A TÁJ ELMÚLÁSAI
1999 január
Az Őrség népszerűbb, mint valaha. Turisták és hétvégi háztulajdonosok serege látogatja az egykori határsávot. A terület az elmúlt két évtized folyamán „divattáj” lett anélkül, hogy tömegturisztikus méreteket öltött volna. Az Őrség népszerűségében, mint ahogy szinte minden „felkapott” táj esetében, több mozzanat játszik szerepet: a látogató esztétikai élvezete, találkozás a múlttal, a természet és a táj felruházása érzelmekkel vagy nemzeti-politikai tartalmakkal.
Közben az Őrség lekerült a hivatalos magyar természetvédelem elsőbbségi listájáról. A tervezett három nemzeti park közül csupán az őrségi nem valósult meg; az Európai Unió határán fekvő kivételes adottságú terület még mindig egy „konkurens” természetvédelmi intézmény alárendeltje.
milyen tájat akarunk
Végső soron persze az esztétikai és a természetvédelmi megközelítés is azzal a kérdéssel függ össze, hogy milyen tájat akarunk. A válasz a táj változásainak és a tájhoz kötődő elképzelések összjátékából adódik – a mindenkori hatalmi viszonyok szabta kereteken belül. Az immár elszigetelt, hagyományos paraszti kultúrtáj az egyiknek az időgépet, a mindennapokból kiemelkedést jelenti, a másiknak a fajgazdagság és az ökológiai stabilitás biztosítékát. Nos, mi a tájtörténeti háttere annak a folyamatnak, amit ma elmúlásnak és veszélyeztetettségnek látunk? Milyen kérdéseket vet fel a természetvédelem, illetve a múzealizáció a táj változásai közepette? És hogyan követhető mindez egy konkrét táj, az Őrség példáján?
PROLÓGUS: A TÁJ MINT TÉR-KÉP
Az embert körülvevő tér allegorikus megjelenítése általános jelenség. Minden kultúra emlékekkel, érzelmekkel, értékekkel szövi át környezetét. Így jött létre az ausztráliai őslakók spirituális, rokonokat felidéző tájfelfogása, az alaszkai eszkimók állatokhoz kapcsolódó térszemlélete vagy az ókori görögök mitikus tája.1
Tulajdonképpen tér-képekről van szó, melyek a mindenkori világnézetet összekötik a tér bizonyos szeleteivel. A kollektív emlékezetben ezek az elképzelések meghatározó jelleget kapnak, áthatják térérzékelésünket és bánásmódunkat a térrel. A fizikai valóság kiegészül egy szimbolikus valósággal: megszületik a tér mint térképzet, mint konstrukció.
A tér speciális szemlélete, mely a tájban az átfogó egységet keresi, s benne a vizualitás és az élvezet döntő szerepet játszanak: újkori európai jelenség. Sajátossága, hogy nem a közvetlenül körülvevő térség az alanya, inkább kívül eső, gyakran távoli területek, melyek úgymond „ellenvilágot” képeznek a mindennapok környezetével szemben. Ez a táj a reneszánsz óta egyre növekvő népszerűségnek örvend, s trendváltozás egyelőre nem is mutatkozik. Az évszázadok során az európai típusú táj azonban különböző jelentésekkel töltődött fel. A kora újkor ún. morális tájképe, amelyben a rendezett táj az erkölcsös, jobb élet és a jó kormányzás szimbóluma volt, a 19. században a „hazává” módosult, egyesítve magában tájat és az általa formált népet. De a táj ugyanúgy vonatkoztató felülete lett a romantikának és a geográfiának, mint később a tudományos ökológiának vagy a természetvédelemnek.
A népszerű tájfelfogás egyik lényeges sajátsága a tranzitórikusság. „A kultúrtáj az a táj, amelybe túl későn érkezünk, amelynek a vonzereje abból fakad, hogy még éppen látjuk, milyen is volt ott egyszer.”2 Ez a vágyakozás a közvetlenül megelőző állapotra sejtetheti a gyermekkor meghitt és immár eltűnt környezetét, míg utódaink azt találják majd megszokottnak és később arra vágyakoznak, ami nekünk most új és zavaró. Társadalmi szinten ennek a nosztalgiának leginkább a hagyományos paraszti táj a tárgya. Ez a tagolt, sövényekkel és kanyargó földutakkal behálózott, szalmatetős házikókkal és keresztfákkal jelölt vidéki kultúrtáj mára csupán néhány periférikus szigeten maradt fenn.
A FOGYASZTÓI TÁJ TÉRHÓDÍTÁSA
Rolf P. Sieferle német környezettörténész szerint a táj fizionómiájából kiindulva az immár két évszázada tartó indusztrializáció két fő szakaszra osztható. Az elsőben az ipari csomópontok és szennyeződések képezték a szigeteket, melyek közt az akkori hagyományos agrártáj majdnem változatlanul megmaradt. Egyes folyók és völgyek biológiailag elsivárodtak, de néhány kilométerrel odébb alig változott a faj- és tájgazdagság. Az újszerű ipari létesítmények összességében még növelték is a táj esztétikai sokszínűségét, melyről a kortárs irodalom és tájfestészet alkotásai tanúskodnak.3 Ez a szegmentált ipari táj Nyugat-Európára a huszadik század közepéig jellemző volt, a kommunista berendezkedésű országokban pedig a nagyipari tervgazdálkodás és a fogyasztási korlátozások folytán évtizedekkel tovább konzerválódott. Ebből fakadnak ma Kelet-Európa viszonylag nagyobb természetvédelmi értékei és lehetőségei.
konzumáció
Ez az ellentétes minta mára átalakult a totális ipari tájjá. A végletesen szennyezett szigetek kiterjedtek az egész tájra. A gyárak már nem füstös, egészségtelen gócok, hanem színes, formatervezett alkotások, ennek fejében viszont az autók kipufogócsövei mindenhova elviszik a füstöt. A környezeti ártalmak nagy hányada eltolódott a termelésből a konzumációba. A bevásárlóközpontok, villanyvezetékek és hétvégi házak tája mindenhol ugyanúgy néz ki. Míg a szegmentált ipari táj fő energiahordozója a kőszén volt, és a fogyasztók mentalitását a takarékosság jellemezte, a totális ipari táj mögött a kőolaj és földgáz felhasználása, valamint a jóléti társadalom áll. Kelet-Európa jelenleg e két tájforma időmezsgyéjén található. A fő tendencia a nyugati típusú fogyasztói táj felé mutat, kiegészülve korábbi mezőgazdasági területek nagyszabású feladásával.
Érdekes módon az „ipari forradalom” transzformációja alatt, mely a világ szerkezetét és arculatát gyökeresen megváltoztatta, a romantikus tájszemlélet és egyik fő tárgya, a hagyományos agrártáj megőrizte népszerűségét, miközben annak primér valósága eltűnőben van. Ami után vágyódunk, azt egyre kevésbé találjuk. Immár a piacgondokkal küszködő modern mezőgazdaság is sok helyütt visszahúzódásra kényszerül a tájból, helyét a szabadidő-társadalom igényei veszik át: golfpályák és üdülő-övezetek létesülnek. Milyen jogosultsága van ilyen körülmények között a még régebbi tájformák mesterséges őrzésének?
Nem új a felismerés, miszerint a modern „környezetrombolás” és annak visszája, a romantikus természetfelfogás végső soron ugyanabból a társadalmi dinamikából táplálkozik. A természet dicsőítése nem csupán kompenzálja az iparosodás negatívnak érzett kihatásait, hanem mint az érem másik oldala, a táj ipari használatával szerves egységet képez. Az európai típusú érzelmes és esztétikai tájhoz fordulás csak bizonyos távolságból lehetséges, a nem benne dolgozó és a földtől közvetlenül nem függő ember szemszögéből. E dilemma feloldása csak merőben más társadalmi berendezkedéssel vagy a két, látszólag összeegyeztethetetlen természetszemlélet harmonizálásával lehetséges. Amire tehát szükség volna, az egy szelídebb, óvatosabb racionalitás és instrumentalitás, illetve egy kevésbé idealizáló szubjektivitás és érzékiség – egy időben és egy helyütt.
VÁLASZ A TÁJ „ELTŰNÉSÉRE”
A táj mint olyan persze nem tűnhet el, csupán változik. Ami eltűnik, az egy bizonyos tájforma vagy tájszemlélet. A felgyorsuló modernizáció egyre csökkenti a „kulturális javak felezési idejét” (H. Lübbe) és ezáltal növeli a használaton kívüli, defunkcionált tárgyak számát. E folyamat egyik kihatása az erősödő historizálás, illetve múzealizáció, amely a növekvő áttekinthetetlenségben az orientálódást és az identitást erősíti. Ha a táj a kultúra térbeli lenyomata, társadalmi örökségünk része is, és konkrét emlékezetteremtő funkciója van. Az idő megérett tehát a táj „múzeumba helyezésére”.
az ipari kultúra
A periférikus, az iparosodástól megkímélt és az uralkodó gazdasági viszonyok közepette nem jövedelmező tájak és tájelemek már régóta a természetvédelem tárgyát képezik. Ebben főleg faj- illetve élettérvédelmi és esztétikai szempontok játszanak szerepet, de a természetvédelem hagyományosan szorosan kötődik a népi-paraszti kultúra védelméhez is. A klasszikus védelem a szegregáció elvét követte és igyekezett a védendő területet kisajátítani és tilalmakkal kivonni az általános „kerékvágásból”. Ez több szempontból is problematikus volt. Egyrészt felvetődik a kérdés, hogy az ipari kultúra ilyen kompenzációja mennyiben járul hozzá épp az általa kritizált fejlődés fenntartásához. Érthető a törekvés, amely a természetet, illetve a tájat az ember növekvő beavatkozásaitól legalább részben meg akarja óvni, viszont ez magán az uralkodó tendencián lényegileg nem változtat. Így minden nemzeti park a jövő nemzedékek iránti felelősségünkről tanúskodik, de egyúttal elterelheti a figyelmet a közbülső területek további kiaknázásáról.
A másik probléma abból fakad, hogy végül is mit kívánunk védeni, egy bizonyos állapotot vagy egy folyamatot? Mivel Közép-Európában a táj majdnem egészében kultúrtáj, mely az ember munkája folytán nyerte el arculatát és sokszínűségét, a tájvédelem itt állandó tájgondozást jelent. A természetvédelem tehát a kultúrát is védi. Ha egy kaszáló gyümölcsöst akarunk annak ökológiai és esztétikai értékei miatt megőrizni, az rendszeres kaszálással és metszéssel jár. Ha ezt nem tesszük, hamarosan bozótos és erdő lesz. Egy központilag szervezett és kívülről jövő tájápolás azonban ritkán sikeres.
Ezért az újabb integrált természetvédelem kevésbé a tilalmakra, inkább az ösztönzésre (gondozási prémiumok) és a tájat kialakító gazdálkodás fenntartására épül – a helybeliek bevonásával. Ideális esetben sikeres lehet az illeszkedés az uralkodó gazdasági viszonyokba „szelíd” turizmus formájában vagy regionális termékek piacra juttatásával is.
Ha viszont egy táji állapot megőrzése csupán állami juttatásokkal lehetséges, az tulajdonképpen a muzealizálás irányába mutat. A sokrétű, hagyományos paraszti táj szigeteinek „mesterséges” fenntartása, illetve ennek problematikája mindjárt más színben mutatkozik, ha meggondoljuk, hogy az Európai Unió költségvetésének több mint a felét az agrárszektorra fordítják, s ennek jó része a nagyüzemi mezőgazdaság ártámogatásából áll. Tehát ha a kultúrtáj nagyja úgymond „rejtetten” muzealizálódik, miért ne kaphatnának ebben a folyamatban szakszerű muzeális koncepciók is helyet? De mi szól egyáltalán egy valódi tájmúzeum ellen, a szó még talán errefelé valamelyest negatív csengésén kívül?
„ÉCOMUSÉE”: A TOTÁLIS MÚZEUM
Általános felfogás szerint a múzeum eredeti rendeltetésüktől megvont, „halott” tárgyakat gyűjt, konzervál és állít ki, a táj ellenben „él” és állandóan változik. Kibékíthetetlen ellentmondás? Talán feloldható, ha a tájat kevésbé materiális állapotában, inkább keletkezési és funkcionális összefüggéseiben nézzük. Nem az egyedi fa vagy szántó kerül megőrzésre, hanem az a megművelési mód, amely létrehozta. Megfordul a perspektíva: nem a táj kerül a múzeumba, hanem a múzeum megy a tájba. Immár a hagyományos szabadtéri múzeum is egyre jobban bevonja a „ház tájékát”, az udvart, a gyümölcsöst, a kertet tevékenységébe, míg azelőtt inkább csak a háztípusokra, berendezési tárgyakra, viseletre és szerszámokra összpontosított.
szabadtéri múzeum
A legradikálisabb formájában azonban a régió egészében lesz múzeummá. Példa erre a francia „écomusée”. Az „éco” előtag egy tágabb kultúrafogalomnak megfelelően hangsúlyozza a természetes és a szociális beágyazottságot a tájba. Az ökomúzeumban a tájmegőrzés mellett tájrekonstrukciót is alkalmaznak, tehát korábbi tájformákat (pl. szántókat, kerteket) is visszaállítanak. További ismertetője ennek az alternatív koncepciónak a regionalitás és a lakosság aktív bevonása. Franciaország délnyugati részén, a „Landes de Gascogne” természetvédelmi parkban 1970-ben létesült az ország első szabadtéri múzeuma azzal a célkitűzéssel, hogy ne csak régi épületeket helyezzenek át mesterségesen, hanem úgy alkossák újra a határt, ahogy az a legrégebbi kataszter alapján, 1836-ból megállapítható. A terv százötven hektáron nem az volt, hogy pusztán kulturális praktikákat vagy korabeli építészetet tárgyaljanak, a középpontban az ember viszonya állt környezetéhez.4
Az ökomúzeum további fejlődésében a kezdetek merev térkoncepciója helyett a régió történeti összképe került előtérbe, a „térmúzeum” „időmúzeummal” egészült ki. Így olyan létesítmény teremtődött, amely tendenciálisan mindent magában foglal. 1971-től kezdődően a burgundi Le Creusot nagyközség egy „Musée de l’homme et de l’industrie”-t hozott létre, mely az intézmény és a község között új kapcsolatot kezdeményezett: az 500 km2-re kiterjedő múzeumnak nincsenek látogatói, csak lakói. A gyűjtemények nem a múzeum állományában találhatók, hanem otthon, az ott lakóknál.
Ezt követően a legtöbb francia ökomúzeum megpróbálta e két kísérlet szintézisét kiépíteni. Az 1980-as szervezeti alapelvek szerint a vezetőségben mindenkor három érdekcsoport képviselt: intézők, tudományos munkatársak, valamint érintettek és használók. A megőrzendő örökség a lakosság identitása, a „közös emlékezet”. Ilyen értelemben mindennemű mozgó és ingatlan vagy szellemi javak gyűjthetők: régi kerítések, gyümölcsösök, háziállatfajták, műhelyek, technikai ismeretek, hagyományok, legendák stb. Az ökomúzeum egész területére kiterjednek a megfigyelés, bemutatás és értelmezés állomásai. Egy részük az „időmúzeumhoz” kapcsolódik, mely leginkább hasonlít egy hagyományos múzeumhoz, másik részük a „térmúzeumban” található, ahol a decentrálisan elhelyezett állomások különböző témákat dolgoznak fel. Ezt egészíti ki a felfedező és vándorutak hálózata.
A francia „környezetmúzeum” modellje több nyugat- és észak-európai országban, illetve Kanadában talált követőre, ezenkívül jelentős impulzusokkal szolgált egy új muzeológia számára. Franciaországban maga a gyakorlat az alapítások növekvő számával és az „écomusée” kategória hiányzó védettsége miatt idővel felhígult. De az eredeti koncepció kapcsán is felvetődik a kérdés, hogy a múlt ilyen mérvű „újraélesztése” nem jelent-e hegemóniát, mely minden más jellegű kezdeményezést háttérbe szorít. Vajon az elmúlt állapotok rekonstruálása mennyiben szolgálja a történelmi (ön)tudatosodást vagy éppen egyfajta táji historizmust, amely azt az illúziót kelti, hogy a múlt bemutatható és átérezhető, ahogy az megtörtént?5
Az ökomúzeum mindenesetre egy több helyütt kipróbált út a régiók felértékelésére és környezeti kérdések napirendre tűzésére – mindez a lakosság bevonásával és természetvédelmi szempontok betartásával. „Az ökomúzeum találkozóhelye lehetne mindazoknak, akik a környezetet átalakítják, akik ezt elszenvedik és akik erről értekeznek.”6
AZ ŐRSÉG DÖNTÉSRE VÁR
Az eddigi fejtegetések a táj változásairól és társadalmi visszhangjáról többek közt azt kívánják szemléltetni, hogy az emberi beavatkozás – történjen az gazdálkodói vagy védelmi elgondolásból – mindig döntésekkel jár. Amilyennek akarjuk, olyan lesz a tájunk. Ha viszont hiányzik egy irányelv, a természet önmagában gondoskodik a változásról, illetve „láthatatlan” társadalmi és gazdasági erők veszik át a főszerepet. Jó példa erre az Őrség esete, ahol a különleges természeti, táji és népi kulturális adottságokkal rendelkező terület lehetőségei az összehangolt regionális irányelv hiányában egyre zsugorodnak.
Az őrségi és vendvidéki táj arculata még sok helyütt a hagyományos kis- és középparaszti gazdálkodást tükrözi. Az egymáshoz lazán kapcsolódó házak és a rétek, szántók, gyümölcsösök, valamint erdőfoltok sűrű váltakozása mögött az egynéhány holdas birtokszerkezet, a kaszálórétekre, legelőkre alapuló állattenyésztés és a szeres, illetve szórvány településforma áll. A „hagyományos” azonban nem öröktől valót jelent. A nem-ipari agrártáj is állandó változásokon ment át – legutóbb egyre inkább az iparosodás és urbanizáció hatása következtében. Az Őrség esetében így a 19. század a szarvasmarhatenyésztés fellendülését hozta, és a terület Graz piacának egyik ellátója lett.7 Ennek vonzata volt a rétek és legelők arányának megnövekedése az erdőkkel szemben. Az első világháború után pedig sok helyütt gyümölcsfa-telepítésre került sor, ugyancsak a városi étkezési szokások változásaira reagálva. A táj mindenkor különböző fázisok, fejlődések és állapotok nyomait őrzi. A mozdulatlan „régi vidék” csupán fikció, illetve leegyszerűsített összehasonlítási felület.
kisparaszti táj
A kisparaszti tájhoz mára számtalan ritka állat- és növényfaj fennmaradása kötődik. Ez ugyanis még a cickányok, sárgarigók és szarvasbogarak, valamint az orchideás rétek (kosborok), élősövények és vegyes erdők tája, amely szigetként illeszkedik a nagyüzemi „agrársivatagok” és a városok (aránylag már nem is olyan alacsony) biodiverzitása közé. Ezen túlmenően a flóra és fauna gazdagsága, egyedisége az Őrség–Vendvidéken a pannóniai medence jellegzetességeinek Alpok aljai és szubmediterrán elemekkel való találkozásából fakad. A politikai hármashatárnak tehát van itt egy ökológiai megfelelője is. Ezért a terület lekezelése mint „csupán nyugat-európai nyúlvány” vagy „nem igazi magyar táj” egyrészt valótlan, másrészt avult nemzeti tájfelfogáson alapszik.8
Az utóbbi évtizedek politikai viszonyai több szempontból is rányomták bélyegüket az ország délnyugati csücskére: az őrségi vasút felszámolása, az államosítások és kisajátítások a kommunista rendszer éveiben különösen a kisebb falvak elnéptelenedéséhez és ezáltal a rétek, legelők felhagyásához, erdősítéshez vezettek. A vasfüggöny közelsége tovább fokozta a terület periférikus jellegét és részben konzerválta a hagyományos gazdálkodási módot, s vele együtt a vidék természeti és kultúrtörténeti értékeit. Az Őrség „önmuzealizálódásához” hozzájárultak a hátrányos talajviszonyok is, melyek jó megélhetést nemigen tesznek lehetővé.9
Az Őrség 1978 óta tájvédelmi körzet. Ez megóvta ugyan a területet nagyobb beavatkozásoktól; a kaszálórétek és gyümölcsösök növekvő számú felhagyásától, de a természet öndinamikájától nem. A jelenlegi tendencia a beerdősülés és a hétvégi nyaraló-, illetve vadászövezet irányába mutat. Az Őrség sokáig elhagyott és hanyatló tája új szerepet kap és átértékelődik. Az új politikai és gazdasági viszonyok egyik eredménye a néhány éve megalakult natúrpark, mely egy trilaterális kezdeményezés része. A „natúrpark” mint védelmi kategória még nem egyenlő a nemzeti parkkal, de ugyanúgy célja a hagyományos kisparaszti kultúrtáj megőrzése (pl. a tájfenntartó gazdálkodás anyagi támogatásával) vagy a regionális termékek piaca és a szelíd turizmus kiépítése. A gyakorlatban azonban az Őrségi Natúrpark eddig inkább csak a turisztika, valamint a közlekedési infrastruktúra fejlesztésére korlátozódott – a tájvédelem elhanyagolásával. A lakosság bevonásáról és természetvédelmi, területfejlesztési ismereteinek növeléséről nem is beszélve.10 Az a helyzet sem változott, hogy a területnek nincs önálló természetvédelmi igazgatósága, s a legközelebbi nemzeti park ügyintézése alá tartozik (Fertő–Hanság Nemzeti Park).
Míg tehát az új, három országra kiterjedő natúrpark az osztrák oldalon javulást jelentett az eddigi állapothoz képest, mivel a terület egyidejűleg tájvédelmi körzet lett, addig annak magyarországi részén, úgy tűnik, inkább a nemkívánatos tendenciákat erősíti és így álmegoldásként hátráltatja egy átfogó rendezés megvalósítását. Egy ilyen regionális irányelvnek, amely a helybeliek megélhetését és a természetvédelmi szempontokat egymással összeköti, az Őrség esetében leginkább a régóta tervezett nemzeti park adna keretet. Ebben több táji szcenárium is helyet kaphatna egymás mellett: a magára hagyott, másodlagos „őserdő” éppúgy, mint a külterjes mezőgazdaság vagy az ökomúzeum történelmi tája.
A három tervezett magyar nemzeti park közül eddig csupán az őrségi nem valósult meg – huszonöt év múltán sem. Ez idő alatt több más terület elnyerte ezt a legmagasabb védettségi fokot. A terület leértékelődésére azonban nem ökológiai tényezők adtak okot. Számos magyar szaktekintély támogatja az önálló Őrségi Nemzeti Park tervét, és több hazai, illetve nemzetközi tanulmány igazolja a terület ökológiai jelentőségét. Nem is a helyi lakosság van a nemzeti park ellen. Vendvidék családjainak mintegy hetven százaléka írta alá a nemzeti parkért szóló felhívást, közöttük több polgármester is.11
a fenntartható táj
A régió egyetlen természetvédelemre irányuló állampolgári kezdeményezése szerint, amely az aláírásgyűjtést is szervezte, az Őrség lefokozásának más okai vannak. A terület saját „konkurensének” alárendeltje. Számos tény utal arra, hogy a sikeres, két országra kiterjedő Fertő–Hanság Nemzeti Parknak – legalábbis vezetői szemszögéből nézve – nem érdeke még egy hasonló intézmény létrehozása az Európai Unió határán. Így az a helyzet állt elő az Őrségben, hogy egy természetvédelmi intézmény egy másik természet-, illetve tájvédelmi terület rovására intézkedik.12 Egy kivételes adottságú régió jövője tehát egy elhibázott adminisztratív berendezkedésen múlna? A kérdés az, hogy az Őrség pusztán érdekesebb nyaraló-övezet, a Rába menti ipari park hátországa legyen, vagy a fenntartható táj és a „szelíd” regionális fejlesztés egyik példája.
Az Őrséget és a Vendvidéket azonban nemcsak a hivatalos természetvédelem hagyta cserben, hanem úgy tűnik, használóinak és élvezőinek egy része is megfeledkezett róla. Arról a számos nagyvárosi értelmiségiről, illetve befolyásos emberről van szó, akik a hetvenes éveket követően a vidéket felfedezték és ide költöztek, vagy itt hétvégi házat tartanak fenn. Ez a „bevándorlás” nagy szerepet játszott az Őrség újabb felértékelődésében, kulturális öntudatának erősítésében és építészeti jellegének megőrzésében. Mégis: az Őrség mint régió jövőjéről szóló vita csupán egy maroknyi természetvédő és a hivatalos szervek között zajlik. Mi az oka az érintett társadalmi elit tartózkodásának „második otthona” aktuális kérdéseit illetően? A lehetséges magyarázatok egyike talán egy bizonyos tájszemléletben rejlik. Ezzel ismét elérkeztünk a táj képi megjelenítéséhez! Ugyanis az Őrség „hanyatló” tája – düledező agyagfalú házaival, erdősödő rétjeivel és elhagyott, kusza gyümölcsfáival – azt a romantikus tájat idézi, melynek népszerűsége máig töretlen és amely ideális ellentéte a racionális, túltechnicizált hétköznapoknak. Minek ezen a nyugodt elmúláson bármit is változtatni? A táj elmúlásai azonban véglegesek is lehetnek. Ha beáll egy új „egyensúly” a mindent beborító erdő vagy a totális fogyasztói táj formájában, akkor megszűnt az a táj, ami minket eredetileg idehozott. A táj dinamikája gyorsan maga mögött hagyja a falra akasztható tájképek megmerevedett világát. Új és jövőbe tekintő tájelképzelésekre van tehát szükség. Hiszen a holnap tája olyan lesz, amilyenné ma tesszük, illetve amely mellett ma döntünk – vagy amelyet nem akadályozunk meg.
JEGYZETEK
-
-
-
Lásd BENDER Barbara (ed.), Landscape. Politics and Perspectives (in: Explorations in Anthropology. A University College London Series), Oxford 1993.
-
BURCKHARDT Lucius, Landschaft ist transitorisch, in: Topos. European Landscape Magazine, Márz 6/1994, S. 40 (fordítás B. S.).
-
SiEFERLE Rolf Peter, Rückblick auf die Natur. Eine Geschichte des Menschen und seiner Umwelt, München 1997.
-
Lásd HUBERT Frangois, Ecomuseums in France: contradictions and distortions, in: Museum No. 148. Vol. 37/4 1985, 186-190; valamint HUBERT F., Das Konzept ’Ecomusée’, o. 0. uo. J. 199–214.
-
HUBERT, Ecomuseums in France: contradictions and distortions, 187.
-
DAVALLON Jean, Philosphie de l’Ecomusée et mise en exposition, in: Clacquemurer pour ainsi dire tout l’univers: la mise en exposition, Paris 1986, 105–125 (fordítás: Arbeitsgruppe Museologie / IFF Bécs ill. B. S.)
-
Magyar Néprajzi Lexikon, 4. kötet, Budapest 1981, 137. o.
-
Vö. BARÓTI Szabolcs, A szépség és szegénység földje, Magyar Nemzet, 1996. június 1.
-
Vö. GYÖNGYÖSI Péter tájvédelmi körzetvezető: Őrség, Vendvidék, Vasi hegyhát. Turistatérkép melléklete, 1989 után; MOLDOVA György: Az Őrség panasza, Budapest 1974.
-
„Alapítvány Természetvédelmi Területek Létrehozására” információja szerint, H-9971 Szentgotthárd, Pf. 69.
-
Kegyvesztett Őrség?, Vas Népe 1998. június 13.
-
uo.
-
-