Darányi Sándor

A TŰZ GYERMEKEI

1992 ősz

A TŰZ GYERMEKEI

I.

A jelentés problémája az egész mitológia központi kérdése. Nem filológiai értelemben, hanem strukturálisan. Mi felel meg a jelentettnek? Mi a jelentő? A két oldal külön, mégis összehangolt evolúciója annál inkább ad ámulatunkra okot, mert korunk mitikus determináltsága révén ezt a problémát hagyja ránk örökül. Tehát nem esetlegesen vagy rögeszmésen, hanem meghatározottságunk módja miatt torkollik minden eszmefuttatásunk ide. Legvégső kérdésünk is merő következmény, ahogyan egész életünk; fajunk léte nemkülönben.

természetet utánzó tudomány

Ez a lét hagyományosan a racionális szférájában zajlik, egy-egy nagy vezérelv uralma alatt. Az ipari forradalomig, de az újkor hajnaláig mindenesetre a megismerés spekulatív és kísérleti ága egymással egyensúlyban hatott. A tudomány mint a megismerés kísérletre alapozott iránya csupán a 19. században kerekedett felül. Pontosabban a mimétikus, természetet utánzó tudomány térhódításának időszaka ez, mely a spekulatív, nem-tapasztalati vagy a szubjektív, benső tapasztalású megismerést szorította háttérbe.

Ám köztudott, hogy a paradigmaváltás nem olcsó mulatság. A plutokrácia által pénzelt és a műszaki értelmiségre támaszkodó világgazdaság az élő környezet egyetemes csődjével fizetett azért, hogy – kormányosaitól, a humán értelmiségtől mintegy megszabadulván – elveszítette tájékozódóképességét. Jelenleg utóbbiak a sajtószabadsággal együtt olyan fényűzés, melyet egy magára valamit is adó társadalom kötelességének vél megkockáztatni, de fogyasztói fennhéjázása bizsunál többre nem tartja a szellemet, mert annak kételyeivel nem bír szembenézni. Ilyen körülmények között ki-ki maga döntheti el, bolondok hajójának vagy a Noé bárkájának az utasa – ami azonban a céltalan sodródás tényén mit sem változtat.

Manapság mindenekelőtt tájékozódnunk muszáj, felismerni koordinátáinkat, kényszerpályánk ívét. Mindez távolságtartás nélkül aligha lehetséges.

bonfire

A távolság különben korszakunk kulcsfogalma, vagy az lesz. (Ez a kor lélektani értelemben az elidegenedéssel kezdődött, melynek miértjére szintén elfelejtettünk rákérdezni – mármint a hasznára, a célokára.) Még le sem játszódott a modernség észrevétlen elavulása, mikor máris a posztmodern került sorra. Maga az avulás vált létparanccsá, amely rákényszerít minket, hogy megszegjük tegnapi modernségünk aranyszabályát – „Csak semmi személyest!” – s megszül helyette egy másik, hasonló imperativust, a „Ne azonosulj!” parancsolatát. A hangsúlyeltolódás azonban perdöntő. Ezzel a distancia évtizedébe léptünk – az ezredfordulóra már nem segít sem ami volt, sem ami jöhet még. Ezért esik különös súllyal latba, madártávlatból sikerül-e vajon viselkedésünk olyan elveit fölfedeznünk, melyeket a tudomány sem cáfolhat. (Tudományon a kutatást mint létformát, nem mint megélhetést értem.) Rendkívül világosan kell látnunk, hogy az értékek pluralizmusából előgomolygott ócskaság korát három, egymással részben feleselő parancs ösztökéli: az időtlenné válás, az egyidejűség vágya, valamint a képzelettől behatárolt fejlődés. A maga nemében mind a három törekvés korlát a javából, melyektől szabadulnunk ember-mivoltunk feladásával – vagy meghaladásával – volna egyenlő.

átfogó rekonstrukció-elmélet

Az időtlenné válás vagy időnkívüliség álma a halhatatlanság áhítása, új köntösben. A thanatológiától vagy a meghalás tudományától mindazon spirituális tapasztalatokig, melyek átmenetet és folytatást sejtetnek a halandóval, a vonatkozó ismeretek mind ugyanazt sugallják, hogy kiszabadulhatunk az idő börtönéből. Ez a lehetőség fajunkat túl régen kecsegteti ahhoz, hogysem hatása alól könnyen szabadulhatnánk. Mintha emennek a törekvésnek volna e világi lenyomata az egyidejűség sürgetése, bizonyítékul arra, hogy a számunkra legyőzhetetlen dimenzió is térdre kényszeríthető. A régészettől az őslénytanig valamennyi, a múlttal foglalkozó szakterület mindössze alesete egy már születőfélben levő, átfogó rekonstrukció-elméletnek, mely a múlt helyreállításával annak a jelenbe emelésén fáradozik. Ez a feltámasztás szintén egy elvesztett halhatatlanságot követel, ám az előbbi törekvésnél annyival nemesebb, hogy a múltat visszaperlő nem a maga öröklétéért harcol, hanem olyan, kővé vált élők megidézéséért, akik egyidejűségüket már csak általa nyerhetik vissza. E foglalatosságunkat egészíti ki mindennapos menekülésünk a jövőbe, mely viszont a holnapot kényszeríti a mába, s amelynek a reklámpszichológia jóvoltából az elvágyódó oly gyakran felül.

Három fátumunk közül a legkülönösebb kétségkívül a képzelet. Azt hinné az ember, bajaink oka az, hogy túl találékonyak vagyunk. Ám ennek a fordítottja igaz. A képzelet játékterében ugyanis csak azt találhatjuk ki, ami a már kész darabkákból kirakható. A haladás mindenkor és mindenütt a kombinatorika talapzatára épül. A szellemtörténet vagy a kultúra bármely vetületét faggassuk, azt látjuk, hogy az elemi lehetőségek új meg új alakzatokká állnak össze. Előbb-utóbb kiderül, hogy állítástól az ellentéte állításáig minden kombinációs eshetőséget ki kell merítenünk, mielőtt komolyan továbbléphetnénk – és ez a lépés legtöbbször csak arasznyi. Mitológiában, evolúcióban, kultúrában egy a közös, a kombinatorika. Az állati embrió-átültetés logikusan vezet el a növényihez, de csak logikusan. Mindkettő az anya nélküli születés ötletének parafrázisa – Dionüszosz világrajöttére tekint vissza. Ókori spóra, melyet a haszonelv riasztott fel tetszhalotti álmából, szerszáma, a nélkül, a reductio ad absurdum pedig a haladás legfőbb fegyvere. Hasonlóképpen, gondolati permutációk rabságára vallott a káiniták gnosztikus szektájának azt vallania, hogy Júdás nem árulta el mesterét, hanem Isten titkos tervének részeként maga is áldozó és áldozat volt, egy személyben. Vagy nem kevésbé szükségszerűen toppant elő a történelemből Milton, Byron és Lermontov nyomán az a Lucifer-alak, mely a bukott angyal archetípusa helyett egy másikat, a fényt hozó kételyt tette meg az újkori európai kultúra talpkövének?

person heating hands beside bonfire at nighttime

Ugyanez a korlátosság árad a tudomány szálláscsinálói, a fantasztikus írók műveiből. A mát vetítve a jövőbe, a marsbéli krónikások tükröt tartanak a holnap elé, az pedig engedelmesen abból válogat, amiből válogathat. Verne Holdat lövő ágyújától Ciolkovszkij rakétáján át az űrutazásokig nyílegyenes volt az út. Nyilvánvaló azonban, hogy a képzelet más determinációja más pályára lökte volna fajunkat. A külső végtelenre törni nem szükségszerű, csupán egy kultúra önkivetítésének exponenciális függvényéhez a következő pont. Ez a függvény azonban – visszakanyarodván az ok belső terébe – két kegyvesztett mellékalak, egy tűzlopó meg egy fényhozó mítoszából ered.

alsó tartomány

Miután a tűz gyermekei Európa két fontos korszakában is a láng jegyében alkották meg önarcképüket, ez hipnotizálta őket, és kijelölte maradék pályájukat. Prométheusz és Lucifer alakját a mitológia nem mint ábrándos Árkádia köríti, hanem mint az a titkos, szubtilis, alsó tartomány, ahová magunkra rátalálni ma is le-leruccanunk, s mely esetünkben az európai ember dinamikus eszményéért elsősorban felel. Ha tehát energiakultuszunk vesztünkbe sodor, azért nem a kultuszkép lesz a felelős, hanem a bálványimádók mai nemzedéke, mely az őt is felfaló Molochtól szabadulni képtelenül, az én fáklyájával mindent lángra lobbant.

II

A dolgok múltból jövőbe nyúló logikája csorbítatlan. Akár előre, akár hátra tekintsünk, a homályban ez az izzószál segít eligazodnunk. Ennélfogva lehetséges két temporális véglet találkozása a jelenben, a múlt születése. S e logikai láncban oly mindegy, előbb vagy utóbb válik maga is okká ez vagy az a következmény, mert minden okozat visszahat önnön eredetére, módosítja és felszenteli azt.

A gyökerek vizsgálata mind átvitt értelemben, mind korántsem jelképes, hanem történeti szempontból elengedhetetlen a láthatatlan összhang – Kövendi Dénest idézve, a harmónia aphanes – megidézéséhez. A mai Európa, e szellemi táj lakóinak tűzimádata alighanem Hérakleitosszal kezdődött. A lélek és a láng genetikus azonossága azután a görögség révén áthatotta örököseit is. Technicizálódó földrészünk a tekhné, a mágikus kézügyesség előtt hódolva a kovácsistenek mitológiai rétegében lelte meg identitását. Elkerülhethetlen folyomány volt tehát a kétely apoteózisa Lucifer alakjában (melynek korszakos hatása alól Madách se vonhatta ki magát), – s hogy ez a második önmeghatározásunk is a lehozott tűz jegyében zajlott, az talán már csak egy kultúra végzetének félreismerhetetlen jele. E végzet beteljesüléséhez – melyet David S. Landes műve, Az elszabadult Prométheusz nevez meg a legtalálóbban – az első eszközöket az angol ipari forradalom, a szellemi miliőt viszont a francia felvilágosodás szállította. Technika és kétellyel megizmosult ráció frigye után a lélek lobogása már átalakulhatott iparrá.

silhouette of person standing near the fire

E metamorfózisban nem látok semmi kivetnivalót. Mi sem természetesebb, mint hogy – civilizációként – az ember belvilága vetüljön rá a külvilágra. Bizonyíték erre, hogy – Ernest Schumacher szavával – a huszadik században a hét főbűn alakított a legtöbbet mindazon, ami szemmel látható. Ugyanezért azonban a környezeti világválság sem oldható meg tüneti kezeléssel, a látható szféra szellemi erőforrásaival: politikai, gazdasági döntésekkel, hiszen ezek – metaforikusan – ugyanazon tűz jegyében állnak, amely a pusztítást okozta és okozza. A politikai beavatkozások egy továbbvinni szándékozott energia- és dinamizmus-kultusz magamentő és -mentegető erőfeszítései. Hiábavalóságuk nem is kérdéses, míg meg nem előzi a beltér változása. Míg az önmérséklet el nem oltja az én fáklyáját. Individualizmus és dinamizmus közös említése csak látszólag szorul magyarázatra. A kettő együtt jár a verseny azon gondolatában, mely az egyetlen működő gazdasági modellen, a piacgazdaságon keresztül határozza meg a létező társadalmakat. A verseny mellékterméke a fogyasztás és az elidegenedés is. Ez utóbbi, a hasonlóak társaságának nem-vállalása vezethet azonban – és a kisebbségek erjedő sorsában talán már vezet is – egy új közösséghez, az öntörvényű különbség kultuszához, melynek individualizmusa nem áll szemben a többes szám képességével, sőt táplálja azt.

hatalmi görcs

A politika evolúciójához, s rajta keresztül a válság legyőzéséhez ma egyetlen út vezet. Következetesen le kell vonni a tanulságokat abból a tapasztalatból, amely így hangzik: éretlen a hatalomra, aki kap rajta. Míg az öncélú versengést, a hatalmi görcsöt meg a többi neurotikus tünetet fel nem oldjuk, rendszerváltást ígérhetünk, a módszerek azonban változatlanok maradnak. A dzsentri-, majd a Horthy-Magyarországon ugyanúgy az önérdek érvényesült a közérdek rovására, mint a szocializmusban vagy az egypártrendszert felváltó egypártrendszer idején. Mi ebből a tanulság? Hogy maga a pártfogalom, az elveikben társ hasonlók erővé szervezett és felhasznált tömege fölött járt el az idő. Ez is része a posztmodern agóniájának. A megtisztító avulás pedig megállíthatatlanul teremt helyet a szolidaritás új, a kisebbség és különbség tiszteletében nevelkedett fórumainak. Míg ez be nem következik, a politikai viccek veszélye óhatatlanul az marad, hogy bekerülnek a parlamentbe. Ha aztán az ilyen trogloditák egyike megkérdezi akármelyik papot, szokott-e imádkozni a képviselőkért, az nem felelhet mást: – Nem, fiam. Meghallgatom a beszédeiteket, és utána az országért imádkozom.

III

Robert M. Pirsig szerint Newton előtt nem volt gravitáció. Noha ez abszurd, szerinte meg az képtelenség, hogy a törvény öröktől készen álljon, kimondójára várva. Neki ennél már az is hihetőbb, mondja, hogy az ember szül mindent, még a nehézkedést is: sem előtte, sem utána nincsen semmi.

A metafora: felfedezés és hódítás. Amikor hasonlítunk, bekalandozzuk az ismeretlent, berendezzük az ismerttel, és a már természeteshez pászítjuk a még elvontat. Az író – konkvisztádor, mesés birodalmak örököse a képzelet jogán, elveszett városokról tud sejtelme által, lelke mélyébe temetett kincseket hoz fel, míg össze nem rogy a súly alatt. (Hogy az odabent is súly, ő tudja csak.) Mindez semmivel sem irreálisabb Pirsig fizikus-katonájánál, sőt van, ha tetszik, analógja amannak a helyzetnek – ott is, itt is láthatatlan, amire rá fogunk találni, mert az előbb volt ott, mint mi emitt.

burnt house

A paradox csak az, hogy én utasítom vissza az emberrel születő ideát, a Newton fogantatása előtt súlytalanul lebegő almát, aki szentül hiszek egy másik képtelenben, az embert szülő ideában. Pirsig mindössze logikus ellenpontjáig fejlesztett egy kirívó végletet; hiába, az abszurd ellen csak egy másik abszurd hatásos. Ám ha így van, ha az európai ember évezredekre előre megálmodta, milyen akar lenni, s nagyon meglepődött, amikor terve sikerült, valamint ha kollektív kényszerképzete a mitológiában öltött testet, de a politikát hatotta és hatja át, akkor szabadulni ettől a neurózistól szintén csak befelé lehet. Nekem Schumacher buddhista közgazdaságtana, A kicsi a szép nem autentikusan keleti gondolkodása miatt tetszik – az ilyesmi esetleges –, hanem mert ujjal mutogat a megoldásra, honnan tanulhatunk részvétet, türelmet, szerénységet. Vagyis mifelénk nem az a baj, hogy a gazdagok nem is szegények már, hanem valóságos koldusok (aki az anyagba kapaszkodik, hadd hulljon ki az anyagból), hanem hogy rálát-e még a végtelenre a lehozott tűz fia. Aki uraként rabja a matériának. A szolga tulajdonos.

Vizet kéne keresnünk. A jóga tanítása szerint az elme olyan tótükör, melyen mint a szélfodrozta hullámok, borzonganak az érzések és a gondolatok. Ezt a tavat kell lecsillapítani. Gótama, a Magasztos megtoldotta ezt azzal, hogy az én is káprázat csupán, diszpozícióink percről percre változó együttese. Végül a nirvána sem jelent mást, csupán a láng kialvását, amely nem hal meg, csak nem tudni, hová lesz. Nem kellene félnünk attól, hogy az én izzását kioltja a tudat óceánja. Ez a történelemben elsőként Buddhának sikerült. Ha, mint sejtem, a világ ökológiája a lélek ökológiájának függvénye, a megvilágosodás még a felvilágosodásnál is fontosabb.

kép | unsplash.com