Vörös István

A SZENTLÉLEK FÉNYKÉP-ALBUMÁBÓL

2005 március

A SZENTLÉLEK FÉNYKÉP-ALBUMÁBÓL

Én olyan ember vagyok, akinek erősebb a képzelete, mint a többieké. Ők csak a dolgok felszínét látják. Az, sajnos, nem érdekes. Néha irigylem a vakokat, mert nem lehetnek felszínesek. Nem látni, hogy befelé láthassunk. Na, a befelé, az megint nem érdekes. Kit érdeklek én? Az én énem kit érdekel? Ugye, a fénykép alapján nem gondolták, hogy ilyen gondolataim vannak? De nem ezt akartam mondani. A fénykép miatt különben is szégyenkezem. Még azt hihetik, hogy én vagyok a falu bolondja. Holott engem nagyon szeretnek a faluban. Akárkihez mehetek, kapok ebédre egy tányér levest. A Szatzker Feri bácsi gyakran megbíz, vágjam fel a tűzifájukat, mindenféle tennivalót talál nekem a baromfiudvar környékén, reparálom az ólajtót (mert ehhez is értek), kihajtom a libákat a rétre. Bakonymérőn megállna az élet, ha én nem lennék. De vagyok.

Aki csak a képről ismer – és egy kép alapján senki se ismerhető meg –, azt hiheti, épp biciklin sietek valahová. Mondjuk Feri bácsiékhoz, mert éjszaka levitte a kéményt a vihar a házukról, és nem lehet begyújtani a konyhában. Ilyenkor csak én segíthetek. Nos, mindez elképzelhető, csakhogy nem tudok biciklizni, és soha nem sietek. Többnyire a Feri bácsiék pajtájának padlásán alszom, tehát hozzájuk amúgy sem bicikliznék.

Meg aztán ilyen viharok sincsenek mostanában. Persze nagyapám idejében cifrább dolgok is történtek Bakonymérőn. Volt egy hét, amikor Isten egyedül csak a mi falunkkal foglakozott. Hogy mi történt közben másutt…?

Nyilván ugyanúgy mentek a dolgok, mint addig. A papok és a rendőrök elkormányozzák az ügyeket, ha Isten nem ér rá odafigyelni. Nagyon nehéz dolog rendet tartani a világban. Sokszor gondolok rá, hogy most vajon hol jár Isten. Ezen a képen, és csak ezért mutatom maguknak, majdnem látszik. De erről majd később.

Isten a falunkat gyötörte

Szóval nagyapám idejében egy héten át Isten a falunkat gyötörte. Senki nem tudta megmondani az okát. Nagyapám azonban tisztában volt mindennel. Vagy majdnem mindennel. De ő hallgatott, csak nekem mesélte egy csillaghullásos éjszakán, a szalmakazal tetején feküdve. Nos, ő férfi létére boszorkány volt. Tudott seprűnyélen lovagolni. Képes volt láthatatlanná változni.

A láthatatlanná változásról persze maguk azt gondolják, hogy hazudok, vagy az egész mese. Megengedem, elég gyanús ilyesmit emlegetni, meg ott van maguk előtt a fényképem, ahol én is egy seprűnyélen… ami különben lapátnyél, önök az előbb már biciklire is gyanakodtak. Kérem, ne gyanakodjanak. Igazat beszélek, és megpróbálom segíteni magukat, hogy végre a látszatok mögé hatolhassanak. Az ilyesmi nem könnyű, tudom. Először is, mi az, hogy láthatatlanná változni? Nagyapám tanított rá, de bármilyen ügyesnek bizonyultam a kisebb mágiákban, ezzel nem boldogultam.

Aki láthatatlanná változik, nem tűnik el teljesen. Ha egyáltalán nem látszana, akkor egyáltalán nem is látna. Ami persze a befelé figyeléshez jó, de ha az ember láthatatlan, többnyire kifelé akar leskelődni. A láthatatlan ezért látható kicsit, mint a köd, vagy a vetített kép. Biztosan jártak már mozgóképszínházban. Bakonymérőn volt két hétig egy mutatványos, aki sötét sátorban vetített. A vásznon egy embert megtámadott valami kígyó. Furcsa kígyó, mert nem mart, hanem vizet köpött bő sugárban. Érthetetlen volt az egész jelenet. Én mégis többször bemásztam a ponyva alatt, tetszett a vetítés szaga, meg az, hogy az emberek szájából fölemelkedő pára láthatóvá vált a fénycsíkban, amit a vetítő húzott a levegőbe. A láthatatlan körülbelül annyira látszik, mint az emberfüst a fénysátorban.

horus 158

A láthatatlanná váló bezárkózik egy biztos helyre, kiveszi a kulcsot a zárból, megissza a varázsfőzetet (akit érdekel, szívesen megcsinálom neki), elmondja a varázsigéket (bármi megteszi, ismétlődő szavak kellenek, amelyeken át, mint kötélen, a lélek kijuthat a testből). De nem egyszerűen a lélek kel aztán útra. A test ilyenkor kb. egy kilót veszít a súlyából, és az a hiány kitömi a lelket, lehetővé téve, hogy mozogni tudjon a világban, de a formáját rugalmasan változtathassa. Nagyapám, ha láthatatlanná vált, a kulcslyukon szokott kisuhanni rejtekhelyéről, ahol a testét hagyta.

Így látta meg a falut sújtó csapássorozat okát. És ez, tegyük hozzá, az én legszemélyesebb történetem is.

véres fejjel a küszöbön

A faluban két kastély van. A láncos kastély, mely évek óta lakatlan volt akkoriban, a másikban viszont a hírhedt Lemberg család pöffeszkedett. Az urat megölték a szabadságharcban, de a feleség, aki férje sorsa ellenére nagy magyarnak érezte magát, ott maradt. Három lányuk volt. Az egyik utószülött. Az apját sose ismerhette meg. De életben levő rokonaival sem tudott békességben élni. Egyszerűen nem állhatta a társaságukat. Csak a dajkáját viselte el. A nagy étkezőbe sem volt hajlandó bejárni. Azt mondta, az apja ott fekszik véres fejjel a küszöbön, és ő nem tudja, de nem is akarja átlépni a hullát. Négy-ötéves korától kint aludt a cselédházban, a béresekkel járt ki a földre. Elvadult a családtól. Olykor éjjelre is kint maradt az erdőn. Aztán egyszer csak, senki se tudja, hogyan, teherbe esetett. Attól fogva elfogadta a család gondoskodását. Nagybeteg volt, sokat hányt, és elképesztő nagyra nőtt a hasa. A család szerette volna eltitkolni az ügyet, a lány a kastély ünnepi hálószobájában feküdt öt hónapon át, ki sem akart mozdulni, amit nem bántak, de orvost se hívtak hozzá. Bábát se. A testvérei segítségével kétkilós kislányt szült, akinek a lábán pikkelyek voltak, és kemény szája, mint valami kurta kis csőr. Különben gyönyörű baba.

Nagyapám, aki bejárkált a lány szobájába, és a szülésnél is segédkezett láthatatlanul, mindent látott.

Az elfüggönyözött szobában, vagy az esti sötétben már nem venni észre a láthatatlanokat. Ha véletlenül nekik megy valaki, egyszerűen odébb lökik, az meg csak annyit érez, mintha a léghuzat meglegyintette volna a vállát.

Nagyapám mindent látott. Azt is, hogy a köldökzsinór nem fehér volt, hanem tarka, mint a szivárvány, a lepény pedig nem olyan, mint egy hatalmas máj, hanem ezüstösen csillogott. A baba nem sírt fel, csipogott kettőt, de akkor rongyba csomagolták, és a cselédlány leszaladt vele az udvarba. Odarendeltek egy nagy erejű, de végtelenül jámbor embert, aki a fákat szokta rakodni az erdőn, neki adták a kicsit. Azt üzenték: „Egy patkányt fogtunk a méltóságos asszony ruhásszekrényében. A nagy anyakoca szereti az ilyesmit. Tekerje ki a kis szörnyeteg nyakát, és adja oda a kocának, mert megint vemhes.” A cselédlány közben meghallotta a csipogást a rongy alól, észrevette az ember arcán a döbbenetet, és gyorsan hozzáfűzte: „Az egyik malackát majd fölviszem a bolond kisasszonynak játszadozni.”

horus 119

„Olyan szívesen feleségül venném szegény kisasszonyt, fönt élnénk házamban az erdőn, senki nem röhögne egyikünkön se” – mondta az ember. A visítozó lényt végül nem a kocának adta, csak úgy bedobta az egyik ólba. Ott lakott a világ leggonoszabb kanja, aki két harapással lenyelte a kicsit. Mire nagyapám odaért, már csak a pikkelyes lába lógott ki a disznó agyarai közül. Szörnyű jelenet volt, nemcsak nagyapa nem tudta elfelejteni, de még én is emlékszem rá.

A bolond lány és a nagy, erős ember csakugyan eltűntek Bakonymérőről a rettentő hét alatt. Nagyapám az erdei házban is hiába kereste őket később. Eltűnt a ház is, a helyén fekete folt jelent meg. Majd füves zöld. Aztán ősszel a fű kipirosodott. Ha az ember beállt a piros fű közepére és onnan nézte az eget, az zöldnek látszott. A felhők meg sárgának. A falomb kéknek.

Ez a szörnyű, eltitkolt gyilkosság volt az oka, hogy Bakonymérőre hétnapos felhőszakadás zúdult. A szomszédos falvakban, ahová nem lehetett se kijutni, se onnan bejutni ide, állítólag sütött a nap, és egy felhőt se láttak az égen.

Éjszakánként földrengés is volt. Hatalmas tavak keletkeztek a falu körül. Utolsó este csillag esett le, a templomtorony fölött felrobbant, és minden udvarba bepottyant egy-egy forró kő, amely még napokig izzott, és amikor pár hónap múlva kihűlt, nem lehetett elmozdítani onnan.

a lányka megéledt

De addigra nagyapám már rég megoldotta a helyzetet. Megvette azt a disznót, amelyik lenyelte a kislányt, és titokban levágta. A gyerek darabjait, kezet, lábat épségben megtalálta a hasában, összevarrta, a kis testet megfürdette az egyik új tóban, és a lányka megéledt, bár már nem volt olyan csodálatos a külseje, mint korábban. Nagyapám együtt nevelte őt fel a saját fiával. Két védence később össze is házasodott. Ők lettek a szüleim. Szerény életet éltek, derék szőlőművesek voltak. Ők csinálták a legjobb ezerjót egész Bakonymérőn.

Én a harmadik gyerekük vagyok, de ne higgyék, hogy a lábam pikkelyes. Anyámnak se az. Megjártam a háborút, és Doberdónál légnyomást kaptam. Könnyedén ki tudom mondani ezt, mert nem félek az emberek véleményétől. Nincs miért szégyenkeznem.

Hanem most már meg kell magyaráznom, mit látnak a képen, és akkor végleg lehullik a hályog a szemükről. Okosságommal már iskolás koromban kitűntem, Feketevárra küldtek tanulni. Onnan iratkoztam teológiára. Már diploma előtt álltam, az volt a tervem, hogy pap leszek, s így velem született, ám addig gazdátlan természetfeletti képességeim végre irányt és célt találnak.

Csakhogy kitört a háború, behívtak a gyalogsághoz, de valami csodálatos módon, mindig megúsztam, hogy baj érjen. A társaim ezt hamar észrevették. Állandóan a nyomomban voltak, mert úgy tartották, hogy rám nem hullik még a bomba se. Sajnos, egyszer akkora csoportot alkottunk, hogy direkt ránk lőttek a szemközti lövészárokból. Azt hitték, valami akcióra készülünk. Pedig én őket se tekintettem ellenségnek. Többen meghaltak közülünk, engem a testükkel védtek meg.

horus 6

Elhatároztam, hogy megszököm. Nem a kötelesség, hanem a veszély elől, amit a többiekre hozok. Elindultam a közeli hegyvidék titokzatos kővilágába. Olyan magasan jártam, hogy talán már hegy se volt alattam. Csak a levegő kristályai és sziklái között bolyongtam. Egy álmaimból ismerős angyalt láttam. Távolról, a szárnyával intve vezetett. Akkoriban még nem jártak repülők, és a mennyország bejárata ott volt pár kilométer magasan a felhők között. A kapus azonban nem akart beengedni, azt mondta, nem is vagyok halott. Előkaptam a pisztolyom, ami még ott volt a derekamon, hogy lelövöm magam. „Akkor se engedhetnélek be, a zaj szétrombolná a kaput, te magad pedig lezuhannál a földre.”

Kórházi ágyban tértem magamhoz, azt mondták légnyomásom van. A kórházban határoztam el, hogy nem térek vissza a társadalomba, nem vállalok munkát. Semmit nem teszek azért, hogy ez a rossz irányba menő világ előrébb jusson. A szüleim megértették a szempontomat. Apámat pár éve eltemettük. Édesanyám ma is él.

veszélyes és gyilkos

De végre a képről kéne beszélnem. Bár folyton arról beszélek. Régi felvétel. Manapság sokkal jobban, és merem állítani, fiatalosabban nézek ki. Legkedvesebb húgom esküvőjére tartottam, mikor a pusztavámi svábok nagy szekerekkel elhajtottak mellettem, az egyik ló megbokrosodott, vagy nem is tudom, mi történt vele, a jármű fölborult. Búzát vittek a malomba, akárcsak én a templomba a jókívánságaimat, tehát igazán hasonlítottunk egymásra. A búza kiborult, de a nagyobb baj az volt, hogy a szekérről leesett egy hatéves kisfiú, a gabona meg ráömlött. El se tudják képzelni, milyen veszélyes és gyilkos a búza. Gyorsan kellett cselekedni. Nekem is lapátot nyomtak a kezembe, hogy kiszabadítsuk a fiút, mielőtt megfullad.

Kapkodva dolgoztunk. Egyszer csak azt vettem észre, hogy füst száll fel a búzából. Valaki fel is sikított: Ég a búza! De nem. Én akkor már megpillantottam Istent. Egy jókora galamb, magyarán a Szentlélek képében röppent a búza fölé, hogy a csőrébe vegye a kisfiú lelkecskéjét, és elragadja. Gyorsan a lábam közé kaptam a lapátnyelet, mintha boszorkányseprű volna, és megpróbáltam beindítani, mint egy motoros biciklit, hogy elriasszam a galambot. Ez sikerült. Búgtam és morogtam, befutottam a lapátolók közé. Akik idegesen kiabáltak. „Ja, te vagy az?” – kérdezte az egyik.

A galamb ott ült a közeli faágon. Akkora volt, mint egy liba, vagy egy hattyú, mégsem hajlott meg alatta az ág. „Látjátok azt a nagy madarat?” – kérdeztem a lapátolóktól, de válasz helyett egyikük rám villantott valami gyors fényt, leejtettem a lapátot, és siratni kezdtem a kisfiút. Késő, késő, mondtam nekik, de ők csak nevettek. Az egyik a kezembe nyomott egy ötpengőst, kösz a segítséget.

horus 65

Akkoriban még nem tudtam, mi az a fényképezés, de különben szemüveges dobozt egyiknél sem vettem észre. Olyannak, ahogy a képen meg vagyok örökítve, egyébként sem láthatott más, mint a galamb. Azt gondolom, a fényképet a Szentlélek készítette. Ő tud úgy látni, hogy csak azt veszi észre, amit néz. Az a fotó nem örökítette meg a többi embert, pedig legalább valakinek feltétlenül látszania kellett volna rajta.

Amikor végeztek a lapátolással, fölkászálódtak a szekerekre. Én fölcsipegettem még néhány magot, és kerestem a kisfiút. „Hát az a gyerek hová lett?” „Miféle gyerek, nem is volt velünk semmilyen gyerek.”

„Akit betemetett a búza!”

„Biztos elbújt az egyik szembe, ha akarod, keresd meg!” Azóta is keresem. Nem tudom, hogy történhetett. Mikor elmentek, a galamb odaszállt, és ő is csipegette a magokat. Megértettem, hogy Istennel szemben sose lehet igazam.

Jól nézzék meg ezt a képet, aztán csukják be a szemüket. Lökjék szét a maguk elé toluló puha, fekete falakat, és induljanak el befelé, ahol az a gyerek bujkál. Ha kell, szívesen kölcsönadom a járgányom.

kép | Hórusz Archívum