Abban az időben, amikor álműértők és hamis keletszakértők zaklatták Mandelstamot[1], tehát a harmincas évek elején, a költő és felesége Örményországba készült. Utazás előtt, mivel egészségi panaszai voltak, Mandelstam ki akarta magát vizsgáltatni. Az orvos azonnal tovább küldte a pszichiátriára. Mandelstam teszteket töltött ki, furcsa kérdésekre válaszolt. A lélekbúvár energikusan, kertelés nélkül Nagyezsda szemébe mondta, hogy férje mániás bolond: költőnek képzeli magát. Gyakori, hogy szürke kis emberek költőnek, hadvezérnek, szentnek képzelik magukat, voltaképpen banális állapot, csak az a bökkenő, hogy nem lehet belőle kigyógyulni.
Apámnak szerencséje volt, időben kigyógyult képzelgéséből, igaz, egyszerűbb fantáziáknak áldozott. A tizenkilencedik század utolsó évtizedében apám öt- és tízéves kora között a kanizsai gyorsnak képzelte magát, nem a masinisztának, ki a gőzöst igazítja, hanem az elegáns, csillogó-villogó antropomorf vonatnak, amely óránként 80 kilométeres sebességgel száguld a Budapest-Siófok-Nagykanizsa útvonalon. Ennyivel be is érte, a végtelenség után nem vágyódott, a korszak nagy attrakciója, a repülés, amely két évvel fiatalabb öccsét jóformán megőrjítette, őt nem izgatta, már negyedik elemista korában is realista volt, s talán sejtette, hogy később, a matematika révén, amúgy is szoros kapcsolatba kerül a végtelennel.
a határtalan valamit
A Gugger-hegyen sétáltunk, a papám, a nővérem meg én, szeptember negyedike volt, a nővérem tizenkettedik születésnapja. A világegyetem, azaz a tér végtelenségéről beszélgettünk. Minél jobban belemélyedtünk a témába, annál kevésbé tudtam elképzelni azt a határtalan valamit, aminek sem eleje, sem vége. Az egyik legokosabb ember szerint, akit Einsteinnek hívnak – mondta a papám –, a végtelennek két megnyilvánulását ismerjük. Az egyik maga a világegyetem. A másik az emberi butaság. A papám nevetett, a nővérem is nevetett, csak úgy, utánzásból, a papám a megszámlálható és megszámlálhatatlan végtelen fogalmáról mondott valamit, még jobban összezavarodtam, mérges lettem, sírva kiabáltam, hogy hagyjanak békén, ne beszéljenek hülyeségeket.
Akkoriban nagyon sértődékeny voltam, mert zongoraművésznőnek képzeltem magam. Egy jótékonysági koncerten léptem fel a Szitakötők tánca című kis darabbal. Tanárnőm nemcsak a műre tanított meg, de a szitakötőkről is mesélt. Elmondta, hogy szárnyaik üvegszerűek, ha mozgatják, leheletféle zörgést hallani, és ezt az alig érzékelhető kis zajt nekem is elő kell állítanom néhány basszushanggal. Arra is gondolnom kellett, hogy a szitakötők általában a napsugártól csillogó víztükör fölött cikáznak a magasban. Gondoljak a napsugárra, szólított fel a tanárnőm, és képzeletben cikázzak. Én ügyetlenkedtem, de ő megmutatta, mit kell tennem, együtt cikáztunk a billentyűk fölött.
(Tanárnőm nagyon fiatal volt, ahogy akkoriban mondták, a származása miatt nem koncertezhetett, de a háború után Európa sok országában a nagyok között emlegették, még most, kilencvenkét éves korában is fellép.) A szitakötők ragadozó állatok, mondta, vadul hajszolják áldozataikat, rovarokat, lepkéket, legyeket falnak fel, nekem ezt a vadságot is érzékeltetnem kell. A művecske rövid volt, míg játszottam, elképzeltem a víztükör fölött cikázó lényeket, megtapsoltak, egy ismeretlen öregasszony fölém hajolt és a fülembe súgta, hogy én egy második Jámbor Ági leszek. De ki az első Jámbor Ági? Ismert zongoraművésznő, mondták. Valaki megmutatta a fényképét, nem tetszett, nem örültem, én a tanárnőmre akartam hasonlítani. Mindegy, eldőlt a sorsom, művész leszek. Ettől kezdve többnyire merengve és titokzatosan néztem magam elé, a kis Mozartról szóló könyveket bújtam, különösen kíméltem a kezemet, megrezzentem minden hangos szótól vagy dübörgéstől, a barátnőimet elkerültem, ha szóltak hozzám, szánakozó mosollyal hallgattam, ok nélkül is sírva fakadtam, a művészlelkek általában ok nélkül ontják könnyeiket, bravúrosan rongáltam családom hangulatát, tanárnőm kénytelen volt erélyesen közbeavatkozni, megkérdezte, van-e kedvem napi nyolc órát gyakorolni, mondtam, hogy nincs, ő is így gondolta, helyeselt. Ezek után úgy döntöttem, biciklibajnoknő maradok. Életem során azonban sokszor elképzeltem, még felnőttként is, hogy titokban virtuóz zongorista vagyok, olykor hipp-hopp odaugrom a zongorához, az emberek magukon kívül hallgatnak. Szánalmas képzelgés, a valóságban később egy C-dúr skálát is alig tudtam lejátszani.
az elveszett világ
Kilencéves korában az ember egyértelmű, egyszerű jelzésekre és magyarázatokra vágyik, védettségre. Ott és akkor, a Gugger-hegy tetején a végtelenség fogalmát valószínűleg túlságosan ijesztőnek találtam, gondolom, el akartam képzelni, de nem tudtam elképzelni, gondolom, arcul csapott a horror vacui. Könnyen lehet, hogy megsejtettem: a jó, langyos biztonság-érzés, amiben mostanáig lubickoltam, immár örökre elvész. Évtizedek múlva egy Albert Fuchs nevű bécsi szociológus egyes szám harmadik személyben írott önéletrajzában (Bécsi polgárház 1910-ben) olvastam arról az elveszett világról, amely néhány vonásában az általam is ismert idillt idézte fel. „A ház a világ középpontján állt. Lakott benne egy kisfiú, a középpont középpontja. A világ az ablakok előtt zúgott, odahordta kincseit, és a kisfiú nyitott tenyerébe tette. Beláthatatlan távolságban volt a világ, és mégis tévedhetetlenül jóakaraté volt. A ház és akik benne éltek, mindig megvoltak, és úgy látszott, mindig is meglesznek. Kívül állt az idő és a változás fogalmain.” Ez persze jellegzetesen első világháború előtti hangulat, mi pedig azon a gugger-hegyi napon már nyakig voltunk a második világháborúban. 1942. szeptember 4.: ez a nap emlékeimben a végtelenről szól és egy csodaszép, fehér korcsolyacipőről, amit a nővérem a születésnapjára kapott; különös nap és különös, különös éjszaka, akkor bombázta először Budapestet a szovjet légierő, a közelünkbe is ledobtak egy bombát, Zilahy Lajos villájára, csak az író kislánya és a nevelőnő tartózkodtak otthon, mindketten meghaltak. Mi nem ismertük azt a lányt, de sokat gondoltunk rá, sokat gondoltunk a halálra is, elképzeltük, hogy a lány éppen kapkodta a holmiját, készült az óvóhelyre, és akkor az a borzasztó robbanás. Ha meghalunk, átlépünk a végtelenbe, jelentette ki pár nap múlva a nővérem, hogyhogy átlépni, hogyhogy a végtelenbe? Hülyeségeket beszélsz, mondtam neki, te beszélsz hülyeségeket, válaszolta, a végén összeverekedtünk, igazi hirig volt, karmolással.
Nyolcvanöt éves korában a papám nagyon beteg lett, amikor felgyógyult, elhatározta, hogy megírja az életrajzát. Komolyan vette a feladatát, szigorúan ragaszkodott a tényekhez, nem képzelgett, nem tódított, volt miből kiindulnia, sok jegyzetet és dokumentumot őrzött, az első világháborúban például naplót vezetett. Kis kockás füzetekbe írt, mire legépeltük, háromszáz oldalnál is nagyobb anyag lett. Egy idős mérnök memoárja. A Műegyetem kutatói érdekesnek találták, megvették, és egy szépen bekötött példányt adtak nekünk ajándékba. Addigra apám már kilencvenéves lett, bőrbe kötött életrajzát meglepetésnek szántuk a születésnapjára. Amikor átadtuk, mogorván kérdezte, mi ez. Emlékirat, válaszoltuk, a papám felcsattant, hagyjuk békén, elege van az emlékiratokból, mind csupa hazudozás és képzelődés. Valahogy rávettük, hogy legalább nézzen bele Kinyitotta. Nem volt nála szemüveg, én olvastam fel az első mondatot „1890-ben Székesfehérváron születtem. Születési bizonyítványomban Székesfehérvár helyett ’Alba’ volt beírva…” Adjuk oda a szemüvegét, mondta. Odaadtuk, olvasott. Pár perc múlva megszólalt: „úgy látszik, ez a pasas tényleg nem hazudik, ki ez?” Már az első oldal aljára ért, amikor felismerte saját magát.
-
Hozzászólás a Műcsarnokban rendezett Van fogalmad? című előadássorozat KÉPZELET címszó értelmezéséhez. ↑
kép | fortepan.hu