A TÁVIRÁNYÍTÓ

1.

Az utótörténetek átértelmezik az előtörténeteket: a később előálló konstellációk, a kirajzolódó képek, a kifejlesztett eszközök és tárgyrendszerek, valamint a kiváltott események és tények, akárcsak a nyomukban támadó feltevések és remények, átalakulnak. Más történeteknek, magyarázatoknak és jelképeknek/képjeleknek adják át a helyüket.

Nap nap után tapasztaljuk, hogy a mégoly jelentékenynek tetsző értelmezési tartományok, fogalmak és jelentések, kódok és egyezmények mint válnak hirtelen történetivé, vagyis kerülnek a jelen küszöbén kívülre, a személyes vagy intézményesült emlékezet tárlóiba.

rendkívüli sűrűsödések

A technokultúra új tárgyiassága nemcsak az élettereket és életvilágokat rendezi át, hanem értelmezési mezőinket, tájékozódásunk távlatait, viszonyítási pontjainkat, személyes és egyezményes erővonalainkat. Ezért is kívánatos azoknak a tárgyaknak, közös képzeleti középpontoknak a feltárása, amelyekben rendkívüli sűrűsödések, szokatlan szakadások vagy összegződések, erős intenzitások jelennek meg.

Az újkor nemcsak az új földrészek, új világok felfedezésének, hanem a távolság másféle értelmezésének és a tér átrendezésének története is. Előbb a geográfiai, asztronómiai és optikai ismeretek táguló univerzuma forgatja fel alapjaiban a világképet. (Kopernikusz is „revolutio”-ról szól műve címében). Erre következnek a távolságot legyűrő közlekedési eszközök és hálózatok, majd a mára már valós időben közvetítő – hang- és képtovábbító rendszerek.

A távoli azóta folyvást átjárja, színezi és megszakítja a közelit, a globális a lokálisat, a virtuálisan jelenlevő a kézzelfoghatóan valóságosat. A különféle, egymástól határozottan elkülönülő életterek és a közvetített térségek képei összetorlódnak. A távolság története, s benne a magunk helye feltárásra vár. S ha már a távolság – a távirányító révén – „kézzelfogható” közelségben van, kézenfekvő, hogy kiindulópontul válasszuk.

2.

A mindenfelől előtolakvó képözön tengernyi metaforánk képét mosta el. Nőttön növekvő hullámverésében a szavak szakadatlanul átszíneződnek és fényerejük szinte a színtér színesedésével arányosan fakul. A szavakkal, fogalmakkal és szimbólumokkal szemben egyre inkább előnyben részesülnek az elemi jelek, kétségtelennek tetsző képek, kézzelfogható dolgok. Ez az elementáris felé tartó egyszerűsödés – miközben beláthatatlan bonyolultságokat iktat ki és hidal át – távoli ember-elődeink világának és vonzalmainak kérdéseit veti fel: a kéz kivetésének, a képzelet első körének, a következtetések képződésének kérdéseit.

szándékhidak

Először bizonyára követ vagy botot ragadtunk. Alighanem első reflexből. Másodjára nyilván már feltett szándékaink voltak. Kalkulálni kezdtük az elhatározás és a végrehajtás viszonyát. Súly és erő, hathatósság és gyorsaság kapcsolatát. Homályos sejtelmek és ki nem mondott kérdések között tervezni kezdtünk: szándékhidakat húztunk a jelen és a jövő kiszemelt hídfői közé. Így terjesztettük ki a távolságot az időben: az áthidalása révén. Kifejlesztettük – csírájában nyilván kezdettől meglevő – első közlekedési eszközünket: a képzeletet. A vágyott világba – a vadaskertekbe és az édenekbe – vezető kifutópályájául pedig a képeket.

A barlangrajzok tanúsága szerint a vágyak első járművei a kézzel festett vagy vésett képek, vadászatokra vittek; szarvasok és vadkanok, bölények és őzek közé. Az idők során a nagyvadakból kisebb és egyre képletesebb vadak váltak: látni, vagy újralátni vágyott lények, városok vagy személyek, tájak és remények. A képekkel táplált képzelet olyannyira hathatósnak bizonyult, hogy még a helyhezkötődés nyomán is kárpótolni látszott a vándorlással elvesztett változatosságért.

3.

A kéz – kezdettől – nemcsak a képzelet műveinek kivitelezését végzi, hanem többnyire hátrahagyja kézjegyét is: a kéz képét. A kéz csodájának emlékművét. A kéz az első közvetítő a képzelet képvilága és valóra váltása között. A kéz és „kezelője” közti kapcsolat kezdetben nem oly közvetlen, magától értetődő, mint azt ma véljük. Az ószövetségi „kiveti (szó szerint: kiküldi) a kezét”, és a magyar „kezet emel” kifejezés egyaránt erről tanúskodik. Bennük még szóhoz jut az alanyi szándék és a kivitelező kézmozdulat távolságának, különbözésének tudása.

Idővel ez a közvetettség eltűnik, a kéz kitüntetett közvetítő szerepe megszűnik a különféle cselekedetekben. A bonyolultabb tettekben már nem játszik főszerepet, ezzel együtt elmosódik a közbül teret (időt) kapó meggondolás, az elemi nyelvi reflexivitás – akárcsak a rácsodálkozás. A test és a végtagok, a centrum és a perifériák, a legközvetlenebb közelségben rejlő távolság tudása elenyészik: átadja a helyét más távolságok tudásának, melyekhez képest e csekély distancia valóban elenyésző.

A kéz (karnak), a „tagok” megkülönböztetése a testtől (és annak lelki centrumától) nemcsak a nyelvben, hanem a legősibb büntetőeljárásokban – kéz- és kar levágás –, valamint a „megkeresztelt” pogány kultuszokban – „Szent Jobb” – is eleven gyakorlatként élt. Ez a különbségtétel, akárcsak a megnevezésekben tudatosított távolság, a tettek mérlegelésének és meggondolásának, a morális megfontolások felmerülésének forrásvidéke.

a mindenhatóság vágya

A kéz képességei ugyanakkor mindig is felélesztették a mindenhatóság vágyát: a kezek kiterjesztését, összeköttetését más eszközökkel. Ez éppúgy táplálkozott a szerszámok használatának gyakorlatából, a dolgok kezelésének kényszeréből, mint a manipulálás és mechanikus működtetés minden gyereknél megfigyelhető vágyából; önnön testének kiterjesztésére, meghosszabbítására törő igyekvéséből.

Eszközökkel ellátva a kéz hatalomra tesz szert, és ez a hatalom – még mielőtt elektronikával elegyedne – távolsági hatásra képes: fegyvert fog, jogart emel, varázsvesszőt suhint. A kéz „keze ügyébe” eső első eszközeiben, a botokban, pálcákban, baltákban fizikai, szimbolikus és metafizikai erők egyesülnek. Az, hogy Áron botja kígyóvá változik, még az előbbieknél is távolabbra mutat: a kézen keresztül vezető tudás felé.

4.

A kéz az első komputer, a kavicsok és kagylók láncolatokba fűzésének, a komputálás kivitelezője. A számlálás és a kalkulálás közege és eszköze. Tudás és kézzelfoghatóság az azóta eltelt évezredeken át külön utakon járt. A technokultúra térhódításának köszönhetően napjainkban a távirányítóban (és valahány oldalági rokonában és kiskorú utódjában) újra egyesült.

A távirányító, különösen karcsúbb válfajaiban, közvetlen rokonságban áll a marokkővel és varázsvesszővel, noha ennek belátásához talán a szokásosnál is nagyobb ugrást kell tennünk az időben. Igaz, a kép – és a távirányító – képzetkörén belül ismerünk ilyen egymás mögé metszést: a 2001. Űrodüsszeiában az „első szerszám”, egy fegyverként felismert és használt csont, és az ismeretlen ellen bevetett űrhajó összehozását. Ez az első látásra/hallásra bizarr képzettársítás a vágások és szakadások sokaságához szokott szemünknek mégis magától értetődik. A lerövidítések, a kicsinyítések, a zsugorítások, a gyorsuló átmenet nélküliségek idejét éljük. Se idő, se szükség nincs arra, hogy a történtek vagy a történések folyamatos ívét kirajzoljuk, feltárjuk és a legapróbb láncszemig kövessük felépítésüket vagy lefolyásukat; hogy hajszálpontos „műszaki leírást” kapjunk a minőségekről, a mikéntekről, a részletek mindenségéről.

Tekintetünk képtelen belátni a részletek rendjeit, a pan-optikus teljességet. Elkerülhetetlenül a vágások, az átmenet nélküli transzfer, a kiküszöbölések és áthidalások, a Nagy Ugrások útját kell választanunk. Eszméletünk e drámai átrendeződése azonban vitathatatlanul megnöveli a kisiklások esélyét: úton-útfélen tapasztalhatjuk a tetszőlegesség „teóriáinak” tobzódását, vajákosainak virulását; a New Age nagy összemosómozgalmát. Ez az egyik ár, amit a részletekbe vesző megismerés mámoráért, a tudományosított tudás beláthatatlan és áttekinthetetlen régióinak hatékony terroráért, gyümölcseinek gyönyöréért kell megfizetnünk.

mozgásfázisok

A látásunkat e tekintetben legfőképpen iskolázó klipekben ez pontosan nyomon követhető: nem a történet teljes eseményhorizontjának felvázolásához, de már egy mozdulat ívének megmutatásához sincs szükség a folyamatos láttatásra. Elég egymástól tizedmásodpercekben mérhető távolságra levő mozgásfázisokat egymás után metszeni, hogy elégséges sejtelmünk legyen a közbenső, kihagyott helyekről is.

Folyamatos felkészítést kapunk a képektől: kondicionálnak a kihagyásokra, a vágásokra és a váltásokra.

A vágás, a fragmentált tekintet sormetszete hidat ver az időfolyamban: lehetővé teszi az átjárást két távol eső pillanat között anélkül, hogy a köztük eltelt időt el kellene szenvedni, át kellene élni.

Itt tetőzik a reneszánsszal kezdődő korszak, melyben „minden elválasztó közbülső teret áthágnak, mintegy behatolnak a morfológiába, ami közvetlenül megmásítja a valóság hatását” (Paul Virilio). A tér ilyetén torlasztásával együtt jár az idő mozgóképi kompressziója: az egyre nagyobb intenzitás és sűrítés. Mivel a mozgóképet a mozgás élteti, képtelen a várakozás csendjét megjeleníteni. A mozdulatlanság, a nyugalom, avagy az alacsonyabb intenzitású mozgások és a lassú változások azért kerülnek kivágásra a mozgalmasság univerzumából. A megszokott dramaturgiák helyét a periodikusan ismétlődő highligths foglalja el.

5.

A távirányító megjelenésével és a csatornák sokasodásával végre maga a néző is „kezébe vehette” a varázspálcát: kényelmesen vághatja és válogathatja a kiáramló képfolyamot. (Bár Amerikában ezt már időről időre magától megteszi egy csatornáról csatornára „lépegető” gépezet.) Keze ügyében van egy szerkezet, amely egyaránt emlékeztet kardra és puskára: vágni lehet, de célozni is kell vele. A csapás szemmel láthatatlan: infravörös tartományban történik. E tény elég rossz fényt vet származására: a fegyverek és felderítőrendszerek körébe lokalizálja keletkezéstörténetét. A militáris megismerésvágy, a kisiklott képzelet terméke, mint a legtöbb technikai lelemény.

A távirányító mégsem pusztán ezek egyike. Csaknem végtelen vonatkozás-gazdagsága, jövőbe mutató vektora és kézre álló volta emeli ki az elektronikus készülékek közül. Benne a technokultúra szelleme töményen és kézzelfoghatóan testesül meg, és szemmel láthatóan jelenik meg az egyébként messzemenően elvont hatalom + villamosítás elve.

Láthatatlan jelfolyamán keresztül az ember már-már mindenhatóvá válik. Miközben kérdés, hogy valójában ki/mi mit/kit tart kézben. Ki/mi fogja a más(ik) kezét? Ki kinek a szolgája, vagy kezénél fogva rabul ejtett foglya?

A távirányítók legújabb nemzedéke már tanulékony: képes a különböző készülékek kódjait elsajátítani és egyetlen készülékben egyesíteni. Így már valóban egy kézben összpontosulhat minden: a távolbalátók, a hang- és képrögzítők, az időzítők, az ajtók és kapuk működtetése, a kifejlesztés alatt álló és eljövendő távolbéli dolgok igazgatása.

6.

Távol álljon tőlünk?! Természetesen éppoly nehéz távol tartani magunktól, mint megannyi más berendezést. Akarva akaratlanul belépünk a távirányítású ajtók terébe, táviratokat kapunk vagy adunk fel, távolsági beszélgetéseket folytatunk. A távolság és közeledésének technikái úton-útfélen velünk vannak, körülvesznek és követnek. Révükön érzékleteink kétségessé, a valóság viszonylagossá válik. A közvetítettség, a közvetettség kikezdi a közvetlenséget.

Távirányítót történetesen akkor is kap az ember, ha nem is kér belőle; bizonyos készülékekkel együtt jár. Amiként léte is a technikai lehetőségek logikájából következik: az égi és föld(alatt)i csatornák szaporodásából. Távirányító azóta létezik tömegesen, amióta az így mutatkozó távolságot, a távlatot váltogatni és igazgatni, a közelség részeként kezelni kell.

a messze látás varázsvesszeje

A távirányítóban a távolság évszázados története rejlik. Közvetlen előzmények alighanem az évszázadok távolában, a távcsőben keresendő. A messze látás varázsvesszeje alakját és alkalmazását tekintve éppoly erős hasonlatosságot mutat a távirányítóval, mint a térképzetekre gyakorolt hatása tekintetében. A korai távcsövek csomós botokra, elvékonyodó pálcákra emlékeztetnek, és éppúgy a fény médiumán alapulnak, mint kései leszármazottaik. Alkalmazásuknak és a „Kopernikusz-féle mozgósításnak” köszönhetően a tartózkodás és a tájékozódás, a tér addig alapvető viszonylatai megrendülnek, és törésvonalaik azóta egyre mélyülnek: „A csillagászatra tekintve az a benyomásunk támad, hogy a világmindenség valamennyi irányban széttart, és a földi válságunkat feltáró tudományok tekintetében sincs ez másként; nem gondolható el olyan tudásterület, melyről minden áttekinthető lenne, tehát a régi értelemben vett filozófia sem alkalmas erre.” (Arnold Gehlen)

A mai élet médiált köznapi folyamában a távirányító kínál olyan „magaslati pontot”, olyan kapaszkodót, ahonnan a távoli tájak és történések – akár egyenes adásban – áttekinthetők. Távirányítóval a kezében minden ember hatalma magaslatán érezheti magát. Elektronikus jogarának intésére világok tűnhetnek el és támadhatnak fel. Kézmozdulatára képek rendjei keletkezhetnek, hallhatatlan távoli hangok válnak hallhatóvá. Távolra kiterjesztett keze alól kéjes vagy akár lidérces vágyak válhatnak valóra. Képletes kardjának csapására emberek ezrei hullhatnak el…

A hatalom és az élvezet ezenközben keletkező óceánikus érzésénél csak az a magány lesz nagyobb, amit ennek révén az ember magáévá tesz. A közvetettséget terjesztő és elmélyítő eszközök ugyanis – a közvetlenség, a közelség kiiktatása révén – elszigetelnek: a magányt terjesztik és mélyítik el.

A távirányító a tespedtség, a technikai tétlenség korának titkos totemoszlopa. Az átmenet nélküli vágás és váltás varázsvesszeje. A távoli és közeli közti kopuláció vezérlőszerve.

A távirányító tárgy; kiterjedése, széle-hossza van; kézbe vehető. (Ezért is oly erőteljes jelképe a jelennek, mint ahogy a jogar az elmúltnak.) Általa érintésközelbe került a távolság és a közelség közti választás.

A távirányító – egyelőre még – kézzelfogható. Előbb-utóbb azonban a tökéletesítésére is sor kerül; meglehet, szófogadóvá válik. Hacsak a virtuális valóság, a cyberspace fejlesztői nem találnak közvetlenebb utakat. (Ez utóbbi kezeléséhez már egy különleges kesztyű is elegendő.) Akkor aztán a lágy és a kemény gépezetek közt létrejöhet a közvetlen kapcsolat. Addig azonban még eltűnődhetünk távirányítóink felett.

kép | Paul Blenkhorn, unsplash. com