Sylvia Bowerbank

A TERMÉSZET NEVÉBEN

Nők és ökológia a kora modern Angliában [2006 június]

A TERMÉSZET NEVÉBEN
Szerinted, Hortensia, ha az állatok jellemeznék az embert, jó szándékú lényként ábrázolnának? Nem hiszem; az ókori mitológia rettegett szörnyeihez és pokolfajzataihoz hasonlítanánk. Fajtájukat dicséri, hogy a vadak sem írni, sem olvasni nem tudnak; így dicshimnuszainkban kedvünk szerint jellemezhetjük önmagunkat.
(Catherine Macaulay: Levelek a nevelésről, 1790)

Jane Jacobs 1961-es remeke, A nagy amerikai városok élete és halála végén bemutatott paradoxon mélyen elgondolkodtatott. Jacobs felteszi a kérdést, miként lehet, hogy „mi, amerikaiak, a természet legérzelgősebb hívei, egyben az érintetlen és vidéki táj legtelhetetlenebb és legtiszteletlenebb pusztítói vagyunk”. A városi környezetvédő Jacobs az elsők közt bizonygatta, hogy a „természet” iránti nemes, tiszta, szabad, jóindulatú szeretetünk fikciója mélységes tiszteletlenséget és rejtett skizofrén magatartást takar; a természetről alkotott érzelgős képünk az ökológiai válság szerves része. Jacobs kritikával illette a kései kapitalizmus torz természetképét, amely, hogy szeretetünk és birtoklásunk tárgyává tehesse a természetet, megszelídítette, árucikké silányította, giccsesre festette – holott a „vad természet” továbbra is legfontosabb értékeink, például a szabadság és megváltás tárháza. A vidéki menedékhely iránti vágyakozásunk egyre rosszabbul tervezett városokat, a külső kerületek rohamos beépülését eredményezte. Hiába hisszük a természet pusztítását és az iránta érzett gyöngéd szeretetünket egymással ellentétesnek – valójában mindkettő csupán a fogyasztás különböző megnyilvánulása.

komplementaritás

A majd fél évszázaddal ezelőtt munkálkodó Jane Jacobs becsületesen jár el, amikor nemileg nem címkézi a pusztítás és a szeretet végzetesen modern paradoxonát. Úgy látja, férfiak és nők nemüktől függetlenül ostoba és gyanús fantazmagóriákat formálhatnak a természetről, mint például az udvarból megszökő, és a kistrianoni vadonban fejőslányt játszó Marie Antoinette, vagy Thomas Jefferson, aki elutasítja a várost és „az önálló kisgazdák ideális közösségéről” álmodik, ám, mint Jacobs megjegyzi, ez „bizony szánalmas álom, hiszen e jó és nagy ember földjét rabszolgák művelték”. A modern kultúra természettel kapcsolatos megnyilvánulásai azonban többnyire nemileg meghatározottak. A komplementaritás diadala című fontos esszéjében Londa Schiebinger kimutatta, hogy a komplementaritás elmélete világosan megszabta a 18. századi férfi és nő pontos helyét a politika, szexualitás, orvostan és tudomány területén. Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a gondoskodó háziasszonynak ellensúlyoznia kellett a racionális, közügyekben résztvevő férfit; „a férfi és a nő a versengés helyett inkább kiegészítette egymást”, írja Schiebinger Az értelemnek nincs neme? című könyvében. A korai modern komplementaritás azonban nem az egyenlőség rendszere volt, a nők tudása és erőfeszítésük, hogy az állatok iránti gyöngéd törődést a gyermekekbe neveljék, hiábavaló volt, és érdektelenségbe ütközött, mert a gyakorlatban ez a „puha” tudás alárendelt szerepet játszott a „kemény” ismerethalmazzal és módszerekkel szemben, melyet – amint kikerült anyja szárnyai alól – a fiúgyermek rendszerint elsajátított és művelt.

bower2

Az Egerekről és asszonyokról című esszémben szembeállítottam, ahogy a 17. században Rich grófnője, Mary Rich, és testvére, Robert Boyle az egerekről írt, mint a korai modern ökológia forrásaként szolgáló, nemileg meghatározott gondolkodás iskolapéldáit. Boyle egere a levegő jellegzetességeit vizsgáló levegőpumpa kísérleteinek laboratóriumi segédeszköze volt. Mary Rich egy egérfogóba szorult állatról írt, melynek szájában még ott a sajt, azaz a bizonyíték, hogy Isten a vétkest igazságosan büntette meg. Száz évvel később, az állatok eltárgyiasítása ellen fellépő nők szentimentális hangvétellel írtak az egérről és más állatokról, Jól példázza ezt az átmenetet Anna Laetitia Barbauld (1743–1825), aki azért írta Az egér könyörgése (1773) című versét, hogy megrója Joseph Priestleyt, amiért a gázok természetéről végzett kísérletei során egereket ölt meg. Barbauld a beszélő egér retorikai eszközét használja, hogy a szabadelvű Priestley a szenvedő egérre is kiterjessze liberális szemléletét:

Szabadságért ha dobbant szíved,
a zsarnok ellen ha tett,
rabbá az egért hogy teheted
mely szabadnak született?

Barbauld szabadnak született egere Priestley együttérzésére számít, ezért beszél a bezártság okozta reménytelenségről, rettegéséről, hogy a tudomány nevében feláldozzák, és a szabadság utáni vágyakozásáról. Ugyanakkor Priestley igazságérzetére próbál hatni, amikor egyenrangú teremtényként említi önmagát, akinek ugyanannyi joga van „az ég ajándékaira”:

Tanult elme elismeri
mit részvét illet mind;
Az élőkre szemét így veti,
és tiszteletre int.

Vagyis Barbauld egere a minden élőlény iránti együttérzés ökológiai elvét fogalmazza meg, amely szerint az embereknek etikusan kell kezelniük az állatokat.

Joseph Priestley neve jól ismert a tudománytörténetben, ő fedezte fel az oxigént. 1772 nyarán, egy azóta minden iskolásgyerek által gyakorolt kísérlet során Priestley rádöbbent, hogy az üvegben égő gyertya addig ég jól, amíg oxigént kap, ám anélkül elalszik. Ugyanez érvényes az egérre is. Amint ezt a Kísérletek és észrevételek a levegő kapcsán (1774–77) című munkájának jegyzetei is igazolják, Priestley számtalan egér életét áldozta fel, hogy megértse a gázok természetét. E kísérletek során az egerek iránt érzett bárminemű érzései teljesen háttérbe szorulnak. Nyilvánvalóan sikerült tökéletesen megfeledkeznie a szenvedésükről: „A gáz, amellyel az első kísérletet végeztem, különösen gyilkosnak bizonyult, az egér június 20-án megdöglött. E gázzal majdnem színültig töltött üvegbe egy szár mentát helyeztem, míg egy másikban csupán gázt tartottam… Amikor a gázzal telt edénybe, amelyben a mentaszár is volt, egy nagy egeret helyeztem, az öt percet is kibírt anélkül, hogy a gyengülés legcsekélyebb jelét mutatta volna. Azután kivettem, és ugyanolyan erősnek és elevennek találtam, mint korábban, miközben a másik üvegben, melyben csak gáz volt, és növény nem, egy fiatalabb egér nem bírt ki többet két-három másodpercnél, és nyomban kimúlt. Többé nem lélegzett, rögtön mozdulatlanná dermedt.”

bower3

Priestley az elvégzendő feladatra összpontosít, az egér a kutatás eszköze, egy emlőspéldány, mely oxigén nélkül nem tud lélegezni. Egy gyertya nem felelt volna meg a célnak. Az egér elevensége, nyugtalansága és halála a menta viselkedéséhez hasonlóan pusztán egy kísérlet tényjáruléka. Boyle egeréhez hasonlóan Priestley egere is a laboratóriumi egér előképét vetíti elénk, amely jól ismert szimbóluma a tudományos célokra használt állatok kiszolgáltatottságának. Méretei és könnyű tartása, állítja M. L. Simmons és J. O. Brick a Laboratóriumi egérben az egeret „költséghatékony” alannyá teszik, mely „a tudomány remek eszköze”. A „laboratóriumi egér” terminus ökológiailag jól körülhatárolható, pontos osztályozást takar, a kiválasztás, a szaporodás és a fennmaradás rideg körülményeit. Az egér lakhelye, alvóhelye, a körülötte lévő flóra mesterségesen kialakított; az állat testnedveit: nyálát, vizeletét, vérét, nyiroknedvét összegyűjtik és tanulmányozzák; vizelése, fogyasztása, nemzése korlátozott; betegségét, halálát megakadályozzák vagy elősegítik a kutató tetszésétől függően. A laboratóriumi egeret nem pusztán természetes környezetéből emelik ki, hanem az etikai viszonyulások hálójából is, hogy kutatási célokat szolgáljon.

minden mindennel összefügg

Priestley egerének így csak az a szerepe, hogy hozzásegíti az embert saját környezetéről szerzett tudása és afölötti uralma fejlesztéséhez. Ugyanakkor, tehetjük hozzá ironikusan, Priestley kutatása egyben az ökológia tudományos feltűnésének korai példája. Priestley, miközben felfedezi a fizikai törvényszerűségeket, melyekkel a találékony természet gondoskodik a levegő minőségének fenntartásáról, azt is felismeri, hogy az élet rendszerein belül minden mindennel összefügg. Úgy véli, a racionális tudás, hogy a növények lélegzése hatékony szerepet játszik a víz édes ízének és a levegő minőségének kialakulásában, nagyobb tiszteletet parancsol az „alacsonyabb rendű” növények iránt, melyek nélkülözhetetlen szerepet játszanak „a magasabb rendű” állatok életben maradásában. „Bármennyire jelentéktelennek tűnnek (a növények), filozófiai szempontból a legméltóságteljesebbek és legfontosabbak, a természet legdöbbenetesebb jelenségére adnak magyarázatot, a rendszer belső összetételének alázatos kiszolgálói, és azt bizonyítják, hogy egyik a másikkal összekapcsolódik”. Priestley kutatásai arra tanítottak bennünket, hogy a természet egyszerű tényeit egy racionális rendszer megnyilvánulásainak tekintsük. Ahogy ezt Priestley barátja, Benjamin Franklin előrebocsátotta, az ilyen kutatásoknak a környezet iránti fokozottabb gondoskodáshoz kellene vezetniük: „Ésszerű rendszerre enged következtetni a tény, hogy a növényi világ felfrissíti az állatvilág által szennyezett levegőt. …Remélem, ez valamennyire visszafogja a házak körül növő fák kiirtását”. Úgy tűnik, Barbauld és Priestley a természet két ellentétes diskurzusát képviseli, az egyik az uralom szószólója, a másik a természet szeretetére szólít fel. De ha figyelembe vesszük a 18. század tágabb kontextusát, rádöbbenünk, hogy ugyanannak a modern ideológiának egymást kiegészítő megnyilvánulásai.

Priestley és Barbauld leírásait a balsorsú egérről a korai modern természetleírások közé illesztve kell vizsgálnunk, melyek az intellektuális tevékenységet nemileg osztályozták. Baconi nyelven szólva, a férfias értelem behatol a természet „mélyedéseibe” és meghódítja „őt”1. A nőies részvét meglágyítja a férfi természethez fűződő viszonyát. A férfit a fejlődés rögeszméje hajtja, a nő a harmónia fenntartója. A férfi nagyságra törekszik, a nő jóra. Elméletben kettejük ereje az aránytalanságok ellenére kiegészíti egymást: a férfi ítélőképessége visszafogja a nő korlátlan képzeletét, a nő erkölcsi érzéke határt szab az önhitt férfias intellektusnak. Ahogy Priestley maga ajánlja a Különféle észrevételek a nevelés kapcsán (1778) című művében, mindkét nemnek az a feladata, hogy a másik túlkapásait visszafogja: „mindkét nem természetes oktatója a másiknak”. A látszat ellenére tehát Priestley és Barbauld szövegei nem polarizáltak, hanem a modern ideológia komplementer megnyilvánulásai. Barbauld egerétől sajátos módon ugyanúgy idegen a természetes állapot és valóság, mint Priestley-étől. Aranyos, félénk hangja hamis, a retorikai díszállat szerepét játssza. Barbauld egere ugyan „szabadnak született”, de erre nyomaiban sem emlékeztet már. Még a háziegér sajátosságait sem említi: az éléskamra éjszakai megdézsmálását, a konyhaasztalon maradt ürüléket; kontrollálhatatlan szaporodását; és a fajta leleményes ellenállását a háziasítás! és kiirtási kísérletekkel szemben. Míg Priestley kitágítani, Barbauld korlátozni szeretné az ember hatalmát az állatok fölött – magát a hatalom elkerülhetetlenségét egyikük sem kérdőjelezi meg. Priestley egere előrevetíti az állat teljes tárgyiasulását, Barbauld-é pedig a majdani érzelgős Disney-rajzfilmek figuráira emlékeztet. Mint Jane Jacobs is megjegyzi: az ember természet fölötti uralma teszi lehetővé, hogy a 18. század embere a természetet és annak „vad” teremtényeit jóindulatúnak és megindítónak lássa. A természet egyre fokozottabb ellenőrzése az irodalmi szövegekben megjelenő állatok fiktív, szeretetreméltó ábrázolásának legfontosabb előfeltétele.

1 Az angol nőnemű személyes névmás [her) itt sokkal kifejezőbb – a ford megjegyzése.
kép | adobe.com