Centauri

A TÉMA TITKA

2008 március

A TÉMA TITKA

Húszévesként úgy láttam, mások számára a különbözőség oltári nagy érték, egyesek szemében a lét jogát is ez adja meg. Velem egykorú hímekről beszélek, akik elszántan vettek részt a korcsoporton belüli rivalizálásban. Néha én is feltűntem ilyen csődöriskolákban, ahol néhányan a kielégületlenségtől eljutottak a metafizikáig is. Míg átvágtunk a város legtágabb parkján – és azokon a szűkös-zűrös éveken – nemegyszer csodálkoztam, hogy a pitypangok milyen egyformák, s bonyolult ornamentika helyett inkább sormintát alkotnak a járdaszegélyen. A verebek? Ha ötöt láttam, öten hasonlítottak egymáshoz, ha százat, akkor százan. Úgy gondoltam, ha kortársaim helyesen ítélik meg a világot, a nyomorult pitypangok, verebek és legyek – a létjogosultság ügyében – kimondottan pocsékul állnak.

Egy 18 éves lány, a dióbarna Péntek, aki egyáltalán nem forgott a klubélet berkeiben, egyszer hozzám vágta a naplóját. Ez furcsa volt, mert a lánynaplókat vagy dugdossák egy életen át, vagy némi sírdogálás kíséretében eltüzelik, de nem vágják mások fejéhez. Péntek valóban párját ritkította. És ne higgye senki, hogy ez a vadóc másnap, már kora reggel visszajött: „Mégis kellene a naplóm, add vissza, kérlek!” Esetleg reménykedve és fenyegetve: „Ugye, nem olvastál még bele!? „Ugye, nem olvastál még bele!?” Nem. Eltűnt az életemből, még a városomból is.

jön az első cigi

A naplóban olvasom, hogy a 15 éves Pénteket June, a luxemburgi származású barátnő, néhány indulatos kamaszfiúval együtt kutyavadászatra hívta, ismerős emlék: lófrálunk tanítás után, főként a külvárosban, vagy építkezések házvázaiban tanyázunk, ahol aztán jön az első cigi, esetleg az első csók, slukk, smár, néha a szexuális indíttatású fogócska… A napló szerint June-ék nem kocabagózni jártak az Óváros kaszárnyái közé, hanem kóbor kutyákat hajtani. Ez nyilván a tesztoszteron áldozatává váló, agyrombolt fiúk ötlete volt, amibe néhány naiv, kismellű lány-pajti is belekeveredett, ideológiát is gyártottak: a kutyák megtámadják az embert, betegségeket terjesztenek – és minden kutya egyforma! Péntek sok energiát ölt abba, hogy a nyilvánvaló butaságot cáfolja: „Már hogyan lehetne minden kutya egyforma? Van kicsi, közepes, nagy, tarka, fekete, fehér, hosszúszőrű, rövidszőrű, és drótszőrű is! A különböző fajtákról nem szólva. Látja a vak is! Akkor June miért nem látja?”

Igen, bizonyos esetekben elég volt egyetlen közösnek vélt vonás, hogy épp azok kasztosítsanak kutyákat vagy embereket, akik egyébként kitartóan sugallták, hogy a különbözőség az előfeltétele mindannak, ami az életben jó.

Akkoriban egymásba lógtak a szavaló-, önismereti- és színjátszó-körök, és ha volt valami, amit a különbözőségnél is fontosabbnak tartottak, az a magabiztosság volt. Két ember mégis bizonytalankodott. Én azért, mert identitásom és entitásom megszilárdulását hátráltatta a verebek és emberek elmélyült megfigyelése. Abból a brancsból, amelynek tagjai megtöltötték a kávéházakat, akik a helyi blues gittegyleteket alakították, akik hamar felbukkantak a kamaraszínpadokon és antológiákban is, senkivel se barátkoztam. De volt egy másik bizonytalankodó is. Nevezzük őt K27-nek, és tekintsünk el az ábrázolásától, mivel ma sem örül, ha szóba hozzák.

Szokás volt bemutatni embereket egymásnak, s az ilyen pacsizásoknak valóságos hálózata működött akkoriban; én is e hálózat jóvoltából ismertem meg a város figuráit. K27 volt az egyetlen, akivel nem személy, hanem a sors hozott össze. E kapcsolat boldog elszigeteltségem végét jelentette, ui. K27 – valami okból – élenjárt e ceremóniákban, amit így mondtak: összehozás. Meghatározott időpontokban, kultikus helyekre bandukoltunk, újabb és újabb, „érdekes” kortársakkal randevúzni.

Feltételezem: mindenki keresett valamit. Mára jutottam odáig, hogy kijelentsem: ez, amit oly sokan kerestünk, a rendkívül erős TÉMA. A Téma kényszerű nélkülözése elviselhetetlen lehet, bár sokan kiválóan akklimatizálódnak a hiányához, s ez utóbbira jó példa a városban Blöki néven ismert kortársunk.

belterjes feszültség

Este mentünk, mint mindig. A környéken két gimnázium is állt, egy reál és egy humán. Utóbbira nem kevés arisztokratizmussal ezt írták: GYMNASIUM. Az intézmények között ismeretlen eredetű ellentét feszült; a két iskola tanulói úgy nézték le egymást, mint a gazdasági udvar körömfájós fejőstehenei a túloldal vágásérett sertéseit. Abszolút kölcsönösen. Markáns, hol természetes, hol mesterséges különbségek mutatkoztak az ide vagy oda tartozó diákok között. A Gymnasiumból kerültek ki a tarisznyás lányok, a másikból a bálkirálynők. Az egyik ultraszélsőségeseit a latinosok, a másikét a sporttagozatosok jelentették. Csoda, hogy ez utóbbiak sose ruccantak át elkalapálni amazokat. Ez a helyzet a középiskolások generációját, sőt, egy emelettel feljebb, a huszonévesek köreit is izgalmas, belterjes feszültséggel ajándékozta meg. Voltaképp minden értelmezhető volt a városban a két tanintézmény viszályának alapjairól. Ha K27-nek köszönhető részvállalásom történetét nézem, figyelembe véve, hogy nem jártam se egyik, se másik iskolába, mivel kívülről érkeztem a városba, minden mozzanatot, az egész koreográfiát felépíthetném erre a viszályra, bár senki se hinné el, hogy ez organikus, igaz történetmesélés.

Blöki épp a két gimnázium közötti városrészben lakott. Jól emlékszem, K27 mindenféle okossággal tömte verebekkel teli fejemet, míg elvezetett a Gymnasium épülete előtt, a viszonylag halványra világított négysávos út mentén, mintha rémfontos találkára tartana két beavatást remélő szabadkőműves-jelölt. A két gimnázium között félúton felvezetett egy emeleti lakásba; arrafelé mind a mai napig jellegtelen, szürke, háromszintes házak sorfala áll; most is olyan, mint egy rohadt nagy aszfalthiba; még a panelkolosszusok iparszerű aljasságát se találni meg ott; nem düledeznek, nem árad belőlük az underground romantikája; nincsenek gangok, dúcolások, belövések; se szar, se erőszak; ennyire unalmas, jellegtelen, mesterkélten piszkos környéket aligha lehetne kitalálni, tehát a maga nemében mégiscsak remekmű. K27 felvitt a lakásba, ami pontosan képezte le a környéket; beltéri designja a kültéri áporodottság betüremkedése volt; bár azt is láttam, már az első pillanatban, hogy a kartongarzon lakója, Blöki, aki színpadias feszültséggel fogadott minket, nem így látja a szobát, ahol él, sőt, dolgozik, mi több: alkot! Ahogy a városban még vagy kétszázan, ő is egy forgatókönyvön munkálkodott. Úgy saccolom, abban az évben legalább két tucat Blöki feszült be különböző komfortfokozatú bérleményekbe, beton-kitüremkedésekbe azzal a nem titkolt szándékkal, hogy Bulgakov Mester és Margaritáját Bódy stílusában színre viszi. Ma se tudom, mi lett volna mindebben a szerepem; alighanem lerítt rólam, hogy nem érdekelnek a forgatókönyv-fabrikálások. Blöki talán azt gondolhatta, hogy közönyöm nagyképűségemből fakad, ui. akkoriban mindenki nagyarcú volt; ha meg nem, az számított igazán nagy pofátlanságnak.

Valamivel később K27 bocsánatot kért, mondván, feleslegesen rángatott oda. Blökit pár évig nem láttam. Majd észleltem párszor rövid felbukkanásait néhány klubban, ahol betépve, ordenáré stílben mindig nálánál fiatalabb, Jimmy-fanatikus rüfkéket zaklatott. Újabb idő után közeli találkozásom esett vele egy alagsori piszoárnál, ahol épp egy nemrégiben kirakott betűlevesre hugyoztam, ő meg erősen imbolyogva, ziláltan, a szomszéd piszoár mellé, a földre locsogtatta a fáradt sört. Amikor émelyegve felnézett, csak hosszas darvadozás után ismert fel. Így üdvözölt: „Hülye!” Korábban, amikor a fejem még verebekkel volt tele, zavarba jöttem volna. Évekkel később belelököm a saját levébe, esetleg lefejeli a piszoárt is. Akkor épp csak annyit mondtam: „Én is téged”. Akkor hallottam Blökitől az utolsó nekem szánt mondatot: „Téged mééér nem érdekel semmi mii?” Ez nyilván arra vonatkozott, hogy annak idején nem érdekelt a forgatókönyv-ötlet. Ezt követően Blöki eltűnt a csehókból, már nem zaklatott tökrészegen fűtől kába rüfkéket, és ismeretlen eredetű betűlevesre békésen pisáló, régi ismerősöket sem. Viszont egyszer megpillantottam őt az ítélőtábla folyosóján – talárban. Azóta is sokszor látom. Például lakkcipőben. Bőrtáskával. Nagy, fekete Roverben, ahogy fordul ki, és néz ki, feszít, könyököl az ablakban, figyeli a szélvédőn át, hogy látja-e őt valaki?, látják-e?, hogy ilyen, hej-haj Roverje van, tyűha táskája, kulcsa, csomója, lakkcipője, pityegője, meg a szarom tudja, micsodája.

A két tanintézmény közti viszály mára elhalt, csak néhány érettségi találkozóra érkező és korosabb tanerő emlékszik rá; elég idő múlt el ahhoz, hogy a Blöki-félék gruppját, minket, engem, K27 közreműködését, keresésünk mikéntjét és találataink pontosságát részben értékeljük. A legfontosabb kérdés most is az, hogyan válnak emberek mássá, mint amivé válni akartak; hogyan váltanak ruhát, célt, eszközt, néha olyan látványosan, mintha testet-lelket rosáltak volna; hová tűnik, mibe fordul az a szándék, ami a különbözőséget kereste, a megismételhetetlent, s ami az esetek jórészében uniformizált, homogenizált, előre-gyártott, ultrapasztőrözött sorshoz (?) vezet; fenntartva persze a lehetőséget, hogy a fekete Rover rózsafakormányát, egyediségét tekintve lenyűgöző ember fogja – bármekkora seggfej is.

kényszer és hórukk

Bizonyos életkorban támadhat valami megmagyarázhatatlan (mások szerint megmagyarázható) vákuum az emberben, ami gyötrő, lelkesítő, mennyei és pokoli erő is lehet, és aminek vitorlába fogása nem olyan egyszerű, mint gondolnánk. A kényszer és a hórukk nagy, ugyanakkor kíméletlenül erős a kényelemszeretet, a fájdalomküszöb pedig alacsony. Marad a gyorsmegoldás, a hiányérzet mihamarabbi betömése után-gyártott életformákkal. A Téma fáradságos felkutatása helyett a könnyen kézre álló forma.

Ártatlan és megmosolyogtató összejöveteleink közül egy éppoly emlékezetes maradt, mint találkozásom Blökivel. Akkoriban váltak divatossá az önismereti-csoportok is, melyeknek vezetői nem igazán kedvelték az okosabbját, annál inkább a szép és befolyásolható, apakomplexus-hordozó diáklányokat. Egy ilyen tréningen, ahová persze K27 hívott újabb összehozás címén, a következő feladatot kaptuk: vegyünk fel az asztalról egy tárgyat, határozzuk meg a lényegét, a saját lényegünket is, majd találjunk a kettő között kötést. Én a tréner apró, aranyszínű Rotring ceruzáját vettem el. Mindenki mondott valamit a „választottjáról”, általában azt, amit eredetinek hitt. Én is elővezettem a magamét, kissé bővebben, mint a többiek, kezdetleges formában arról, hogy a ceruzában téma van: hozzám köthető gondolat, érzés, esetleg egy ígéret. A tréner láthatóan meglepődött, és bár nem vártam tőle, megdicsért. Tíz óra lett, az összejövetel véget ért. „Köszönöm az együttműködést, kérem a tárgyakat!” És az elegáns válltáskába visszaugrált minden: radír, toll, szemüvegtok, notesz, csipesz, csak én nem adtam a ceruzát. „Nem gondolja, ha már így összemelegedtünk!’” A tréner nevetett is meg nem is. Tudta jól, hogy van igazság abban, amit mondok, nem üres szellemeskedés, nem is provokáció, ugyanakkor csinos ceruza volt, kétségtelen, s az idő tájt nem árultak Rotringot minden trafikban. Nevetgélt, míg a sálat a nyakára csavarta, dobott néhány poénnak szánt megjegyzést, mintha feszültségoldót spriccelne a légtérbe, ám látva, hogy a ceruzáját a mellényzsebbe süllyesztem, majd a kabátomért nyúlok, örökös (nekem mindig is gyanús) nyájassága, akár egy gát, tragikus hirtelenséggel szakadt át. Elvörösödött, agresszív és kanszerű lett, amitől jó páran megrémültek; rotyogott benne a kötelesség alá gyűrt düh, ágaskodott benne az agyarkodás, végül ordításban tört ki, eltorzult az arca, és fröcsögött a nyála. Határozottan elvesztette a fonalat. Meg néhány szakkörpszichopatát, akik többé nem mentek oda. Én pedig megtaláltam azt, amit Ariadné fonalának mondanak.

Egyesek azért járnak tréningre, csoportba, nemritkán baráti körbe is, hogy „csontra szopassák” a többieket. Volt, aki ennek megfelelően reagált a cerka elszeretésére is: „ voltál!” Aztán mindig akadnak, akik új vallásért érkeznek a klubba, és ha találnak ott valakit, aki a legkevésbé is alkalmas átmeneti istenkének, akkor pápájukká emelik. Utóbbiak – a továbbiakban – tartózkodóan, sértődötten kerülgettek engem. Mintha az őrült tudós sátáni kacaját hallatva nem a Rotringgal, hanem a megszentelt ostyával szaladtam volna el – a legközelebbi, legaljasabb szeánszra. Tévedtek a drukkerek és a pápisták is. Abban a ceruzában valóban volt valami. Abban a pillanatban. Talán nem is értettem még, de azt tudtam: hülye leszek elengedni! Bár a Téma, így, ebben az artikulált és így is bizonytalan formájában fel sem vetődött.

Fenntartásaim ellenére se idegenkedtem a kluboktól, összejövetelektől, kávézóktól, a kocsmákat pedig kimondottan vonzónak találtam. A kis Rotring egyike volt a tárgyaknak, amelyek megalapozták a korábban radikálisan hiányzó magabiztosságot. A nyugalmat. Az eset mégiscsak sikerélményként vonult be magánhistóriámba, bár cseppet sem úgy, mint egy „bomlasztó elem” piti sikerélménye. Így aztán számos helyen fordultam meg, sok Blökihez hasonló és Blökitől különböző, a különbözőséget hajszoló, és elhagyó alkatot láttam.

Ritkán akadnak olyan házak, ahol kisebb, notórius szabadcsapatok, önképzőköri elszántsággal önmaguknak szerveznek hellyel-közzel elismerésre érdemes műsort. Folyamatos együttlétet. Tudtommal a környéken ilyet már nem találni. Az én generációm kísérletező-kereső korszakának legvégén még akadt egy-két ilyen épület, amiket később visszavettek (akik adták) – szép sorjában, észrevétlenül szűntek meg.

kövéren és kopaszon

Büfé mindig működött bennük. A büfék előtt pedig mindig feküdt egy-két összehányt kölyök. Az egyik inni járt oda, a másik megmutatni magát, mások vadásztak, fiúk a lányokra, lányok a fiúkra; hugyozhattak a belső udvaron, nem szólt érte senki; szabadon pingálhatták a falakat, ez is újdonság volt akkoriban. A házakkal együtt eltűntek a grafitik, csakúgy, mint az emblematikus pofák. Néhányan manapság bukkannak föl újra. Kövéren és kopaszon. A sittről. Dél-Amerikából. Innen-onnan. Mint a vakondok. Túrásokból, fúrásokból. A többség alapvetően megúszta, eltörölte, leradírozta „ezt az egészet”.

Az utolsó hely, ahová elmentem, már a városon kívülre esett. UNDOR GRUND – „hivatalosan” ezt a nevet viselte. Stimmelt. Tágas udvara volt, és már a megnyitón faltól falig összehányták. Ritkán tartottak benne bulikat, büfé is csak eleinte, és csak péntek-szombat este üzemelt. Néha azért fénymásoltak néhány A/4-es hirdetményt, amit rányálaztak a város gócpontjaira. Az egyik ingyenes előadássorozatot ígért az írásról. Nekem meg volt egy frankó Rotringom, és egy gyanúm. Olyan gyanúm, ami a kétellyel egyenes ági rokon.

Néhány évvel korábban temérdek öntelt jófej csődült volna a ragasz láttán, ám a lányok minden korábbinál hosszabb lábán megjelentek már az első holdjárók, a rémegyedi fickók jó része meg világlátásra ment; volt, aki börtönben ült, volt, aki munkába állt; csak néhányan jöttek oda a meghirdetett időpontban. Hoztak magukkal füzeteket, kéziratokat, verseket, beültek egy rövid és unalmas bevezetőre, egyikük megkérdezte a végén: „Felolvashatnék valamit?” Az előadássorozatot tartó unott, kövér manusz csak annyit mondott: „Talán legközelebb” – majd bocsánatot kért, mivel nem várt dolog jött közbe, és lelépett. Így megy ez a haldokló helyeken. Nem számít, ha valami órákat csúszik, vagy elmarad; így sem, úgy sem verik szét a pecót a feltüzelt, forradalmi tömegek. Ha meg szétverik? Ugyan, mit vernek szét? Elfűrészelik azt a három darab vasszéket? Netán összetörik az utolsó, még megmaradt, amúgy fél éve eldugult klotyót? Vagy beköpnek a tök üres büfé rácsa mögé? Esetleg új brióst fosnak az udvarra, két összeszáradt, tavalyi szárgumó közé?

Olyan kopár volt a hely, hogy felgyújtani se tudtuk volna.

Arról volt szó, hogy keddenként délután négytől megy, tart, halad ez a tanfolyam, amit végig az a kültelki látomásként megjelenő, majd elfüstölgő manusz tart – a nevét ma se tudom. Hárman, akik egy darabig még odajártunk, úgy beszéltünk róla: „A manusz”. Láttuk korábban is, az Undor Grundnál telítettebb helyeken; úgy rémlik, koncertszervezőként szokott gabalyodni a sürgönydrótok között, gerjedezni a különböző rock-bandák hangosításának érdekében – egyáltalán nem értettük, mi köze az íráshoz.

A két másik fazon neve sincs meg. Ha az egyikkel beszéltem a másikról, azt mondtam: a másik gyerek – és fordítva. Gondolom, így tettek ők is. Kisvadászokat ittunk a zsíros kenyérhez. Ez utóbbi, mindössze néhány hét alatt zsírnélküli hagymáskenyérré egyszerűsödött. Ha a büférácsot felhúzták, azonnal berúgtunk. Annál is inkább, mert a manusz sokszor el sem jött. És milliószor rakta át az időpontot. Mintha játszana. Odamentem kedden, papír lógott az ajtón:

Előre nem látható okok miatt csütörtökön ötkor”.

Odacaplattam csütörtökön ötre, mikor újabb papírt lengetett a szél:

Bocs, inkább péntek kettő”.

Jó. Péntek kettőkor megkönnyebbülve látom, végre nincs fecni. Igen ám, de manusz sincs! Semmi. Büfé se. De voltak olyan hülyegyerekek, akik egy generáció, egy ötlet, bizonyos helyek, házak halódásánál olyan kitartóan virrasztottak, mintha a napfelkeltét várnák. Mert ugye, a Nap előbb-utóbb felkel. Úgy tűnhet, hogy késik, de valójában nem késik. De ha késik is, nem múlik.

hebegett-habogott néha

Néhány tivornya után elmaradt a két anonim korombeli. Anyám meghalt és a fejem fölül eladták a házat. K27 elköltözött, és bár korábban sokat segített, ezúttal nem állt módjában. Beültem a tanfolyamra. Helyesebben ki se mentem róla. Bár szemlátomást nem tartott. A manusz hebegett-habogott néha ezt-azt. Ő volt az első, aki a Témát említette. Azt is mondta, hogy a téma jól körülírható, megfogható dolog, és ha eljutunk egy szintre, kapunk néhány tuti tippet, dolgot, tárgyat – témát is. Egyébként efféle instrukciókat adott:

Írjatok jövő hétig az időjárásról.” És:

E heti témánk a szemközti fal”. Egy hét múlva:

Mi volt a múlt heti feladat? A fal? Aha. Akkor most legyen az ajtó.”

De arra sosem volt kíváncsi, mit írtunk a szemközti falról, az ajtóról, vagy a büférácsról. Nem is írtunk. Egy sort se. Nem volt kétséges, hogy a manusz leszar minket, és ezért a faszságért valahol szép kis summát akaszt le, talán pályázati pénzt. Egyszer velünk mint résztvevőkkel aláíratott egy jelenléti ívet is. A papíron legalább száz irkafirka állt, pedig mi a tanfolyam fénykorában se voltunk háromnál többen. Az volt a csúcs. Az Undor Grund fénykora.

Nemcsak azért dekkoltam ott, mert a házunk elúszott, hanem mert először éreztem úgy: ami történik, valóban egyedi. Bántóan típusos, valahonnan annyira ismerős, mintha folyamatos, megszakítás nélküli, többhetes déja vu-t élnék át, mégis páratlan. A manusz is. A fújtatása. Ahogy jót kaszál azon, hogy üzenőfalnak használja a házat ahelyett, hogy a beígért tanfolyamot tartaná. Tényleg, miért is nem mentem a húgomhoz? Miért nem kerekedtem fel a távoli rokonokhoz, akik mindig segítőkészek voltak? Azt hiszem, a manusz szöszölése, rendezetlensége, tramplisága és céltalanságának bája őszintén kíváncsivá tett; másfelől úgy éreztem: tartozik nekem egy bocsánatkéréssel. Egyébként pedig a házat nem zárták. Először csak az előteret nem, de amikor a büfés kicuccolt, már semmit.

A manusz – amikor még „hárman voltunk hallgatóság” – hozott egy horgonyzott öltözőszekrényt. Végigkarcolta vele a folyosót, a bejárattól az „előadássorozat” helyszínéig, ami egy sötét, de tágas szoba volt, beállította a sarokba, és azt mondta: „Ebben vannak a résztvevők ajándékai.” Amikor elment, hosszan és gúnyosan tárgyaltuk, miféle ajándékok lehetnek, hiszen egyetlen normális órát nem kaptunk. Semmit se lehet felidézni abból a makogásból, amit a manusz nagyritkán mégiscsak előadott. Állandóan kiflit evett, tele volt a szája, és nemcsak gusztustalan volt, hanem érthetetlen is. Ha meg épp nem kiflizett, előkerült a zsebéből a szotyi.

Határozott céllá vált bennem, hogy kivárjam, aminek kivárására senki se képes, mert olyannyira értelmetlen és érdektelen. Festői szépséget találtam az Undor Grund fokozatos és megállíthatatlan elnéptelenedésében, a manusz nemtörődömségében és leromlottságában szintén; szívből vágytam látni, hogyan ér véget egy jobb sorsra érdemes generáció erőtlen és rövid kísérlete, és mikor hullik le a falról a megmaradt vakolat. Állítom ezt akkor is, ha így, ebben a tudatos formában, nem volt bennem.

abszurddá és szórakoztatóvá vált

A szoba sarkában a körülményekhez képest otthonos vackot alakítottam ki. Néha elcsavarogtam vagy beugrottam a városba, egyébként szakadatlanul ott voltam. Amikor észlelte ezt a manusz, talán elszégyellte magát; tán azt hitte, hogy fanatikus vagyok, aki miatta költözött oda, csakhogy a szavait ihassa, míg köpködi a szotyit, míg száll a szájából, az igével együtt, a kiflimorzsa, akár a fűrészpor vagy a manna; így hát időnként megjelent, néha pontosan, és beszélt. Összevissza. Például a tollról. Felolvasott egy hosszú és iszonyú tudományos értekezést a papiruszkészítés technikájáról, és a papiruszkereskedelem hanyatlásáról is. Gőze se volt a témáról. Olvasatlannak és sötétnek hatott. Ezért hozott magával mindenféle könyvet, aminek köze lehetett az íráshoz. És ha már egyszer eljön, gondolhatta, biztos, ami biztos, aláíratja velem a jelenléti ívet, újra meg újra. Végül mindez olyan abszurddá és szórakoztatóvá vált, hogy néhány visszaváltott üveg árából, fülkés telefonról felhívtam K27-et, és kértem, látogasson meg. „Ezt látnod kell!” – mondtam neki. De K27 nem ért rá. Néhány nappal később pedig a manusz bejelentette: „A dolognak vége”.

Gondoltam, hogy nem tart örökké.

Néhány napig elszöszöltem ott, egyszer beugrottam a belvárosba, három éjszakát töltöttem egy régi ismerősnél, akit még K27 mutatott be, majd visszatértem a házba. A manusz azt is az orromra kötötte, hogy nemsokára lebontják. A tanfolyam tehát lezárult, az Undor Grund végleg lehúzta a redőnyt, ami abban nyilvánult meg leginkább, hogy kikötötték az áramot, a csövekből eltűnt a víz, a manusz pedig az ajándékokat rejtő öltözőszekrényt otthagyta a sarokban. Gondoltam, visszajön még.

Cigiztem, aludtam, és a szekrényről fantáziáltam. Álmodtam is vele. Egy ízben azt, hogy éjszaka megnyílik, akár egy díszes szentségtartó, és varázslatos sugarak tarkabarkaságát bocsátja rám; ufót láttam benne; szigorú, pápaszemes kerubokat; monokinis angyalokat, tök pucér nőket, terített campingasztalt; medvecukorból készült, életnagyságú Csepel biciklit, irizáló sörös rekeszt, szivárvány hónaljából vidáman kiszánkázó, kommersz konyakot; havazást tündöklően erős, fehér ellenfényben, ahol hópelyhek helyett talpas cigaretták pálcikái hullottak a szekrény világoskék egéről, s ki tudja, mi mindent még, amire már nem emlékszem. Végül úgy gondoltam, hogy a tanfolyam egyetlen túlélőjét, az Undor Grund utolsó mohikánját, vagyis engem illet meg az öltözőszekrény tartalma. Közelebbről szemügyre véve azt láttam, hogy nincs zárva. Amikor kinyitottam se pucér nőt, se kenyeret, és ami nagyon fájt, sört sem találtam, csak papír volt benne. Nem csomagokban, hanem mint a géprongy, begyűrve. Itt-ott akadtak kötegek is, de a szekrény alapjában óriási kukának tűnt. Amikor hozzáláttam a papírok elrendezéséhez, a rumli alján, kicsi kartondobozkákban több száz Tintenpenre bukkantam. Ezen felbuzdulva nekiláttam írni mindenfélét, ha már egyszer a köpködő manusztól semmit nem tanultam.

Azok a papírok nagyon finom, puha, fehér, bibliapapírra emlékeztető matériák voltak, és a Tintenpen fekete tintáját olyan szomjjal szürcsölték, hogy élvezet volt nézni. Bizonyos idő után azt se tudtam, mit írogatok, sokkal inkább arra koncentráltam, hogy tisztán lássam, amint a tinta egy pillanat alatt ivódik be a papír kapillárisaiba.

Élmény volt.

Minden szót legalább háromszor láttam. Először, amikor leírtam. Másodszor ugyanaz a szó, brutálisan süllyedt el a papír finomszerkezetében. Harmadszor, amikor a szó megszikkadt, új tónusban, mintha másik dimenzióból érkezne, mintha az itatós feneketlen mélységéből küldenék vissza, szinte felbukkant. Úgy tűnt, a szavak fekete pingponglabdák, én meg csak hullajtom őket egy tál lágy habtejszínbe. Ringatóztak, úsztak, lubickoltak, forogtak a tengelyük körül; néha valóban elhittem, hogy nem a betűk ülnek be a papír anyagába, hanem a papír olvadozó cellulóza tölti ki a kemény szavak hézagjait. Ezzel addig játszottam, míg a szemem teljesen elhomályosult, és a vizuális heroinból elegem nem lett; és csak akkor jutott időm a mondatok értelmére is; csak akkor tűnt föl: már réges-régen írok. Egy olyan történetet, aminek nem emlékszem az elejére. Mire a transzból kiértem, ez a történet már javában tartott.

Pontosabban: a Téma.

Amitől többé nem tudtam elszakadni. Ami néhány nap múlva valóban kaleidoszkópszerűen forgó, szárnyaló, aranyszínű fénynyalábokat bocsátott ki magából, betöltötte a szobát, és én úgy járhattam, úszhattam, repkedhettem benne átvilágítva, akár egy foszforeszkáló, maradéktalanul boldog madárember – együtt a többiekkel.

kép | Marcelle Cahn művei, wikiart.org