Ács József

A TÖRTÉNELEM VÁGÓASZTALÁN

Handi Péter Hátország című novelláskötetéhez

A TÖRTÉNELEM VÁGÓASZTALÁN

Ha találnánk kellően erős és hosszú kötőtűt, majd Budapestről egy határozott mozdulattal keresztüldöfnénk vele a földgolyót, tehát előbb a földkérget, aztán a földköpenyt, majd az izzó magot, a hegye mindeme rétegeken fordított sorrendben is áthaladva túloldalt Új-Zélandtól keletre törné át a Csendes-óceán fenekét.

ahol sosem jártam

Ilyen kötőtű persze nincs, ám képzeletbeli tárgyként is alkalmasan mutatja, hogy a glóbuszon aránylag kevés pont esik messzebb Budapesttől, mint Ausztrália – ahol sosem jártam. Az ottani életről kizárólag hallomásokból szerzett értesülésekkel rendelkezem. E beszámolók többnyire azt taglalták, a hasonlóságok ellenére mennyire más mederben, s másként csordogál ott az élet. Ám legyenek e beszámolók bármily érzékletesek, Ausztrália átélésében nem támaszkodhatom másra, csupán a képzeletemre.

Az 1957-ben húszéves Handi Péter nem a föld vasmagján keresztül, hanem több mint másfélszer hosszabb úton, bolygónk óceán borította felszínén hánykolódva jutott el a távoli kontinensre. Egy amerikai csapatszállító hajó fedélzetén ténylegesen megtette az utat, én csak erről írt, szerfelett érzékletes elbeszélését olvashatom. Magam, mivel gyerekként közvetlen környezetemben is egy életre elegendő felfedezni- és megértenivalót találtam, soha nem vágytam rá, hogy világutazó legyek, és személyes tapasztalatokat szerezzek mondjuk az afrikai szavannák vagy a brazil őserdő élővilágáról, és ilyesmire környezetem se bátorított. Mit mondhat nekem akkor ez a hol magyar, hol ausztrál földön játszódó, hol önéletrajzi, hol fikciós novellákból egybeszerkesztett kötet?

Költői kérdésnek ez persze átlátszó, elvégre mint Handi Péter írásainak ismerője és kedvelője nagyon is tudtam, mire számíthatok – a Hátország című kötettől, melynek némelyik írásával már korábban is találkoztam, most mégis többet és mást kaptam, mint vártam.

A kötet Carter filmrendező és Jolantha, a színésznő jelenetével indul. Megszakad a forgatás. Újra kell venni a jelenetet. A rendező türelmetlen, a holtidő sok pénzbe kerül, a művésznő fáradt, s tulajdonképpen magam sem tudom, miért követem vitájukat, miért olvasom szemrehányásaikat, miért állítom magam elé fáradságosan a sminkes figuráját – miért is érdekes ez az egész. A helyzeten egy Csekő Hugó nevű zseniális magyar forgatókönyvíró, majd a jégcsákányos merénylő által Mexikóban kivégzett Trockij alakjának felbukkanása sem segít. Megnézem még egyszer: az írás címe Nádor utca. Tanácstalanná válok.

Csillag után dőlt szövegrész kezdődik. A szerző a jelenetet maga is szánalmasan félszeg és tétova próbálkozásnak nevezi, mely csak bevezető egy elmondhatatlanul szomorú gyerekkori élmény elbeszéléséhez. Bár a szerző itt ellentmondást fedez fel saját tervében, én érteni vélem: maga a szomorúság elmondhatatlan, ám a történet természetesen elbeszélhető. A narráció és a nyelvtani szabályok figyelembevételével, teszi hozzá a szerző. 1944 szeptemberében apámat behívták – immár negyedszer – munkaszolgálatra…

lélegzetvisszafojtva

A technika alapjában persze ismerős: különböző vonatkozásokat, idősíkokat és beszédmódokat csúsztatunk egymás mellé, hogy találkozási felületükön valami felsisteregjen: hátha az önmagukban teljesnek tűnő, zárt világok átértelmezik és új fénybe állítják egymást. Az irodalmi montázs gyakran használ ilyen célra vendégszövegeket. A technika szép példája Tandori Mottók egymás elé című verse, ahol Kosztolányi Csáth Gézának című versének szakaszai közé egy elsősegélynyújtó kiskáté passzusait illeszti. Ismerjük a folyvást az elbeszélés nehézségeit taglaló elbeszéléseket, ezek divatját és modoros fordulatait. Eszünkbe juthatnak Hamvas Karneváljának dőlt betűs fejezetkezdő kommentárjai is. Az itt beszúrt szöveg azonban nem illik ehhez a távolságtartó, sőt távolságképző játékhoz, mégpedig közvetlensége miatt: önéletrajzi írást olvasunk. Az elhurcolástól tartó család, azaz a gyerek, édesanyja és nagynénje a gettóba vonulás helyett bezárkóznak egy Nádor utcai lakásba, s onnantól azon igyekeznek, ne tűnjön fel a jelenlétük. Természetesen senkinek sem nyitnak ajtót. Még a munkaszolgálatból megszökött, az ajtón kopogtató, tanácstalanul álldogáló, majd a lépcsőházban csalódottan leballagó apának sem. Az ablakroló résén lélegzetvisszafojtva kilesnek: akkor látják utoljára.

A szomorúság közvetlenül ugyan nem beszélhető el, ám a legszárazabb, tényszerű történetmondáson is átsugározhat, sőt, épp onnan képes ránk törni a legvadabbul.

Alighanem ez a gyermekként átélt, semmilyen magyarázattal és okoskodással fel nem oldható és meg nem oldható drámai helyzet indította Handi Pétert arra, hogy később irodalmi eszközökkel közelítsen az emberi sorsok ellentmondásaihoz.

Hogyan lehet az önsajnálat és az önvád kettős görcsének szorításában elkerülni az érzelgősséget? Például hogy figyelmünket a nyelvtani szabályok és a helyes mondatalkotás remélhető figyelembevételére fordítsuk. Mégis többről van szó, mint valaminek a legalkalmasabb elbeszéléséről, ami pusztán irodalmi, stilisztikai kérdés. Hogyan lehet feldolgozni egy ilyen tapasztalatot – nemcsak irodalmi, de lélektani értelemben is?

A fikciós szál most már láthatóan az önéletrajzi történet távolítóan irodalmi feldolgozásaként folytatódik. A montázstechnika megmarad, az önéletrajzi betétek maguk is montázsok: tényszerűen megragadható apró részletek, adalékok, például fényképleírások és dokumentumok keverednek kiragadott emlékképekkel. Az egyik jelenetben közlekedési rendőr fenyegeti szabálysértés miatt pénzbüntetéssel az apát, mire a gyerek elsírja magát, a rendőr megenyhül, elengedi a bírságot. Az apa a fiú ösztönös reakcióját, mint ravasz trükköt dicséri. A büntetést a sírás miatt úszták meg. Tehát a gyerek mentette meg az apját. Ez a hősiesség: sírni kell, és azzal minden jó lesz. Ugyanaz a fiú a Nádor utcában viszont egyáltalán nem viselkedett ösztönösen. Nem sírt, nem adott hangot, nem nyitott ajtót. Ott az a visszafojtott sírás volt a hősiesség? Vagy épp ellenkezőleg, gyávaság volt hangtalanul figyelni az ajtó innenső oldalán? Lehet, hogy a passzív ítéletvégrehajtó szerepét játszotta saját apja elveszejtésében? Szorongató gondolatok. Ami megesett, az megesett. Visszapörgetni, újrajátszani csak a képzelet tudja. A legfontosabb kérdés innentől az, miként éljünk egy eltávolíthatatlanul belénk tokosodott, feloldhatatlan dilemmával. Ha az önvád nyomása az erősebb, könyörtelen gyilkosként tekintünk magunkra, ha az önsajnálaté, a körülmények ártatlan áldozataként. Van-e harmadik út?

kínzóan kétértelmű

Az emberek, mint a pénzbüntetést megúszó, majd a „trükkön” diadalmasan örvendező apa is, többnyire a kéznél lévő eszközökhöz nyúlnak: elhazudják, átírják, átszínezik, kiforgatják a múlt eseményeit, hogy a kínzóan kétértelműt valamiképpen végre egyértelművé tegyék. Anyám néha elsóhajtotta magát: „Lehet, hogy apád talált magának valakit valahol, és megfeledkezett rólunk…” Legyintett ilyenkor, és egyfajta fintor-mosoly hagyta el arcát, amiben benne volt a gondolat torzsága. A lehetetlensége. A komolytalan feltételezés azonban azt is mutatja, hogy özvegységében ő is ki-kinyúlt valamilyen negatívum felé, hátha kezébe akad egy vélt helyzet, ami megmagyarázná és bizonyos fokig érzéstelenítené a valóságot.

Kérdés, mikor épp elárasztanak minket az érzelmeink, mélybe húznak kényszeresen kavargó gondolataink, élhetünk-e mégis úgy, hogy a mentőövül kínálkozó olcsó közhelyektől, az önfelmentő vagy kizárólag magunkat vádló hamis magyarázatoktól elfordulva makacsul hűek maradunk az igazsághoz – szerényebben szólva igazságra törekvésünkhöz? Ennek a magatartásnak egyik legszebb példája talán Levendel Lászlónak a munkaszolgálatos lét mélységeit feltáró A túlélő című önéletrajzi írása.

Ugyanennek a kornak a dokumentuma a Hátország kötetnyitó írását lezáró utolsó tárgyi emlék: az apa Németországba hurcoláskor valamiként postára juttatott 1944 decemberi levelezőlapjának pár mondatos rövid búcsúszövege, melyet a lap aljáig tartó üresség folytat.

A sűrű szövetű önéletrajzi elbeszéléssel filmszerűen összevágott fikciós írás sokkal kevesebbet mutat, és azt is áttételesen. A színésznő, akinek a Nádor utcai jelenetet kellene eljátszania, képtelen visszafojtani a zokogását, mert a helyzet saját gyermektelenségének, a gyermekvállalás hajdani elutasításának fájdalmát idézi fel benne olyan hévvel, hogy emiatt végül az egész film meghiúsul.

copf módjára összefonva

A forgatás históriája nem kerettörténet, mert egyrészt nincs közvetlen kapcsolat a két elbeszélés tere között, nincsenek például közös szereplők, másrészt az írás a filmes jelenettel kezdődik és egy önéletrajzi szöveggel végződik. Ha valamelyik írás kerettörténetként venné körbe a másikat, ezáltal a mű logikáján belül elsődlegessé, „voltaképpeni” történetté, uralkodó valósággá emelkedne. Itt azonban két szál copf módjára összefonva fut: hol az egyik kerül felülre, hol a másik. Mi szükség van erre azon kívül, hogy megmutatja ugyanannak az élménynek az önéletrajzi és fikciós feldolgozása közötti különbséget?

Az író és a színésznő szerepe is kettős. Az önéletrajzot papírra vető szerző a történetnek nemcsak írója, de szereplője is. A színésznő olvasója is a szövegnek, de előadóművészként létrehozója is a szövegből kiinduló másik műalkotásnak: szereplővé kellene lennie. A feltörő érzelmek túlereje mindkét esetben meghiúsíthatja az alkotás létrejöttét. A fiktív történet mindjárt azt is bemutatja, mit jelent másnak a saját pontosan megírt történetünk: az olvasó a maga érzelmeit, élményeit, emlékeit, hátországát mozgósítja és helyettesíti be a leírtakba – és azt érti meg. A műalkotás természetesen alkalmas saját élményeink újbóli átélésére, átgondolására, átértelmezésére is, ám ennél jóval több. A jóval több viszont csak a figyelmes olvasó előtt tárul fel.

Erről is szól a Hátország. Hogy bárhová megyünk, magunkkal visszük a múltunkat, mint a Félteke kivándorló házaspárja a túlélés zálogát jelentő zománcozott zsírosbödönt. Magunkkal visszük egyrészt vonatkoztatási rendszerként, másrészt értelmezési készletként. Visszük egész világunkat, ahol nagyjából már megtanultuk elrendezni a dolgokat, s ahová most az újat, az egészen mást próbáljuk beilleszteni. Visszük magunkkal az élményeket, melyek analógiájára, és a fogalmakat, melyek segítségével tájékozódni próbálunk az idegen világban. Az új világ épp idegenségénél fogva egészen másként lát, s ezzel mássá is tesz bennünket. Új készségeket kell elsajátítanunk. A mélyben mégis magunkban hordjuk apánk, anyánk, nagyapánk máshová illő mondatait, gesztusait, életszemléletét. Az emigráns élete maga is kényszerűen összeillesztett elemek montázsa a történelem vágóasztalán. Gyakorlatok a fogódzó nélküli korláton – idézhetjük Handi Péter verseskötete címét. Ha nincs fogódzónk, akkor szembesülünk igazán létezésünk alapkérdéseivel. Másrészt az idő akkor válik történelemmé, amikor visszatekintünk rá. Az utazó című novellában a szerző nagyapja, az üveges-kellékekkel házaló H. József egy vasárnap gyalog felviszi unokáját a Svábhegyre, hogy a távolból visszatekintve a zálogházban potom áron vásárolt látcső segítségével olvassák le az időt a Keleti pályaudvar órájáról.

Az idősödő Handi Péter a glóbusz túlfelén kétszeres nehézséggel szembesül: a háta mögött hagyott világ, ahová gondolatai vissza-visszajárnak, nemcsak térben, időben is igen messze van. Erről tanúskodik az Észak című novella, mely egymásra kopírozza a megmaradt rokonokat kereső édesanya és gyerek 1945 február elején, a csikorgó hidegben gyalogszerrel megtett útját Csillaghegyről Pestre és az ausztrál sivatag forróságába vezető – szintén kétszemélyes – autós kirándulást. Az embert gyerekkora és szülőföldje annyira meghatározza, hogy csak valamilyen túlélési forma érdekében engedi maga mellé telepedni az „ügyeletes” valóságot, morfondíroznak az utazók. A mindent megalapozó, s így állandóan jelen lévő múlt, a korai szürkületbe torkolló pesti kirándulás a legkevésbé sem nosztalgikus: leszakadt bérház-homlokzatok, állati tetemek és szögletes formában felhalmozott, keményre fagyott emberhullák közt vezet, míg az oázis felé tartó autó űrhajóként suhan az ember nélküli egzotikus tájon. Az ausztrál túra ezúttal kerettörténetként viselkedik, s a végletesen ellentétes világok megértéséhez közös alapot kereső szerző végül visszahátrál az emberlét ősidejébe: a városi fények és szennyező füstök híján pazar látványt nyújtó, csillagokkal teli égbolt alá.

Ilyen volt valaha a Föld.

kép | Schönberger Armand festményei