Lányi András

A SZERELEM -JA, -JE

1991 nyár

A SZERELEM -JA, -JE
…A félelem önmaga elvesztésétől és ezzel együtt a saját és a másik élet közötti határ felszámolásától, a haláltól és a pusztulástól való irtózás párban jár egy olyan boldogság ígéretével, amely minden pillanatban fenyegette a civilizációt.
(Horkheimer–Adorno: A felvilágosodás dialektikája)

 

Azért, hogy el ne feledjük: vagyunk és nemcsak tudomással bírunk magunkról, de hogy mivoltunkra nézve mégis öntudat vagyunk, hogy a puszta létezésben helyünket ne találjuk, de keressük, ám a keresésben végpontot ne reméljünk, a tudásban megnyugvást sose leljünk – keletkezésünk-elmúlásunk természete számunkra felfoghatatlan, belátásunk természetétől mindörökre idegen marad. Az egyetemes változásban keletkezés és elmúlás közé az elme határvonalat húz, mert így kell tennie. Az öntudatot alkotó őstapasztalat mintájára cselekszik, mely megkülönbözteti az Ént a nem-Éntől. Mióta ez van, van a halál, mégpedig egyre inkább van, ahogyan a határolt egyéni létezés maradt egyedüli valóságunk. Mindaz, ami az öntudat számára áthatolhatatlan határon túlmutat, csábító kísértés, halálos veszedelem. Az Én visszavágyik a Minden-Egy ölébe, de akarnia mégis magamagát kell. Kagyló-öntudatunkba zárt világtalanok, akik vagyunk, eggyé-lenni vágyunk a másvilággal, ezért az elragadtatást, mely végre önmagunktól elragad, szerelemnek nevezzük.

ne csak önmaga legyen

E kötés (szer) az egyetlen talán, mely több, mint sejtelem; kinyilatkoztatása annak, hogy az Én nemcsak Mása (tükre és tagadása) az örökkévalóságnak, hanem egy is vele. Szerelem az az állapot, melyben a lélek azonosul a vággyal, hogy ne csak önmaga legyen. E vágy, mely belőlünk a legvalóságosabb, nem hozzánk tartozik. Mi tartozunk a vágyhoz, mely pusztít és teremt, tekintet nélkül az Én önös érdekeire.

lanyi1233

Mert amikor a vágy elhagyja szorgos ügynökét, az Ént, ezt a vágy beteljesülésének, halálának nevezzük. Halál mind, amennyit ébren látunk, és amit álmunkban: álom. Így tanítja Hérakleitosz, gnózis és dialektika határán. Amikor ébren, azaz magunknál vagyunk, halálunk tudatánál vagyunk. A tudaton kívül nincs halál. Ami az Ént e halálos körből elragadja: önkívület, álom. Álom, önkívület – a jszerelmes állapot leírására leginkább találó fogalmak. És ezekkel rokon értelemben: ráébredés teljesebb valónkra, beavattatás rejtett létdimenziókba. Szerelem és halál neve a latin nyelveken egy szógyökből ered: amor, mors. A nyelv híven követi az ösztön sugallatát, mely nagyon is tudatában van a kettő közötti összefüggésnek. Még tovább megy a nem kertelő francia, amikor a szerelmi vágy beteljesülését, boldogságos megsemmisülését a gyönyör csúcspontján nevén nevezi: la petite mort – a kis halál. Ez az, amivel a természet megjutalmazza az egyént, amiért rendelkezésére áll egy fontos ügyben. (,,Ha nem Dionüszosz volna, akinek körmeneteket tartanak és énekelnek phalloszok kíséretében, a legszemérmetlenebb dolgot művelnék”, állítja Hérakleitosz. ,,De ugyanaz Hádész és Dionüszosz, akiért őrjöngenek és rajonganak.”)

kannibalisztikus vonások

A szerelem a mássá levés, az önmagunkból kilépés katartikus, ámde túlélhető élményével ajándékozza meg a földi halandót. Ami ilyenkor két ember között (nem okvetlenül kölcsönösségi alapon) végbemegy, afféle lélekvándorlás: a szerelmes énje mintegy áthelyeződik a szeretett személybe. E rendkívüli művelethez lelki energiát a nemi késztetéstől kölcsönöz, mely ösztönéletünknek önmagában is különös jelensége: az egyetlen, mely sikerrel képes szembeszállni énünk alapvetően egocentrikus beállítottságával. Magyarázatát, mint ismeretes, a különneműeknek a szaporodással kapcsolatos egymásrautaltságában leli. Az Én tehát veszélyes és szokatlan vállalkozásba kezd; ahelyett, hogy megszerezni akarna valamit, feladja hevesen védelmezett, bár viszonylagos integritását, hogy eleget tegyen az egyesülés ellenállhatatlan kívánságának Egyszerűbb volna persze a nélkülözhetetlen partnert bekebelezni, birtokolni, ahogyan ezt egyébként tenni szokta. A biológiai ösztön nem felejti a szaporodás és a táplálkozás közti rokonságot, mégis ezúttal önmaga kiterjesztésének és megsokszorozásának egy más, áldozatosabb módját választja. Ezzel együtt, a nemiség legmagasabb rendű megnyilvánulása, a szerelem is őriz agresszív, sőt kannibalisztikus vonásokat, és a fajfejlődés során csak fokról fokra jut el a felismerésig, hogy törekvései maradéktalan megvalósításához ebben az esetben a másik személyiségének hiánytalan megőrzésére van szükség, és ha abból valamit elragad – mondjuk, leharap –, azzal maga veszít. Jóllehet, a nyelv a szerelemmel kapcsolatban hódításról és odaadásról beszél, ezek a képek helyénvalóbbak egy várostrom leírásánál, mint az Én és Te szokásos nézőpontján fölülemelkedő, magából „kikelt” szerelmes állapotának leírására.

*

Annál nagyobb szerep jut a kényszernek és a birtoklásnak a nemi érintkezés társadalmi szabályozása körül, ami nem is csoda, ha tekintetbe vesszük, hogy az elosztható társadalmi javak közül legértékesebb a másik ember, a másik, aki elsősorban mint szexuális partner nélkülözhetetlen. A társadalom intézményes rendje tehát férfi és nő viszonyát az uralom mindenkori rendjének megfelelően mint vadász és zsákmány, úr és szolga, eladó és vevő viszonyát határozza meg. A szerelmi partner, illetve a saját nemi képességeink tárgykénti birtoklása azonban csak az emberre jellemző szerelmi magatartás integritásának megtörése árán lehetséges, ezt szolgálja – a közvetlen kényszeren túl – a különböző kultúrákban a test és a lélek szerelmének különválasztása és szembeállítása. A lelki vonzalom, az utódnemzés, valamint a genitáliák ingerléséből nyerhető kéjérzet minden további nélkül különválasztható, és csakis külön-külön tehetők az uralom és a manipuláció kész eszközeivé. Ehhez erős érdekek fűződnek, mert a mindenkori elnyomással szembeszegülő autonómia-igény és szolidaritás legrégebbi és legnehezebben fékezhető megnyilvánulásai a szerelemmel kapcsolatosak. A szerelem tanította az embert másokkal együttérezni és felismerni az egyéni szabad választás jelentőségét.

lanyi1234

Egyes primitív népek évezredeken át a nő klitoriszának megcsonkítása révén rendelték alá a nemek érintkezését a puszta funkciónak, a faj szaporításnak. Így biztosították a férfi birtokának, a női testnek háborítatlanságát s az uralkodó fél előjogát az élvezethez. A társadalom szervezettségének magasabb fokán az erőszak egyre közvetettebb és kifinomultabb alkalmazásával érik el ugyanazt a célt, a természet leigázását, ami a civilizáció alaptörekvése, és az emberi természet leigázásával kezdődik. Ehhez képest a részvét, a másik tisztelete, következésképp a szabad pár választás jogának elismerése aránylag igen kései fejlemények. Azt mondhatjuk róluk, némi rezignációval, hogy csak akkor nyertek polgárjogot, amikor többé nem jelenthettek akadályt az uralom érvényesülésének útjában, mely időközben kialakította az egyéni vágyak, előszeretetek és meggyőződések közvetlen pszichikai ellenőrzésének és irányításának alkalmas technikáit.

Lego-rendszerű párkapcsolat

Mindinkább rá is szorulunk a kiszámított gondoskodásra, a stimuláló technikákra, mivel lelki készségeink, eltekintve a tisztán racionális működéstől, kellőképpen elsatnyultak és egyre kevésbé alkalmasak az öröm és szenvedés elviselésére. Az emberek nem sírnak többé örömkönnyeket, ha viszontlátják szeretteiket; a szeretet és gyűlölet belső megélését az alkalmazkodás és kontroll elhalványította. Nem veszítik el eszméletüket, mint eleink, a felindulástól, ha valami nagy dolog történik velük – így nem is történnek velük nagy dolgok. A manipulációs technikák uralma csak a számítógéppel kicserélhető eszme, az ipar kínálatával kompatibilis vágy és az önismereti gyorstalpalón szétszedhető-összerakható egyéniség létjogosultságát ismeri el. A szerelemben is a használatot tünteti fel élvezet gyanánt, és a lélek unalmát, a belső történések hiányát a külső ingerkörnyezet látszólagos mozgalmassága feledteti. Lego-rendszerű párkapcsolataikhoz könnyen kezelhető, higiénikus, élvezetbiztos, energiatakarékos és kizárólag természetes anyagokat tartalmazó partnerekről a szerelmi szolgáltatóipar gondoskodik. A szoftver nemcsak változatos koitusz-játékokra tartalmaz utasítást, ki-ki ízlése szerint programozza át szerelmi életét romantikus lejátszásmódba, ha az erre alkalmas, drágább készüléket hajlandó beszerezni.

A mostani világrend az egyentudatúak kényszerfogyasztásának megszervezésén alapul. Ha a szerelemből nem tudna konzumtevékenységet fabrikálni, összedőlne. (Nem tud, és össze fog dőlni).

*

Az intézményesítésnek nemcsak a szerelem leküzdhetetlen személyessége mond ellent, hanem annak személytelensége is. A szerelem azért antiszociális, mert végső fokon antiindividuális. A szerelem ugyanis nem a másik emberre mint törekvésünk külső tárgyára irányul, hanem magára az összetartozásra, sőt, legfőképpen arra, hogy szerethessünk, hiszen a szeretet önmaga célja, mint a műalkotás; voltaképpen akcióművészet. Tárggyá csak az tehető, ami eszközzé tehető. Eszközzé az tehető, ami helyettesíthető, vagyis helyettesíthet bennünket valamely külső célra irányuló ténykedésben. Ahol a tevékenység önmaga célja, helyettesítéshez nem folyamodunk. A szerelemben férfi és nő egymást nem helyettesíthetik, ennélfogva nem is használhatják. Szó szerinti értelemben nem vehetnek el egymástól és nem is adhatnak egymásnak semmit. Úgy vannak, mint olyan örökösök, akik az örökhagyó különös rendelése folytán csak közösen és osztatlanul élvezhetnek egy rájuk szálló birtokot. Mint afféle családi örökség, ez sem egyéni érdemeik fejében, hanem „vér szerinti jogon” illeti őket, mint egy nemzetség folytatóit, nemzőket és nemzetteket.

lanyi1237

Igaz az is, hogy itt nem az erkölcsi személyiség rendelkezik önmagával, hanem a fajta reprodukcióját szolgáló, úgynevezett vak ösztön rendelkezik az egyénnel. Az individualista filozófia némely képviselői ezért a szerelemben az egyéni szabadság és az erkölcsi méltóság megsemmisítő korlátozását vélték felfedezni. Ámde az individualitás paradoxona éppen abban az ellentmondásban rejlik, mely az egyetemes belátás történetileg kivívott képessége, igénye, illetve magának az individuális létnek korlátoltsága között feszül. Ha pedig a szerelemben korlátozást látunk, csakis az egyéni lét korlátozottságának időleges felfüggesztését láthatjuk annak: a korlátoltság korlátozását. Az egyén felfedezi az Énen mint zárt és önmaga számára egyedül lehetséges vonatkoztatási rendszeren kívüli tájékozódás lehetőségét. Tapasztalja, hogy létezik kapocs, mely egy másik személyhez erősebb szállal fűzi, mint önmagához, hogy módjában áll nem önmagát választani, s hogy azok az erők, melyek őt erre indítják, saját természetének erői, bár tudatos személyiségétől függetlenek, s ez megváltoztathatja önszemléletét; belátja, hogy az öröklét titkának nemcsak szüntelen faggatása jutott osztályrészéül, hanem egyúttal annak letéteményese is.

*

A szerelmes számára bármely külső tárgy vagy esemény csak annyiban jön számításba – ide értve a szeretett személy egyes tulajdonságait is –, amennyiben azoknak szerelmére vonatkozó jelentést tulajdonít. A külvilág metaforává válik vagy teljes jelentéktelenségbe süllyed. Ettől függően terjeszti ki a szerelmes felfokozott aktivitását egyes tárgyakra, míg másokra vakká és süketté válik.

új alakban

A mitikus szerelmi történetekben szereplő akadályok hosszú sorát voltaképpen nem a külvilág támasztja, ezek az akadályok és próbatételek csupán megszemélyesítik a saját határán túllépő személyiség bolyongását, küzdelmes átlényegülését. A szerelmesek közti, gyakran végzetes félreértés és bújócska nem holmi késleltető motívum e történetekben, hanem a beavatási rituálé döntő mozzanata. El kell tévedniük a szentivánéj varázserdejében, ahol a hallucináció az egyetlen valóság, és a valóság hallucináció, érzékeik cserbenhagyják, tudniillik nem a szokásos módon szolgálják gazdáikat; ismerős arcuk álarccá változik, majd meg kell tanulniuk új alakban, tündér, démon és állat képében újra felismerni egymást. A szerelmesek elrejtőznek egymás elől; bábként begubózva, tetszhalottnak tűnő állapotban készülnek a nászrepülésre. Ha Rómeó és Júlia egyaránt holtnak tetteti magát, biztosak lehetünk benne, a szerző nem ócska színpadi fogást ismételget jobb ötlet híján, hanem arra utal, hogy a régi én feláldozása az egyesülés előfeltétele. De a teljes igazság már csak a mese és a misztérium nyelvén mondható, ott ahol könnyebben bánnak a halállal és az újjászületéssel. Ott az e világi inkognitó-létben bekövetkező halál – még gyakrabban: tetszhalál (Csipkerózsika, Hófehérke) – a szerelem által csodálatosan bekövetkező újjászületést készíti elő.

lanyi1236

A szerelem tehát új evidenciát teremt és új realitást, melyet az ember legjobb esetben is csak szerelmesével képes megosztani. A kölcsönösség azonban a szerelemnek egyáltalán nem feltétele, inkább afféle kedvező, de esetleges körülmény. Ha fennáll, tartóssá és elviselhetővé teszi a szerelmes állapotot, azonban tudomásul kell vennünk, hogy annak lényege, a gyönyör és a kín határtalansága, azaz önmagunk határtalanságának felfedezése már senki másra nem tartozik, és azzal is, aki viszontszeret, csak pillanatokra osztható meg.

Pillanatokra? A legnagyobb bizonytalanságban vagyunk afelől, hogy a szerelem tartama és a földi idő múlása között miféle összefüggés lehet. Amíg az egyesülés (önkívület, egymásban lét) tart, nincs idő, mikor az idő múlását észlelni kezdjük, már ismét magunk vagyunk. Ezzel szemben a viszonzatlan szerelemnek van ideje: a gyötrelem örökkévalósága, a szerelem hosszan tartó, kínos agóniája, végül az erre következő évek tagolatlan egyhangúsága.

cezúra

Minderre a szerelem nincs tekintettel. Előzményei és következményei iránt közömbös. Váratlan megjelenése széttöri a személyiség időbeli koherenciáját. Ahogy a forradalmi kormányzat eltörli a régi adósságokat, majd utóbb, a rend helyreállítása után a forradalom bankjegyei válnak papírszemétté, efféle cezúra a szerelem is az egyén önértékelésében; és amiképp a barikádok hőse jámbor filiszterré visszaváltozva korábbi cselekedeteit már garázdaságnak véli, ugyanolyan döbbent értetlenséggel szemléli az egykori szerelmes saját viselt dolgait, és igyekszik azokat megtagadni vagy elfelejteni.

A szerelem sorsformáló erő, és amíg tart, áthatja egész személyiségünket, de nagyszerű vonásai közé sem az állandóság, sem az élet köznapi realitásaihoz alkalmazkodás képessége nem szükségképpen tartozik. Igaz, nincs másik állapot, melyben ugyanilyen önzetlenül tudnánk azonosulni valakivel (anélkül, persze, hogy az illető igazi kilétével tisztába kéne jönnünk), mégis, nagy kérdés, mennyiben ésszerű a társadalom legalapvetőbb intézményét, azt, melynek a legtöbb védelmet, biztonságot és állandóságot kellene nyújtani tagjainak – tudniillik a családot erre a páratlan lelki tüneményre alapítani. Ez a kérdés szerencsére már nem tartozik szorosabb értelemben vett tárgyunkhoz, ezért ugyanolyan nagyvonalúsággal siklunk el felette, ahogy a szerelmesek teszik, akik amúgy sem olvasnak efféle értekezéseket.

A SZERELEM hívó szóra készült összeállításból
kép | Lee Jung-seob művei, artsandculture.google.com