Dániel Ferenc

A TOJÁSFEJ TARTÓSÍTÁSA

1994 január

A TOJÁSFEJ TARTÓSÍTÁSA

Tojásfejű értelmiségibe belerúgni a világ minden táján, nálunk is, gyönyörűség. A szellemi ember alteste vagy koponyája kívánatos, könnyen elérhető célpont. Végtére is önmagával gyakran meghasonlott, védtelen speciesről van szó, amelyik egyenesen kihívja az agressziót. Töpreng, elmélkedik, kételkedik, sokszor agyonbonyolítja a dolgokat: ,,belilul”, semmiségeken eszi magát vagy eszi a sorstársait, képes árnyalatnyi különbözésért hajba kapni. Mint született finomkodó, bármi kérdésben, de különösen a politikum sorskérdéseiben a fenntartásaival, a kívülállásával kérkedik. Ha pedig plebejusként fel-felhorgad, akkor is rosszul cselekszik, mert tévesen ítéli meg a harcászati pillanatot. S csak ámul-bámul, ha minden irányból lőnek rá. Tüzelnek az értelmiségleső orvlövészek, puffogtatnak az alkalmi lesipuskások. Hazánkban a kormányzati szárny is bőven fel van fegyverkezve flintákkal, de az úgynevezett szabadelvű oldalon is számosan vannak, akik egyből a csípőjükhöz kapnak.

jegecesedett értékítélet

A szellemi élet bizonyos mérvű elkülönülése majdnem szükségszerű, s talán nem is a hadidurrogás miatt. A valamirevaló szellemi munkást tradíciói kényszerítik, hogy különbözzék a többiektől: munkájának része, hogy időről időre önként bírálja felül tudását, önként vonja kérdőre jegecesedett értékítéleteit, s ha úgy találja, már nagyon felgyülemlett az intellektuális pormacska, hát nagytakarítson. Az elévülés kemény tudományág. Ismeretlenek számára hajthat fel nem deríthető hasznot, ha – még ellenőrizhető időpontban – figyelünk föl önismétléseinkre, avulásunkra, múltba révedésünkre.

Miért lenne erény, ha valaki évtizedeken át, függetlenül környezete radikális változásaitól, örökké ugyanazt a vészkolompot rázza, vagy monomániásan ragaszkodik hajdani ismereteihez, fölfedezéseihez? Immanuel Kant ezt sommásan terrorisztikus gondolkodásnak nevezte. Amihez tisztelettel hozzáfűzném: a konok avulás ideológiai értelemben ,,szektorsemleges”, voltaképpen nincs is korhoz kötve. Az eszmei munkamegosztás labirintustermészetéből módfelett titokzatosan következik, hogy bizonyos alkatú intellektusok eleve pormacskásan születnek, megcsontosodva élnek, merev tartásban, intézményként prolongálják a végtelenségig fölvett szerepeiket.

Barcsay Jenő: Cím nélkül, The Salgo Trust for Education, museum-digital.org

Rabságban, szabadságban egyaránt.

Ki emlékszik néhai Dezséry Lászlóra? A hajdanvolt Dezséry László kontra Gyurkó László polémiára? Dezséry némi vulgármarxista szósszal leöntve hirdette leventeoktatói szintű erkölcsi intelmeit. Sport. Semmi onánia. Fegyelem. Önmegtartóztatás. Egykori dörgedelmei, ma tűrhetetlennek vélt terminológiájuktól megfosztva, bizonyára kellemesen hangzanának valamelyik magyarútista szeánsz szaktanácskozásán. Gyurkó Lászlónak akkor, negyedszázada beletört a morális bicsakja a Dezséry-páncélzatba: hiába lépett fel a szocialista ifjúság iránt fogékony víbajnokként, a forradalmi jövő elkötelezettjeként, a hadakozás hevében neki magának is Dezséryvé kellett válnia. A jelenség ismerős, a folyamat és a végkifejlet elszomorító, s nem egyedi! Csoóri Sándor például akkoriban lázító tudósításokat írt a „toronyból”. Gondolta-e, hogy negyedszázaddal később mint fontos tisztségviselő, immár birtokon belül, nagy egyesítő igazságokat fog hirdetni: miszerint a szabadelvűek összeesküvők és lélekrontók; s az elpuhult, nyugatra kacsintó fiatalságnak a haza üdvéért meg kell acélozódnia? Bicsakunk most éppen Csoóri páncélozott szavain csorbulna ki. Legföljebb kérdezhető: vajon a fiatalság megfelel-e a róla festett képnek? és hogyan acélozódjon meg többszázezernyi ifjú, amikor munkanélküliként fogja tengetni életét e hazában? és ki acélozzon? És ne feledjük, hogy a szakoktatói értelmiségi is védtelen (vagy azzá lehet) a militáns gyakorlati uralommal szemben. Szárszó és Kenderes között, a különféle közhivatalokban eltökélt hölgyek, penészes bajszú uracsok serénykednek; Horthy országgyarapítására sandítva szívesen megpányváznának – okulásul – néhány tucat renitenskedő történelemtanárt; jó kis magyar majomper is kitelik tőlük, ha a posztdarwinista biológus fattyak nem férnek a bőrükbe.

eléggé hazafiúi-e

Nyilvánvaló, hogy sem az új francia történész-iskola emlőin nevelkedett tanár, sem a Konrad Lorenz-i vagy Max Jacob-i tanulmányokon edződött pedagógus nem méricskélheti, hogy a nyugati civilizációs válság(érzet) és a keleti, szomszédállamok esetleges támadékonysága miatt vajon erkölcsös-e, eléggé hazafiúi-e, ha szakágára összpontosítva tanít, vizsgáztat? Számára nincs harmadik út. Gyakorlati gondolkodású, szabadelvű bölcselők állnak mögötte. Bátorítólag: a tudományban nincs semmi rossz, csak az istenítésére irányuló kísérlet rossz. Nincs tiszta tudomány, amelyre erkölcsöt, politikai életet lehetne alapozni. De a tudomány nem is ideológiai szuperstruktúra, amely felelős volna az erkölcsök megbomlásáért, vagy a politikum megmérgeződéséért. A tudományos gondolkodás sohasem törekedett, ma sem törekedik a közösségi érzület helyére, ellenkezőleg: a szókratészi beszélgetések óta mindenkor gyakorlatiasságra ösztönöz; arra, hogy a megosztott remény és a megosztás teremtette bizalom alapján definiáljuk közösségi érzületünket, és e szerint cselekedjünk. Válságban a válsághelyzet meghaladására irányuló kísérletekkel. Indítványról van szó, amely elismeri, hogy a remény nem kényszeríthető, de azt is tartalmazza, hogy a közösségi haláltól, a jövőtől való félelem sem egyetemleges érvényű; a tudás okozta megbánás, illetve a tudás miatti bosszúszomj kizárólagos oltalma, vigasza a szolidaritás. Magyarán: együttérzés, hajlandóság a bizalmon alapuló kölcsönös cselekvésre. Ez felvilágosult patriótákat tételez, ám szembefordul mindazokkal, akik a nemzet, a törzs, a közösség szemhatárát erőszakosan megvonva, bármiáron egyesíteni akarnának.

Közhely, hogy nálunk a felvilágosodás eszményei nem testesülhettek meg szokásokban, intézményekben; még nincsenek erős fogódzóink kritikus helyzetekben való kapaszkodáshoz. Organikus fejlődés hiányában nincsenek szabatos ismérvei nemzeti kultúránknak, létezési módunknak. Ezért leng az érzemények ingája a túlzó gőg és a vicsorgó alacsonyabbrendűség végpontjai között. Úgy vélem, az értelmiségi nem dughatja tojásfejét a homokba. Érzékelnie kell, hogy a szélsőségek közötti ingadozók hajlanak az erőszakra; akár az egész nemzettel, a társadalommal, a jövő nemzedékeivel megfizettetnék egyesítési hadműveleteik árát. Egyesek nem is titkolják: készek a törvénytisztelőket törvénytiprással legázolni. Mások a szolgálattétel álcájában új alkotmányt, nemzetmozgalmi létesítményeket erőltetnének. Fogas kérdés: mik volnának a megjuhászítás, a semlegesítés eszközei?

Barcsay Jenő: Hajnalban, The Salgo Trust for Education, museum-digital.org

Bölcselők, társadalomtudósok válaszát puhatolva kitűnik, ők mintegy modellértékűen bíznak a törvénytisztelet példaadásában, a nyilvánosság fékezőerejében, a fogalmi rend személyessé tételében. A közgazdászok láthatólag cinikusabbak, gazdasági kényszerpályákkal számolnak, s nem dédelgetnek társadalmunk eszményített jövője iránti ábrándokat (lásd: görög modell, olasz modell, chilei modell). A gyakorló szociológusok meghasonlottak: kutatnak és csetepatéznak, részt vállalnak az intézményi munkákban, vagy vállalkozókká lépnek elő; prognosztizálnak és/vagy drámavázlatokat írnak stb. Az írók, a költők, a zenészek, a festők, a filmművészek – az egész ,,humán bagázs” végletek közt hányódik. A világ legtermészetesebb fejleménye volna, hogy túllépjenek a mindenkori mai kocsmán; hogy kizárólag hivatásuk anyagával piszmogjanak, ,,hermeneutizáljanak”. Hogy szabadon dönthessék el: „ma ezoterikus vagyok, holnap vad anarchista, holnapután moralista, jövő kedden törzsközönségem étlapját ínycsiklandóan kiszolgáló konyhaséf, mellesleg csütörtökön a buddhista hitre térek”. Benső szabadság kérdése, hogy valaki Lev Nyikolájevics Tolsztoj futását tekinti-e mércéje gyanánt, vagy Marcel Proust-módon bútorozkodik be, párnázott ajtók mögött.

benső szabadságom egyenlege

Nos, a humán bagázs érzékszervei kifinomultak. Pontosan jelzik, hogy a benső szabadság sérülékeny, fenyegetett. A régi rendszer eróziójával egy időben, egy ütemben közéleti egyének, egyesületek, testületek rajokban szállták meg az agorát, annyian tollászkodnak a társadalmi lelkiismeret csonttollú madaraként, hogy individuális lelkiismereti kérdéssé válik, ami egykor céhfeladat volt, latolgatni: vajon az írástudó árulása, illetve helytállása nem árusíttatik-e ki? Ha, történetesen, féltem a szólásszabadság ügyét (joggal: régi elvbarátaim fenekednek ellene), s részt veszek a Demokratikus Charta-szervezte tömeggyűlésen (százezerből egy, bizalommal a többiek iránt), hallgatom egyik vezérszónokának izzó szavait (régebben cenzorom, tilalmazóm volt), hogyan alakul akkor benső szabadságom egyenlege? Képletesen szólva: megint lenyelek egy kiló békát?

Forgatagos életünkben a dekrétumok is hamar elenyésznek. Például, a két év előtti tokaji írótábor sátorozói néhány napos együttlét után közzétették nyilatkozatukat, miszerint a magyar irodalmi élet immár lerótta adósságát, nem tartozik többé az úgynevezett ötvenes évek tematikájának. Táborbontás után jelent meg Bodor Ádám Sinistra körzet című regénye. Akár egy ökölcsapás. Olvasói és kritikusai „rezonáltak”, többük szerint a Sinistrától kezdődik majd (talán) az irodalmi végelszámolás (ha ugyan van értelme az ilyen belletrisztikai egyenlegesdinek).

Szabad országban mindenki tetszés szerint ott s azokkal veri földbe a sátorcövekeit, akiket szívbélieknek tekint. Tokajban, Tatán, Szárszón – mindegy. De a zárónyilatkozatokkal és a költségkeretekkel már csínján kell bánni. Bayer József (Lakitelektől Kenderesig – és vissza) éles szikével boncolgatja a szárszói gyűlde csődjét, ugyanakkor a szabadelvű szellemtől elvitatja annak jogát, hogy a nemzet apostolainak egzisztenciális érdekét firtassa. Hogy plebejus módon kérdezhessünk: ,,Ugyan mennyiben van nekünk az 1989 óta tartó folyamatos s rohamokban feltorlódó nemzeti gyámkodás?” Bízvást megválaszolható ez: a kelleténél, a tűrhetőnél, a jóízléssel elviselhetőnél több-ben. A fáklyavivők úgymond eszmei hozadéka nincs arányban költségszámlájukkal, s kirívóan aránytalan a válságot elszenvedő emberek büdzséjéhez viszonyítva. Szemforgatás ezt nem latra vetni. A működő demokráciákban, mindenütt, a közvélemény árgus szemmel figyeli, számon tartja: milyen haszonkulccsal dolgoznak közéleti ügyvivői. S a mértéktelen lefölözést buktató szavazatokkal, perbe fogással bünteti. Válság idején reakciója élesebb: kordában tartott zendüléseket szervez. (A legvadabb lovasrendőr-rohamot belga híradón láttam – nem 1968-as keltezésűn. Hatvannyolc történelmi intelem volt, túljutottak rajta, de nem tudható, hogy a jövőre nézvést int-e még valamire?)

Barcsay Jenő: Kép sárgában, The Salgo Trust for Education, museum-digital.org

Hazánkban, a belátható közeljövőben nem az értelmiség lesz az az osztály, amelynek túlzó hatalma ellenében fölzendülnének. Konrád–Szelényi helyében én kalaplevéve mentegetőznék: „Hölgyeim, uraim, tévedtünk! Önök a középrétegekkel együtt szegényednek, hajdani, értékesíthető presztízsükből szinte semmi sem maradt”. A tekintély vesztés keserű tapasztalat, mindamellett haszonnal is jár: a szellemi munkás megszabadul a váteszi szerep nyomasztó terhétől, az össztársadalmi képviselet tévképzeteitől, a hamis felelősség súlyától. Megszűnnek baljós kiváltságai az ismeretlen, kifürkészhetetlen eljövendő dolgok prognosztikájában. Viszont ép bőrrel talpon kell maradnia, amíg a mai, zűrzavaros kvázi-piacból olyan szabályozott értékrendszer nem alakul, amely a szaktudást, a tehetséget valós értékén méri. Erre nézvést némi jövőbelátás talán megengedhető: harc nélkül nem fog menni. Kordában tartott, időben lefékezhető zendülések nélkül a társadalom aligha érvényesítheti autonómiára, törvényes játékszabályokra, az esélyek áttekinthető szabályozottságára irányuló akaratát. Közpolgárok közül az értelmiségi legföljebb a tojásfejével vagy törpe mikiegér termetével ismerszik fel: egy föltételezett országos sztrájk idején.

tengődésre ítélt régiók

A közeljövő a napi gondokkal való küszködés, a talpon maradás rövid időtartama. Nagycsaládos szülők már június végén „számolnak” a szeptemberi iskolakezdés terheivel. Rövid távon bizonyos döntések elodázhatók, a hétköznapok lemorzsolhatók, az egyén mégis gyakran ér válaszúthoz: boldogul-e még, vagy csődbe jut? A tengődésre ítélt régiókban valaki „éppen akkor” otthonát veszti és csőlakásra kényszerül; van, akin segít a véletlen, van, aki szerencsésen munkába áll, haladékot kap hitelezőitől, és így tovább…

Ha a közeljövő távlattalan, az érintettek magukba is zárkózhatnak, atomizálódhatnak, de a szolidaritás iránti igényük is megerősödhet. A szűk szemhatár magában rejti a vakvéletlent (ez a politológusok réme!). Föléleszti vagy elenyészti a múlt bizonyos elemeit nosztalgikusan és/vagy hatékonyan. Amikor tapogatózva, araszolva élünk, senki sem érzékeli pontosan, csillapodásra számítson-e vagy kitörésre.

Válságunk tudatosult, ezért különösen kirívó az az ellentét, hogy amíg a civil társadalom 1989 óta szüntelenül a közeljövő(k) szűk horizontjai alá szorulva botorkál, addig a kormányzó hatalom évtizedes távlatokra jelenti be haszonbérleti igényét. Tétovázik, ideologizál, majd rapid, kíméletlen, rejtőzködő ügyvitellel véteti észre magát, ugyanakkor nem habozik egy új hatalmi ,,elit-osztályt kijelölni”. A társadalom és a kormányzó hatalom időérzékelése között szakadék tátong.

Sokan firtatják, mit hoz a jövő. Nos, a magamfajta gyalogtalpas dramaturg számára valóságosan, átélhetően csak korlátozott jövőfokozatok léteznek. A jóslatok kétesek. Mindamellett a nagyobb távlatokra tekintve reális a jövőt az eljövendőtől megkülönböztetni.

A jövő keretfogalom: időköz, amely némelyest független cselekedeteinktől, amelynek kvázi-ellenőrzésére mégiscsak végzünk bizonyos gyakorlati számításokat; s elébe megyünk mérhető prognózisainkkal. E szerint rendezkedik be nálunk a Suzuki-gyár, erre alapozva invesztál a General Motors. Másfelől, értelmes prognózis, amikor az ismétlődő aszályokat adottságnak véve, szárazságtűrő növényfajták vetését szorgalmazzák, ha az öntözés újbóli, széles körű alkalmazásáért lobbiznak vagy tüntetnek. Némi előretekintésre vall, ha meggondoljuk, hogy – vélhetőleg – a mostani agrárpolitika félre-vezetői már sehol sem lesznek, de a mai óvodáskorúak kamaszkorba cseperedve bizonyosan akarnak majd bécsi szeletet enni, salátával.

Barcsay Jenő: Cím nélkül. Müller Miklós és Jan S. Keithly gyűjteménye – New York, USA, museum-digital.org

Hazánkban a kiszámítható jövő minimumát közelmúltunkból eredeztetjük: az úgynevezett frizsiderszocializmus térnyerése óta az összlakosság (egymást váltó nemzedékek) a jóléti társadalmak értékmintáit „igyekszik” követni, s ettől az elérendő vágyképtől mindeddig semmiféle eszmei győzködés kedvéért sem tántorult el.

Az eljövendő távlataiért, ezek eszmei birtoklásáért iszapbirkózás folyik. Béljósok, ufonauták, világvége-specialisták, nemzethalál-szakértők, történelembe révült pontifex maximusok, a kibernetika megszállottjai, a világfalu lakberendezői, guruk és szektavezérek, önjelölt megváltók és félistenek, anti-civilizátorok, a vérvalóság poszt-Zarathustrái, a csődbe ment utópiák maradvány apostolai s harcosai tülekednek… ez a lista véget nem érő. A birkózók nagy számából, képességeik széles skálájából annyi kisejlik, hogy – szerencsére az eljövendő(k) felett senkinek sincs uralma, így az nem is képes a jövőt felfalni. A marxi utópia éppúgy el van napolva (határozatlan időre), mint az Utolsó ítélet napja. A történelem vége mint az egyetemes árucivilizáció felvirradásának napja, hála istennek, homályban rejtőzik. A nukleáris fegyverekre alapozott kölcsönös elrettentés stratégiája (amelyből nem zárhatták ki az eseti rövidzárlatok, „bakik” statisztikai lehetőségét) mint felüldeterminált eljövendő: ugyancsak érvényét veszítheti.

Kis országban élünk. Bennünket mindenféle eljövendő megszorongathat, s épp ezért a mi történelmi restaurátoraink az elhintett rémület jegyében óhajtanák jövőnket megrabolni vagy birtokba venni, leginkább valami lenyűgözően eklektikus stílusban berendezni. A bútorzat: bukoliko-pásztoriko-hisztoriko-katoliko-legényegyleti-vitézirendi-felsőházasdi, kicsit turulos, kicsit hangyaszövetkezetes, fontolva haladó – mű: Poloniusszal szólva. Értelmes vitának itt nincs terepe.

katasztrófaérzettől sújtva

Egy érvet mégis felhoznék. Mi, magyarok, egyéni érdekeinket mindennél jobban féltő s nagy közösségi felelősségre nehezen bírható egyedek volnánk. Ezenfelül még pogányok is. Nagy számban vallástalanok, vallásilag közömbösek. Konokul megátalkodottak. Aki magyarságtudománnyal, nemzetkarakterológiai misztikával akarna foglalkozni, annak figyelmébe ajánlanám a néplelket tükröző irodalmat. Úgyszólván egész újkori prózánk és költészetünk ezt a pogány észjárást, hitetlen kedélyvilágot tárja előnkbe: Katona Józseftől Móricz Zsigmondig, és tovább. Nálunk a legnagyobbak rezonáltak az allegro barbaro hívó ritmusára. Legnagyobb költőink nem mély/híg magyarok, hanem lelkialkatuk szerint különféle poétikai, társadalmi, bölcseleti hatásokra viszontrezdülő – érdesebb vagy kifinomultabb – pogányok. Csak végső szorultságukban, katasztrófaérzettől sújtva kérik az Isten gyámolítását. S ha ritka kivétel akad, mint például Pilinszky János: költészetében a bűnös-bűnhődő lírai én ádázul elkülönül a hívő katolikusétól.

Mire érv mindez? Nos, a modern pogány individualista osztálya mintha elkerülte volna Max Weber figyelmét. Nem számolt velünk. Nem számolt a reményeit túlbecsülő, önhajszoló, önkizsákmányoló, lázongó, lobbanékony, adó-, és egyéb csalásokra képes, intézmények iránt ellenséges, gyakran pazarló, gyakran zabolázhatatlan és/vagy meghunyászkodó társadalmi egyeddel. Igaz, nem voltak illúziói a korszerű technokrácia önmagában vett fegyelmező és nevelési erejével kapcsolatban. Nálunk a technokrácia hűbérúri rendje, a szamuráj-fegyelem nem kívánatos. Nálunk az a paradox helyzet áll fenn, hogy a széttartó egyedek boldogulásáért a társadalomnak mintegy önmaga ellen kell fordulnia, önnönmagát kell megzaboláznia és tanítania. Ehhez néhány Széchenyi-utódra szükségünk lesz.

felső kép | Barcsay Jenő: Kapuívek vörösben. Müller Miklós és Jan S. Keithly gyűjteménye – New York, USA, museum-digital.org