A SZERETETRŐL

Szeretetről szólva megérint bennünket a szeretet. Többnyire, legtöbbünket. Ha másként nem, a nyelvi szokás erejénél fogva. Sokkal kevesebb ez, mintha szeretetben élnénk, és sokkal több, mintha nem lennének lelki húrjaink, amelyek a szeretet hívójeleire – nemcsak nyelviekre persze – rezonálnak. Úgy gondolom, ezzel a „több-kevesebb” emberi állapottal a nagy átlagba tartozunk. A szeretetben kiteljesedő életű emberek éppúgy kivételek, mint akikből hiányzik a fogékonyság a szeretetre. Illik sajnálattal tudomásul venni ezt a megállapítást, és nem illik bevallani, ha csupán bizonyos helyzetekben és hívó jelekre érzünk magunkban szeretetet. Hiszen, ha már egyszer szeretettel vagyunk, vagy akár csak a szeretet témája kerül elő, szívesen éljük bele magunkat teljesen. Sokszor sikeresen, de különben is igyekszünk úgy tenni, mintha sikerült volna. Végképp nem illik, hogy a szeretetből valamelyest is kivonjuk magunkat, amikor a szeretet állapotába kerülünk, vagy hogy különvéleménynek hagyjunk helyet, amikor a szeretet a téma. ,,Az más”, szoktuk mondani, ha éppen nem adódik szeretet(-téma), de ha adódik, átadjuk magunkat neki, vagy elhallgatjuk, hogy nem válik bennünket teljesen kitöltő élménnyé. Tartva magamat ehhez a szokáshoz, a szeretet valamelyik hangnemében kellene most írnom. Ilyen hangnembe vezetve vissza a mégoly disszonáns megállapításokat is. Mi sem lenne könnyebb ennél, hiszen parttalanná dagad az érzés, beláthatatlan távlatú – kozmoszba torkolló vagy Istenhez vezető – a téma, kimeríthetetlen a hagyománya. Mégis a nehezebb utat választom. A szeretettől eltérve írok le néhány gondolatot a szeretetről a szeretet jegyében. Úgy érzem, korunk kényszerének engedelmeskedve.

*

A szeretet a szorongással együtt vált univerzális elemmé. A kereszténységben.

szeretet és szorongás

„A világban szorultságtok (thlipszisz, pressura) lészen, de bízzatok, mert én meggyőztem e világot” – olvassuk János evangéliumában (16, 33). Krisztusnak tulajdonított szavak ezek. Krisztusnak, aki a szeretetben Isten közvetítése. ,,És mi megesmértük és elhittük – írja első levelében János (4, 16) az Istennek hozzánk való szerelmét (agapén). Az Isten szeretet (agapé), és aki a szeretetben marad, Istenben marad és az Isten abban.” A bibliaértelmezések egyik kényes pontja a szeretet és a szorongás – az Isten önközléseként felfogott szeretet és az istenfélelem viszonyának kérdése, de a hívő ember számára a szeretetben oldódik fel a dilemma. A hit pedig a személy legbensőbb tartományába tartozik. Átélés-minőség, melyet sem igazolni, sem cáfolni nem lehet más minőségekkel, legkevésbé külső érvekkel.

Szent Ágoston lapidáris kijelentését – „pondus meum amor meus” (Conf. 13, 9, 10) –ebben a belátásban fordítjuk, a szeretet pályán tartó és irányt adó önerejének érzékeltetésével: „A súly, a nehézségi erő, az egyensúly bennem a szeretet”.

Eredendő élmény, ami nem szorul indíttatásra, betáplálásra, másvalamiből kezdődésre, önmaga azonban indíték, táptalaj, elevenen buzgó forrás. Eltérően a kereszténység előtti szeretet-féleségektől (melyek közül legismertebb a platóni erósz és a közösségi szolidaritás érzésébe szublimált philia) egyedi bensőségekkel közlekedő kozmikus elv. Ebben az értelemben nevezzük univerzális Lételemnek. Nincs alanya, mert – a keresztény hit terminusaiban fogalmazva – az ember és Isten összefolyik benne, de nincs tárgya sem, mert a világ dolgai éppúgy átlátszóak általa, mint ahogyan ez maga a lélek áttetszősége.

a szorongás ellensúlya

Ha elmerülünk a szeretet elemében, pl. az ilyen mondatok átélésekor is, a kegyelem állapotába kerülünk. Egyetlennek érezzük a szeretetet, ami mindent betölt és átfog. Noha elég a keresztény eszmélés ahhoz, bármiféle pogány beütés nélkül, hogy megszűnjön ez a mindenes kizárólagosság, és a szeretettel egyenrangú, de tőle független Lételemekre figyeljünk fel. Ilyen a szorongás, az erőszak-hatalom és az intellektus. A teológia feloldja ugyan ezeket a szeretetben – a szorongás ellensúlya a szeretet, az Antikrisztus (al)világi hatalommá fokozódik le a szeretetben uralkodó Isten színe előtt, a bölcsesség pedig a szeretet világossága, de a tény, hogy különböző és egymásra visszavezethetetlen Lét-elemekkel kell számolnunk, történelmi kérdés, higgye/képzelje bár valaki az üdvtörténet részének a történelmet.

*

A Modern szeretetlen korszak. Racionalitása a vallásosan alapozott formákban, mint amilyen a puritánok amerikai Modernje – is felszívja a szeretetet, melyre végső elvként (ha utánagondolnak) hivatkoznak. A szeretet önsúlya vész el a szeretet hatékonyságának alkalmazásba vételével. Nem a csend ékesszólása (Pascal) többé, ami az intimitást illeti, hanem az emberi érintkezés értéke.

Az (egoista) önszeretettel, a hívságos szeretettel a másokat, a mások értékeit beszámító önmagunk-szeretete állítható szembe (Rousseau szóhasználatában amour de soi-mème az amour propre ellenében). Emberszeretet mint kötelesség, a szeretet elemének modern kristályosodása. Kant a szeretet kötelességeinek három fajtáját – jótékonyság, háladatosság és részvétel (Teilnehmung) – különböztette meg, de ezekről az etikai kategóriákról is el lehet mondani visszatekintve, amit Bourdieu az esztétikai ítélőerő kategóriáiról mond: a Fennálló eufémizmusai. A szeretet eleme (és átélés-közege) helyett.

A szenvedés aktualizálódásával válik a részvétel és a jóakarat részvétté. A tiszta szeretet könyörület (Mitleid), állapította meg Schopenhauer, vagyis szenvedő együttérzés, együtt szenvedő részvét, aminek Kant még föléje emelkedhetett. Az emberszeretet „az ember” nembeli ideájának – már Kant hivatkozott a törvényhozó ész nevében erre a csúfos véget érő terminusra – hatalmi kisajátításával, az emberek tömegméretű erőszakos térítésével és irtásával fordul ki magából. Ez a tapasztalat csúfolja meg a humanizmust, mellyel már csak szembefordulva lehet szeretetet remélni. Nembeli közöny keretében, ami az emberiség ideáját, transzcendens vonzatát illeti. Együttlétezés a részvét semleges névértéke, megfelelően annak a változásnak, hogy „neutrális titulus” lett az ember mint Létezés (Dasein; Heidegger).

*

Bár a Modern szeretetlen korszak, palettáján megtalálható a szeretet színfoltja. Lelkesedők, üdvösségvívók, rajongók, széplelkek ezt oldják maguknak, ebben oldódnak. Hitelük azonban csak tulajdon átélésük határáig terjed. Szerencsés esetben a velük együttérzők átélésének határáig. Élményeiken kívül kerülve a szertelenség állapota ez. A szó kettős értelmében: nincsenek technikai és társadalmi közvetítő eszközeik (lemondanak ezekről, vagy megfosztottak tőlük), viszont mértéktelenül túláradóak. Ezért minősülnek menthetetlenül ügyefogyottnak. S ezért ódzkodik az ember, hogy fenntartás nélkül átadja magát – amit történelmi, sőt ontológiai nosztalgiával szívesen tenne – a szeretet élményének.

a szeretet médiuma

A szertelenség állapotait kivetette magából az idő, nemhogy beteljesült volna bennük. Szentté senki sem vált a legújabbkori kataklizmákban, sem a gulágokon, sem a koncentrációs táborokban. De a puszta keze munkájával kertjét művelő remete, a jógi, a társadalomból így vagy úgy kiváló ember sem vonzó példa, bármennyire emelkedetten meditáljon is a világmindenség vagy Isten szeretetéről. A szeretet médiuma nem átütő többé (mint amilyen tökéletes Közvetítő volt valaha Krisztus); a szeretet hatásköre az együttélőkre korlátozódik.

Gyenge Lételem, mondhatjuk róla, a fizikai gyenge kölcsönhatás mintájára képzett kifejezéssel. Ha felszerelik, eszközlik, tömegessé dagasztják, deponálják, megszűnik az lenni, ami. A szeretet felhalmozott hatalmát a hatalom szeretete olvasztja magába, vagy racionális kódok szövik át. Szentet, remetét, szeretetben átlényegülő embert nem ismernek el, mert az elismerés csak olyan pályákon futhat a mi túlcivilizált korunkban, melynek eleme más, mint a szereteté – a civilizációból kivetkezés pedig ügyefogyottság.

*

Végtelen, ill. határtan szeretet éppúgy idejétmúlt eszme – bármennyire sajnálhatjuk is –, mint a szorongásban nyíló szabadság, a korlátlan hatalom, a tökéletes intelligencia, vagy a történelem beteljesülése a haladás végén. Valamennyi vonatkozásban hitelüket vesztették a Modernben még eleven „nagy beszélyek”. Posztmodern belátás, fogalmazzuk meg illúzióink elvesztésének tudatosulását.

A veszteséglista mellett azonban legalább annyira fontos a maradékok és az újdonságok számbavétele a Posztmodernben. A szeretet pozitívuma, hogy bár gyenge Lételem, a túlélés egyik záloga az átélésben. Személyre szóló odaad(ód)ás aktívumával, pontosan címzett jócselekedetek formájában az egykori isteni szeretettel, egyetemes üdvözítő lelkület és megkülönböztetlenül világraszóló felebaráti szeretet helyett. Tudomásul véve, hogy határai szűkösek, hatálya időleges, és a maga helyére másféle elemek/közegek szorítják. Pl. a szorongás, amely szintén gyenge Lételem, mert aktívuma nem az egzisztenciát megvalósító cselekedet, csupán action gratuite. Hacsak nincs felszerelve az egyre hatékonyabb eszközökkel, médiumokkal.

Az erős Lételemekre a felszerelkezés vezet rá – a szeretetet ezek tokolják le személyes körzetekbe, mint ahogyan a szorongást is ezek teszik fojtottá (aminek terhével akár vigadhat is az ember). Korunk ezekkel a másféle elemekkel és közegekkel kényszerít arra, hogy a szeretetről tőle eltérve írjunk, habár a jegyében. A szeretet csupán az egyik alternatíva, állapíthatjuk meg, de reménykedve hozzátehetjük: átélésünk talán mégis a szeretet közegében van saját elemében.

A remény, hogy a szeretet válhat igazi elemünkké, már önmagában alig megengedhető belefeledkezés a szeretet egyik hangnemébe, és a világ szinte megbocsáthatatlan feledése. A szerelem azonban tápot ad a szeretet reményének, ahogyan fordítva is: a szeretet nemesíti és erősíti a szerelmet.

Magyarul két különböző szavunk – szeretet és szerelem – van arra, amit például a német vagy az angol nyelv egyazon szóval (Liebe; love) jelöl. Mindkettő egyazon tőről, az eszközös közvetítést jelentő ,,szer” szóból ered, ami azt mutatja, hogy a két szó jelentésében az énközpontú kieszközlés/megszerzés értelem volt elsődleges. Mára mindkét szóban elhalványult ez az eredeti jelentés, de gyökeresen különböző módon. Nyelvi szempontból az árulkodik a különbözőségről, hogy a szeretetnek van saját igei alakja, a szerelemnek pedig nincs. Szerelemről beszelve csak körülírással fejezhetünk ki cselekvést. Mondjuk például, hogy szerelembe keveredni valakivel, vagy (a másik személyt homályban hagyva) szerelembe esni, vagy akár (csupán egyoldalúan) szerelemmel lenni valaki iránt, illetve szerelmesnek lenni valakibe. A szerelem (meg)történése és előadódása olyan előzménye a kifejezésekkel jelölt valódi vagy képzelt eseményeknek, ami rejtély marad. Ezért nincs rá nyelvi jelölő, de ezért egyik vezető témája a mitológiának. A rejtély az egyedek egymásra találása, az egymás iránt kölcsönösen – a viszonzás megelőlegezésével és túlsúlyával – ébredő vágyakozás. A szerelem eredendően társas; a visszautasított szerelmes is bizonyos a kötés erejében, és csupán szerencsétlen konstellációnak tartja, hogy a Másikban nem válik vonzalommá iránta az a másikban vele közös – a mágia keresi ennek minőségét – fluidum, ami szerelmünk elegye és méltósága.

tapintat és szemérem

Inkább tapintat és szemérem a nyelv részéről, mint hiány, hogy nem használ igét e rejtélyes kapocs létrejöttének jelölésére. A szeretet esetében aztán nincs ilyen megilletődöttség vagy megtorpanás. A szeretni szóban tobzódik a nyelv. Behálózza vele a szerelmet is. Tárgyiasítva az eredendően társas, társak közötti kapcsolatot. Mikor a felek (gondoljunk Platón mítoszára: valaha megvolt másik felüket találják meg egymásban a szerelmesek, hogy ismét egésszé váljanak) azt mondják egymásról, hogy „szeretem őt”, a maguk alanyi szempontjából mint középpontból nevezik meg a másikat mint szeretetük tárgyát. Miután a szeretet által gócokká önállósulnak a szerelmesek a szerelem eredendően társas (tudományos igénnyel megnevezve: szociális) és kiegyenlítő közegében, külön (többek között nyelvi) erőfeszítésbe kerül, hogy a szerelem partnereiből – vagy durvábban: szerelmi partnerekből – (ismét) szerelmesekké váljanak. Ha sikerül ez az át/visszalényegülés, a szeretet úgy viszonyul a szerelemhez, mint tenger a szigetén lévő tóhoz. Mindkettőbe ömlenek folyamok s fakadnak bennük források: az egyedi Átélések. Míg azonban a sós tenger a horizonton túlra terjed – univerzális Lételemként –, a belőle kiemelkedő földdarab tava édesvízi életben gazdag lokális gyülem.

*

Fogalmakra váltva a hasonlatról, a szerelmet az alanyi gócba koncentrálódott szeretet és a világot átható szeretet közében kereshetjük. Az alany felől vizsgálódva a szerelem a másikban megtestesült szeretet vágya. Ezt az utóbbi kifejezést mindkét (genitivus objectivus és subjectivus) értelmében véve: a vágy gerjed fel úgy, hogy szeretetet vágyik, egyszersmind a szeretetből ered meg a vágy, mintegy a szeretet szerveként. Ha csak a vágyat nézzük, ami a szerelem energetikai bázisa, ösztön(zés) a szerelemhez, akkor a szerelem a kielégületlen vágy terméke. Leginkább akkor győződhetünk meg arról, hogy ez a vélemény perspektivikus hiba, ha megfigyeljük, hogy a vágy a kiégett szerelemnek is maradéka. A vágy álláspontjáról – ha ezt választja valaki – csak a vágy vonatkozásában lehet ítélni. Amire hajt a vágy, ha a szeretet (mindkét értelemben vett) vágya, az különbözik mind a vágytól, mind a szeretettől. Szellemi természetű – szellem és szeretet/szerelem összefüggését régóta megfigyelik – a hús-vér valóság képében.

Más néven: idea. A szerelmes egymásra találás az idea műhelye; a szerelem az idea személyes jelentése. Ha már egyszer létrejött a szerelem, saját beteljesülése(i) fölött is lebeg. Erre a lebegésre vonatkozóan mondhatjuk, hogy végső soron nincs más, csak beteljesületlen szerelem. Teljesüléseiben, ami szerencsés, sőt boldog(ító) eset, folytonos kielégítetlenség tartja ébren az ideát tapasztalt élmény ideára szomjúhozását. Ez a terminológia vallásos hangulatú, minden világias eltökéltség ellenére. Az alanyi pólussal ellentétes pólus felől – a lét felől – vizsgálódva szerelem a szeretet istenének emberi testet öltése lenne. Az ő szerelmetes fiában, ahogyan Károli Gáspár szóhasználatát (az agapé jelentéskörében szeretet és szerelem egyaránt előfordul nála) idézve mondhatjuk. A Modern szeretetlenségét azonban éppen az jellemzi, hogy a Lét felőli szeretetnek sem hite, sem – úgy látszik – esélye sincs többé, a végletes szekularizáció pedig a szerelem vallásos hangulatát is szétfoszlatja.

*

Az elvilágiasodott szerelem nagy karriert csinált a Modernben. A vallásos és a metafizikai szeretet kiveszése ellenére, sőt – sokáig hinni lehetett benne – az ellentételezéseként. Bőven lehetne sorolni a példákat az érzelemkultusztól a szerelmes regényeken át a kommunikatív cselekvés legújabban (Habermas által) hirdetett elméletéig, melynek sarktétele, hogy az emberek érintkezését személyes megértés vezérli. Posztmodern korszakváltozást viszont abban figyelhetünk meg, hogy a többi „nagy beszéllyel” együtt a szerelem is lefut. Lassanként beleeszi magát a szerelembe az időlegesség tudata, amikor pedig túlteszi magát az érdekeken, és mégis úgy érezni, minden határon túlcsordul, idézetszerűen hat. A vallomásnál őszintébben hangzik a hivatkozás, az áttételesség: „Mint ahogyan Werther mondaná…”, vagy valami ehhez hasonló.

A szerelem szóra – már amelyik nyelvben van ilyen szó – hasonló sors várhat manapság, mint amilyenre a középkori német Minne (=szerelem; Isten iránti odaadó szeretet; caritas) szó jutott. Vagy ha nem avul ki a nyelvhasználatból, megváltozik a jelentése. Bármilyen paradox módon hangzik, a szeretettel való átmediáltság értelmében. E paradoxon nyitja, hogy amennyire biztos (még ma is) a nyelvérzék a szerelem és a szeretet megkülönböztetésében, annyira tétova a szeretet fajtáit, változatait illetően. A kedvenc hobbival vagy étellel kapcsolatban habozás nélkül használjuk ugyanazt a szót – „szeretem” –, nem úgy a barátunkra, a munkánkra, a szívünkhöz közel álló festményre, vagy a friss levegőjű párás hajnalra a vízen, hogy a hívő viszonyát Istenhez már ne is említsük.

erős Lételem

Érdemes emlékeznünk, hogy a szeretetre mint erős Lételemre ismételten megújított nyelvi erőfeszítéssel utaltak az egyes korszakokban; például a görög agapé szó szinte nyelvújításként hatott az Új Testamentumban, Spinoza „Isten intellektuális szereteté”-ről beszél stb. Napjainkban hiányzik az indíték a hasonló nyelvi erőfeszítéshez. A szeretet gyenge Lételemnek bizonyul, ha egyáltalán eleme (lehet) még a Létnek. Csupán egy támpont maradt a szeretet foganatosításában, az Alany, aki gazdag választékból mentett vonzalmait és kedvteléseit eszközölve (a „szer” nyelvi gyökere új jelentőségben hajt ki) „szeret”. Ebben az alanyi egyszemélyes perspektívában csapódik úgy össze a szeretet sokféle fajtája és változata, hogy átalányban egyetlen szóval jelölhető. Beleértve a szerelmet, a szerelmi szeretetet is, amennyiben az egyedi kezdeményezés megelőzi benne a közös megérintettséget, a célhoz érés föléje kerekedik az ideálnak, a beteljesülés pedig csillapítja és sikeresen elmulasztja a hiányban emelkedett vágyakozást.

*

Ha így áll a helyzet, bizony hiú remény, hogy a szeretet javára gondolkodjunk a szerelemről. A Modern egyik reménye volt ez, ismerjük fel, a megváltó szeretetet szekularizált továbbéléseként. Manapság, amikor nyílt titokká vált (a népirtások, az agymosás, az egyed számszaki tényezővé válása, a koncepciós perek stb. fedik fel a titkot), hogy az Alanynak nincs rajta túlterjedő (isteni vagy humán) szubsztanciája, hanem romlékonyságában az egyetlen megragadható kezdet és vég, nem lehet szubsztancia előállítódását (régi hitekre, hiedelmekre utalva: visszaszerzését) várni két romlékony Alany egymásra találásától, egyesülésétől. Vagy mégis? Nem tudok érveket felsorakoztatni. Csupán az elgyengült pillanatokra utalhatok.

Az egyik ilyenbe kerültem magam is, amikor az imént – minden feltett szándékom ellenére – átforrósodott hangon írtam egy passzust a szerelemről. Ha nem tartom teljesen hívságosnak a reményt, hogy a szerelemről ne az önközpontú szeretet és a kiavulás terminusaiban gondolkodjunk, hanem a szeretet (bármilyen gyenge) Lételemének újrafeltöltését, akkumulálását várva, az az ilyen „passzusok” figyelembevételével van.

A SZERETET hívó szóra készült összeállításból

felső kép | Marc Chagall: Esküvő