ezt az érdeklődést. João do Rio pedig, a dandy típus megtestesítőjeként ennek az Európára figyelő brazil világnak lett tipikus jelensége.
A francia mellett hódít az angol életstílus is (a délutáni teázás, az angol divat stb.), de talán még fontosabbak a brit beruházások nyomán érkező technológiai hatások. Az urbanizáció folyamatában, az infrastruktúra fejlesztésében alkalmazott újítások javarészt britek által érkeznek: a városkép kialakítása európai mintára, a gáz közvilágítás, az elektromos kábelhálózat, a szennyvíztisztító rendszerek kiépítése, a vasút mint a progresszió legfőbb szimbóluma stb. Építészeti és más műszaki megoldások, melyek import elemek, de gyorsan beépülnek és formálják a századfordulós brazíliai városi mindennapokat. Gáspár Ferenc Maranhãóban eljutott egy előkelő São Luiz-i polgári család otthonába: „Megjegyzendő, hogy az összes berendezés a Thonet-féle bécsi gyár hajlított bútorai; más bútort, mint például párnázott foteleket vagy ottománokat Brazíliában kivételesen, csak a nagyon vagyonos házakban lehet találni. A nők műveltsége mellett szólt – a zongorán kívül –, hogy keveset franciául is beszéltek, sőt amennyire az ablak párkányán látható piros kötéses Ohnet-kötet után megítélhető volt, olvastak is franciául.” (225. o.)
A köztársasági államigazgatás működtetésében, a kor követelményeinek megfelelő, új szervezeti keretek kialakításában szintén fontos szerepet játszik Európa példája. Ennek egyik eleme – urbanizációs és a társadalmi mozgalmak keltette kihívásokra adott válaszként – a Rio de Janeiró-i rendfenntartás modernizálása. Artur Bernardes elnök 1922-es hivatalba lépése után például a rendőrségen belül egy speciális feladatkörrel rendelkező csoportot hoztak létre, 4-es kisegítő kirendeltség néven. Célja a politikailag aktív, a fennálló renddel szemben kritikus személyek és társadalmi csoportok kontrollálása volt, főként az 1910-es évek végének forradalmi megmozdulásaira adott válaszként. Az igazságügyi minisztérium felügyelete alá tartozó bűnüldöző szervek összehangolása érdekében az új egység vezetője európai tanulmányútra ment, hogy nemzetközi együttműködést építsen ki az internacionalista politikai mozgalmak (kommunizmus, anarchizmus) elleni fellépésben és néhány országban (Svájc, Németország, Franciaország) személyesen tanulmányozta a már működő, hasonló rendőrségi modelleket.
hídfő ország
Az európai befolyás más fegyveres testületeknél is érvényesült. A 19. század latin-amerikai hadsereg reformjait német és francia katonai missziók irányították. A két európai hatalom rivalizálása jellemző volt a térségben. Brazíliában az I. Köztársaság utolsó évtizedében végül a németek kerekedtek felül. „A francia (katona)diplomácia 1918 után – Peru mellett – megkülönböztetett figyelmet fordított a dél-atlanti térség legnagyobb, Európa méretű országa feletti domináns politikai-katonai befolyás biztosítására – írja Fischer Ferenc. – A brazil hadsereg modernizálását 1920-tól francia katonai misszió irányította. Az 1920-as évek közepétől kibontakozó francia–német légi rivalizálásnak, az Európa és Dél-Amerika közötti repülőjárat forgalom biztosításának kulcs országa Brazília lett. Brazíliát mind a franciák, mind a németek az Afrikát és Dél-Amerikát összekötő legrövidebb, nyílt óceán felett átívelő légiút ’hídfő országának’ tekintették. 1924-ben azonban – ugyanabban az évben, mint Peruban – Franciaország nagy presztízsveszteséget szenvedett el. A brazil fegyverbeszerzések kapcsán visszaélésekre került sor, és amikor ez napvilágra került, a francia katonai misszió vezetőjének, Pellegrini tábornoknak gyorsan távoznia kellett Rióból.” (90. o.) A tisztikar és az elit köreiben egyaránt megvolt a francia- és németbarátok tábora, de a németek jelentősebb emigráns kolóniával rendelkeztek a dél-brazíliai tagállamokban. Mikor a német kutatóhajó, a Meteor 1926 júniusában lehorgonyzott a dél-atlanti partoknál, Spiess korvettkapitány … elégedetten jegyezte meg, hogy ez „’az egyik legnagyobb német kultúrteljesítmény Brazíliában’, hiszen enklávét alkotva, mintegy 100 ezernyi német élt itt, ebben a dél-brazíliai régióban.” (88. o.) Ráadásul a német állam az 1910–20-as években egyre fontosabbnak tartotta támogatni, ébren tartani a kivándoroltak patrióta érzelmeit, képviselői (gyakran a haditengerészet részéről) időről időre felkeresték a brazíliai német közösségeket is, miközben hangsúlyt fektettek az államközi kapcsolatok fejlesztésére. Argentína, Brazília, Chile és Uruguay német orientációjának erősítése egyben az Amerikai Egyesült Államok, Nagy Britannia és Franciaország befolyásának visszaszorítását is célozta. A haditengerészet által meglátogatott német kolóniáknál ez az óhaza iránti lojalitás megerősítését is szolgálta.
A bevándorló közösségek erősítették a német politika és kultúra brazíliai pozícióit, de sokszor ijesztő zárványokként, belbiztonsági problémaként (különösen az I. világháború idején) jelentkeztek a dél-amerikai ország hatóságai és elitje számára. Jól mutatja ezt Dr. Oscar Thompsonnak, a São Pauló-i tanítóképző igazgatójának nyilatkozata, aki nemcsak a német, hanem minden kevéssé asszimilálódó, de népes bevándorló közösséget veszélyesnek tartott a brazil nemzet formálódására nézve, és oktatással remélte beolvasztásukat: „Azt akarjuk, hogy az iskola akadályozza meg, hogy hazánk déli részén kis Németország, Rióban egy kis Portugália és São Paulóban kis Olaszország alakuljon ki. Igen, az az iskola, amit mi akarunk, sosem fogja megengedni nemzeti arculatunk megbontását;… dicsőséges és hazafias feladat a külföldiek asszimilálásán munkálkodni, bármilyen okból érkeztek is hozzánk.” (ford.: Sz. Á. J.)
Kontinentális környezet: Bár a Régi Köztársaság elitje szívesen hivatkozott szoros kapcsolataira a fejlett Európával, franciákkal, britekkel és németekkel, egyre inkább reflektált az Egyesült Államokra. A brazil felfogás két – ha nem is egyenlő, de sok szempontból összemérhető – igazi óriást látott az amerikai kontinensen, az USA-t és Brazíliát. Az összevetés alapja az országok hatalmas mérete, természeti erőforrásaik bősége, jelentős gazdasági potenciáljuk, demokratikus stabilitásuk (ami Brazília esetében szépítés) és mindenekelőtt Spanyol-Amerikáétól eltérő kultúrájuk volt. A közéletben ugyanakkor félelmek és ellenvélemények is megfogalmazódtak, amelyek jelezték a túlzott USA-befolyás riasztó jellegét (ahogyan más kontextusban a portugálokkal való ellenszenvet). Az államforma megváltozását követő korai évek egyik sikerkönyve, legolvasottabb műve lett a konzervatív nacionalista, Eduardo Prado Az amerikai ábránd című munkája, melynek első, 1893-as kiadását radikalizmusa miatt a rendőrség el is kobozta. A félelem az „Északi Kolosszustól” egyébként nemcsak Brazíliában fogalmazódott meg, hanem kontinentális jelenséggé vált a 19. század végén. „Az e témaköröket elemző könyvek bombaként robbantak a latin-amerikai közvéleményben. Ezek egyben az első kontinentális könyvsikereket is jelentették” (157. o.) – jegyzi meg Anderle Ádám.
Prado könyvét (a további párizsi kiadásokat) csak még népszerűbbé tette, hogy az észak-amerikai orientáció – elsősorban a kereskedelmi kapcsolatok diverzifikációja, a brit dominancia oldására – Rio Branco bárónak, a nagyformátumú brazil diplomatának, külügyminiszternek a tevékenysége nyomán az állami politika szintjére emelkedett. Elképzeléseinek kibontakoztatásában kiválóan együttműködött az író-diplomata Joaquim Nabucóval, aki 1905–1910-ig washingtoni követe volt, és maga is a pán-amerikanizmus lelkes híve. Az I. világháború, az Európától elzártság tovább erősítette és visszafordíthatatlanná tette ezt a politikai irányultságot. Így a századfordulón elinduló tendenciák a 20. század egészére meghatározóvá váltak Brazília amerikanizációjában, nemcsak politikai és gazdasági, de szellemi, kulturális értelemben is.
A brazil kontinentális pozíció másik összetevője a többi latin-amerikai országhoz fűződő viszony, amit sajátos kettősség jellemzett a régi századfordulón. Portugál-Amerika tisztában volt kulturális egyediségével, ugyanakkor a pánamerikanizmus és az USA nélküli kontinentalizmus dinamikájából sem maradhatott ki. Ahogy Anderle fogalmaz, „… nemzeti és nemzetközi tényezők szoros összekapcsolódásának egyik fontos jellegzetessége az lett, hogy az identitástudat most alakuló nemzeti ’szintjei’ mellett egy ’második emelet’, a kontinentalizmus is erőteljesen formálódni kezdett… A nemzethez és kontinenshez való tartozás egymásba kapcsolódik, újjá formálva a kontinentalizmus eszméjét oly módon, hogy az magában foglalja a fenyegetettség érzését. Ettől válik a latin-amerikai identitástudat állandó jellemzőjévé a védelmi, védekező attitűd.” (149–150. o.)
a háttérben a nemzetközi politika
Rio Branco diplomáciai tevékenysége nyomán Brazíliának több határvitáját sikerült tárgyalóasztal mellett tisztáznia szomszédjaival. Az 1910-es években pedig szívélyesebbé vált és testvériességgé oldódott a viszonya, különösen Argentínával. Ennek jele volt, hogy a két ország kölcsönösen egy-egy korábbi elnökét nevezte ki követnek a szomszédos fővárosba. Júlio Roca tábornok, argentin politikus 1912 júliusában érkezett Rio de Janeiróba, Campos Sales pedig ugyanakkor Brazília Buenos Aires-i követe lett. Az O Paíz így írt ennek ürügyén a két ország kapcsolatáról: itt az ideje, hogy megszűnjön a „… régi és indokolatlan ellenségeskedés a két köztársaság népe között, melyek annyi erőfeszítést tesznek, hogy gazdagítsák és felemeljék a neolatin civilizációt Dél-Amerikában. [Elindul …] a szolidaritás feltartóztathatatlan folyamata brazilok és argentinok között… Argentína és Brazília, kéz a kézben, a kultúra, a jog és a szabadság terjesztésének páratlan irányítói kell legyenek Amerikának ezen a részén.” (ford.: Sz. Á. J.) Az újság amerikai és neolatin kultúráról, a jog és a szabadság civilizációjáról szól szép szavakkal, de a háttérben a nemzetközi politika munkál. A két ország viszonya akkor javul látványosan, mikor – feladva korábbi álláspontját – Argentína is belesimul az Egyesült Államok érdekei által vezérelt pánamerikanizmusba. A köztársasági Brazília a spanyol-amerikai nemzetekre új politikai berendezkedésénél fogva is egyre inkább testvérként tekint, és érdeklődése az I. világháború idején és utána csak élénkült. Miközben „a pánamerikanizmus az 1920-as években modernizáló stratégiaként jelenik meg – írja Anderle –, és a térség elmaradottságának leküzdésében részt kíván vállalni… Így vált végső soron a rend és haladás pozitivista eszménye az 1920-as években a pánamerikanizmust kiszolgáló gondolatkörré.” (180–182. o.)
A pánamerikanizmus egyaránt konkurenciát jelentett a latin-amerikai kontinentalizmus, a pánhispanizmus (és a Spanyolországból induló hispanismo), a luzo-brazil politika és a pánlatin testvériség eszmekörének. Érdekes, hogy ezt a problémát – az öreg kontinens és a két Amerika viszonyát – egy vilniusi születésű orosz cári diplomata, az Ibsen drámák és orosz klasszikusok francia fordítója, Moritz (vagy Maurice) Pozor gróf is végiggondolja. Terjedelmes francia nyelvű esszéjét Az öreg kontinens és a két Amerika címmel két részben közölte az Atlântida folyóirat, 1919-ben.
Oliveira Lima (1867–1928) és a három Amerika: Aki viszont Brazíliában gondolta végig és nagyhatású előadássorozatában tárgyalta a kérdést, az a diplomata, történész és publicista Manuel (vagy Manoel) de Oliveira Lima, aki nemcsak a Régi Köztársaság új elitjének intellektuel-hivatalnok típusát testesítette meg, de luzo-brazil hátterű és elkötelezettségű szellemi ember is volt.
Oliveira Lima a brazíliai Pernambuco állam fővárosában, Recifében született, 1867-ben. Bölcsészeti tanulmányait Portugáliában, a lisszaboni egyetemen végezte. 1892 és 1913 között páratlanul sikeres diplomáciai karriert futott be. A kulturális diplomácia úttörője volt. Életművének jelentős darabjai a hosszabb, történeti tárgyú művek. Írt a brazil függetlenséget előkészítő mozgalomról; az önállóvá vált ország diplomáciai elismerésének történetéről; és foglalkozott a pánamerikanizmus problémájával; VI. János uralkodásának brazíliai szakaszával, valamint a császárság időszakának történetével.
Oliveira Lima visszavonulása után úgy tervezte, hogy Európában, Londonban telepszik le. 1915-ben azonban meghívást kapott az USA-ba, hogy Brazíliáról adjon elő a Harvard Egyetemen, innen 1916 áprilisában családi okok miatt hazatért Pernambucóba. Az 1910-es évek végén határozta el, hogy véglegesen az Egyesült Államokba költözik. Negyvenezer kötetes könyvtárát Washingtonba szállíttatta, és a katolikus egyetemnek adományozta, ahol a gyűjtemény ma is megtalálható és kutatható. Kiváló anyagot kínál elsősorban a portugál, a spanyol és az ibér-amerikai kultúra tanulmányozásához, számos könyvritkasággal, akár a 16. századból is. Oliveira Lima élete utolsó szakaszában könyvtárának gazdag anyagát dolgozta fel történeti tárgyú művekben, újságcikkekben, és az egyetemen nemzetközi jogot oktatott.
A luzo-brazil értelmiség tipikus képviselője volt. Azok közül való, akik – származásuk és/vagy iskolázottságuk folytán – erősen kötődtek a portugál kultúrához, ez adta brazil identitásuk alapját. Tevékenysége gyakran arra irányult, hogy a függetlenné válás történelmi fordulata által megváltozott kapcsolatrendszerben megkísérelje újraértelmezni a brazilok és az egykori gyarmattartó ország viszonyát.
Luzo-brazil látásmódja világosan megmutatkozik annak a hat előadásból álló egyetemi sorozatnak a koncepciójában is, amit 1912 őszén tartott a kaliforniai Stanford Egyetemen. A másik gondolati elem a pánamerikanizmus (és ez nem az észak-amerikai vendéglátóknak szóló udvarias gesztus). Oliveira Lima meggyőződésére és tevékenységére erősen hatott a miniszter, Rio Branco báró hatása, külpolitikai koncepciója. Az ő nézőpontja igen közel állt Oliveira Limáéhoz, aki tehát stanfordi előadásaiban párhuzamosan vizsgálta a „három Amerikát” – a portugál, a spanyol és az angolszász világhoz kötődő Újvilágot. Emancipációjukról fejtette ki véleményét, összehasonlítva fejlődési hasonlóságaikat és különbségeiket, történelmi távlatba helyezve a folyamatot.
Előadás-sorozata egyfajta történelmi megalapozása és lenyomata lett a Rio Branco-i külpolitikai iránynak, ugyanakkor eszmei hátteret kínált az I. Brazil Köztársaságnak a nemzeti identitás formálásához. S mivel először angol nyelven hangzott el és jelent meg, észak-amerikai egyetemi közönség számára, a brazil identitás felmutatásának eszközévé válhatott a nagy szövetséges művelt közvéleménye előtt.
provinciák mozaikja
Nemcsak ezekben az előadásokban, de Oliveira Lima életművének más darabjaiban is nagy szerepet kapott a latin-amerikai társadalmakat alkotó amerikai, európai és afrikai emberfajták keveredésének kérdése. A mexikói José Vasconcelos kozmikus fajra vonatkozó elméletének valamivel pesszimistább (a keveredést a társadalmi zavarok forrásaként kezelő) luzoamerikai változata. A társadalom irányításában a brazil szerző kulturális alapon tartotta a legtöbbre az európait, ebbe a tudományos és kulturális rasszizmus vagy az eugenika is belefért. Ugyanakkor adottnak vette a fejlődés pozitivista perspektíváját: „Brazília provinciák mozaikjából áll. Mindegyik sajátos vonású, de mindegyiket egybefogja a faji, a nyelvi, a vallási identitás egysége.” … „negyven év béke és virágzás” – írja a monarchiáról –, a társadalmi fejlődésről pedig, hogy meg fogja erősíteni „etnikai integritásunkat.” (idézi Andrle, 116–117. o.)
Oliveira Lima számára a fejlődés záloga a modernizáció és az európai értelemben vett civilizáltság széles körű elterjedése. 1917-ben az észak-kelet-brazíliai Pedra modern, megtervezett munkástelepülésén szerzett benyomásai kapcsán fejtette ki véleményét az ideális, harmonikus és civilizált Brazíliáról: „Amit láttam, Brazília kicsiben, amilyennek lennie kellene, amilyennek lennie kell, egy olyan Brazília, ahol nincs sem faji, sem nemzetiségi, sem politikai gyűlölködés, az a Brazília, mely a népek olvasztótégelye és minden tehetség működési terepe. […] a jó nevelési elvek megtörik a berögzült szokásokat: a dolgozók közül senki nem eszik kézzel, és csak kevesen veszik a kést a szájukba. Majdnem mindannyian villával esznek, mint a finom emberek.” (ford.: Sz. Á. J.)