Kovács Gábor

A SZELÍD ELLENÁLLÁS ANATÓMIÁJA

2005 október

A SZELÍD ELLENÁLLÁS ANATÓMIÁJA

A fényképek csalókák. Konformitásba hajló szelídséget sejtetnek: a koraiakról jól fésült, a követelményeknek megfelelni akaró osztályelső néz a lencsébe, míg az időskoriakon egy megfáradt értelmiségi tanulmányozza elmélyülten a keze ügyében levő könyvet, vagy tekint rezignáltságba hajló komolysággal arcunkba. A családi fotókon ez a kissé törődött és csüggedt ember családszerető, joviális táblabíróvá változik, aki jólelkű humorral és elnézően veszi szemügyre a világot. A nemzedéktárs Kovács Imre fényképéről szinte süt a teátrálisan megjelenített dacosság és elutasítás; nem vitás, hogy csak ő írhatta A néma forradalmat. Ellenben Bibó Istvánból hiányzik ez a fajta látványos, impulzív szembeszegülési hajlam. Az ember eltűnődik: vajon hogyan lett a jól szituált, szép karrier előtt álló ifjúból az a kívülről puhának és könnyen megtörhetőnek tetsző szelíd ellenálló, akinek belső keménysége jámbor küllemét meghazudtolva az idők során együtt nőtt a ránehezedő külső nyomással?

gyávának tudtam magam

Egy gyerekkori emlék: „A húszas évek elején az iskolánk szomszédságában működő menekült pozsonyi egyetemen zsidóellenes tüntetések voltak, és én kiraktam a kapura egy cédulát, amire az volt írva, hogy éljenek a zsidók, mire megpofoztak. Visszatekintve, ma szokványos okokkal meg sem tudom magyarázni az egészet (…) Azt sem értem, mi volt akkor bennem a mozgatója annak a morális alapon veszélykeresésnek, mert fizikailag nem voltam erős, és a fizikai erőpróbákkal szemben kifejezetten gyávának tudtam magam. A morális impulzus kétségtelenül édesanyámtól származik, de magát a veszélykeresést ő elszörnyedve utasította vissza, s az ilyen veszélyektől való tartózkodást éppen olyan gyermeki kötelességnek tekintette, mint a gázoló járművektől való óvakodást.”

1938 májusában nem írja alá az első zsidótörvény elleni tiltakozást. Emiatt később bűntudat gyötri, ám 1944 nyarán belügyminisztériumi tisztviselőként már zsidókat ment. A nyilas hatalomátvétel után letartóztatják, átadják a németeknek, de minisztériuma közbenjárására szabadon engedik. 1948-ban megírja a Zsidókérdés Magyarországon 1944 után című esszéjét. Hannah Arendthez hasonlóan ő is felfedezi a gonosz banalitását. „A gonoszság, a silányság, a gyávaság nem valami szabad és impozáns ördögi elhatározásban áll, hanem éppen abban, hogy nyomorultul, tudatosság és szabad elhatározás nélkül azt tesszük, és csak azt tesszük, amire társadalmi, közösségi, nevelési és személyes adottságaink, torz és torzító tapasztalataink, belénk rögződött előítéleteink, üres közhelyeink, kényelmes és ostoba formuláink indítanak.” 1945 után először magasság, aztán mélység: 1947-ben akadémikus, 1949-ben a tagrevíziót követően kizárják, s csak nagy nehezen kap könyvtárosi állást. Ezután jön 1956. Forradalom alatti magatartása sajátos – alkatából következő – kettősséget mutat: a gyakorlati cselekvés terén sokáig passzív, miniszterré jelöléséig tulajdonképpen sodorják az események. De miután elhatározza magát a cselekvésre, annak következményeit hallatlan következetességgel, a börtönig vállalja: „Én egy csomó dolgot előre sose akartam. Emlékszem, hogy ’45 februárjában, mikor lementem Debrecenbe, akkor nem akartam rögtön belépni a parasztpártba. Hogy miért nem akartam (…) máig is rejtély, mert hiszen 1937-től kezdve lényegileg beletartoztam az egész társaságba. Rejtélyes tehát, hogy miért nem akartam. Hülye köztisztviselői beidegződés, valami ilyesmi. De akkor úgy éreztem, hogy nem akarok miniszter lenni, és valami kétségbeesett ellenkezés volt bennem az egésszel szemben. (…) Na most, a dolog pszichológiájához az tartozott, hogy én, amíg jelölésről volt szó, nem akartam. Mikor meghallottam, hogy jönnek az orosz csapatok, akkor megfájdult a hasam, és akkor éreztem, hogy ez nem is olyan egyszerű dolog. És ezzel a hasfájással feküdtem le. Reggel felébredtem azzal a nyugodt tudattal, hogy természetes, hogy nekem kell miniszternek lennem, azzal a tudattal, hogy nagyon csalódnék, ha nem lennék miniszter.”

Büntetőpere tárgyalásának van egy első pillantásra érthetetlennek és abszurdnak tetsző momentuma, amely az igazsághoz való, Kolhaas Mihályra emlékeztető csökönyös ragaszkodására világít. Apróság, mégis árulkodó. A bíróság kimondja, hogy a vonatkozó törvény értelmében el kell kobozni azt az eszközt, amellyel az elítélt a bűntettet elkövette. Mivel az elítélt a népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló cselekedeteit, azaz írásait Erika gyártmányú táskaírógépe segítségével valósította meg, a bíróság elrendeli a szóban forgó táskaírógép elkobzását. A halálos ítélettől éppen hogy megmenekülő Bibó erőteljesen protestál ez ellen a passzus ellen: kifejti, hogy a nevezett táskaírógép felesége tulajdonát képezi, így nem esik az említett törvény hatálya alá. Végül a bíróság az ítélet terjedelmes indoklásában közel féloldalt szentel annak indoklására, hogy miért látja megalapozatlannak Bibó István érvelését, és miért rendeli el a táskaírógép elkobzását.

1963 márciusában lép ki a börtönkapun. „Mikor kiszabadultam, és itthon éltem, és kaptam állást, kezdtem létezni ebben a létben, amiről egy nagyon szellemes ember azt mondta, hogy kérem, itt mézben élünk: élni nagyon jól lehet benne, előrehaladni nagyon nehéz. (…) kezdtem érezni, hogy ebben a nagyon elviselhető variánsban, amiben mi élünk, ebben van valami demoralizáló.”

cinikussá vált

Életének ezt az utolsó szakaszát szinte teljes visszavonultságban tölti: „(…) Megint nem tudok visszatartani egy összehasonlítást (…) eszembe jut Ferenc császár, Ferenc József vagy akár Horthy Miklós konszolidációja, melyek szintén kemény megtorlással kezdődtek, s végül eljutottak oda, hogy többé vagy kevésbé jelentős szellemi alkotók elismerését is elnyerjék. De ne felejtsük el, hogy mindazok, akik ezeket a rendszereket magasabb szellemi szinten képviselték vagy elfogadták, ezt mindig egy nagy adag rezignáltsággal, szkepszissel vagy egyenesen cinizmussal tették, s ez az elem most itt is jelen van. Sokszor az az érzése az embernek, hogy itt tulajdonképpen egy, 1956 nagy megrázkódtatása után kiábrándulttá, rezignálttá, s nem mindenáron mindent akaró vezetés egyezett ki egy kiábrándulttá, cinikussá vált, s fogható, közvetlen előnyökre törekvővé vált országgal. Azzal az országgal, mely húsz évvel ezelőtt azon a ponton volt, hogy a XX. század legizgalmasabb társadalmi-politikai kísérletének legyen a színhelye.”

Azt, hogy ő miért nem kötötte meg a maga személyes kiegyezését, a következőképpen indokolja: „Természetesen nincs mit vitatkoznom azokkal, akik úgy vélik, hogy a fennálló hatalommal mindig és minden körülmények között meg kell egyezni, s esetleg a magyarság nehéz történelmét hozzák fel igazolásul. Én ugyancsak egy ilyen, minden körülmények között a fennálló hatalommal kiegyező, kiegyezéses atmoszférájú világban, a Horthy-Bethlen-féle konszolidációban nevelkedtem fel, ennek hatása alól – alapvetően békességkereső alaptermészetem folytán is – csak lassan szabadultam fel, de egyszer s mindenkorra.

Nem vitatkozhatom, nincs jogom vitatkozni azokkal sem, akik megteszik ezeket a kiegyező gesztusokat, mert annak tudatában vannak, hogy valami mindennél fontosabb ügy van rájuk bízva. Kodály Zoltán elmehetett nemcsak egy értelmes és mértéktartó államhatalom, de akár Rákosi Mátyás rendezvényeire is: neki egy dolga volt, őrködni a magyar zenekultúra folytonossága felett. Ma is lehetnek és vannak minden egyébnél fontosabb dolgok. Amit azonban én a magam számára ilyen rám szabott ügynek tudok, hogy bizonyos felismert állam- és társadalomelméleti igazságokat megfogalmazni próbáljak, abba éppen ezek az elismerő és kiegyező gesztusok illenek bele a legkevésbé.”

bálvány gyanánt

Utóélet? Hogyan is írja Ács József? „Ha körbenézünk, a globálkapitalizmus és a médiademokrácia korában az értelmiség vagy a világ szakszerű üzemeltetője, érdeknyomás alatt álló manipulátor, aki a szellemet valamely gazdasági-politikai érdeknek alárendelve fojtja meg, hogy aztán a továbbiakban az üres vagy különféle csábos kellemetességekkel kitömött burkot mutogassa bálvány gyanánt, vagy csupán fogadatlan prókátor, outsider, akinek nehezen követhető és következmények nélküli okoskodásaira senki sem figyel. Jóval halála után, ha már végképp veszélytelenné vált, esetleg szobrot kaphat a Széchenyi rakpart taxiparkolóként használt lehajtójának sarkában, mint Bibó István.”[1]

Bibó egyszer börtönben a következő álmát meséli el egyik fogolytársának: „Borzasztó álmom volt az éjszaka, tél volt, havazott, álltam egy szobortalapzaton és rettenetesen fáztam, és szerettem volna leszállni, de nem tudtam.”

A “HA NEM VAGY ELLENÁLLÁS” című összeállításból
  1. Ács József | Ellenállás vagy szembenállás
kép | shutterstock.com