A SZAKÁCSNÉ A PALOTÁBA MENT

Bécsi tányérhús, vese velővel, zónapörkölt, pacal – ez étkeket tabáni vendéglőkben, kisvárosi restikben rendelje az utazó, tanácsolta egykor Szindbád, és arra tanította olvasóit, hogy a jó töltött káposzta vidéki udvarházak tágas konyhájában fődögél, leginkább kemencében, öblös, kétfülű cserépfazékban, fakádban savanyított káposztalevélbe bugyolált kolbászhúsból disznóölés után – a göngyölmények között füstölt malacfüllel-farokkal –, mikor befújja az utakat a hó, és a betyár délig alszik a csárdásné patyolat ágyában, ám ma már nincsenek tabáni vendéglők, a kisvárosok indóházainak ajtaján rozsdás lakat fityeg, és a kutyatejjel, ürömfűvel benőtt síneken ritkán robog át nesztelenül egy kísértetvonat; az útszéli csárdán Coca-Cola-reklám, ivójából örömlányok rajzanak szét a sós homokkal beszórt, fekete latyakos országutakra. A hajdan birsalma- és szilvóriumszagú udvarházakba – de ne feledjük a bolhaűző diólevelek nehéz illatát sem – kultúrházak és községi könyvtárak költöztek. Fonnyadó könyvtáros kisasszonyok járkálnak az állványok között nem létező porszemek után kutatva, és fásultan ajánlják olvasóiknak Karenina Anna és Bovaryné történetét, ám a mai nők szívesebben olvasnak magazinokat és puhakötésű, tarka könyveket, amelyekben a szerelmek leírása ott kezdődik, ahol ama régi románcok szerzői befejezték.

csábító illatok

Ebben a kifordított huszonegyedik században Szindbád sem tudna – talán nem is akarna – eligazodni, azzal a töltött káposztával azonban elégedett lenne, amit Z.-vel költöttünk el tavaly nyáron P*-ben, pedig vendéglőben készült, a várszálloda földszinti konyhájában már reggel főzni kezdte a szakácsnő. Csábító illatok töltötték meg a várudvart, és a takarítóasszonyok kétfülű ruháskosarakban tányérokat és poharakat cipeltek át az addig hét lakattal lezárt palotaszárnyba az esti vendégséghez.

Nyár volt, a hársak elvirágzóban, a romok közti levendulabozótban átható hangú kabócák cirregtek, mint lent, a messzi délen tengerparti rokonaik. A négyszögletes várudvar fölé boruló ég kupolája lenyomta a hőséget a kövek közé, de az öles falak még nem melegedtek át teljesen, odabent kellemes hűvösség fogadott minket.

Korábban már jártunk itt egyszer Z.-vel. Aprópénzt dobtunk a vasráccsal fedett, elapadt kútba, megnéztük az ezeréves altemplomot, a faragott köveket és alakos kályhacsempéket, a szerzetesek rideg celláit, a helyreállított palota kiállításait, és emeletén a rafinált egyszerűséggel berendezett konferenciatermet. Vajon összeszámlálta-e valaki, hogy hány ilyen tanácskozóhelyiség épült nálunk az ezredvég torlódó eseményei közepette?, tette fel a kérdést Z., hiszen annyi van belőlük, hogy az unió minden üzleti és politikai egyezkedését nálunk lehetne tartani.

A tágas, fakockákkal padolt kapualjban, ahová hatlovas batárok, nyalka bandériumok vágtattak be valaha, elolvastuk a vár kifüggesztett történetét, hogy mikor, hányszor, kik égették föl, rombolták földig és kik építették mindannyiszor újjá; hogy kik voltak tulajdonosai, lakói és vendégei. Azután felkapaszkodtunk a várfalat belülről körülövező, vastag gerendákból, pallókból épült gyilokjáróra, ahonnan a keskeny töréseken át kitárult és körbefordult a szelíd pannon táj, amit már soha többé nem láthatott az egykor itt rejtőző, megvakított királyfi, és amelynek szépségébe országos gondjai közepette is belefelejtkezett a csavaros eszű barát, Martinuzzi. Ott ért minket, vagyis ott csapta meg orrunkat a húsleves illata, éppen abban a pillanatban, amikor a törökön vett diadal emlékére megkondult a déli harangszó.

Emlékezetes Újházy-húslevest ettünk, ha nem is vén kakasok szerelmi viharok ízétől-savától inas húsából, csupán sokat tapasztalt tanyai tyúkból főttet, idei sárgarépával, petrezselyemmel, zellerrel, gombával, zöldborsóval, májdarabokkal, comb- és mellehússal, sőt, rózsaszínű újkrumplival, karalábéval és fodros, haragoszöld kellevelekkel felszolgálva – pár szem gömbölyded feketeborssal az aranyló lében –, és bár az étlapra cérnametéltet írtak, igazi, hajszálvékony házilaska volt belefőzve. Az előreugró tető és egy csíkos vászonernyő árnyékában mély áhítattal, némán kanalaztuk a levest, előttünk a napsütötte várudvar, parányi békés sziget az idő végtelen óceánjában, melynek hullámai megtörtek a várfal kőszikláin.

egyszeri és megismételhetetlen

Szerencsénk volt, már megebédeltünk, amikor turistacsoport szállta meg a várat, kockázatmentes ostromra érkező panamakalapos, nyers vászonba öltözött idegenek. Valósággal beözönlöttek, levadászták az árnyékos asztalokat, fényképezőgépeik kattogtak, igyekeztek lencsevégre kapni a barokk szállodaszárny sarkánál álló termetes szelídgesztenyefát, az udvart keresztbevágó középkori templom alapfalait és a palotát, egy barbár pompájú reneszánsz építményt, amelynek a török veszedelem idején felrobbantott homlokzatát nem, de szellemét sikerrel adták vissza a műemlékesek. A lármás csoport érkezése véget vetett a káprázatnak, de a látvány emléke megmaradt, és később gyakran merült fel látomásként előttem a várudvar képe, a nyers, szürkésrózsaszín apáti palota az ablaksor fehér kőkeretével, mögötte a fantomtenger zúgásával. Valahányszor fáradt voltam és bánatos, Z. újra meg újra megígérte: nyáron elmegyünk P*-be. Tudta, hogy ezzel felvidít, mert annyi éve élünk már együtt, hogy a szemrebbenésemből is olvas, és csalhatatlan módszerei vannak vigasztalásomra, de féltem a viszontlátástól. Elég öreg voltam, hogy tudjam: az élmény egyszeri és megismételhetetlen, mint az első szerelem, csak a töltött káposztának használ, ha felmelegítik, ki tudja, megtaláljuk-e még egyszer azt, ami akkor és ott megigézett. Halogattam tehát a visszatérést, tavaly nyáron azonban – véletlenül vagy nagyon is tudatosan? – pillantásom belebotlott a térkép P*-t jelző kis karikájába. Miért is ne, gondoltam, mert ellenállhatatlan erővel tört rám újból a napsütötte romok és levendulacserjék képe, még a kis zöld gyíkocskát is láttam, kezemtől alig arasznyira süttette magát egy fehér kövön, karbunkulus szeme eltűnt leeresztett szemhéja mögött.

Így jutottunk el másodszor, másfél évtizeddel első látogatásunk után P*-be, a várszálloda egyedüli lakóiként, bár a recepciós lány – miközben segített felvinni csomagjainkat a számtalan lépcsőn – seregnyi vendéget emlegetett, akiknek fogadására már felkészültek, nem tudja pontosan, hogy hányan lesznek, és hogy pénteken vagy szombaton jönnek-e, de reméli, nem fognak zavarni minket. Homályosan és bizonytalanul beszélt, mint a Godot-ra váró csavargók, hangjából remény és kétség csendült ki egyszerre.

Ragyogó kora nyári napon érkeztünk meg, és a vár pont olyan volt, amilyennek emlékeim őrizték, csupán a várárkon átvezető pallóhíd deszkái közül korhadt el néhány, az embernek vigyáznia kellett, hova lép, a kőfalat meg elcsúfították a csak nagyjából levakart választási plakátok nyomai. Bent a vármúzeum pénztára azonban meglepetéssel szolgált: nem voltak képeslapok, sem könyvek, sem emléktárgyak, a pult mögött üldögélő, kövérkés, rövidnadrágos fiatalember a helyi újság régebbi számát olvasta az üres üvegvitrinek alatt, és mielőtt útbaigazított a szállodába jutás mikéntjéről, hosszan ecsetelte a megváltozott állapotokat. Csak a kőtár van nyitva és az altemplom, kiállításokra nem telik, évek óta egy fillér támogatást se kapunk. Ha nem lenne itt a vendéglő, bezárhatnánk a várat. A támfal nagy darabon ledőlt, a tető beázik, a turisták fogynak, én se lennék itt, de a művelődési ház borzasztóan meleg. Tudják, az modern épület, egyetlen ablaka sem nyílik, nem lehet szellőztetni, itt legalább hűvös van. Nem, nem kell fizetni, a szálloda vendégeinek ingyenes a belépés, érezzék jól magukat nálunk, fejezte be, és a kezében lévő újságot óvatosan összehajtogatva, akkorát csapott a csupasz combján sétáló légyre, hogy felszisszent a fájdalomtól, a légy azonban időben felröppent, és szemtelenül zümmögve körözni kezdett a feje körül.

A várudvar alig változott, csupán a déli fal omlott le egy nagykapunyi darabon, ahogy a fiatalember mondta, és az évszázadokat megért szelídgesztenyefa állt levéldíszét vesztve, feketén a várkert sarkában, az elvadult levendula azonban benőtte a szabad helyeket, a térdig érő tuják embermagasságú, terebélyes, nagy bokrokká lettek, apró kékeszöld buzogányokkal ágaikon, és a kabócák is megszólaltak, ahogy feljebb hágott a nap, a konyhából edénycsörömpölés és nevetés hallatszott.

Emeleti szobánk nyugatra nézett, délután eléggé felmelegszik, de ha alkonyatkor ki tetszenek nyitni az ablakot, éjszakára lehűl, magyarázta a nyúlánk, hosszúnyakú recepciós lány, és az ajtóból visszaszólt, héttől van reggeli és este tízig üzemel a konyha, ha itt tetszenek vacsorázni. Ettől a régimódi tetszikezéstől máris otthon éreztem magamat, a szoba is kellemes volt sötétre pácolt bútoraival, és ablakából messzire láttunk. Dombos, ligetes táj nyúlt el a várfalon túl, az út ezüst szalagján játékautók araszoltak, hangjuk nem hallatszott idáig, még a kamionok dübörgése sem, és valahol víz lehetett a közelben, mert időnként egy-egy gém lebegett el behúzott nyakkal, kinyújtott lábbal a horizont fölött. A szárazon rakott téglákkal és kerítésdarabokkal befoldozott várfal szerencsére nem látszott ide, és a halott fa sem, csak egy virágban álló vén hárs ontotta ránk illatát.

Napjaink lassan hömpölyögve, mintegy álomban teltek. Hajnalban és délelőtt írtam, Z. ezalatt felderítette a várat, délután szétnéztünk a környéken. Vén faóriásokat láttunk, csodás régi parkokat, színesre pingált kőszenteket, pásztorkalapos, rajnai gúnyás Vendelt és fehér karinges Nepomuki Jánoskákat mohos kőhidak mellett. Naplemente után kiültünk a várvendéglő udvari tornácára és megvacsoráztunk. Jól főztek, élvezettel ettünk, aztán hallgattuk a kabócákat felváltó tücsköket, a konyhaablakon kiszűrődő otthonos edénycsörgést, és néztük, ahogyan a várfal kövein felkapaszkodó holdvilág sorra kigyújtja a csillagokat.

A hold a második negyedben jár. Szemlátomást nő napról napra, éjszakánként pazarul megvilágítja a várudvart, s ha felébredve kikönyökölök az ablakon, titokzatos árnyakat látok odalent, kóbor macskákat és a romok között bolyongó, vak, Árpád-házi herceget. Előrenyújtott kézzel, bot nélkül, talpát a köveken csúsztatva lépked, világtalan szemét az égen tündöklő ábrázat felé emeli. Néha a fehér barát is föltűnik a gyilokjárón, a távolt kémleli a keskeny réseken át, lófarkas kopjákat vél látni, turbános lovasokat és páncélos császáriakat, szegény ország, hogy ójjalak meg tőlük és a pusztulástól?

Egyszer mintha a nagy királynőt is látnám, dupla tokával rizsporos dekoltázsa fölött. Bársony uszálya végigseper a terméskőjárdán. A vár jövedelme az universitásé legyen, ezt rendeli bölcsen, alakja azonban gyorsan szertefoszlik. Fenn az ég tetején egyre kisebbedő érme, ezüst aprópénz a hold, s mire a falu kakasai kukorékolni kezdenek, utolsót perdül, és elvész valahol a keleti égen.

kötelességszerűen nevetnek

Három napig élvezzük a csendet. Csak elvétve tér látogató a várba, leszámítva egy környékbeli építkezés munkásait. Többször is beugranak a várvendéglő ivójába egy-két korsó csapolt sörre, mint a régi szép időkben, amikor munkaidőben még tele voltak a kocsmák. Nem lármáznak, vagy a vastag kőfalak nyelik el a hangot, ám csütörtökön éjjel ajtócsapkodásra ébredünk, a lépcsőkön lábak dobognak, ajtózárakban kulcs csikordul, érthetetlen kiabálás visszhangzik a folyosókon: a félemeleti lakosztályba érkeznek vendégek, és a reggelinél találkozunk velük. Buldog képű, begipszelt lábú, mankós öregasszony ül a szomszéd asztalnál udvartartásától körülvéve. Nyakán, csuklóján vastag aranyak csörrennek, sokszor és sokat beszél egy ismeretlen-ismerős nyelven, és kísérői – hozzá hasonlóan szögletes arcú, fiatal nő, és három kopaszra nyírt, dagadt fickó – kötelességszerűen nevetnek. Ez valami szláv lesz, fülel Z. a beszédre, talán lengyelek?, találgatja, de nem, a hársfa alá beállt vadonatúj terepjárón egy másik kelet-európai ország felségjele virít.

Napközben eltűnnek valamerre. A két kopasz egyszerűen felkapja az öreg hölgyet és odacipeli az autóhoz, a harmadik – kicsit kevesebb rajta a tetoválás, mint két társán, és egyedül ő visel sötét szemüveget – csillogó slusszkulcsot pörget hurkaujjain, a lány az aranycsatos kézitáskát viszi utánuk. Estére sem kerülnek elő, a mellettünk lévő kis sarokasztalnál azonban újabb szállóvendégek jelennek meg. Kedves, fiatal pár, udvariasan felénk bólintanak, amikor elmennek mellettünk. Utánuk nézek. Egyforma magasak, széles vállukon egyenpóló feszül, alul-felül azonban különböznek: a fiú kopott farmert visel, a lány virágos selyemszoknyát, a fiú haja rövidre vágva, a lány barnára sült nyakán hosszú szőke tincsek göndörödnek. Van bennük valami furcsa, de csak később fejtem meg titkukat. Szomszédaink, és bár a falak vastagok, a nyitott ablakokon áthallik nyerítéshez hasonló, kamaszos nevetésük.

Éjszaka újabb vendégek érkeznek, másnap délelőtt is, délben már a legtöbb szobának van lakója, bár nincs kimondott kirándulóidő, szombaton ki sem süt a nap, sűrű, palakék felhőtakaró borul fölénk. Fojtott, párás hőség üli meg a várudvart, a kabócák hallgatnak, és a hársfán tanyázó feketerigók is némák. Moccanatlan minden, még semmi sem történik, de percről percre nő a feszültség. Néhány csepp ugyan leesik, az eső azonban nem akar eleredni.

Kora délutántól estélyi ruhás, felékszerezett hölgyek, világos öltönyös urak, köldökig dekoltált, piercinges lányok, festett hajú, karkötős fiúk érkeznek gyors egymásutánban, és a szálloda vendégei csatlakoznak hozzájuk. Szomszédaink is megjelennek, a lány ügyetlenül billeg tűsarkain, fején ezúttal fekete a paróka. Nem zavarja őket a készülődő zivatar, az udvaron gyülekeznek, és egy hideg arcú, lángszín ruhát viselő szőke nő vezényeli a pincérlányokat, hogy mit tegyenek a kecskelábú asztalokra. Whiskys, konyakos palackokat hordanak ki, krémlikőrt és pogácsát, később megjelenik néhány címke nélküli fehér üveg is, az idősebb férfivendégek abból töltögetnek maguknak. Jóféle kisüsti pálinka lehet, az arcok gyorsan pirosodnak tőle. Mi jeges limonádét iszunk Z.-vel egy félreeső asztalnál, és kíváncsian figyeljük a gyülekezőket. A buldog képű öreg hölgy bíborban és feketében parádézik, fején arany úszósapka – nem az, csak Z. nevezi annak –, testőrei óvatosan leültetik egy kényelmes karosszékbe, öntenek a poharába, azután bemennek az ivóba. Göndör hajú, elegáns fekete férfi vonul át a vendégek között, jó negyvenes lehet, jobbra-balra köszönget, kezel, néhány nőt megölel, végül megáll az öregasszony mellett, lehajol hozzá és a fülébe sugdos, mire a nő hangosan felnevet, és tréfásan megfenyegeti. Egy szakállas öregúr – mintha véletlen lenne – végigsimít a mellette álló tinédzser barnára sült combján, s hogy a lány nem tiltakozik, magához húzza és az ölébe ülteti. A nagy hársfa mögötti földszinti lakosztály ajtaja hirtelen kinyílik, valaki pisszegni kezd, a vendégek várakozóan odafordulnak. Kis ideig üres marad a szín, feketén tátong a barokk kőkeretbe foglalt nyílás, azután kilép rajta a terepjáróhoz tartozó szögletes arcú lány talpig fehér selyembe és tüllbe öltözve, ó-ó-ó milyen gyönyörű, sóhajt fel szinte egyszerre a vendégsereg, s amikor a göndör férfi odasiet hozzá és megcsókolja, tapsvihar tör ki. Már vagy száz vendég tolong az italos asztalok körül, a hideg szőke – ő vezeti a szállodát és az éttermet – idegesen vibrálva kígyózik közöttük, hol itt, hol ott lángol fel, mint a bozóttűz, a pincérlányok igyekeznek tőle minél távolabb kerülni, a társaság egyre nő, az újgazdagok után jönni kezdenek a régi káderek, sötétkék öltönyös, asztmásan szuszogó, ősz férfiak műszálkosztümös feleségekkel, szemük fehérjét és orcájukat pirosló hajszálerek szövevénye pókhálózza be.

láthatatlan kórus

Feltámad a szél, cibálni, tépni kezdi a levendulákat, a tuják mint a nád hajladoznak, a nagy hársfa lombja fenyegetően zúg, mint az erdő, jön az erdő, susogja egy láthatatlan kórus, a szél belekap egy vászonernyőbe és felborítja, a kiszáradt gesztenyefa – hajóárboc a viharban – rémesen nyikorog, menjünk a palotába!, s a mátkapár futva kel át a várudvaron, a menyasszony megbotlik hosszú szoknyájában, rossz jel, jegyzi meg valaki a nyomukban törtetők közül, ó, rossz jel, hullámzik át a vendégseregen. A karosszékben ülő öregasszony egyedül marad az asztalnál, kiissza a maradék italt, és csak azután néz szét testőreit keresve, akik ekkorra előkerülnek, székestől felkapják asszonyukat és sietve viszik a palota felé. A szél tovább erősödik, ráront a várudvart beborító sötét felhőre, széthasogatja, majd délkelet felé kergeti a szétszakadó felhőrongyokat – közöttük ezüst fénnyel világít az alkonyi ég –, közben felborogatja a teraszt szegélyező, dézsákba ültetett leandereket, a műanyagszékeket, egy asztal is földűl, kiürült palackok gurulnak, poharak csörömpölnek a köveken, a pincérlányok mentik az üvegeket, abroszokat, a hársfa hangosan jajgat, a kiszáradt gesztenye koronájából letörik egy emberderék vastagságú ág, azután iszonyú reccsenéssel kettéhasad a vaskos törzs és gyökerestől kifordul a földből, s ahogy lezuhan, többször visszapattan a kövekről, mindannyiszor ágak tucatjai töredeznek le róla, végül megadja magát: mozdulatlanul elnyúlik a földön, mint egy döglött állat.

A palota ablakai kivilágosodnak és a száraz vihar – miután kitombolta magát és elérte célját – egyik pillanatról a másikra elül. Öt percig se tart az apokalipszis, az ivó ajtajából nézzük, a szélvész nyomában azonban tíz fokkal hidegebb levegő tódul a várudvarba, menjünk be, mielőtt megfagysz, mondja Z., s odabent: tulajdonképpen vacsorázhatnánk. A pult mögött egyedül a recepciós kislány van szolgálatban, ideges ő is – a lángszín ruhás szőke jól leteremtette a többi alkalmazottal együtt –, remeg a keze, amikor lélekmelegítőt tölt a poharunkba, a főnök úr ajándéka, tetszenek tudni, ma tartja a lakodalmát, és az erős, keserű ital égeti a torkunkat, forrósága szétárad bennünk, elűzi a didergést, a méteres falak közt különben is itt rekedt a nyár melege. Sokáig böngésszük az étlapot, mielőtt rendelnénk, ma kirúgunk a hámból, közli Z., ha már ekkora ünnep van. Hosszú tanakodás után megegyezünk valami vörösborban pácolt, vargányával körített vadkülönlegességben, és a második pohár gyomorkeserűtől felhorgadó étvággyal türelmetlenül várjuk, hogy az őzikeszemű elénk tegye az ételt, de hiába, mert bocsánatkérő arccal, üres kézzel jön meg, elnézést kérek, nem tudom kihozni a rendelést, szabadkozik, és tétovázik egy kicsit, mielőtt kimondja az okot: a szakácsnő a palotába ment.

Ez a rövid mondat azután egész este ott marad fölöttünk, súlyosan, mégis lebegve a levegőben, mint az a hatalmas, tojásdad kő Magritte festményén, tetején romantikus várral – lehetne akár a P* vára is –, teljesen valóságosan és mégis valószínűtlenül. A szakácsnő a palotába ment, mondta a lány, s ezzel mintegy elsöpörte a huszadik századot, storno, itt semmi sem változott.

Persze, a főnök úr lakodalma, jegyzi meg Z. nem minden él nélkül, igen, igen, válaszol a kislány, ez a sok vendég, tetszik tudni, de nemsokára itt lesz a szakácsné, és megcsinálja a vacsorát. Hozhatok addig valamit inni?

A kő meginog fölöttünk egy pillanatra, aztán mégis megáll. A szakácsné a palotába ment, ismétlem meg Z.-nek, hát nem gyönyörű?

rossz híre is van

A harmadik pohárral beosztóbban bánunk, még marad is az alján egy korty, amikor a lány derűs arccal jelenti, hogy megjött a szakácsné, ám rossz híre is van, amitől máris lehervad róla az imént kivirágzott mosoly, sajnos, nem tud frisset készíteni, mert vissza kell mennie a palotába. Kérdezteti, hogy tetszenek-e szeretni a töltött káposztát? Az van készen. A vendégek is azt kapnak.

Így esett, hogy P* várában csodás, lakodalmas töltött káposztát vacsorázunk, kétféle húsból, fél áron, ez engedmény, de nem a lakodalom miatt, magyarázza a kislány, hanem mert mást adtak, mint amit rendeltünk: Z. szerint az idény legjobb töltött káposztáját.

Ezt aztán nem borkősavval savanyították, jegyezné meg Szindbád, ha velünk lenne P* várában aznap, és minden bizonnyal kellő ideig érlelték fahordóban; borsot, babérlevelet, köménymagot, koriandert, sőt birsalmát is elegendőt tettek belé, és a húsban is megfelelő a zsírban pirított és a nyersen belekevert vereshagyma aránya. A töltelékek éppen akkorák, amekkorának lenniük kell, és a szakácsné nem felejtette ki a fokhagymát és a füstölt sódart sem belőlük, de mértékkel tette, nehogy megmásítsák az ízt. Csupán egyetlen hibája van ennek a kitűnő ételnek: biztos, hogy nem cserépedényben és nem kemencében főtt, de hát ne legyünk maximalisták, legyintene nagyot sóhajtva a hajós, meginná a maradék zöld veltelinit, és eltűnőben még megtoldaná szavait egy utolsó bölcsességgel: jegyezzék meg barátaim, a vendégek jönnek-mennek, de a káposztásfazék és a szakácsné marad.

kép | shutterstock.com