Bojtár Endre

A SZTÁLINIZMUS A BALTIKUMBAN – ÉS MÁSUTT

1990 tél

A SZTÁLINIZMUS A BALTIKUMBAN – ÉS MÁSUTT

1.

Az Amerikában élő litván író, Jurgis Gliauda 1965-ben Agónia címen könyvet jelentetett meg az 1940-es litvániai eseményekről. A könyvet, amelynek egyetlen kitalált szereplője sincs, a szerző regénynek nevezte. 1984-ben a könyv angol kiadásában a műfaji megjelölést „a történelem irodalmi megközelítésé”-re változtatta. Meg tudom érteni J. Gliauda bizonytalanságát. Magam nemrég adtam ki Európa megrablása címen könyvet, amely A balti államok bekebelezése a dokumentumok tükrében 19391981 alcímet viseli. Évekkel ezelőtt, mikor hozzákezdtem a munkához, az volt a szándékom, hogy közzéteszem az időszak elérhető dokumentumait, s némi magyarázó jegyzeteket fűzök hozzájuk. A végén azonban e lábjegyzetekből kisebb könyv terjedelmű összekötő szöveg lett, amely – a főszöveg, a dokumentumok parancsát követve, s szinte akaratom ellenére – furcsa jelleget öltött: ide-oda ugrált a hol jelentéktelennek tűnő, hol világtörténelmi események mikrofilológiai leírása és ellenőrizhetetlen történetfilozófiai fejtegetések között; sőt gyakran azon kaptam magam, hogy a három balti ország konkrét eseményeiből általában az emberi természetre vonatkozó pszichológiai vagy egyenesen metafizikai következtetésekbe bonyolódom. A racionális és az irracionális szinte szétválaszthatatlanul összekeveredett a tárgyalt anyagban, s ennek tükreként a tárgyalás módjában is: elfogadható magyarázatok váltják egymást közhelyekkel, banalitásokkal, vagy annak beismerésével, hogy nincs magyarázat.

Ily módon az eredeti szándék szerinti dokumentáris-tudományos szöveg szubjektivizálódott, bizonyos fokig szépirodalmi jelleget öltött. Úgy látszik, ez a témából adódik: ugyanez figyelhető meg a sztálinizmus természetét firtató művek legtöbbjénél. Ennek illusztrálására majdhogynem találomra ragadok ki néhány példát.

az individuum megsemmisítése

Alekszandr Szolzsenyicin a sztálinista ideológiával kapcsolatban kollektív hipnózisról beszél. Igor Safarevics a szocializmus lényegét az individuum megsemmisítésében látja, ami még racionális magyarázat – ugyanígy vélekedik például Milovan Gyilasz is, mikor azt mondja, hogy „valaki, aki megőrzi személyes integritásának akár egy morzsáját is, az nem lehet kommunista!” –, ám Safarevics tovább megy, s az individuum megsemmisítésének törekvésében az élet megsemmisítésére irányuló törekvést lát, s így szerinte a szocializmus egyetlen hajtóerejeaz ember vagy az emberiség halálvágya.

Arisztark Lentulov: Templom Alupkában, Wikimedia Commons

Szilágyi Ákos abban látja a „normális” nyugati társadalmi reformerek és az Oroszországot katasztrófába vezető forradalmárok közötti különbséget, hogy az utóbbiak – kerül amibe kerül – meg is akarták valósítani eszméiket, míg az előbbiek nem, hanem bölcsen kivárták, amíg azok mintegy maguktól megvalósulnak. Robert C. Tucker a leninizmus szélsőségei és Sztálin személyisége mellett a sztálinizmus – vagy ahogy ő hívja: az orosz nemzeti bolsevizmus – harmadik összetevőjének az orosz nemzeti ethoszt mondja, ami nem éppen egzakt fogalom. A legjellemzőbb azonban Adam B. Ulam, aki – nekem úgy tűnik – a legtöbbet tudja a sztálinizmusról, s aki Sztálin rémtetteit pszichológiai alapon magyarázza: ,,Sztálin tudatalatti motivációja az a sátáni öröm volt, hogy a bolondját járathatta a körötte levő világgal.” Ám így is sok minden homályban marad, mert „egy nyugati történész tipikusan heurisztikus optimizmusával azt kérdezzük: miért tette Sztálin ezt vagy azt?”, holott azt kéne kérdeznünk: miért ne tette volna? De e fordított kérdésre is sokszor az Ulam válasza: nem tudom.

A bevallott szubjektivitás ez esetben is az objektivitás egyetlen biztosítéka. Amikor a továbbiakban a baltiak tapasztalatairól beszélek, magam is e szerint próbálok eljárni, vagyis a leginkább objektív tényektől haladok az egyre szubjektivebbek felé.

Előtte azonban egy terminológiai kérdés. Nem azért használom a „sztálinizmus” megjelölést, mert nem lehetne szovjet, szocialista, bolsevik, kommunista rendszernek mondani, nem is azért, mert Sztálin találta fel, hiszen a marxizmusból táplálkozó leninizmus képében a rendszer létezett már Sztálin előtt is és egészen Gorbacsovig a Szovjetunióban Sztálin után is, néhol pedig mind a mai napig; hanem mert „klasszikus” formáját, csúcspontját Sztálin alatt érte el, akkor mutatkozott meg leglényegében. Ezt Leszek Kolakowski fogalmazta meg nagyon pontosan:„A szovjet rendszer, ahogy Sztálin alatt kialakult, a leninizmus folytatása volt, s az az állam, amely Lenin politikai és ideológiai elvein alapult, csak sztálinista formában maradhatott fenn.”

*

szovjet szuronyok árnyékában

Az események első rétege könnyen összefoglalható. 1939-ben Németország és a Szovjetunió felosztotta egymás között a hírhedt Molotov–Ribbentrop-szerződésekkel Kelet-Európát. Észtország, Lettország és Litvánia a szovjeteknek jutott. A titkos náci–szovjet egyezség forgatókönyvét a Szovjetunió nem egészen egy év alatt megvalósította. Először megnemtámadási egyezményt erőszakolt ezekre az országokra, majd 1940 júniusában megszállta őket. Ezt követte egy hathetes „népi demokratikus” időszak, amikor is mindaz lejátszódott, ami máshol, például nálunk 1945 és 1948 között három évet vett igénybe: új, népi kormány alakult, a szovjet szuronyok árnyékábaparlamenti választási tragikomédiát rendeztek,megszüntették a szabadságjogokat, államosítottak, s mindenekelőtt és -fölött szabadjára engedték a terrort. Mindezek eredményeképpen a három ország „önként” feladta önállóságát, függetlenségét, s augusztus elején szovjet szocialista köztársaságként felvételt nyert a Szovjetunióba. A terror fokozódásával az élet mindinkább szovjetizálódott, olyannyira, hogy 1941. június 22-én a németeket a Baltikumban felszabadítóként fogadták. Persze, a baltiaknak nagyon hamar ki kellett ábrándulniuk, s szembe kellett fordulniuk a németekkel is – többnyire passzívan. Az 1944-ben visszatérő Vörös Hadsereg ellen azonban szabályos partizánháború bontakozott ki, amely Litvániában tartott a legtovább, egészen 1952-ig. Ezt megtorlandó Sztálin százezer számra, válogatás nélkül deportáltatta a baltiakat. Végeredményben a három ország nem egészen 5 millió lakosából 1,3–1,5 millió pusztult el.

*

Ezeken az eseményeken túl a balti kérdésnek van egy második rétege is: aktualitása. És itt nem csupán arra gondolok, hogy ami manapság zajlik a Baltikumban, azt lehetetlen megérteni az ötven évvel ezelőtt történtek ismerete nélkül.

Arisztark Lentulov: Tájkép, Wikimedia Commons

Erőszakkal történő területszerzést, hódítást a történelem során két, egymással homlokegyenest szemben álló elv szerint ítéltek meg. Az egyik azt mondja, hogy az erősé a jog: ha valaki elfoglalt egy idegen országot, akkor az a hódító jogán az övé. A másik elv szerint viszont kárt okozó, rossz, jogtalan cselekedet nem lehet semmiféle jog alapja: az erőszakkal tett hódítás érvénytelen. A modern időkben ez a két elv úgy keveredik, hogy az agresszortól általában megtagadtatik a (diplomáciai) elismerés (a nemzetközi jog csupán ilyen politikai-erkölcsi eszközökkel „büntethet”), ám csak egy bizonyos – meghatározatlan – ideig: ki előbb, ki utóbb beadja a derekát, s elismeri az új tulajdonviszonyokat, noha tudva tudja, hogy a jószág ebül szerzett.

A balti államok 1940-es, majd 1944-es újbóli bekebelezését azonban az azóta eltelt tekintélyes idő ellenére a világ országainak nagy része nem ismerte el, még olyan, úgynevezett szocialista országok sem, mint Kína vagy Jugoszlávia, s az USA-ban jelenleg is működik észt, lett és litván külképviselet; sőt számos állam visszavonta a Szovjetuniótól az annexió korábbi elismerését. Tehát mintha a jog, az erkölcs látszana felülkerekedni, s ahogy múlik az idő, egyre inkább. Szokatlan, hogy a kérdés még mindig nem került le a napirendről.

*

Az 1939-40-es baltikumi események új megvilágításba helyezik azt a kérdést, hogy ki a felelős a második világháborúért.

Abban már többé-kevésbé egyetértés alakult ki, hogy a hitlerizmus és a sztálinizmus azonos nemű jelenségek. Amint többek között Mikhail Agursky bizonyította gazdagon dokumentálva, mindkettő nacionalista alapú totalitarizmus. A legfejlettebb kapitalista országokban egyszerre megvalósuló szocializmus marxi tételének és a „szocializmus egy országban” lenini tételének szembenállása mögött is a német és az orosz nacionalizmus ellentéte rejlik. Ennek ellenére az a tény, hogy a háborút végső soron a német és a szovjet diktatúra világhódító tervei okozták (Németország csak akkor támadta meg a Szovjetuniót, amikor terveik keresztezték egymást), mind a mai napig nem ment át a köztudatba.

Ennek egyik oka, hogy – Zbigniew Brzezinski szavaival – „a hitleri Németország és a sztálini Szovjet-Oroszország későbbi gigantikus háborúja sok emberrel elfeledtette, hogy küzdelmük egyugyanazon hit két áramlata között folytatott testvérgyilkos háború volt”.

brutálisan őszinte

A másik fő ok, hogy a náci nemzeti szocializmus brutálisan őszinte volt, míg a bolsevik nemzeti szocializmus a hazugságra épült. L. Kolakowski megfogalmazásában: „A nacionalizmus, a rabszolgaság és a népirtás sztálini gyakorlata tökéletes ellentétben állt a szovjet rendszer meghirdetett céljaival.” A meghirdetett célok és a gyakorlat közötti különbség leginkább éppen a szovjet világuralmi törekvések tettenérését nehezíti meg. A német felsőbbrendűség tétele összhangban állt a náci fajelmélettel, belesimult abba, míg az orosz birodalom kiterjesztésének eszméje elvben ellenkezett a nemzetek megszüntetését célul kitűző kommunista világforradalommal. Mégis, a szovjet politika mindkettőt alkalmazta, felváltva, mikor melyikre volt szüksége. Hol a Velikaja Rusz, a Nagy Oroszország, hol a nemzetközivé lett bolsevik világ mézesmadzagját húzta el az újabb és újabb nemzedékek orra előtt, illetve irtott ki milliókat azért, mert nem voltak bolsevikok, más milliókat meg azért, mert nem voltak a birodalom lakói. Ha orosz nacionalizmussal vádolták, a kiirtott oroszokra hivatkozott, ha az orosz nemzet elárulásával, akkor meg a birodalom soha nem látott hódításaira. (Kiszámították, hogy a Szovjetunió csupán 1945, a második világháború befejezése óta 760 ezer km2-t és 23 millió lakost csatolt el különböző szomszédaitól.) A régi vita, hogy vajon a Szovjetunió a cári Oroszország folytatásának vagy éppenséggel tagadásának tekinthető, ezen a szinten eldönthetetlen. Az egymást kizáró két elv csak a világuralom fölöttes nézőpontjából nyer összehangzó értelmet. Arról se feledkezzünk meg, hogy itt most csak az ésszel felérhető indítékokról van szó, amelyek főként a rendszer kialakulásakor játszottak szerepet. Mert utána már a zsarnokság – különösképpen az olyan egyszemélyi zsarnokság, mint a szovjet – saját, logikátlan kulcsára jár: kiirtja mindazokat, akik bármiben, akár csak potenciálisan is veszélyesnek tűnnek a hatalomnak, s ebbe a kategóriába aztán már egyformán beletartozhatnak bolsevikok, oroszok, zsidók, antiszemiták, a 43-as lábbelit viselők, a kék szeműek stb.

Arisztark Lentulov: Gyerekek napernyővel, Wikimedia Commons

A volt moszkvai nagykövet, W. Averell Harriman is úgy látja, hogy az orosz nemzeti érdek és a kommunista ideológia egyaránt vezérelte Sztálint és a szovjet kormányt:

„Oroszországnak mint nemzeti államnak a terjeszkedése a szemükben elősegítette a kommunizmus győzelmét, s a kommunizmus előretörése a régi típusú cári birodalmi célokat szolgálta.”

A marxizmus internacionalista volt: a proletároknak nincs hazájuk. A szocializmus oroszországi győzelme után azonban lett. Az új internacionalizmust, a szovjet nacionalizmust Sztálin világosan kimondta: „Internacionalista az, aki fenntartás, habozás és feltétel nélkül kész a Szovjetuniót megvédeni, mert a Szovjetunió a világ forradalmi mozgalmának az alapja, s a Szovjetunió védelme nélkül magát e mozgalmat is lehetetlen védeni és előrevinni.”

A proletariátus hazájának és a Szovjetuniónak az azonosítása eredményezte, hogy a nem orosz kommunisták kisebb vagy nagyobb mértékben mind hazaárulókká váltak, akik a Szovjetunió minden imperialista, agresszív lépését úgy indokolták a maguk számára, hogy a Szovjetunió a végrehajtója a világ proletárjai egyesítésének. Ahogy Milovan Gyilasz is bevallja: „Személy szerint én üdvözöltem a szovjetnáci paktumot, mert azt vártam, hogy kedvező lehetőségeket fog teremteni a Szovjetunió számára a kommunizmus terjesztéséhez a két, háborúban álló fél rovására.”

*

A világháborút a két totalitárius rendszer hatalomvágya okozta. De a háború kirobbanásának körülményei is olyanok voltak, hogy segítették ezt a tényt elfedni.

mindegyik burzsoá ellenség

A bolsevikok nem féltek a háborútól. Vezetőik többször kinyilatkoztatták, hogy amint az első imperialista háború nyomán megszületett a Szovjetunió, úgy a második után újabb országokban fog győzni a forradalom. V. Molotov 1938-as vészjósló bejelentése – „megkezdődött a második imperialista háború” – nem jelentett kevesebbet, mint hogy most, amikor a Szovjetunió választhat, hogy a demokratikus vagy a fasiszta hatalmakkal lép szövetségre (s számára lényegi különbség közöttük nem volt: mindegyik burzsoá ellenség), akkor úgy kell választania, hogy az imperialisták egymást pusztítsák el, lehetőleg anélkül, hogy neki bele kelljen keveredni a háborúba, s ha ráadásul még az ölébe pottyan mindaz, amit Oroszország 1918 után elveszített, hát annál jobb. A politbüro 1939. augusztus 19-i titkos ülésén maga Sztálin indokolta meg, miért a nácikkal szövetkeznek:„Teljes mértékben meg vagyunk győződve arról, hogy amennyiben Franciaországgal és Angliával lépünk szövetségre, Németország kénytelen lemondani Lengyelország ’alárendeléséről’. Így elkerülhető a háború, ám a további fejlődés veszélyes jelleget ölthet. Ellenben, ha Németországgal kötünk megnemtámadási szerződést, az utóbbi minden bizonnyal megtámadja Lengyelországot. Ebben az esetben Franciaország és Anglia hadbalépése elkerülhetetlen. Ilyen körülmények között van esélyünk arra, hogy a konfliktuson kívül maradjunk, és kivárhatjuk, amíg eljön a mi sorunk.” Erről a politbüro-ülésről rigai forrásra hivatkozva az USA baltikumi katonai attaséja is beszámolt kormányának szeptember 19-én. Az ülésen elhatározták, hogy megmagyarázzák a tömegeknek a szovjet politika irányváltoztatását, mégpedig „körülbelül a következő tartalmú dialógusok formájában: megváltoztak a Komintern alapvető céljai? Nem, mert a Komintern tevékenységének célja továbbra is a világforradalom végrehajtása. – Lehetséges jelenleg a világforradalom? Nem, a forradalom kirobbantására tett minden kísérlet eddig sikertelen volt. – Lehet-e agitációval siettetni a forradalom elkezdését? Nem, mivel a forradalom a különböző országokban kialakult feltételektől függ. – Mik a forradalomhoz vezető természetes előfeltételek? Amint Marx, Engels és Lenin műveiben ki van fejtve, egy hosszan tartó háború. – A Komintern érdekeit szolgálja egy európai háború? Igen, mivel nyilván közelebb hozza azt a pillanatot, amikor a tömegek elégedetlensége kitör. – 

Arisztark Lentulov: A balett téma, Wikimedia Commons

A Szovjetunió, valamint Anglia és Franciaország közötti egyezmény siettetné a háború kitörését? Nem, mert ezeknek az országoknak a szövetsége visszatartaná Németországot egy katonai vállalkozástól. – A Szovjetunió és Németország közötti egyezmény siettetné a háború kitörését? Igen, a Szovjetunióval mint semleges hatalommal Németország képes lenne megvalósítani terveit. – Mi történne, ha a Szovjetunió egyik féllel sem kötne egyezményt? Amíg ismert, mit fog tenni a Szovjetunió, addig egy békés megoldás mindig lehetséges. – Ezért hát milyen magatartást kell a Szovjetuniónak tanúsítania a célból, hogy siettesse a világforradalmat? Kellő mértékben segíteni Németországot, hogy az háborúba kezdjen, és megtenni a szükséges lépéseket, hogy ez a háború elhúzódjon.”

a béke védelmével indokolta

A hol az orosz nemzeti, hol a világforradalmi érdekekre hivatkozó érvek váltogatása jól látható azon, ahogy a náci–szovjet együttműködést indokolni-magyarázni próbálták és próbálják. Köztudott, hogy Sztálin az 1941. június 22-i német támadáskor pánikba esett. Miközben az ő Hitlerbe vetett vak bizalma miatt tíz- vagy talán százezrek haltak meg, 12 napra eltűnt dácsájában, és csak július 2-án bújt elő s intézett rádióbeszédet a néphez. Persze ekkor is hazudott. Szót sem ejtett a Molotov–Ribbentrop-paktumok titkos záradékairól, s amikor feltette magának a kérdést: „hogy történhetett, hogy a szovjet kormány megnemtámadási szerződésre lépett olyan hitszegő emberekkel és szörnyetegekkel, mint Hitler és Ribbentrop? Nem történt itt a szovjet kormány részéről hiba?” Még akkor is, még mindig azt válaszolta: „Természetesen nem!” Az első, megnemtámadási és a második, határmegállapodási és barátsági Molotov–Ribbentrop-szerződést egybemosva a béke védelmével indokolta a náci–szovjet megállapodást: „Egy megnemtámadási megállapodás a békéről kötött megállapodás két állam között. Pontosan ilyen megállapodást javasolt nekünk Németország 1939-ben. Elutasíthatott-e a szovjet kormány ilyen ajánlatot? Azt hiszem, egyetlen békeszerető állam sem utasíthat el egy békés egyezséget egy szomszédos országgal (nota bene: Németország és a Szovjetunió nem voltak szomszédok), még akkor sem, ha annak az országnak az élén olyan szörnyetegek és emberevők állnak, mint Hitler és Ribbentrop. Természetesen annak szigorú feltételezésével, hogy ez a békés megállapodás sem közvetlenül, sem közvetve nem sérti a békeszerető állam területi egységét, függetlenségét és becsületét. Mint ismeretes, a Németország és az SZSZKSZ közötti megnemtámadási szerződés pontosan ilyen szerződés. Mit nyertünk a Németországgal kötött megnemtámadási szerződéssel? Másfél évi békét biztosítottunk országunknak, és azt a lehetőséget, hogy erőink felkészüljenek az ellenállásra, ha a fasiszta Németország a szerződés ellenére megkockáztatná, hogy megtámadja országunkat. Ez határozott nyereség a számunkra, és veszteség a fasiszta Németországnak.”

A Hitler–Sztálin-egyezség és következményei megítélésekor ez az érv – a Szovjetunió közel két év békét nyert – a mai napig el-elhangzik. Ez azonban egyszerűen nem igaz. A Szovjetunió már a paktum megkötése előtt is háborúban állt Japánnal, és utána is háborúban állt, ha háborúnak hívjuk, hogy egy ország idegen országokat, vagy azok részeit fegyveres erővel elfoglal. A Szovjetunió bizony háborút folytatott, sorban Lengyelország, Észtország, Lettország, Litvánia, Finnország és Románia ellen. Igaz, olyan háború volt ez, amelyet a katonákon kívül a szovjet emberek nem érzékeltek.

Arisztark Lentulov: Templomok. Új Jeruzsálem, Wikimedia Commons

(Ez a megállapítás a japán–szovjet vagy a finn–szovjet háborúra természetesen nem érvényes; de alig hiszem, hogy például az abban elesettek hozzátartozói elhitték Sztálinnak, hogy ők békében élnek…)

A Sztálin–Hitler-paktum és a belőle következő hódítások indoklásának másik szovjet érve rokon az előbbivel. Először valószínűleg 1948-ban fogalmazódott meg egy kis brosúrában, amit igen kis példányszámban a washingtoni szovjet nagykövetség adott ki Falsificators of History (A történelem meghamisítói) címen. A brosúra válasz volt a Nazi–Soviet Relations (Náci–szovjet kapcsolatok) című dokumentumkötetre. A brosúra szerzőjeként a szovjet Tájékoztatási Hivatal van feltüntetve, s az áll benne, hogy a balti államok betagolására azért volt szükség, hogy a németellenes front határai kitolódjanak nyugatra. Ennek révén a Szovjetunió legalább két évvel lerövidítette a világháborút.

Hasonlít ehhez, amikor a szovjet határok nyugatra tolásának nem pusztán katonai, hanem gazdasági indoklását hozzák fel, mint például Molotov az 1940. augusztus 1-i külpolitikai beszámolójában, amelyben azt mondta, hogy a Szovjetuniónak jégmentes kikötőkre van szüksége.

Ez az érvelés több szempontból is sántít. Először mert történelmietlenül korábbra vetíti vissza az 1941. június 22-vel kezdődő állapotot. A német támadást megelőző két évben a Szovjetunió nem készült Németország elleni háborúra. (Különben például aligha fizetett volna ki dollármilliókat 1941 tavaszán a Reichnek.)

Másodszor: nem lehet tudni, meddig tartott volna a háború az ellenkező esetben, a szovjet hódítás nélkül. A német villámtámadás sikere mindenesetre azt mutatja, hogy a Szovjetuniónak nem sikerült katonailag felkészíteni a frissen szerzett nyugati területeket.

Harmadszor: fogadjuk el egy pillanatra, hogy a Szovjetunió saját biztonsága érdekében volt kénytelen bekebelezni a Baltikumot. (Szovjet vélemények szerint persze nemcsak a németek fenyegették a biztonságot, hanem általában az imperialista, burzsoá körök, így az angolok, amerikaiak, franciák is, akik a balti államokat a hazai burzsoázia segítségével a Szovjetunió elleni felvonulási tereppé akarták változtatni, aminek csak az 1939-es segítségnyújtási szerződések szabtak gátat.) Ha ez így is lett volna, a győztes háború után, a veszély elmúltával vissza kellett volna állítani az eredeti helyzetet, a balti államok függetlenségét.

semmi nem indokolhatja

Ami azonban negyedszer és leginkább a bekebelezés ellen szól, az a népek önrendelkezési joga, amely kimondja, hogy semmi nem indokolhatja egy idegen ország leigázását. A Szovjetunió minden létező, általa is aláírt egyezményt megsértett: a népek önrendelkezési jogát és az országok területi integritását rögzítő 1928-as úgynevezett Kellogg–Briand-paktumot, az erre alapozott 1932-es úgynevezett Stimson-doktrinát, az 1933-as, az agressziót tiltó egyezményt ugyanúgy, mint a közvetlenül a balti államokkal kötött 1920-as, illetve 1939-es szerződéseket, hogy a többiről ne is beszéljünk.

Ritkább az a szovjet érv – bár orosz történészek szájából nemrég újra elhangzott –, mely a történelmi jogra hivatkozik. Lényege abban foglalható össze, hogy a balti országok a cári orosz birodalomhoz tartoztak, s a Vörös Hadsereg csupán a két világháború között elbitangolt jószágot szerezte vissza.

Az eddig felsorolt indoklások legalább abban nem hazudnak, hogy elismerik: a csatlakoztatásban a Vörös Hadsereg játszotta a fő szerepet. Vannak azonban olyanok, akik még ezt is tagadják, s az ország függetlenségének feladását önkéntesnek, a néptömegek forradalmi mozgalma eredményének próbálják beállítani – így megengedhetetlenül szociologizálva egy államjogi helyzetet. Ami az ilyesfajta kusza és minden szavában önellentmondásos érvelésből kihámozható, hogy 1939-40-ben a Baltikumban forradalmi helyzet alakult ki, s ez kényszerítette a „burzsoá-fasiszta” kormányokat 1939-ben a segítségnyújtási szerződések megkötésére a Szovjetunióval, s ez alakíttatott 1940-ben új, népi kormányokat.

Arisztark Lentulov: Moszkva. Tájkép sárga templommal, cea+, flickr.com

Amint R. Misiunas írja, az, hogy 1940 júniusában a szovjet csapatok épp arra jártak, merő véletlen, csupán időbeli egybeesés, s persze egyúttal hatalmas szerencse, mert kizárólag ez akadályozta meg, hogy a néptömegek forradalmának leverésére a fasiszta vezetés nyugati intervenciós csapatokat hívjon az országba.

A német támadással ugyan érvényét vesztette a náci–szovjet megállapodás,ám szelleme tovább élt. Igaza van Czeslaw Milosznak, aki a Nobel-díj átvételekor tartott beszédében mondta, hogy 1939. augusztus 23-át gyásznapként kellene évenként megülnünk. Ez a nap „nemcsak egy szörnyű háború kirobbantását jelentette. Újra életbe lépett a gyarmati elv, melynek értelmében egy nemzet nem más, mint megvásárolható, eladható, teljesen a tulajdonos akaratától függő nyáj. (…) A két népirtó diktátor már rég nem él, de ki tudja, nem ők arattak-e győzelmet azoknak a következményeknek a révén, amelyek tartósabbak, mint hadseregeik győzelmeivagy vereségei.”

Az emberiség a 20. századi történelem két legiszonytatóbb évét hagyta maga mögött. Kitermelődött a hazugsággal elegyes erőszak mérge, amely felszívódva megsemmisüléssel fenyegette a kétezer éves európai szellemet.

A Molotov–Ribbentrop-szerződésektől egyenes út vezetett a jaltai egyezményhez, és tovább, az 1945–1948-as szovjet csatlóssá változtatáson keresztül egészen Közép- és Kelet-Európa mai állapotáig. A bekebelezés hármas érve változó arányban vegyítve élt tovább. A szovjet jelenlétet hol a béke védelme indokolta a nyugati támadókkal szemben (például az NDK-ban), hol a történelmi jog (például Kárpát-Ukrajnában), hol a népi forradalom megsegítése (például Magyarországon, Csehszlovákiában). A világ 1939-ben olyan jó kis mintához jutott, hogy sokáig aszerint forgott.

*

A baltiak példája arra is rávilágít, hogyan alakul ki a totalitárius társadalom.

új rend kiszolgálói

1940-ben, a bekebelezéskor a litván kommunista pártnak 1500, a lettnek 1000, az észtnek 133 tagja volt. Felmerül a kérdés, kik alkották a népi kormányokat, s általánosabban, miféle emberek voltak az idegen, új rend kiszolgálói. Azért olyan fontos ezen eltöprengeni, mert ahogy az idő haladt, e kérdés egyre szélesebb – főként értelmiségi – rétegeket érintett, s nemcsak az 1940-es Baltikumban, hanem a háború után az összes úgynevezett népi demokráciában is.

Viszonylag kicsi azoknak a száma, akik – mint például V. Vitkauskas tábornok, az új hadügyminiszter, akinek kommunista fivérét a polgárháború során agyonlőtték – valami személyes sérelmet megbosszulandó váltak egyenesen hazaárulóvá.

Ugyancsak elenyészően kevesen vannak, akiket talán „bolsevik típus”-ként lehetne jellemezni, értve ezen az olyan embert, akit kizárólag a hatalomvágy mozgat, mert élete valahogy úgy alakult, hogy mindenfajta – családi, nemzeti – köteléken kívül kerülvén az Istentől megfosztott, hagyomány és erkölcs nélküli üres világban találta magát. Ezt a típust formázza az apa nélkül felnőtt, grúzból orosszá változott Sztálin, és ezt Antanas Snieckus is, az első számú litván kommunista, aki a szovjet megszállás után a rokonait is deportáltatta.

A bolsevikoknál jóval számosabban voltak, akik egyszerű, minden rezsimben fellelhető karrierizmusból, haszonlesésből, cinizmusból álltak át, s akiknek az esete világos, szót sem érdemes rá vesztegetni.

Arisztark Lentulov: Szent Bazil katedrális, Timothy Armstrong, flickr.com

Ami igazán érdekes, az az ún. baloldaliak szerepe, s e szerep változása. (A baltiak esete megint csak általánosabb érvényű, s rávilágíthat, hogy egy tízmilliós országban, ahol korábban néhány száz kommunista volt, röpke tíz év alatt hogyan duzzadhatott fel a párt létszáma nyolcszázezerre.) A két világháború között Csehszlovákia kivételével Közép- és Kelet-Európábán mindenütt jobboldali rendszerek tenyésztek. Ezekkel szemben nagyon sokan – s többségükben értékes emberek – voltak ellenzékben, voltak ilyen-olyan árnyalatig baloldaliak. Ezeknek a szocialista eszmékkel kacérkodóknak a megítélésekor legalábbis két tényezőt figyelembe kell vennünk.

valóban felfoghatatlanul goromba

Az egyik, hogy sokáig nem tudtak a népeik sorsát eldöntő Molotov–Ribbentrop-szerződésekről (illetve a jaltai egyezményről). Noha az észtek és a lettek londoni, illetve washingtoni diplomáciai forrásokból állítólag már 1939. augusztus végén hírt kaptak a paktumról (bár nem adtak hitelt a híreknek), s noha Sztálin és Molotov 1939 őszén mindhárom ország vezetőinek szemébe vágták, hogy szovjet befolyási övezetbe tartoznak – mégis, ez a közös tudás nem pótolhatta az ésszel valóban felfoghatatlanul goromba szerződések konkrét ismeretét. A paktum életbeléptetésének minden egyes mozzanata után is majd mindenki úgy gondolta, ennél nagyobb szörnyűségre már nem kerülhet sor, s mindjárt beavatkozik Németország, Franciaország, Anglia, a Jóisten… (A szovjet végrehajtás ördögi tervszerűségét egyébként maguk a németek sem ismerték.)

A pontos információ hiányához, illetve a meglévő gyér információk elbagatellizálásához és mintegy a tudattalanba szorításához járult még, hogy senki nem láthatta előre: a baloldaliság bármely ártatlan megnyilvánulását a szovjet körülmények véres bűnné változtathatják. Jó példa erre, ami Liepajában, Lettország második legnagyobb városában történt 1940. június 19-én. Ezen a napon tüntetők kb. ötszáz fős csoportja vörös zászlók alatt elindult a szovjet konzulátus felé, hogy üdvözölje a Vörös Hadsereg bevonulását. Útközben csatlakoztak hozzájuk civilruhás szovjet provokátorok, majd feltűzött szuronyú vöröskatonák is, s a békés felvonulás vége az lett, hogy a városban két napig folyt a lövöldözés, gyújtogatás, rablás, majd a lett rendőrség és katonaság lehetetlenné tétele. Ha a szovjetbarát tüntető tudja, hogy akciója hozzájárul az ország függetlenségének elvesztéséhez, aligha teszi ki a lábát az utcára, sőt akkor aligha szovjetbarát…

A másik csapda, ami hozzájárult a diktatúra elfogadásához, az a szavak csapdája. Ha valaki egész ifjúságában az igazságosságért, az egyenlőségért, a szocializmusért stb. lelkesedett, s szembetalálkozik egy rendszerrel, amelyik éjjel-nappal e jelszavakat harsogja a fülébe, hajlamos szemet hunyni afölött, hogy e rendszer a valóságban a jelszavaktól teljesen függetlenül működik. Az ilyen szavak, mint szocializmus, kommunizmus évtizedekig képesek voltak elfedni a valóságot. Ez a társadalomlélektani jelenség nemcsak Kelet-Európában volt honos. Henri de Man, egy vezető belga szociáldemokrata például azt tanácsolta Lipót királynak, hogy az új, szocialista európai rend érdekében feltétel nélkül adják meg magukat a náciknak, s 1940. június 28-án, tehát Belgium német megszállása után azt írta:

„E korhadt világ összeomlása távolról sem szerencsétlenség, hanem újjászületés.” De a szavak valóság-elfedő jellege megnyilvánult abban is, hogy a világ továbbra is úgy tartotta számon, hogy a Szovjetunió nem vesz részt a háborúban – noha Lengyelországban és a Baltikumban 1939 őszétől több százezer katonája volt akcióban. Maguk az érintett balti államok vezetői még az 1940-es megszállás után is aggódva várták, hogy nem foglalja-e el Németország őket, s csak az egyre erősödő szovjet terror nyitotta rá a szemüket, hogy – már el vannak foglalva. De még utána is áltatták magukat. Amint az 1989-ből visszatekintő Juozas Urbsys, az akkori litván külügyminiszter mondja: „bíztak benne, hogy a Vörös Hadsereg inváziója még nem jelenti Litvánia függetlenségének végét. Hiszen szerződés garantálta, hogy a hadsereg nem avatkozik belső ügyeinkbe. Bíztak abban, hogy tán csak azért vonulnak be az újabb csapatok, mert Európában háború tombol. Akkor nem volt olyan világos, mint most, hogy ez már a vég.”

Arisztark Lentulov: Tájkép Kiszlovoszkban, Wikimedia Commons

Amikor az így felkészült, helyesebben fel nem készült baloldaliak hirtelen szembetalálták magukat a szovjet rendszer terrorjával, belőlük, „a javíthatatlan romantikusokból egykettőre még javíthatatlanabb realistákat csinált”, ahogy Aleksandras Stromas oly találóan írja. A terror a kommunistákat sem kímélte: a megszállás után közvetlenül legálissá váló kommunista pártok önállóságát Moszkva alig két-három hónap alatt szigorúan felszámolta. Hogy a kommunisták, a baloldaliak közül ki maradt életben, az legnagyobb részt a véletlenen múlott, kisebb részben pedig egyéni, jellembeli, erkölcsi tulajdonságokon, azon, hogy ki tudta magáta tényekkel szemben is meggyőzni. Voltak, akik csak egy darabig bírták. Johannes Vares, a népi kormány észt miniszterelnöke például 1946-ig, s akkor lett öngyilkos. A többség azonban elfogadta az életet. „A felvett maszk az arcukhoz tapadt, összenőtt vele” – ahogy Tomas Venclova mondja. Minél öregebb valaki, annál inkább előrehalad ez az összenövés. Egy bizonyos ponton túl aztán az ember a rendszer megtagadásával egész életét tagadná meg. A társadalom csupa maszkból áll, mindenki bűnös.

A szovjet rendszer lényege a hatalom terrorral történő megragadása és megtartása. Ez két vonatkozásban döntő jelentőségű. Az egyik, hogy a terrorisztikus hatalom elve az egész társadalmat áthatja, s minden más elvet kiszorít onnan. Ahogy Vajda Mihály írja, a totalitárius társadalomban „majd mindenki hatalmat gyakorol. Legfelül, mint valami gúla csúcsán, persze vannak olyanok, akik csak uralkodnak, és senkinek sem kell engedelmeskedniük (…) s legalul vannak olyanok, akik már senkinek sem parancsolnak, csak engedelmeskednek. A dolog lényege mégis az, hogy pontosan azért, mert nincsen hatalommegosztás, pontosan azért, mert minden fajta hatalom politikai természetű (nincs gazdasági hatalom, nincs szellemi hatalom stb., akinek hatalma van, annak politikai hatalma van, s végső soron igénybe veheti a társadalom egészét átszövő erőszakszervezetet hatalma érvényesítésére), a legnyomorultabbakat, a már a társadalomból is kiszorultakat kivéve mindenki részese a hatalomnak.(…) A társadalomban betöltött legkisebb hatalmi pozíció is ab ovo része a hatalmi hálónak. Egy portás hatalmával való makacs szembehelyezkedés egy totalitárius társadalomban kellemetlenebb, az egyén egész életére kiható konzekvenciákkal járhat, mint egy demokratikus társadalomban egy Rockefeller hatalmával való szembehelyezkedés.”

hatalom elvétől áthatott társadalom

A hatalom elvétől áthatott társadalom másik fő jellegzetessége, hogy a hatalomért folytatott harc szükségképpen vezet egyetlen ember diktatúrájához. A rendszer egyes szakaszainak – leninizmus, trockizmus, sztálinizmus, hruscsovizmus – minőségét az egyszemélyes vezető, a zsarnok minősége szabja meg. Valami közös azonban van mindegyikükben: a józan mintha őrültnek látná őket.

A hatalom könnyen bódít; mámora vakká és süketté teszi az embert önmaga és a világ valós arányaival szemben. Hogy mennyire, arra csupán egy példa. Sokak szerint Litvánia bukásához legalábbis hozzájárult, hogy 1939 válságos hónapjaiban kiéleződött az ellentét Smetona elnök és Rastikis tábornok, a hadsereg főparancsnoka között. Smetona életrajzírója ennek okát abban látja, hogy a tábornok, mint minden kistermetű ember, túlzottan ambiciózus volt. Rastikist valóban pöttöm termettel verte meg az ég. Ő azonban másként látta saját magát. 1938-ban egy küldöttség élén Lengyelországba látogatott. Ahogy gépkocsija elhaladt a tömeg sorfala közt, kiáltások hangzottak fel: Éljen Litvánia! Éljen Rastikis tábornok! „De hallottam egy nekem címzett csodálkozó megjegyzést is – írja visszaemlékezéseiben a tábornok –: Jaki maly! (Milyen kicsi!) Ez a megjegyzés csöppet sem lepett meg. Tudtam, hogy nagyon sok lengyel Litvániát a régi romantikusok szemével látja, és hogy őket leginkább Litvániának azon képei és emberei nyűgözik le, amit Adam Mickiewicz és Henryk Sienkiewicz festett. Márpedig aki olvasta Sienkiewicz Tűzzel-vassalcímű híres és szép trilógiáját, az tudja, hogy a leglátványosabb litván típus ott a hatalmas, bátor óriás, Podbijpecia. A lengyel fiatalok képzeletében jobbára ez a kép él a litvánokról. Az ő szemükben minden litvánnak óriásnak kell lennie, és ha egy litván nem óriás, akkor egykettőre megkapja, hogy jaki maly.”

Arisztark Lentulov: Moszkva, Timothy Armstrong, flickr.com

Sztálin esete persze nem ilyen enyhe.

Nemrég látott napvilágot annak az orvosnak a beszámolója, aki ott volt Sztálin halálos ágyánál, majd boncolásánál is. Végkövetkeztetése: A koponya felnyitásakor észlelt erős agyérelmeszesedés arra késztet, hogy feltegyük a kérdést, vajon e betegség – mely kétségkívül évek hosszú során át fejlődött ki – milyen mértékben hatott Sztálin jellemére és cselekedeteire ezekben az években. Hisz közismert, hogy az agyi véredények elmeszesedésével, ami az agysejtek vérellátásának megszűnéséhez vezet, az idegrendszer sokféle működési zavara jár együtt. Mindenekelőtt a magasabb idegfunkciók terén – például meggyengülnek a gátlás, elsősorban a differenciáló gátlás folyamatai. Könnyen elképzelhető, hogy Sztálin cselekedeteiben ez úgy nyilvánult meg, hogy nem tudott differenciálni, nem tudta megkülönböztetni, mi a helyes, és mi nem, mi hasznos, és mi ártalmas, mit lehet, és mit nem, ki az ellenség, ki a barát. Egyúttal felerősödnek a személyiségjegyek: a lobbanékony ember gonosszá válik, a bizalmatlan betegesen gyanakvóvá, és üldözési mánia kezd elhatalmasodni rajta. […] Az országot egy beteg ember kormányozta. Betegségét titkolta, kerülte az orvosokat, diagnózisuktól félt. Az agyérelmeszesedés lassan, évek során hatalmasodik el az emberen. Sztálinnál is az agylágyulás igen régi gócait fedeztük fel. Mint ismeretes, ennél a betegségnél az értelmi funkciók teljesen vagy majdnem teljesen zavartalanok maradhatnak. Az ilyen idős emberek éppen ezért megőrizhetik a normális szellemi tevékenység számos jellemző jegyét, mialatt a pszichikum más területei (különösen az érzelmi reakciók) alaposan megváltozhatnak…”

az egyszemélyes diktatúrák

Mindössze ennyi lenne? A történelem menetét Kleopátra orra vagy egy meszes agy határozza meg? Bármilyen banális is a válasz, az egyszemélyes diktatúrák esetében igen. Ez a normális gondolkodásmód számára megint csak szinte felfoghatatlan. Persze Adam B. Ulam helyesen figyelmeztet, hogy Sztálin esete „egyfajta funkcionális paranoia, a ’zsarnokság paranoiája’, amely nekünk, akik kívülről szemléljük, őrültségnek látszott, ám senkinek nem olyannak látszott, aki azonosult azzal a kontextussal, melyben Sztálin működött. E kontextuson belül Sztálin a maga célkitűzéseit kíméletlenül és racionálisan követte.”

A normális gondolkodás racionális magyarázatokat keres. Cornelius Castoriadis szerint a szovjet társadalom kettéhasadt egy civil és egy katonai részre, s ez utóbbi irányítja és elnyomja az előbbit. Robert C. Tucker a sztálini önkény minden lépését arra vezeti vissza, hogy az 1920-as és az 1930-as évek elején Sztálin „szükségesnek tartotta, hogy nagy sietve katonai készültséget építsen ki, hogy felkészülve találja a szerinte közelgő háború, amelyben Szovjet-Oroszországot izolálhatja és megsemmisítheti az ellenséges koalíció.” Ebből következett aztán az erőltetett iparosítás, aminek az árát a mezőgazdaság fizette meg, az éhínség stb. stb.

Mindezen racionális magyarázatoknak azonban csak részértékük van. Párt, központi bizottság, politikai bizottság, hatalmi elit, új osztály – akárhogy is hívjuk ezeket a csoportokat, egyiknek sincs döntési joga. A kiváltságokból részesedhetnek, azokért marakodhatnak, ám mind csupán az egyetlen vezér akaratának a végrehajtói. Molotov, a Szovjetunió második embere és a kétszázmilliomodik átlagpolgár között semmi különbség nem volt. (Aki valaha is élt a létező szocializmusban, jól ismeri az ebből fakadó érzést, hogy itt könnyű karriert csinálni: részletekbe menően mindig lehet tudni, hogy ,,mi az irányvonal”. A döntések valahonnan a ,,fönti” névtelenségből jönnek.)

Arisztark Lentulov: M. P. Lentulova portréja rózsákkal, Wikimedia Commons

*

Az utolsó előtti, legizgalmasabb – s egyúttal a legrejtélyesebb – kérdés mármost az, hogy miként lehetséges, hogy egy több száz milliós birodalom egyetlen – a hatalom mérgétől szükségképpen beteg — akaratra járjon. A működés titkát sokan próbálták megfejteni, George Orwelltől Arthur Koestleren át Alekszandr Szolzsenyicinig. Számomra a legmeggyőzőbb magyarázattal Alexander Weissberg-Cybulski (1901–1964) szolgált.

A Krakkóban született, Bécsben nevelkedett zsidó fiatalember 1927-ben lépett be a kommunista pártba. 1931-ben meghívták a Szovjetunióba, Harkovba, ahol mint mérnök-fizikus felbecsülhetetlen értékű munkát végzett. Noha megmaradt osztrák állampolgárnak, 1937-ben letartóztatták. Olyan fizikusok, mint Einstein vagy a Curie-házaspár közbenjárása ellenére végigpróbálta a szovjet börtönöket. Azon kevesek egyike volt, akiket soha nem tudtak megtörni: ha a több napon át tartó, alvás nélküli, éjjel-nappali kihallgatások hatására beismerő vallomást tett, másnap mindig visszavonta. A Molotov–Ribbentrop-szerződés értelmében zajló lakosságcsere keretében a GPU emberei több tucat osztrák és német kommunistával együtt 1940 januárjában a breszti Bug-hídon adták át a Gestapónak. Ezután a varsói gettóba került, majd a lengyel ellenállás bújtatta, miközben többször is a csoda mentette meg az életét. A háború után Nyugatra költözött, s Párizsban halt meg.

verni a foglyokat

A szovjet börtönévekről írt könyve németül Hexensabbat (Boszorkányszombat), angolul pedig The Accused (A vádlott) címen barátja és volt elvtársa, Arthur Koestler előszavával először 1951-ben jelent meg. Ebben leírja, hogy egy Braude nevű GPU-tisztet, aki korábban őt is vallatta, 1938 októberében letartóztatnak, s az őcellájába tesznek. Weissberg arról faggatja Braudet, miként lehetséges, hogy noha írásos parancsot nem kaptak, a szovjet börtönökben Vlagyivosztoktól a lengyel határig ugyanazon a napon kezdték verni a foglyokat. A nyomozótiszt nagy nehezen elárulja a titkot: „Sztálin és közöttem csak két ember állt. Érted most már? – Meghökkentem. – Hát ki vagy te tulajdonképpen? – Senki rendkívüli.

Az állambiztonság hadnagya. – Akkor hogyan lehetsz olyan szoros kapcsolatban Sztálinnal? –Gondolj bele, hogy áll a helyzet a saját esetedben. Kik voltak a te főnökeid?

Állami vonalon. – Korábban Buharin, aztán pedig Armand és Pjatakov. – Akkor te még közelebb állsz Sztálinhoz, mint én. Buharinnak és Pjatakovnak közvetlen kapcsolata volt a „gazdával”. De ha veszed a Szovjetunió legutolsó munkását, akkor is, közte és Sztálin között maximum három ember állt. Pártvonalon ugyanúgy, mint állami vonalon. Egy melós rendszerint ismeri a gyára igazgatóját. Az utóbbi ismeri a tröszt vezetőjét, az viszont a népbiztost. A népbiztos közvetlen kapcsolatban van Sztálinnal. Pártvonalon sem fest ez másként. Egy közönséges kommunista kapcsolatban áll a kerületi vagy a járási párttitkárral. A Harkov megyei összes járási titkár a megyei párttitkártól kapja az utasítást. A megyei titkárok sok esetben közvetlen kapcsolatban állnak Sztálinnal. Egyesek meg a Központi Bizottság titkárán keresztül fordulnak hozzá. Mindig legfeljebb három ember áll Sztálin és a legegyszerűbb városi emberek között. […] Ahogy mondtam, én egy héten egyszer láttam a harkovi NKVD főnökét. A főnök legalább kéthavonta Moszkvába ment Jezsovhoz. Az összes megyei főnök ott találkozott egymással a népbiztosnál, és ott kapták meg a szóbeli utasításokat. Ezenkívül közvetlen telefonösszeköttetésben voltak Jezsovval. Jezsov viszont állandóan beszélt Sztálinnal. Sztálin gondolatai így két közvetítőn keresztül jutottak el hozzánk.”

*

Az utolsó, most már metafizikai kérdés, ami – legalábbis számomra – a baltiak tapasztalataiból adódik: miért tör az ember hatalomra?

A kérdés olyan nevetségesen általános, hogy válaszolni is csupán nevetségesen tudománytalan, dilettáns általánosságokkal lehet. Vagy költői tautológiákkal. Kissé konkrétabban: miért gondolta a szovjet vezetés, hogy saját polgárainak jobb lesz, ha szomszédait megszállva azok életét a sajátjához zülleszti? Így már a válasz is konkrétabb. Az agresszív terjeszkedés mozgatója végső soron a földművelés előtti külterjes gondolkodás: nem letelepedve, a szülőföld kertjét művelni, azt belterjesen felvirágoztatni, hanem – mint az állattartó, nomád katonanépek – egyre újabb és újabb területeket elfoglalni, lelegelni, aztán továbbállni.

Arisztark Lentulov: Tverszkoj, Wikimedia Commons

A szovjet politika ilyen értelemben a mongol-tatár Aranyhorda örököse.

Ám a sztálini önkény megértésére még ez is túl racionális magyarázat, hisz abból indul ki, hogy a diktátort valami pozitív cél – a Szovjetunió fejlődése, az emberek boldogulása stb. – vezérelte. Holott erről szó sincs. Sztálint kizárólag a hatalom érdekelte, s minden  kiismerhetetlensége, kiszámíthatatlansága mellett ezért volt tipikusan bolsevik jelenség. A bolsevikok a hatalom megszerzésének minden csínját-bínját megtanulták, de evvel a tudással soha, egyetlen pillanatig sem tudtak mit kezdeni. Sztálin a maga tömeggyilkosságaival csupán ezt a „hatalom a hatalomért” elvet fejlesztette tökélyre. Ennek végső mozgatóját pedig abban látom, hogy egy ember istennek képzelte magát, embertársait pedig nyersanyagnak. Ahogy Weissberg-Cybulski írja: „a Szovjetunióban 160 millió rab volt, és egyetlen szabad ember.” 

2.

A sztálinizmus történelmi rajza óhatatlanul szubjektivizálódik. A sztálinizmus szépirodalma viszont objektivizálódik: az elmúlt hetven évről a leghitelesebb képet olyan non-fiction műfajok adják, mint a visszaemlékezés, a napló. E tétel alátámasztására két litván író művét hozom fel, csak jelzésszerűen.

Az egyik Jurgis Gliauda (1906–1996) már említett Agónia című könyve. A szerző a litván kiadás végén forrásokat ad meg, melyek nagy része visszaemlékezés. Megindokolja, hogy ennek ellenére miért regényt írt: „A cenzúra és a sajtótörvény meggátolta, hogy a katasztrófa égzengése beszűrődjön a sajtó hasábjaira. A rádió sem beszélt az ország agóniájáról. Nyilvánosan csönd volt, mintha a MoszkvaKaunas konfliktus kizárólag a diplomácia illemkódexére tartozna. Ha egy jövendő történész csak a korabeli litván sajtóból merítené tanulmányához az anyagot, akkor semmit nem tudna meg Litvánia végnapjairól.”

szépirodalmi köntösbe öltöztetni

Ilyen helyzetben az írónak nincs más feladata, mint a tényeket szépirodalmi köntösbe öltöztetni: a valóságos alakokat úgy leírni, úgy beszéltetni, mintha egy regény szereplői lennének. Gliauda sem tesz mást. A litván kiadás 61 fejezetből áll, az angol csak 58-ból. Három fejezetet nyilván azért hagyott ki a szerző, mert azok túl fiktívre sikeredtek, nem támaszthatók alá adatokkal. A végeredmény olyan regény, amely kriminek, kémregénynek, horrornak is olvasható: a történelem szörnyűségek sorozata.

A másik könyv a litván irodalom elfeledett remekműve: Jurgis Savickis (1890–1952) Zeme dega (Ég a föld) című, 1956-ban ezer példányban Chicagóban kiadott több mint 800 oldalas naplóregénye. Az író 1919-től volt hivatásos diplomata, Litvánia nagykövete több országban, többek között Dániában, ahonnan feleséget is hozott magának. 1939-ben a Népszövetségben, Genfben képviselte hazáját. Innen vonult vissza Dél-Franciaországban vásárolt kis birtokára. Az olasz határ, San Remo közelében, a tenger feletti domboldalon elterülő birtokot Savickis litván szülőfalujáról Ariogalának nevezte el. Feleségével együtt itt élt falusi gazdálkodóként élete végéig. Naplójában az első bejegyzés 1939 márciusából, az utolsó 1948 januárjából származik. A naplóban megtalálható mindannak a visszhangja, ami a világpolitikában történt: a náci–szovjet paktumok, Litvánia bekebelezése, a háború, Franciaország kettészakadása, Dél-Franciaország olasz, majd német megszállása, a felszabadulás, Litvánia rabságban maradása stb. A fő téma azonban nem ez, hanem ami mindevvel a szörnyűséggel szembeszegezhető: a mindennapok világa.

Arisztark Lentulov: Fészer, Wikimedia Commons

Ez nem azonos a magánélettel, hiszen szinte semmit nem tudunk meg az író feleségéről, arról is mindössze egy mondatban értesülünk, hogy felnőtt fiaik vannak, akik közül az idősebbet a nácik valahol megölték stb. Annál több szó esik különböző nemzetiségű szomszédaikról, de főként a kertről, az állatokról, a természetről. Savickis módszerére a legjellemzőbb, hogy egy haláleset kapcsán feleségével azon szörnyülködnek, milyen drága a koporsó, vagy egy 1942 májusi bejegyzés: „A patikában nem kapni ricinust. Hogy lehet így élni, kérdem én?” A világ nagy eseményei ezáltal ironikus-poetikus megvilágításba kerülnek. Ahogy a napló utolsó sorai is tanúsítják: „A füzet gerincén e pillanatban egy katicabogár sétafikál… Honnan került ide? Tán csak nem Litvániából? – villan át hazafiasan rajtad. Ember. De nekem ő – mint a viharos tengeren hányódó utasnak a tenger mélyéből kivetődő olajág. Jó jel ő nekem.”

Ez a naiv szelídség állhat ellen a történelem őrültjeinek.

felső kép | Arisztark Lentulov: Harangok, Wikimedia Commons