A TÉL CSEREPEI
2010 március
Fehér köpenyek a kórházi mosoda udvarán,
beszáradt szappanhab, szutykos tollboák:
foszló kupacokban olvad a hó.
Hol a napmeleget rávert sár nyeli el,
megroskad alatta a templom,
szétterjed benne a hő, mint
birodalomban a rossz hír,
szertesugárzik a bomlás.
Hol nem freccsent rá semmi,
ott tiszta, friss lepedő,
felvert, s kiöntött tojáshab,
kristálycukorral hintették,
hogy megédesedjék,
de ha beleharapnánk, íze semmi,
s ott is önmagába roppan:
saját csontváza súlyát sem képes elviselni.
Magatehetetlen, ősz hajú öregek:
nappal fonnyadtan maguk alá vizelnek,
az elcsorgó lé aztán felszárad,
meggyűlt maradékát lefagyasztja az éjjel:
villanyfényben csillognak a félszigetek.
Ahol napközben áttetszik az aszfalt,
öbleikben perzsel a forróság,
köztük rongyokká szakadozva,
lassan elfeketedve zsugorodnak a szárazföldek.
De a betörő fagytól éjszaka
újrakeményednek a jégbordák,
olvadnak-dermednek gyűrött hegyláncok,
földnyelvek, gödrök-dombok
csuklós buszok csapta feketekávéban,
sósvizes latyakpocsolyák szigettengerében.
Államalakulatok, miket a
földtörténet észre se vesz.
A felszáradt járdán már roppant sófoltok:
ősöreg, sziklás kontinensnek, sok millió éves
csillagködnek vélhetnéd valamennyit.
A tavaszi eső majd elmossa,
szétoldja a sokféle rajzolatot.
Csatorna hörböli, föld felitatja.