A TEHÉN SZEME

Tétován kapirgálok az óra foszforeszkáló számlapja után. Fél hat. Ilyenkor még a foszforeszkáló számlap is vakít, bár érzékelem az ablakon bevilágító utcalámpa derengését. Kicsi bizonyosság az alaktalan fekete masszában. A téeszben tehén, ürülék, kesz­tyű, csizmába be, csizmából ki. Gémberedett ujjak, savanykás szarszag. Majd megszokom. Mindent meg lehet szokni, csak él­vezettel kell csinálni. Dideregve kászálódom ki az ágyból. Ing, mellény, pulóver, így jobb, csak a kezembe kellene egy izzó spirált építeni. A feladat megoldását a biomérnökökre hagyom, egyelőre dörzsölöm. Odakint még töksötét a világnak az ablak négyszögével határolt szakasza. Megtanultam vekker nélkül ébredni. Szól a rádió, didergő kézzel vajmorzsákat faragok a sziklává keményedett Margarétából. „Kell aaa… romantika…”, énekli Zorán.

elért ide is a fejlődés

Ajtókulcs, kapukulcs, lámpa ki, rádió ki. Még nem vagyok igazán ébren. Ajtó ki, ajtó be, kapu ki, kapu be, kulcs egyszer, kétszer. Belenézek a hajnalba. Szégye­nében elvörösödik az ég alja, amiért ilyen csúf házak fölé kényszerült Auróra, a rózsásujjú. Tíz éve itt még jól termő gyümölcsös volt meg szőlő. Aztán a körzős tervasztalon elért ide is a fejlődés.

Kiérek a betonra. Egyik kamion a másik után böffen el mellettem. Megyek ren­dületlenül. Megered az orrom, hidegben mindig megered. Pedig náthás sose va­gyok. Visszaszívom. Valaki nagyon szomorú lenne ezért, de ez a valaki most nincs itt. Egyedül vagyok, egy szál egyedül. Mikor ezt mondtam Marika néninek a konyhán, láthatólag meglepődött. Mire a levesemet megettem, becsomagolt nekem négy almáspitét és a zsebembe dugta. ,,Jó lesz vacsorára, doktor úr” — tukmálta, két piros almával együtt.

Figyelem a mellettem elzúgókat. Mire a csuklós Volán busz jön, nekem a kanyar­ban kell lennem. Kimértem. Innen még decemberben, a sötétben is látom, hogyan indexel és húz be a megállóba. Nem sokkal ezután feltűnik a mi debella buszunk és befordul a telep felé. Régebben a kis furgon járt erre az óvatos Jánossal, de most a téesz vett egy vadonatúj Ikarust, méregdrágán. Erre van pénz. Azóta is csak heten utazunk rajta. Első útján még sértetlenül feszült az üléseken a nejlon védőhuzat— az elnök is kijön megnézni. Végre itt a busz, kivételesen fűtött. Ketten ülnek rajta. A gumis meg a hegesztő. Ők még kifelé jövet felszálltak, mert mindig korábban kiállnak, mint hogy a város­ba visszaigyekvő busz odaérne. Laci bácsi, a hegesztő munka után mindig másutt száll le, de soha, véletlenül se a házánál. Egyszer bort fejteni megy, másszor a városba vásárolni, sokszor az okát sem közli, csak azt mondja valahol útközben: „Itt álljon meg, Józsikám.” És leszáll, hogy ne kelljen hazamennie. Fél a feleségé­től.

A sofőr a telepirodában felhörpinti kávéjának maradékát, ráérősen kiballagés indulunk. Abban a pillanatban, hogy a bekapcsolt motor bizsergetően rázogatni kezd, csöppnyi éberségem is oda. Visszasüllyedek álom és ébrenlét mezsgyéjére, pillám lehunyódik, fejem nekidöccen az ablaknak, és már nem is tudom, hol vagyunk. Időnként, mikor újabb munkatárs száll fel, megrezzenek, aztán lekókad a fejem. ,,No, fiú-e vagy lány?” — riadok fel egy csúfolódó hangra. Az egyik traktoros hetek óta izgul állapotos feleségéért. Szül helyette. Mert az asszonyka csak később fog. Ő már most minden percben várja. Az együttérzést nem lehet elég korán kezdeni. Félig hunyt pillám alól látom elsuhanni a város épülő panzióját. Közbeszéd tárgya, gebines lesz. Nincs olyan nap, hogy ne dolgoztak volna rajta valamit. Ez halad. Nem úgy, mint az államiak. Már így félkészen is látszanak a kacsalábak. ,,Na ne! Új buszunk van!” — üvölt egy basszus. Ez a műhelyfőnök. Legfőbb tudománya, hogy mély hangon és kifejezően tud káromkodni. Ezért vá­lasztották párttitkárnak a kettes kerületben. Mikor legközelebb felneszelek, már az iroda előtt állunk. „Menjünk még egy kört” — motyogom álomittasan, de senki nem hallgat rám. Muszáj felébredni, ezúttal végérvényesen, egész napra.

* * *

Az állattenyésztés szobájában kvaterkázás. Ezt utálom a legjobban. Mikor megy a duma és senki nem dolgozik. Érkezés után mindjárt kis szószigetekbe tömörül az összes irodás, kitódulnak például a konyhába kávézni, és egyiknek sem akaródzik nekikezdeni a napi teendőnek. „Végre jó a kazán” — közli valaki, tegnap ugyanis kilyukadt. A szép hangú műhelyvezető egész nap barkácsolt rajta félcédulás segédmunkásával, és mikor bejött a radiátorokat ellenőrizni, kering-e már a víz, olyan volt, mint egy kéményseprő az óbudai téglagyár nyolcvanméteres kémé­nyének végigkúszása után. „Hozzám ne nyúljon!” — sikította Valika, a kíváncsi természetű adminisztrátor, de mégsem úszta meg: kifelé menet hozzányúlt a kilincshez. Előzőleg a szerelő is.

időmulató társalgások

Az időmulató társalgások ellen én olvasnivalót hordok a zsebemben. Nem tetsze­tős megoldás, mert a műszakvezető, akivel ugyan nem vagyok függelmi viszony­ban, allergiás arra, ha valaki olvas. Beszélgetni, sakkozni, kártyázni, naplopni szabad. Olvasni nem. Mint a katonaságnál.

Senki sem szereti beismerni, hogy az állatorvos akkor dolgozik jól, ha nem dolgozik semmit. Ez a mi legeredményesebb munkavégzésünk. Csak legyen, aki elhiszi egy olyan rendszerben, ahol a munkát idővel mérik. Amint megengedhetem magamnak, kocsival fogok járni. De ezt akkor engedhetem meg, ha lesz magán­praxisom. A maszek kör pedig… No de hagyjuk. Inkább a reggeli trécselés elkerü­lésének másik módját választom: dolgozom. Gyorsan kifordulok a cigarettafüstbe burkolózó szobából, és átvágok az úton a telep felé. A traktorok felhordta sárban tocsogok. Ezen a tájon és ilyen időben nehezen szárad a víz. Pedig már több mint egy hete, hogy utoljára esett. Különben sem jellemző ebben az évszakban az eső. Már rég hónak kellene lennie, de ez a nyavalyás idő is épp csak annyira hideg, hogy az ember orrát lecsípje, a tócsák azonban ne száradjanak fel.

A portán az öreg éjjeliőr, Pali bácsi fogad. Keze ügyében ott a rádió. Megállás nélkül szól egész nap, akár bent van az öreg, akár nem. Világvevő Kossuth. Bekap­csolja, aztán nem figyel rá. Rossz egész nap egyedül. Szerencse, hogy nálunk a portás kifutó, küldönc, éjszakai elletési segítség is egy személyben. Nem válogat­hatunk az emberekben. Az állattenyésztés, mint ezt már az egyetemen is kifejtet­ték, egyike a legkevésbé keresett munkaterületeknek.

A hagyományos paraszti lét­forma, amit a közvéleménnyel az elmúlt harminc-negyven évben sikerült megutáltatni, itt érvényesül a legtisztábban. Kevésbé gépesíthető, az állatok igényei pedig nem változnak olyan hebehurgyán, mint a vaktában nemesített száratlan búza meg hibridkukorica, amit nem kell kapálni. Itt most is trágyázni, almozni, fejni, elletni kell, büdös, piszkos munka az állatok közelében. Különösen a közösben, amely mindenkié, következésképp senkié. Ezért áll úgy minden itt, mint a Csáki szalmá­ja. Bezzeg a maszekban, ahova az Állomás inszeminátorával jutottam el egy termé­kenyítő körút során, más a helyzet. A szobányi kicsi istállóban tiszta és világos minden, lakójának pérájára csak én kentem trágyafoltot, mikor belenyúltam. A téeszből, állami gazdaságból az értelmesebbje rég elszállingózott már, marad a seprűje. A debilisek, lusták, flúgosak. Ritka kivétel az értelmes ember. A mezőgazdaságban is az a divatos, aki gépen ül. Traktoros, gépjárművezető, szerelő annyi van, mint a pelyva, de ha egyetlen fejőlegény kiesik, a portásnak kell beállni a helyére. A portán — a tegnapi hőmérséklettel ellentétben — fullasztó a hőség. Itt külön olajkályha van, amit állandóan hetesre csavarva üzemeltetnek. Sokszor attól félünk, felrobban. Duhog, zuborog, és ontja a meleget. Idejárnak a telepiek hőfürdőzni, kávézni.

járványügyi fertőtlenítő lavór

A porta máskor információs központ, itt lehet tudakozódni a munkatársak holléte felől. Most Pali bácsi üdvözlése után tovarobogok. A járványügyi fertőtlenítő lavór­ban csak a belső ellenőrrel mosatnak kezet, az itteniek soha nem használják. Benne ajódtartalmú szerves fertőtlenítőlé sötétbarna színe már piszkossárgára fakult, és az evolúciós távlatokkal mérhető idő óta elmaradt csere következtében Isten egész állatkertje benne mászkál vagy döglődik. A belső ellenőr ezt persze nem tudja, neki csak annyit mondtak, ott kell legyen egy lé. Ezért megnyugodva konstatálja, hogy van, és örül is, milyen hatékony a dezinficiens, lám, mennyi legyet fogott, így zajlik a telepvizit. Én is ezzel kezdek. A telepvizittel. Az ellenőrzés a fejőház-ellető-borjúnevelde háromszögében zajlik, éscsak ha van idő, nézek körül a karámoknál. Itt rendszerint nem történik semmi. Vagy ha mégis, az rövid útonkiderül (szögnyelés, bálázózsír jóízű elfogyasztása, egymás oldalának meglékelése vagy a csülkök nemtörődöm kificamítása úgysem előzhető meg egy-egy villámláto­gatással).

A borjúneveldével kezdek, mert az a legegyszerűbb. Az ember hajlik a dolgokat a könnyebbik végükről megfogni. Itt csak néha van egy beteg, azzal sem igen lehet mit kezdeni. Beletömünk egy vagonnyi gyógyszert, és a végén vagy megmarad, vagy megdöglik. Nagyüzemi állatorvoslás. Szerencse, hogy a gondozó sokat próbált öregember, az állatszeretők kései maradéka. Olyan lelkesen dajkálja óvodáját, hogy ritkán van rám szüksége.

A fejőházba lépve Laci fogad. A rászáradt trágyától mocskos terelőkorlátra tá­maszkodik, szemében rettenet: „Meghalt a Kerekes Józsi. Fölakasztotta magát.” Nincs szegény hozzászokva az elmúlás ilyetén közelségéhez. A fiú tegnap még bent volt, zokszó nélkül tartotta a tehén farkát, mikor termékenyítésnél segédkezni kellett. „Micsoda?” „Még nem volt tizenkilenc éves…” — suttogja Laci. Megérintette a halál szele, s még nem tért magához. Jó neki, hogy ott vagyok. „És tudod, miért?” — kérdezem. Nekem nem remeg a hangom. Nem állt hozzám olyan közel, és az ember hajlamos a más bánatát megkönnyebbülten tudomásul venni. Örül, hogy másutt csapott le a villám, és a mennydörgésig eltelt másodperceket számolja. „Nem. Azaz… Semmi biztosat”. Már társalkodó a hangja. Ő is megszámolta a másodperceket. „Tudod, hogy van ez ilyenkor. Kitalálnak mindenfélét, utólag mindenki okos. Azt mondják, volt egy csikója, és valami fogadáson elvesztette. De nem hagyott levelet, semmit sem szólt, csak úgy találtak rá… A bolond!” „Vagy valami csaj van a dologban…” „Lehet. De nem ez az első a kerületben. Az elődöm kettőt vágott le. Az egyik megmaradt.”

Divatba jött az akasztás, az én főnököm is levágott egy életunt juhászt a hodály mestergerendájáról (muszáj ezeknek a munkahelyen megöngyilkolni magukat?), és akit az előző műszakvezető mentett meg, örökre habókos lett. Őt ismerem, a Dönci bácsit. Félszegen mozgó, kevés beszédű ember, de nem látszik ütődöttnek. Ebben a környezetben legalábbis nem. Akkor találkoztam vele, amikor a leltározó bizottsággal kimentünk a fél kilométerrel feljebb eső juhhodályhoz, számba venni a bürgéket. A bizottság egy szál emberből állt, mert az egyiknek itt, a másiknak ott akadt valami dolga, és sürgősen egyedül hagyták a legmaflábbat. Bezzeg, amikor a gyógyszert nézték, ott volt a bizottság fontoskodó vezetője is. Engem helyből letegezett, és bocsánatot kért, hogy már így szokta. Azzal beszaglászott a gyógyszeres szekrénybe, abban a re­ményben, hogy talál ott valamit, ami több vagy kevesebb. „Szervusz, Szabó elvtárs” vágtam vissza, és lelki nyugalommal nyitogattam neki az ajtókat, tudván, hogy Nórika jó előre elpakolta a felesleget. A gyógyszert mint fogyóeszközt lehetetlen pontosan leltározni. A birkákhoz Szabó elvtársnak már zsenánt volt kijönni, és ahogy elnéztem a kis technikust, amint egyedül számlálgatta a gyapjas anyákat, amelyeket a juhász egyenként eregetett kifelé a lábai között, mint a Küklopsz Odüsszeuszékat — meg tudtam érteni.

csak a kulcsszavak

Meg kellene keresni a tehénlepény jó oldalát. Csak az a baj, hogy mindig lapjával esik, és mindig a rosszabbikkal felül. Ennek ellenére vannak kellemes élmények. Szeretem például az emberek gondját-baját hallgatni. Kifejlesztettem egy techni­kát, amellyel hallatlanul figyelmesnek tetszem, miközben egészen másutt jár az eszem. Ettől ők nekibátorodva felhúzzák sérelmeik zsilipjeit, és mesék özönét zú­dítják rám. Időnként közbevetek egy értelmesnek hangzó jollyjoker megjegyzést, mire ők mondják tovább a magukét. Csuda érdekes dolgokat lehet így megtudni, még ha csak a kulcsszavakra figyel is az ember. Mivel én meghallgatom őket, ők is hallgatnak rám, ha kérek valamit. Aki „nem érek rá a maguk hülyeségeivel foglalkozni” felkiáltással szakítja félbe őket, az hamar megkapja, hogy „csinálja maga, ha olyan fontos”. A mi kapcsolatunk azonban zavartalan, vagy legalábbis közel az. Balog úr például, akiről nekem rögtön az jut eszembe, hogy „a templomtornyot fújja, mint egy furulyát”, semmi rokonságban nem áll Weöres nagyvárosi szomszédjával, ám naponta elmeséli a tehén farkát fogva, hogy milyen volt az, amikor ő még Kacérdon dolgozott a Kürtös doktor úr mellett, aki mindig megfo­gadta az ő jó tanácsait. Mikor kértem, Balog úr még a tehén páráját is széjjelhúzta a katéter bevezetésekor, pedig előtte égre-földre esküdözött a tejházasnak, hogy ő nem kap fertőzést a kedvemért. A tejházas most bizalmasan félrevon és suttogva közli, hogy megint piszkosak a tejházban a szűrők. „De ne mondja ám, hogy én szóltam, mert megfojtanak!” „Dehogy, dehogy” — biztosítom sietve, és a rá­csomósodott szennytől foltos szűrővászonnal a kezemben átmegyek a fejőházba. „Uraim, meg ne lássam a szűrőt még egyszer ilyen piszkosan, mert levonatom a prémiumból. A törlőruha azért van, hogy tessék használni, nem pedig csak megpocskolni a tőgyet egy kis vízzel. A víz arra jó, hogy fellazítsa a koszt.” S mint egy véres kardot, mutatom körbe a bűnjelet. Mindenfelől élénk megbánás hangjai szállnak felém, egyesek az idő rövidségére panaszkodnak, ettől eltekintve marad minden a régiben.

Évike, akit Laci az öngyilkos Kerekes helyére állított, tejet lötyköl. Nézem a nyomorult, vézna kis testét. Ez lenne gyilkos? Ő a nehezebb utat választotta. Szembeszállt és megölte iszákos, garázda férjét. Kibírta a tizenöt évet is. Most szabadult. Csendes, szótlan, a légynek sem árt. Micsoda elkeseredés szorulhatott belé, men­nyi-mennyi szelíden elszenvedett ütés, mire betelt a pohár. Akaratlanul az okkal, ok nélkül agyba-főbe vert itteni tehenek szomorú szeme jut eszembe. Milyen szerencsénk van, hogy ők eddig még nem emeltek csülköt ránk. Talán ő sem akart ölni. Véletlenül kezébe akadt a szódásüveg. Dulakodásnál előfordul. De hát az emberélet kioltásáért bűnhődni kell, akárhogy is, vagy nem? Tizenöt év rács mö­gött. A kisfia most embernyi, duhaj kamasz — gyakorlatilag árván nevelkedett.

Ezért az életért kinek kell bűnhődni? Aki gondolkodik, megbecsülést, kitüntetést érdemel. Aki másként gondolkodik, megbélyegzést. Aki tovább gondolkodik, a társadalom rendjét veszélyezteti.

Saválló munkai ruha van rajtam, ez az ellátmányom itt a telepen „Saválló — mondta a raktáros, mikor kiadta — nem marja ki a szar”. Erre tényleg nagy szükség van, különben már egy hét múlva csupa lyuk lettem volna. Ez a páncél véd meg úgy-ahogy a tehenek hátulról indított támadásaitól. A többiek ruhája évti­zedek múltán így is foltok és lyukak laza hálózata. Zsebre nem dughatják a kezüket, mert alul kiesik. A ruhák eredeti színét spektroszkóppal sem lehetne meghatároz­ni. Valahányszor meglátom őket, intézkedni akarok mosodaügyben, de hát a moso­da Bíró néni. Egy személyben. Néha kisegít a portán is, azonkívül ő mossa a kerület összes szennyesét. A mosás üteme Bíró néni háztáji tyúkjainak aktuális számától és férjeurának hangulatától függ. Mi tehát csak akkor kapunk tiszta ruhát, ha a kérés kedvező légkörben hangzik el. Bíró néni tündéri aranyos lélek, de tyúkja mindig rengeteg van, és a férje kedélybeteg. Az emberek ruhája következésképp a kopástól tisztul. Furcsa dolog ez a higiéniával. Ahol a legindokoltabb lenne betartani, mert gyakorlati jelentősége van, ott tesznek rá.

az első spermaadag

Gumiköténnyel, gumicsizmában, konténerrel a szemnyugtató középkék keramitkockákon a tehenek útját az emberekétől elkülönítő láncok-rudak-korlátok között manőverezek. A mínusz 196 fokos nitrogénnel töltött tartály Omega koncerteket idézően füstölög, mikor az előzetes ellenőrző vizsgálat után kiveszem az első spermaadagot. Egy alkalommal, mikor az üszőtelepen jártam inszeminálni, visszafelé jövet egy éles kanyarban felborult a színültig telt tartály. Akkor aztán nemcsak lábközelben terjengett misztikus köd, de albioni méreteket öltve még a kilátást is elzárta a sofőr elől. Meg kellett állni, hogy az eszeveszetten füstölgő fémedényt felállítsam. Azóta óvatosan kanyarodik, ha velem van, és a biotechnika csodái iránt tanúsított lelkesedése észrevehetően csökkent. Az üszőtelepen inszeminálni ettől eltekintve is kalandos vállalkozás. Ajánlatos előtte néhány westernfilm megtekinté­se útján szakmai továbbképzést végezni. Egy alapjában helyes ötletből kiindulva a növendék üszőket több hektáros irdatlan homokdombon tartják, extenzíven. Egyetlen zsebkendőnyi szárnyék védi a több száz állatot télben-fagyban az időjárás viszontagságai elől, ahová persze csak az erősebbek férnek be. A többinek ezért nincs más választása, mint hogy még erősebbé fejlődik, és elzavarja az erőseket.

A hiba nem is itt van, hanem hogy ezen a vad prérin, amit a mieink előszeretettel becéznek kempingnek, gyalogos gulyások teljesítenek szolgálatot, pányva nélkül. Egyszer végignéztem, ahogy négy ember megpróbált két ilyen edzett vadállatot a szűk nyílású szorítófolyosóba terelni. A borjak röhögve kocogtak odébb, valahányszor be akarták őket keríteni. Itt a gulyások is természetes kiválasztódással nemesítődnek — gondoltam, mikor elnéztem a félóra múlva céltalanul és kétségbe esetlen kóválygó embereket.

* * *

..Weiner úr!” kurjantom el magamat a betöltött inszemináló katétert megragadva. Igyekeztem a legkevésbé görbét választani, mert a nem egészen rendeltetésszerű használat következtében elszenvedett alakváltozást nem csupán a műszalma sínyli meg: a nyakcsatorna eltalálása is nehezebben megy. Weiner úr tizennyolc éves taknyos, de előre megfontolt munkafegyelmi taktikából kénytelen vagyok ezt a megszólítást alkalmazni. Ha rokonszenvét ki akarom vívni, szemtelenségét el kell néznem, mert akár az ősz vezetőségi tag a másikban, ebben a brigádban ő a legügyesebb ember. Ezek az értékelések szájhagyomány útján terjednek, nekem az inszeminátor ajánlotta. Mikor annak idején a mesterséges termékenyítés techni­káját tanultam, mesterem alaposan kiokított a tehenészekkel való bánásmódra. ,,Mindig legyen egy hobbyd. Mindegy, hogy mi, de erről ismerjenek. Például mosasd meg a tehén farkát is, ne csak a péráját. Nincs rá szükség, de te csak csináltasd. Így egyéniség leszel”. Igaza volt. A péra széthúzatását választottam, mert így könnyebb volt a katéter hegyét bevezetni a hüvelybe. Először csak néztek, mi a fenét akarok, de egy hónap múlva, miután mindenkinek százszor elmagyaráz­tam, hogy ez azért van, ne legyen piszkos a katéter vége, már külön felszólítás nélkül is megcsinálták, és az arcukra volt írva: ez egy lelkiismeretes doktor. Pedig elsősorban kényelemszeretetből fogadtam meg a rokonszenves, szakállas inszemi­nátor tanácsát. Egy hétig jártam vele százhúsz kilométeres napi körútját a rozoga Trabanton, és több emberismeretet tanultam, mint egyetemi oktatóimtól öt év alatt.

Kezdetben nehézségeim voltak. Ideológiai és erkölcsi természetűek. Arra gon­doltam, ugyan milyen jogon vonjuk mi meg háziállatainktól a szabad döntés és mozgási szabadság után még az élvezeteket is. Egyáltalán, mennyiben tekinthetők tárgyaknak, szükséges-e, hogy egyedi személyt, élőlényt lássunk bennük, vagy csupán a termelés eszközét, melyen az eredmény növelése érdekében bármilyen átalakítás, újítás eszközölhető, nem védi szabadalom? Persze, akkor még ifjú és bohó voltam. Azóta rendszeresen olvasok egészségügyi közleményeket, ahol az emberről is mint munkaerőről értekeznek. Egy termelésben dolgozó szakembernek ne legyenek erkölcsi aggályai. Ami a termelés javát szolgálja, az az erkölcs. Az érdek a megfontolás, de azonnal. Azt kell eldönteni gazdasági szempontok alapján, érdemes-e a selejt, visszafolyató, méhgyulladásos, petefészek sorvadásos, tarajos­medencéjű, gyulladt tőgyű, kistermelésű egyedeket még egyszer berakni, vagy hizlaljuk fel és vágjuk le őket. Mert minden második tehénnek van valami baja, és ha mindet elküldeném, amelyik nem egészséges, hamarosan kettesben marad­nánk a telepvezetővel.

Elfásul a karom, mire az utolsó kisasszonnyal végzek. Hiszen leányok ezek mind. Hiába ellettek háromszor, nászt még nem ültek. Mereven mozgó kézzel írom be az elvégzett munkát a termékenyítési naplóba, tenyésztési naplóba. Admi­nisztrálok. Ez a legfontosabb. A papírban nem szabad tévedni. Vagy ha mégis, időben ki kell javítani. Ez a mérce, ez az etalon.

* * *

a szokásos ellátási hiányosságok

Az elletőben vár napi munkám legorvosibb része. Amolyan nőgyógyászati ese­tek. Nehéz ellés, magzatburok visszamaradás, tőgykezelés. Mindez rendben is len­ne, ha akadna műszer de az nincs, gyógyszer sincs. A szokásos ellátási hiányosságok. Pedig elnökünk, a drága lélek mindent megtesz az állategészségügyért. Pa­rancsszóval átrendelt minket a város másik gyógyszertárába, mert ott dolgozik a haverja, és így protekciós alapon kapunk gyógyszert. Kapnánk, ha lenne miből, így aztán ládaszámra visszük a rossz, semmiféle hatással nem rendelkező hazai készítményeket, ahelyett, hogy a megfelelő gyógyszerből fogyasztanánk ennek tört részét. De kétszeresére emeljük a forgalmat, akár van az a specialitás, amit mi kérünk, akár nincs. Valami olyasmire megy ki a játék, hogy a pasas humán árakon számláz nekünk olyan emberorvosi készítményeket, amit mi mint nagyüzem egyébként csak hatszoros áron vásárolhatnánk. A dolognak ez a része előttem ho­mályos, a lelkiismeretével pedig ő rendezi a kérdést. A szomorú csak az, hogy még így is hamar kifutunk a keretből, mert gyógyítás helyett gyógyszerrel tömjük az állatokat. Amikor pedig már beléjük tömtük az az évi keretet, egyáltalán nem tömünk semmit. Elvégre a tervet be kell tartani. Most pedig év vége felé haladunk.

Beöltözöm, mint egy búvár, és úgy szállok alá betegeim mélyébe. Az óvatosság sose árt, egy-egy hurutos, gennyes méh meg tudja tréfálni az embert. A trágyalehú­zó árka éppen olyan távolságban van, hogyha mögéje állok, messze vagyok, ha eléje, nem férek el a tehéntől. Ha meg bele, akkor elsüllyedek. Hídlalón átvetett lábbal, széles terpeszben szoktam ezt a kérdést megoldani. Ez is csak félmegoldás, mert így mozgási szabadságom korlátozott. Ha a szerencsétlen páciens bemozdul, vagy azonnal pánikszerűen visszavonulok, vagy kockáztatom a könyöktörést. Neki­fohászkodom, a burkost hagyva újra. Ezúttal nem csupán kényelemből, hanem a fertőzési veszély csökkentése végett. Két gumikesztyűvel dolgozom, az egyik jobb kézre való, ezzel nyúlok a végbélbe, a másik balra, ezzel a hüvelybe. Fontos, hogy egyik kézzel mindig csak egy helyre nyúljunk. Egyébként szagról is meg lehet őket különböztetni, egy idő után meg színről is. A magzatburok büdös, tapad, lefejtése a méh faláról kiváló testedzés, kézerősítő. Ettől van az állatorvosoknak vasmorzsoló kézszorításuk. Én még csak az állandó izomláznál tartok, így egyálta­lán nem vagyok képes komolyabb erőkifejtésre.

Az ellető után a profilaktórium következik, az a gázkamrának is sivár, kongó terem, ahová higiénia és nagyüzemi állattenyésztés címén életük első tíz napjában a borjakat bezsúfolják. Még szerencse, hogy nálunk nem divat az állatpszicholó­gia, mert egy szakértő számára nem lenne nehéz megállapítani, hogy borjaink itt érzelmileg elhanyagoltak. Természetesen dühöng a kólifertőzés is, és kollégáim előszeretettel fogják az elletősökre. Pedig ezek választási szabadsága is a sok rossz közül a legkevésbé rosszban merül ki. Vagy becsukják az ajtót, akkor az ammónia eszi meg a tüdejüket, vagy kinyitják, akkor a csökkent szopási (azaz higiéniai szempontokból ivási) kedv miatt megnő a kóli veszélye.

Vajon mitől olyan jó a nagyüzem? Attól, hogy hasonlít a városokra. Itt is ugyan úgy a civilizációs betegségek kerülnek előtérbe, amelyekre, ha nem tudunk velük mit kezdeni, elegánsan rámondjuk: multikauzális. Sőt: multicausalis, mert úgy előkelőbb. Ne csak mi legyünk öngyilkosok lassan ölő mérgekkel, dohányzásból, kipufogó gázból támadt rákkal, napi hajszából, zajártalomból született szívinfarktussal, hanem lehetőség szerint terjesszük ki e pompás halálnemet hű szolgáinkra is. A rossz padozat, nagy biológiai terhelés, laza konstitúció, penészes, gyenge takarmány majd megteszi a hatását, és lassú, kínos leromlást eredményez, amire vállvonogatva mondhatjuk: a tartási-takarmányozási viszonyok gyógyszerrel nem befolyásolhatók. Ezzel, mint aki jól végezte dolgát, elküldjük levágatni. Vagy ami még jobb, az állatkórházba. Az állatkórház szaktekintély, ha azok küldik el, akkor a biztosító szó nélkül fizet, és nem akarja felülvizsgálni az ügyet. Azok pedig elküldik, mert a vállvonogatáson kívül más gyógymódjuk nekik sincs.

* * *

emberismeret szerinti tűréshatár

Év végén a folyosókon csakis nyereségrészesedésről, illetményföldről, fizetés­ről, jutalomról hallani. A TERV pedig a következőképp készül: hetekkel a tervtár­gyalás előtt a nagyfőnök sürgeti a kisebb főnököket, hogy adjanak előzetes tervet. Vagyis tervtervezetet. A kisebb főnökök erre fogaik közé kapják a ceruzákat és kiizzadnak egy számsort, amelybe bekalkulálják a legjobb emberismeret szerinti tűréshatárt. Az állatorvos például megmondja, mennyi borjú hullik el a következő évben. A telepvezető ehhez hozzátesz egy bizonyos százalékot, amit saját tapaszta­lata szerint elfogadhatónak vél. Ezt a tervtárgyaláson az elnök lehúzza — vagyis előzőleg betervezik az elnököt is, akinek sohasem jó az előző évi állapot, és mindig kevesebb elhullást és több borjút akar. Aztán eltűnik a kerületvezető, három napig színét sem látni, ebből tudható, hogy tervtárgyalás van. Ő ugyanis az egyetlen ember, akit erre a magasztos lerészegedésre meghívnak. A központ negyven dolgo­zójával. A tárgyalást egy kastélyban rendezik meg, innen százötven kilométerre, hogy senki résztvevő ne menekülhessen el idő előtt. Három napig tart, s annak is végig maradni kell, aki az elején vagy a végén kerül sorra. A három nap alatt minden előzetes tervet felborítanak, s a jól ismert sztahanovista szellemben változ­tatnak: mindig az előző évi maximumhoz mérnek. A lentiek persze mindig kitalál­nak valamit. Idén például azt, hogy eladjuk a saját üszőinket, és veszünk helyettük vemhes üszőket kétszer annyiért. Igaz, hogy így az állomány genetikai állapota romlik, többe is kerül — no de az idén adjuk el, és jövőre vesszük meg, ezzel pedig az idei mérleg nyereséges lesz.

Három nap után betámolyog a kerületvezető az irodájába, és berendeli a telepve­zetőt meg a növénytermesztési ágazat vezetőjét, s elhaló hangon rendelkezik, rámu­tatva a felismerhetetlenségig eltorzított tervre: „Szedjétek rendbe, fiúk! ”

Három órától lazul a munkarend, tetvészkednek, készülődnek. Háromnegyed­kor már mindenki az előtérben, jó idő esetén a szabadban toporog, és várja a buszt, mint paraszt a májusi esőt. Ami viszont négy előtt a legritkább esetben ér ide. Most az előtér a gyülekező színtere. Odakint csepeg az eső, átnedvesít ruhát, cipőt, beszívódik még a bőr alá is. Nyavalyás, borongós, macskajajos nyálka. A legpompásabb királyi vadaspark is elborul tőle, hát még ez a csúf telep, meg mellette a gépállomás, olajos földjével, traktornyomos, fekete útjaival. A párás levegőben alig lehet a legközelebbi tanyáig látni.

Feltolongunk az Ikarusra. Az ablakok is párásak, apró gyöngyökben ül ki rájuk a vízgőz. A kíváncsibbja letöröl egy orrhegynyi látóhatárt, melyen túl ködös deren­gésbe vonódik a táj. Kezd sötétedni, az esőfellegek miatt igen hamar. A busz moz­gásba lendül, lassan kanyarodik ki a parkolóból. Én is letörlök egy tenyérnyi ho­mályt. Most fordulunk ki az aszfaltra. Látom a telep festett cégérét, rajta nagy betűkkel a nevünk. A zászlótartóban baloldalt ázottan lógó zászló. Tizennyolc éves, szőke kamasz, hát kellett ez neked?… A sötétség egyre sűrűbbre vonja fátylát. Megint elfog az álmosság. Homályosan, tudatom mélyén azért ott motoszkál az öröm. Holnap reggelig szabad vagyok. A városhoz közeledve fogynak az emberek. Leszáll a kíváncsi adminisztrátor, le Pista bácsi is. Úgy fut, mint a nyúl. A lámpá­nál utolér minket. ,,Kálmán, holnapra meglegyen a gyerek!” — kiáltanak egy meg­állóval odébb az izgulós traktoros után. Idegesen mosolyog. Kanyargunk tovább. Kifelé a városból. A hegesztő is leszáll. Kivételesen az otthonánál. Józsi felajánlja, hogy elvisz az elágazásig. Nem fogadom el, bár egyedül vagyok a buszon, és sötét van. Inkább gyalogolok. A csípős szél szemembe vágja a permetet, és megered az orrom. Visszaszívom. Sötétben tapogatom az utamat a házhoz. Megérkezem. Kulcs ki, ajtó ki, ajtó be. Vége a napnak.

felső kép | woodleywonderworks, flickr.com