Földényi F. László

A SZELLEM ANARCHISTÁI

1995 június

A SZELLEM ANARCHISTÁI

Tiszteletadás a fordítóknak, a Bábel utáni korból, Kleist leveleinek magyarra fordítása közben

Elvarázsolt lény a fordító. Mestersége, amit űz, a szemfényvesztéssel rokon természetű: olyasmit „fordít ki”, aminek nincsen „visszája”. Egy egyszeri művet teremt újra; megismétli, ami elvileg megismételhetetlen. A műalkotás szentélyébe lép be, s miközben szavakkal bűvészkedik és mondatokkal zsonglőrködik, a szentséget is megsérti. Profanizálja, amit a szerző eredendően érinthetetlennek és megbonthatatlannak szánt. Amikor pedig elkészült a fordítással, ráadásul olyan büszkeség tölti el, amit csak az istenkísértők éreznek. A legmélyebb alázattal közeledett ugyan a fordításra váró műhöz; de lassanként mégis a lázadás izgalma vett rajta erőt. Elvégre munka közben csak az egyik szemével figyelt egy már meglévő szöveget. A másikat mindvégig olyasmire irányította, amit a leginkább semminek lehetne nevezni. Valami megfoghatatlannal, soha korábban nem létezett minőséggel próbálta „feldúsítani” az eredeti szöveget; s utána olyasmit próbált előcsalogatni belőle, ami abban a szerző szándéka szerint nem volt benne. Varázsolt. A szerző számára ismeretlen, soha nem hallott szavakból igyekezett újra felépíteni, ami egyszer már elkészült. Egyszóval teremtésre vetemedett ő is: a szerzőhöz hasonlóan szintén a semmiből próbált elővarázsolni valamit.

légüres tér

Ez a semmi mégis a lehető legtöbb. Éppen a fordító munkája nyomán válik nyilvánvalóvá, amiről egyébként hajlamosak vagyunk megfeledkezni. A fordítás puszta lehetősége ugyanis eleve azt sugallja, hogy amit a fordító az egyik nyelvről a másikra átültet, az az eredeti, őt megszülő, s ezért joggal az anyával rokonított nyelven túl még másfajta gyökerekkel is kell, hogy rendelkezzen. A fordító, mégannyira csak a nyelvvel törődjön is, tevékenységével egyfolytában bizonyítja, hogy a lefordított műnek a nyelv csupán egyik, de nem kizárólagos lételeme. S hogy létezik olyan, leginkább talán a légüres térhez hasonlítható tartomány, amelybe neki, fordítóként, ugyanannyi joga van belépni, mint a szerzőnek. S ha sikerül ide bejutnia, talán nemcsak meglesheti a teremtés aktusát, hanem ki is veheti belőle a részét. Ha meglessük, csak annyit látunk, hogy íróasztala fölé görnyedve fordít, kiszolgál, megalázkodik, fejet hajt; de ha gondolatait is megleshetnénk, azt is látnánk, hogy igazi eretnekként a semmivel hadakozik – pontosabban abba bonyolódik bele, amit semminek szokás nevezni, mivelhogy legfőbb jellemzője éppen az, hogy nincsenek rá szavak. Ez élteti az eredeti művet, mintha a vérkeringése lenne; s ez a szavakon túli áramlás szédíti meg azután a könyv fölé hajló fordítót is.

Még egyszer: varázslat. S ettől istenkísértés. Hiszen az irodalmi mű állítólag egyfajta szűznemzésnek, parthogenezisnek a gyümölcse. Csak az anyját szokás elismerni, az pedig a nyelv. A fordító, ha munkához lát, kimondatlanul is ennek az anyának a szerepét állítja új fénybe. Az anyajoggal szemben (vagy mellé) az apajog érveit sorakoztatja fel. És ezzel a műalkotás egyébként magától értetődő, „istentől adott” természetességét is kérdésessé teszi. Kétes kimenetelű vállalkozásával persze segít is a műnek. Nem egyszerűen úgy, hogy az más nyelven is olvasható lesz – bár ez sem elhanyagolható, sőt, első pillantásra úgy tesz, mintha kizárólag ez lenne a fordítás célja. Nem, a fordító, miközben az apa nyomait igyekszik elővarázsolni, olyasmire hívja fel a figyelmet, amit az anyanyelv a maga természetességével eltakar: az irodalmi mű, annak ellenére, hogy kizárólag a nyelv révén tud megvalósulni és létezni, mégis rendelkezik olyan dimenziókkal, amelyek túlmutatnak a nyelven – helyesebben a nyelvbeliségen. Ez az igazi varázslat: a fordító megsemmisít valamit – az eredeti anyanyelvet –, s közben e pusztítás során olyasmit tesz érzékelhetővé, ami egyébként észrevehetetlen. A lefordított mű már nem az anyanyelvén szól; az új nyelven pedig nem az eredeti mű szól – de eközben mégiscsak megszólal valami. Az, amire sem az anya-, sem az ,,apa”nyelvnek nincsenek szavai.

engedelmes szolgája

A fordító tehát varázsol. A „megnevezhetetlen valami” szellemét hívja elő a nyelv palackjából. A kiszabadított szellem pedig, szokásához híven, fölébe nő – s nemcsak neki, hanem a szerzőnek is. A fordítás nyomán derül ki, hogy az író, miközben a nyelvet birtokolja – s mi egyebet birtokolhatna? –, folyamatosan olyasmivel is küszködik, aminek a nyelvhez csak részben van köze. És hogy az „eredeti” írás sem csupán megformálás, valaminek a nyelvbe öntése, hanem eleve egyfajta fordítás is: nyelvre lefordítása annak, amire nincsen nyelv és nincsenek szavak. A fordító pedig, miközben fordít, nemcsak az egyik nyelv szavait ülteti át a másikéra, hanem nyilvánvalóvá teszi, hogy az eredeti mű maga is különös fordítás eredménye. Ez az, amivel igazából segít a műnek. Egyik énjével szolgálja a szerzőt; a másik, lázadó énjével azonban arra hívja fel a figyelmet, hogy a szerző nemcsak ura és alkotója a művének, hanem engedelmes szolgája is. Hiszen azzal, hogy írásra szánta el magát, s hagyta, hogy belegabalyodjon a nyelvbe, önként befogta magát a nyelven túli ismeretlennek, a nyelvbe soha be nem préselhető Szellemnek az igájába.

Ám ha a fordító, a Szellem szolgálójaként, segít a műnek, akkor miért nevezhető ő maga mégis elvarázsolt lénynek? Nem inkább a szerző az, akit elvarázsoltak? Nem vele űzött varázslatot a Szellem?

De igen. Viszont aki egy elvarázsolt lény bűvkörébe merészkedik, maga is könnyen eltéved. Mert bármennyire úgy tetszik is, hogy a fordító ura az „anyagának” – ha ugyan anyagnak nevezhető, ami lassan „beleeszi magát” az ő leikébe is –, elég föltenni néhány kérdést, hogy elbizonytalanodjunk. Például hogy mit fordít a fordító? A kézenfekvő válasz: most éppen Kleist egy levelét. Tehát akkor Kleistet fordítok? Pesze. Vagyis hát nem mit, hanem kit? Hát igen is, meg nem is. De még mielőtt eltöprenghetnék a jobbik válaszon, máris azt súgja valami, hogy rossz irányban tapogatózom. Használhatok-e egyáltalán tárgyesetet? Nem arról van-e szó, hogy a fordítás során behatolok egy szövegbe? Tényleg, valami ilyesmiről lehet szó. De valóban a szövegbe hatolok be? Nem inkább Kleistbe? És ha igen, akkor ugyan honnan, milyen irányból? S merrefelé haladok? És egyáltalán, miközben fordítok, haladok-e valamerre? Nem egy űrbe kerülök-e, ahol nemcsak a tér válik fiktívvé, hanem az idő is? Kleist a kortársam lesz, én az övé, és közben persze mindketten elveszítjük a saját időnket. S ekkor egy további kérdés is fölmerül. Kleistbe hatolva használhatok-e még egyes szám első személyt? Valóban én vagyok az, aki az ő fordulatain töprengve akaratlanul is hozzá akarok hasonulni? Nem inkább csak az anyanyelvem eszköze vagyok? S másfelől: Kleistnek nevezhető-e még az, akinek a szavait az anyanyelvemre átültetem? Végül is egy szót sem beszélt magyarul; és arról sincsen fogalmam, hogy az általam neki tulajdonított szórendet, hasonlatot, alárendelést vagy szóismétlést elfogadná-e. Egyszóval egyikőnk sem azonos maradéktalanul önmagával. Nemcsak a térből és az időből tévedtünk ki, hanem identitásunk is veszélybe került. S ez tényleg a varázslat jele: a varázsolásé éppúgy, mint az elvarázsoltságé.

A személyiség azonosságának elvesztése, vagy fogalmazzunk visszafogottabban: veszélyeztetettsége, ebben az esetben a lehető legígéretesebb állapotnak tetszik. Hiszen az alkotás során ez az előfeltétel teszi képessé a szerzőt, hogy az őt mérhetetlenül meghaladó Szellemben találjon önmagára – vagyis hogy önmagát föladva (de nem megtagadva!) úgy hozzon világra egy művet, hogy az minden ízében tartalmazza alkotóját, s mégis ugyanolyan önálló, sőt idegen „lény” legyen, amilyen önálló és idegen egy gyermek is az őt megszülő anyjához képest. Az alkotó, miközben művét írja, a nyelvnek adja át magát, amely nyelv maga is esetleges, véletlenszerű megnyilvánulása annak a tágas, kozmikusnak is nevezhető Szellemnek, amely a műben azután testet ölt. Az alkotó személyiség éppen ennek az inkarnációnak a kedvéért (vagy kényszeréért) kénytelen vállalni önnön veszélyeztetettségét: magáról lemondva végzi el, amire egyedül ő hivatott. Olyan paradoxon ez, amit John Keats „negatív képességnek” nevezett. Ahogyan egy levelében írta: „egy dolgot, még ha futólag is, el kell mondanom, mely mostanában nagyon foglalkoztat s fokozza bennem az alázatot, s a készséget, hogy énemet elhallgattassam: a Szellem embereinek nagysága abban rejlik, hogy valami éteri vegyi anyagokhoz hasonlatosak, ahhoz hasonlatos módon formálják a semleges intellektus tömegét, de nekik maguknak egyáltalán nincs egyéniségük, nincs határozott jellemük; azoknak a legeslegjavát, akiknek van normális énjük, az erő embereinek nevezném.” Ne legyen illúziónk: a semleges intellektus, a Szellem formálásához is kell erő. Sőt, ha a „normális ént” erősnek tartjuk, akkor az „elvarázsolt én”-t akár emberfölöttinek is nevezhetjük, ennek minden mellékjelentésével együtt.

szédítő az ilyen pillanat

Álljunk meg itt. Emberfölötti. Ha ez a szó kapcsolatba hozható az alkotással, akkor a fordításnak is rendelkeznie kell „emberfölötti” vonatkozásokkal. És valóban. Gondoljunk azokra a pillanatokra, amelyekben a fordító egyszerre csak úgy érzi, mintha megszédülne: hirtelen belekerül abba az örvénybe, ami az előtte fekvő szövegben kavarog, s ilyenkor mintha még a szöveghűség, a pontosság is elveszítené jelentőségét. Ahelyett, hogy – mint rendszerint – szolgaian követné a szerzőt, mellészegődik, sőt néha még meg is előzi (van fordító, aki arra is késztetést érez, hogy ilyenkor „továbbírja” a szöveget!), s ettől olyan állapotba kerül, amely nem különböztethető meg az előbb említett „negatív képességtől”. Különös helyzet alakul ki. Bár lexikálisan egy másik nyelv szavait veti papírra, valami mégis azt súgja neki, hogy ugyanazt a nyelvet beszéli, mint a fordítandó szerző. Ettől szédítő az ilyen pillanat. Más szavakat használnak, látszatra tökéletesen idegen pályákon mozognak, s közben mégis ugyanarról beszélnek, sőt még a gondolataik is hasonlókká válnak.

Ettől emberfölötti e nem köznapi helyzet. Az emberek, amióta csak egymástól eltérő nyelveket használnak, a folyamatos büntetés áldozatainak tekinthetők, mégha ezt, a megszokás miatt, nem is érzékelik. Legalábbis ezt tanítja kultúránk egyik alaptörténete, a bábeli toronyról szóló mítosz, amely a nyelvek megkülönböztetését az emberek szétszórásával hozza összefüggésbe, e szétszórást pedig azzal a félelemmel magyarázza, amely különös módon nem az embereken, hanem az Istenen lett úrrá, amikor látta, hogy teremtményei mire készülnek. Az egyesült emberiség, amely egy nyelvet beszél: nem más ez, mint az Isten elleni lázadás eszméje. Az univerzális nyelvek gondolata, amely soha nem hagyta nyugodni az emberiséget, természetesen hiú és gyerekes ábránd. De mögötte nem nehéz fölfedezni azt a vágyat, amelyet érdemes komolyan venni. Az egyetemes nyelv gondolata ugyanis, mint ezt a Bábelről szóló történet mutatja, az embert annak hitével vértezi föl, hogy többé semmi nem lehetetlen neki, s magával Istennel is dacolhat. Más szóval: istenülhet. S honnan az istenülés vágya? Íme egy feltételezés. Istennek, lévén mindenható és kizárólagos, nyelvre sem igen van szüksége. Ahol viszont nincsen szükség a nyelvre, ott a tökéletes közvetlenség uralkodik. A lelkek „színről színre” látják és értik egymást. S az egyetemes nyelv utáni vágy mögött ennek reménye munkál. A tökéletes közvetlenséget néha az embereknek is sikerül átélniük, még ha csak rövid pillanatokra is. Ezek a lehető legemberibb pillanatok – különös módon mégis éppen ezeket szoktuk istenieknek nevezni. A csodának, a bámulatnak, a szentségnek, a szerelemnek, a szédületnek, de ugyanígy a fájdalomnak, a rettenetnek vagy az ájulatnak a pillanatai ezek. Pillanatok, amelyek mégis időtlennek tetszenek.

Mi egyébre utalna hát a bábeli, fölöttébb kegyetlen szétszóratás története, mint arra, hogy az emberiséget éppen ezektől a pillanatoktól próbálta egy isten megfosztani? Az egységes nyelv feldarabolásának meséje a lélek emberi (lehetne-e másmilyen?) állapotára nézve árulkodó. Az időtlenség élményének visszaszorításáról szól, arról, hogy az embereket – kezdetben erőszakkal, később rábeszéléssel, józan érvekkel – miként nevelték arra, hogy tekintsék természetesnek azt, ami korántsem az, hogy fogadják el, egymás számára örökre különbözőek és idegenek maradnak, hogy nyugodjanak bele: a kettősség, a viszály a normális állapot – vagyis törődjenek bele, hogy soha nem fogják maradéktalanul megérteni egymást. Vagyis hogy éppen az isteni közvetlenségben nem lehet tartósan részük, noha egyfolytában erre vágynak. Bábelben tornyot emeltek, de talán nem vétünk az igazság ellen, ha ezt a tornyot falnak is nevezzük: láthatatlan, mégis mindennél erősebb, áttörhetetlen falnak, amely az ember és az Isten, pontosabban az emberi és az isteni között húzódik.

könnyen szétesik

Azzal, hogy egy műalkotás a nyelven túli Szellemet idézi meg, ezt a falat próbálja lebontani. Ehhez egyetlen „szerszáma” van – a nyelv, vagyis éppen az, amiből a lebontani kívánt falat emelték. Az írónak nem marad hát más választása, mint hogy magát a nyelvet döntse folyamatosan krízisbe. Minél nagyobb szeretettel és minél elmélyültebben adja át magát a nyelvnek, minél belsőbb késztetést érez, hogy azt leigázza és saját kénye-kedve szerint használja és alakítsa, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy a nyelv előbb vagy utóbb olyasmivel kezd feltöltekezni, amit soha nem fog tudni a saját közege révén kifejezni. Miközben az író kezében a nyelv egyre mélyebb alapokra tesz szert, ingataggá és törékennyé is válik. Minél erősebb egy irodalmi mű nyelve, annál sérülékenyebb is. Nehéz hozzáérni; könnyen szétesik. Minden fordítónak meg kell küzdeni ezzel a paradoxonnal.

Mit tesz az író? A nyelv fegyverével töri át a nyelvet. Az előbb említett mítosz hasonlatával: azért lát hozzá alkotni, mert váratlanul börtönnek érzi a rákényszerített, isteni pillanatokban oly szegény életet. Alkotása révén a természetesnek hazudott kulisszák mögé kíván bejutni, abba a világba, amely elvileg csak az istenek számára van fenntartva. Azt a „tártat” akarja látni, amiről Rilke ír a nyolcadik duinói elégiájában, és ahová szerinte legfeljebb csak az állatok, a haldoklók, a csecsemők vagy – elvétve – a szeretők pillantanak be. S honnan tud e tártságról? Hiszen ez nem tárgy, amit meg lehetne ragadni! Onnan, hogy ott lappang mindenkiben. A róla alkotott tudás vagy sejtés a Szellem csírája. Végül is nincsen közvetlenebb a Szellemnél – s persze nincsen nála megfoghatatlanabb sem. S a kivételes pillanatokban ez sarjad ki a lélekben; ettől érezzük őket istenieknek.

Az író számára a „tártságban” berendezkedés az egyedül természetes állapot. S talán ezért vár kimondatlanul is minden mű arra, hogy lefordítsák. Amikor a költő megírja a művét, akkor, mégoly lenyűgözően és lélegzetállítóan alakítsa is a maga anyanyelvét, az írás puszta gesztusa révén sebet is ejt az éppen alkalmazott nyelven. A soha nem létezett és soha meg sem születő, de az istenülés zálogaként mégis örökösen vágyott egyetemes nyelv irányába tesz egy lépést. Ami azt jelenti, hogy a műben, egyfajta beprogramozott kódként, eleve ott lappang a minden létező nyelvre fordítás parancsa is.

A fordító nemcsak „lefordít” hát egy szöveget, nemcsak átültet valamit onnan ide, innen oda, hanem a fordításra váró mű erőterébe kerülve útra is indul az alkotóval. Minden látszat ellenére munkájával elsősorban nem praktikus igényeket elégít ki, hanem a nyelv és a nyelven túli Szellem, a befalazottság és az egyetemes közvetlenség közötti törést igyekszik megszüntetni. Az alkotóhoz hasonlóan, aki nem egyszerűen használja a nyelvet, hanem folyamatosan teremti és pusztítja, a fordító is különös örvénybe merül alá. Miközben „építkezik”, s minden erejével azon van, hogy a lehető lepontosabban „újrateremtsen” egy alkotást, voltaképpen szövetségese lesz az alkotónak. Abban a lázadásban áll a pártjára, amellyel az alkotó is küzd Bábel öröksége ellen. Az eredeti művet kihurcolja ugyan a saját szentélyéből és profanizálja, de közben egy még tágasabb szentélynek az alapjait rakja le. Minden egyes fordítás egy újabb tégla Bábel eljövendő tornyához. Az építkezés egyben rombolás is: lerombolása mindannak a korlátnak, amely az embereket akadályozni próbálja legtermészetesebb vágyuknak, a mérhetetlen közvetlenség megtapasztalásának a kiélésében. A fordítás: áttörés a Szellem irányába, sőt annak aktualizálása. A fordító: a Szellem anarchistája. Ha komolyan veszi a munkáját, a szó igazi értelmében áldozatot hajt végre. Nem úgy, hogy lemond saját kreativitásáról, hanem hogy feláldozza magát a Szellem oltárán. A nyelvbe merül alá, hogy annak ismeretlen túlsó partján emelkedjen ki. Anyanyelvével hangolódik rá valaki másnak az anyanyelvére, hogy így érzékeltessen egy olyan ismeretlen nyelvet, amelynek soha nem voltak, és soha nem is lesznek szavai, de amely mégis képes a legváratlanabb pillanatokban megszólalni, maga alá temetve minden létező és hangzó nyelvet, megszüntetve mindenfajta nyelvtant, felszámolva minden megkülönböztetést és szétválasztást. Ennek áldoz a fordító. S miközben munkáját végzi, észrevétlenül varázslatot hajt végre. Átvarázsolja a művet, elvarázsolódik ő maga, s elvarázsol bennünket, grammatikák hálójában vergődő olvasókat is.

kép | adobe.com