Levendel Júlia

A TÖBBSÉG MÉGIS LEÉR

1998 október

A TÖBBSÉG MÉGIS LEÉR

Persze akkor kellett volna tiltakoznia, amikor a húga olyan könnyedén, mert mintegy magától értetődően mondta, akkor nyomban, amikor nem is javasolta, csak egyszerűen kijelentette, hogy „tizenegykor a Duna Plaza előtt”, akkor kellett volna lecsapni, hogy nem, de nem ám, amikor meghallotta, hogy Duna Plaza, nem, nem, és gondolkodás nélkül rávágni, nem, semmiféle Duna Plazához nem megy, nem bizony, akkor robbanni, odacsapni, másodpercet sem engedve, nem, semmi megkörnyékezést, kísértést, nem, semmit, az istenit, nem, semmit, akkor, amikor kiejti a száján, hogy Duna Plaza, de nem is magyarázni, menteni magát, nem is fortyogni, dühösködni, hogy ebből elég, most már elég, ezt már nem, csak ahogy elhangzik, hogy Duna Plaza, akkor, azonnal ráfelelni: nem –

hibát hibára halmoz

ha egyszer elszalasztja azt a villanásnyi időt, már mindegy, utána már csordogál az egész, csorog, csorog, összemaszatolódik tőle, utálkozik, utána már szinte mindegy. Késő este telefonált, meg sem ismerte a hangját, rekedt(vagy rossz a vonal, torzít a készülék, mintha fuldokolna, talán iszik, belefér, úristen, ez is belefér, iszik, nagyokat kortyol beszélgetés közben, hol vagy?, honnan hívsz? Akkor, abban a pillanatban már el is szalasztotta, hibát hibára halmoz mindig, és hiába tudja egy szemvillanással később, hogy hiba, hogy éppen kérdezni nem kellett volna, ilyen aggodalmasan, hiába, mindig beugratja a húga, beugratja akárki, akinek csak eszébe jut, bármikor beugratható, és csak további gyötrelem, hogy ismeri a saját hülyeségét, meg hogy nem is szívből jövő, csak reflexes a kérdezősködés. Aggodalomnak hat, pedig már régen nem érez aggodalmat. Az istenit! Szégyelli, hogy nem aggódik, szégyelli, hogy csak jól nevelt, pedig ha csakugyan jólneveltség volna, ha azért kérdezne, szólna egyáltalán, ha csakis a közönséges és minél személytelenebb társalgás kedvéért nyitná szóra a száját, akkor legalább szégyent nem érezne. És a rémület, hogy talán most már iszákos is a húga, a gondolat nélküli riadalom, úristen, ez is, mindig közönségesen, és a gyanú ugyanakkor, hogy a fuldoklás vagy ivás imitálása, ha lehetséges, még a valódi ivászatnál is közönségesebb, mennyire megjátszottak és kiszámítottak ezek a különösségeknek képzelt gesztusai, éppen az lehetett volna ismerős, hogy megint valami különösséggel jön, a legócskább, legelhasználtabb klisé-különösséggel. „Otthon vagyok, hol lennék? Otthonról hívlak”, és a fuldoklást zavartalanul kacarászásra cseréli; csereberél, bármikor csereberél, „otthonról hívlak, otthonról… és képzeld, még mindig Dunakeszin van az otthonom. Hát ez jó… hogy vagytok? És folytatja zavartalanul, nem vár választ, nem akar beszélgetni, de megjátssza, hogy csöppet sem megjátszós, hogy nincsen nála őszintébb teremtés kerek e világon, őszinteség, ez a kedvenc szava, harminc éve ő a legőszintébb ember. Őszinte, ez azt jelenti, hogy önmagán kívül nem érdekli senki és semmi, s hogy szégyentelenül nem érdekli. Őszinte! Mindjárt azt mondja: őszinte, vagy őszintén… Nem akarok kertelni, úgy is sejted, hogy kérni fogok tőled… persze, megint kérek. Először is kérlek, hogy találkozzunk. Te vagy az egyetlen, akit bármikor megkérhetek, hogy találkozzon velem… ugye? Te vagy az egyetlen…”, és aztán, hogy „tizenegykor a Duna Plaza előtt”.

lj03272

Hol az a Duna Plaza? Ezerszer látta hirdetésekben, villamos meg autóbusz oldalán is… Duna Plaza… valahol a város széle felé… Váci út, biztosan a Váci út. Bejön Pestig autóval, de nem mer áthajtani a Belvároson. Így kényelmes, biztonságos. Duna Plaza… mi a francért Plaza? Óvakodnia kellene. Ha Duna Plaza és a húga hívja oda, nem, annyit kellett volna mondania, nem, és szélsebesen letenni a hallgatót, kihúzni az aljzatból a dugót, nem, legalább védje magát az ember, mást alig tehet; az önvédelem a pislákoló életösztön jele, bár pislákolna még, ha képes volna megtagadni valamit, az ilyen engedelmes odabattyogást, de hát megy, bumlizik, bedobálja a pénzérméket az automatába, s hiába nyomkodja a gombot, vár és nyom, hiába, nem ad jegyet, üti az utomatát, a rohadt életbe, hiába, a metróügyeleten nem segíthetnek, akárki mondhatja, hogy bedobta, száznegyven forint, akárki, igaz; hiába ragasztják le az automata nyílását és írják ki, hogy rossz, nem működik, hiába, mert letépik a ragasztócsíkot, aztán meg feltörik és kifosztják az automatákat. Minden automata rossz, majdnem mindegyik, nem tudta? Az automatákba nem szabad pénzt dobni. Nem tudta? Azt sem látja, hogy a szerelvények falát összefirkálják, az üléseket felszaggatják? Mit gondol, mikor? Menetidőben, persze, menetidőben, de ki mer szólni? Múlt héten a villamoson megfogta egy cigányasszony karját, mikor látta, hogy a leszálláshoz készülődő nénike táskájába nyúl. Nem gondolt semmit, megfogta a karját, ne, majdnem artikulálatlanul nyögte, ne, és a cigányasszony üvöltözött, hogy minek néz engem, minek? Mert cigány vagyok? Azt hiszi, azért, mert cigány vagyok, és hadonászott előtte, félt, hogy megüti majd, karmolja, tépi, mit csinál akkor? Visszaüt? Ne! Senki nem szólt, elhúzódtak, ő meg hátrált, már a kocsi másik végében voltak; azt hiszi, egy cigánnyal mindent lehet? De a nő csak kiabált és hadonászott, a következő megállónál leszállt, s akkor mintha valamennyi utas őt nézné. Az volt a legrosszabb, ahogy nézték, ő meg találgatni kénytelen, miért nézik. Miért?

értelmetlen

Tegnap a gyalogátkelő előtt, míg várta, hogy zöldre váltson a lámpa, megbámult egy fiatal lányt. Előfordul, hogy megbámul valakit. Ácsorog a megállóban, a járda szélén vagy a metrókocsiban, az üvegvisszaváltónál, befizetendő csekkel a kezében a postai ablakocska előtt, ácsorog és bámul valakire; a lánynak karika volt az orrában, és négeresen vastag szája fémesen csillogó, fekete rúzzsal bekent. Azért tett karikát az orrába és kente feketére a száját, hogy megbámulják, de ezt így nem gondolta akkor, semmit sem gondolt, csak bámulta. Mellette állt a lány, várt a zöld jelzésre, egy villanásra találkozott a tekintetük, elkapták, újra nézte, összenéztek, és a lány ráförmedt: mért néz? Na?! Nem válaszolt. Miért. A járdán fagylaltnyom, elolvadt és odaszáradt fagylaltnyom, vagy hányadék nyoma, inkább hányadék, a járda szélén csurgott le, nem ért a kanálisig, csikk és rágógumi ragadt bele, meg összegyűrt buszjegy. Az úton leállt a forgalom, meg sem várta, míg a gyalogosok lámpája zöldre vált, lépett, szaladt, nem látta már a lányt. Valahová nézni kell az embernek. Jobb, ha nem néz a lába elé. Jobb, ha nem néz senkire. Mentő sivított, autó- és lakásriasztók sivítottak, ég a város, ég a ház is, évek óta szakadatlanul sivít valami, és az ember megáll a pirosnál, lép, ha zöldre vált a lámpa, igyekszik ide, rohan aztán oda, szervezetten, célratörően, s mintha idomult volna a sivításokhoz, bár józanul úgy véli: értelmetlen, ma már mindenfajta riasztó működtetése értelmetlen, fel sem emeli senki a tekintetét, csak kibírjam, értelmetlen; tudja, hogy egy profi autótolvaj a legrafináltabb biztonsági berendezéssel is elbánik fél perc alatt?, igen, fél perc. Vagy mondjuk, tíz és negyven másodperc között, igen, így pontos; és persze bármilyen ajtózárral, elektromos és mechanikus zárral, mindegy, többpontzárral és hevederzárral, bármivel, ajtóvasalással és ajtóbehúzó olajfékkel, ki tudja, mi az, de gyártható és hirdethető, kiagyalható, feladvány a profinak, az pedig megoldja, megnyitja, hagyja sivítani, sivít, a meglopott tulajdonos is hirdet, visszavásárolnám, jutalom a nyomravezetőnek, a hirdetés is sivít, ne!

Amíg a mozgólépcső visz lefelé, a szomszédos felfelé tartókat nézi az ember. Mi mást tehet? Nézi. Megbámulni nincs idő, épp csak nézni, s mire zökkenve lelép a szalagról a tömegközlekedő, egyetlen arcra, egyetlen formára, színre sem emlékszik, semmit nem raktároz el, semmit, éppúgy nem emlékszik semmire, ahogy az előző napi mozgólépcsőzésből sem, meg a még korábbiakból. Soha, semmi nem marad. Semmi. Néz. A hirdetéseket nézné, a peron-hirdetéseket, de mindegyik keretben csak a hirdetés lehetőségét hirdetik, aztán hogy most nézzen a lába elé; lent koldus, hegedűtokos koldus, rongyos asszony bebugyolált gyerekkel, púpos öregasszony hályogos szemmel, bádogdobozt csörgetve, mankós, mellén függő táblával, hogy mozgássérült vagyok, és a többség mégis leér meg felér, átszáll, ha kell, előveszi a bérletét, a megőrzött jegyét, mutatja, a többség a kijárat felé tart vagy egyik metróvonalról a másikra vált, megy valahová, a többség; míg két átszállással a Duna Plazához jut, seregnyi embert néz, nem emlékszik egyetlen arcra sem, beolvad, elvegyül, valamennyire sikeres, segít majd a húgán; nem pénzt kérek tőled, mondja, ne hidd, hogy pénzt, talán sírni is fog, és nehéz lesz elkerülni a tekintetét, ne láthasson a szemében gúnyt vagy megvetést, dehogynem pénzt, dehogynem. Istenem, milyen szörnyen közönséges és unalmas, leülnek valahová, egy kávéra, majd a csészébe bámul, a csésze belső falára ragadt kávés habra, dehogynem pénzt! Mi mást?! Mondja magában, hogy dehogynem, meg hogy mi mást, és szégyenkeznie kell, mint a koldusok miatt. Reménytelen, hogy egyik pillanatról a másikra bezárkózz, hogy idejében visszaejtsd helyére a telefonhallgatót, kihúzd a dugót az aljzatból, hogy magyarázat nélkül azt mondd: nem. Nem, nem, nem; reménytelen. Az is halálelőkészület. Kis halál. Ahogy hátrált a villamosban, ahogy futott a fekete szájú lány elől. Mért néz? Na?! És nem tudja, miért.

lj03273

Negyven éve vasárnap kora délutánonként becsöngetett hozzájuk egy koldusasszony. Őrá emlékszik. Afféle házikoldusuk volt. Még nem öreg, de az őszes szőke haj, a rongyos öltözék a szerepnek megfelelő. Ősöregnek látta. Szegénynek, esettnek, töpörödöttnek. Mindig vasárnap jött, kora délután, kettő, fél három tájban, amikor az apja éppen lustálkodni készült, ruhástul ledőlt a keskeny heverőre, ilyenkor soha nem feküdt a hálószobai dupla ágyba, csak a dolgozó kanapészerű heverőjére, kicsit lustálkodott, szemérmes és kaján mosollyal hétről hétre elmondta, hogy lustálkodni fog, feje alá gyűrt egy hímzett párnát, lerúgta a papucsát, fektében megigazgatta a selyemszélű, monogramos háziköntöst, mintha takarózna vele, s persze már aludt is – ahogy behunyta a szemét, már aludt, a koldusasszony pedig két rövidet csengetett. Számíthatott náluk a heti ötven fillérre. Az apja kinyitotta – nem is a bejárati ajtót, csak a kis ablakot rajta, harag nélkül köszönt, és beejtette az asszony tenyerébe az előkészített ötven fillért. Két-három hónapig ismétlődött a jelenet, feküdj le, majd én elintézem, mondta az anyja, mindegy, ha csenget, úgyis felriadok, majd mi figyeljük, ajánlották a húgával, de az apja nem engedte, hogy ők, a gyerekek adjanak pénzt annak a nyomorultnak, inkább egyezséget ajánlott a koldusnak, szép, szabályos üzletet kötöttek, szóbelit csak, de az asszony korrektül betartotta: egyszer egy hónapban jött, pontosabban minden hónap első vasárnapján, és előre megkapta a két forintot. Sokáig járt hozzájuk, ahogy házhoz hozta a tojást meg a tejfölt egy érdi parasztasszony, ahogy időről időre, talán évszakonként jött egy cigányasszony a kinőtt ruháikért, ahogy jött a villanyszámlás meg a postás.

nincs más mód

Bizonyára érzékcsalódás csupán, hogy lent, a metró egész területén, a mozgólépcsőn, a peronon és a kocsikban, vagy bármelyik aluljáróban védtelenebbnek érzi magát. A végsőkig kiszolgáltatottnak. Lent bármi megeshet az emberrel. Bármikor bármi. A kollégáját körülfogták vagy tizenöten, tizenöt nagydarab fiú, és levetkőztették, alsónadrágig vetkőztették márciusban, és amikor a megállónál kinyíltak a kocsiajtók, egyszerre elugrottak és leszálltak. Jaj, nyögte, hogy nem fogta be a száját tenyér, nem takarta a szemét tenyér, jaj, és az utasok nézték, értetlenül nézték, jaj istenem! Ne vigyél magaddal igazolványt, ne vigyél magaddal pénzt, mindenkinek rendíthetetlen elképzelése van az elővigyázatosságról, nincs más mód, meg kell tanulnunk együtt élni ezzel a kiszolgáltatottsággal, ezt egy szociológus mondta a televízióban, a francba! És dühöngött, hogy mégiscsak rokonszenvesebb volt neki a nagyképű szociológus, mint a riporter, aki újra és újra kierőszakolta volna, hogy beszélgetőtársa szigorúságot, keményebb megtorlásokat követeljen. Viselje elegánsan a meleget! Látja, hogy most ősszel is kint az óriásplakát, olvasta már százszor a szöveget, míg elrobog előtte a szerelvény, tehetetlenül elolvassa százegyszer is. Mért nézi?! Na! Mért?! A Gyöngyösi útnál kell kiszállnia. Itt nincs mozgólépcső, nincsenek mélyebben a felszín alatt, mint egy régimódi nyilvános WC-ben vagy mint a kis földalattiban. Feljön. Ott van előtte a Duna Plaza. Az lesz. Mindjárt tizenegy óra. A hirdetőoszlop tövében egy férfi fekszik, összekuporodva. A fejénél feldőlt borosüveg, sárga nejlonzacskóban kenyér. Papundekli az arca alatt. Végül mindegy, hogy a föld alatt vagy a föld felett. Mégiscsak mindegy. A Duna Plaza földszinti kirakatában magát látja, a saját arcát, oldalra fésült rövid haját, mogyorószínű kosztümjét, még a körömcipőjét is látja, s úgy tűnik, az épület villogó kék fémjén is az ő árnyéka fekszik, hatalmasra nagyított, egész alakos árnyképe, az övé. Ki másé.

kép | shutterstock.com