A TORNÁDÓ TÖLCSÉRÉBEN
2002 január
Mi változott bennem, hogy már
Pillantásodnak sem hiszek, csak bámulok
Tompán a méla, egykedvű égre, valami
Vigaszt, afféle megváltást várva; de csak
A Hold riadt porcelánja csörömpöl,
Fénykörébe vonva a még kart karba öltő
Temetőkerti sétát, ahogy két zörgő árny
Botlik némán a csupasz fák alatt
Még kéz a kézben, de már gondolatban ki-ki
Önnön spirálisán a döbbent
Középpont felé, hogy benyelje az idő
Labirintusa; Ariadné sem adja többé fonalát,
Hétfejű minotaurusz vár mohón eleven prédát,
Hét roppant szájával nyelve be a járatok közt
Eltévedőt, csupa vér és nyál a teste.
Mi taszított el tőled hirtelen, hogy
Azóta tornádó tölcsérében forgok, száz és
Száz kilométerre tőled és magamtól?
Mintha leadtam volna testem a ruhatárba,
És még akkor sem válthatom ki magam, ha örökre
Vége az Előadásnak, úgy számítom boldogtalan szépségű
Csontjaim a tér megszámlálhatatlan irányából
Süvöltve közelgő csendhez.